A szerdai napot, március 14.-ét kihagytam, ekkor csak Zalaszántó környékét barangoltam be. Az a nap is borongósan indult, felhős időben másztam meg a Rezi várhegyet, hideg szél fújt, amikor a romoktól lenéztem Zalaszántó völgyére. Aztán visszasétáltam a faluba, megebédeltem az Azúr ételbárban, majd nekiindultam a túra második körének, a faluból induló jelzésen elballagtam a halomsírokhoz, majd a hirtelen kijavuló időben – a felhők elvonultak és melegen kisütött a nap – megmásztam a Tátika-hegyet, felkeresve a Kis és a Nagy Szent Keresztet, valamint a várromot is.

Csütörtökön aztán verőfényes napsütésben indultam tovább Zalaszántóról, akkor már a nagy hátizsákkal a vállamon. Egy távolsági busszal átzötykölődtem Keszthelyre, ismét pecsételtettem a vasútállomáson a kéktúra igazoló füzetembe, aztán rövid készülődés után reggel nyolc óra után pár perccel belevágtam az utolsó, Tapolcáig vezető túranapomba. A vasút mellett húzódó Kazinczy utcán elballagtam addig a pontig, ahol a Helikon-parkon keresztül megérkeztek a jelzések, de itt úgy döntöttem, lesétálok a Balaton-partra, körülnézek ott is!

Néptelen volt még a partra vezető sétány, zárva voltak a pecsenyesütők és a szuveníres boltok, a tópart is kihalt volt. Megnéztem a mólóról a vizet, a kőpárkányra leülve gyorsan megettem még egy szendvicset, a maradékával pedig megetettem az odaúszó hattyúkat, aztán pontban fél kilenckor továbbindultam, hiszen még előttem állt a teljes, Tapolcáig vezető huszonhét kilométer! Visszaballagtam a mólóról a vasúti átjárón keresztül a Kazinczi utcára és elindultam rajta a jelzéseket követve.

Eseménytelen út volt ez, egyik oldalon kertes házak, panziók szegélyezték az utat, ezen az oldalon volt kiépített járda is, a túlsó oldalon a vasúti töltés húzódott, emiatt aztán a tavat sem lehetett látni. Kihalt volt a környék, néptelenek voltak az utcák, hiszen csak hónapok múlva fog kezdődni a balatoni szezon, de jó volt ez így, hiszen erre a napra nagyon szép túraidő kerekedett! Ragyogó napsütésben baktattam végig az utcán, aztán a lakott terület végén véget ért a járda is, ekkor szokás szerint az úttest bal szélén folytattam az utat.

Kilenc óra felé értem el Gyenesdiás szélét, itt a lakott terület határán vezető utcán – illetve a mellette haladó kerékpárúton – indultam el észak felé. Gyorsan elértem a 71-es utat, kereszteztem egy körforgalom melletti gyalogátkelőhelyen, aztán megcsodáltam az út túlsó oldalán a turistapihenő melletti szőlőprést és néhány lépéssel arrébb „Attila, Isten ostora” faszobrát (így volt kiírva), aztán rövid nézelődés után folytattam az utam. Továbbra is a Gyenesdiás szélső házai mellett vezető utcán ballagtam, és pár perc múlva elértem a hajdani, a török korban elpusztult Falud nevű település emlékoszlopát és a mellette álló fakeresztet.

Pár perc múlva érkeztem meg abba az útkereszteződésbe, ahol aztán visszatértem az Országos Kéktúra régi nyomvonalára, és jobbra fordulva a Lőtéri utcán indultam tovább. Kertes házak között poroszkáltam a kopott aszfaltburkolaton, aztán feltűntek előttem a Keszthelyi-hegyég szélső dombjai, a Varsás-hegy tetején megpillantottam a Festetics kilátót is. A keskeny aszfaltúton először szinte pontosan feléje tartottam, aztán az utam nagy ívben balra tért és a hegyek lábainál folytatta az útját. Elhaladtam a lőtér épületei előtt és pár perc alatt elértem a keskeny aszfaltút hajtűkanyarját, ahogy visszafordult a Nagymező felé.

Ekkor már háromnegyed tíz felé járt az idő, de úgy döntöttem, belefér még a napba egy kis kitérő a Nagymező tisztására és onnan fel a Varsás-hegy tetején álló Festetics kilátóhoz, legfeljebb jobban kilépek majd a túra során! Így aztán nem tértem le a kanyarban az aszfaltútról, hogy a jelzéseket követve induljak tovább a Pórak-háti-völgy felé, hanem elballagtam a néhány száz lépésre fekvő Nagymező tisztásáig és ott ráfordultam a kilátóhoz vezető murvás turistaútra. Szerpentinezve felkaptattam a hegytetőre és felmentem a kilátó tetőteraszára. Fiatal túrázó pár ereszkedett éppen le a lépcsőkön, köszöntünk egymásnak, aztán a tetőteraszra felérve alaposan körülnéztem.

A Festetics kilátó csodálatos helyen áll: tetőteraszáról nagyon szép a kilátás a Balatonra és Keszthelyre, de a másik irányba tekintve a Keszthelyi-hegység gerinceire nyílik páratlan betekintés! Nehéz otthagyni ezt a szép panorámát, engem is csak az egyre jobban feltámadó szél kergetett le a toronyból. Visszafelé már nem a kanyargó turistautat választottam, hanem egy meredek ösvényen leszaladtam direktben a Nagymezőre, aztán még egy-két percre leültem az egyik pihenőpadra és rövid szerelvényigazítást végeztem. Ránéztem az órámra: már fél tizenegy felé járt az idő! Ideje volt indulnom.

Visszatértem az aszfaltút hajtűkanyarjába, aztán a és a jelzéseket követve egy jól kitaposott földúton indultam tovább. Végigoldalaztam a tágas völgy alján egy hosszú, füves tisztás mellett, aztán a rét túlsó szélén különvált az eddig együtt haladó két jelzés: a sáv jelzés jobbra tartva a Büdös-kúti-völgyben folytatta az útját, a jelzések pedig balra tértek, az itt kezdődő gerinc túlsó oldalára, a Pórak-háti-völgybe. Én is erre indultam tovább.

Régebben egy szép erdei út kapaszkodott egyre magasabbra a völgyben, de a favágók errefelé is kitűnő munkát végeztek: most vagy kilométer hosszan alaposan felcsupaszították a két hegyoldalt, csupán néhány facsoportot hagyva a völgy két oldalán! Ennek megfelelően a földút is alaposan ki volt taposva, szerencsére nem volt sáros, a keréknyomok sem voltak túl mélyek. Feljebb érve találkoztam is a favágó csapattal, illetve csupán az autóikkal, amiket lent hagytak az úton, a láncfűrészek hangja magasan fenn szólt a hegyoldalban.

Később a völgy jelege megváltozott: szélesebbre nyílt ki, korábbi irtásfoltok helyén növekvő fiataloson vágtam át, aztán egy erdőfoltos-ligetes rész után felérkeztem a lapos nyeregbe. Rátértem a fenn kanyargó kopott aszfaltútra, ezen tettem meg jobb felé indulva vagy ezer lépésnyi távot, aztán lefordultam az aszfaltos útról egy másik földútra. Errefelé még nem jártak a favágók, sokáig a fák között haladtam, aztán eloldalaztam egy, az erdő közepén fekvő, téglalap alakú megművelt terület szélén. Eddig mindhárom bejárásomon felszántva, bevetve találtam ezt a területet, igazán kíváncsi vagyok arra, vajon ki az, aki itt, messze a legközelebbi településtől gondoz egy ekkora területet, mélyen benn az erdőben?

A fák között folytatva az utamat egy darabig még hullámvasutaztam a széles Iván-háton, aztán egy útelágazás villájában jobbra térve az utam oldalazva leereszkedett egy völgybe. A ritkított tölgyes fái között már messziről látni lehetett a mélyen alattam húzódó szurdokszerűen keskeny és mély horhost, szerencsére, mire az úton leérkeztem az aljára, kissé kiszélesedett, könnyen járhatónak bizonyult. A földút az alján vezetett tovább, aztán az egyre jobban kinyíló völgyben elértem az erdő szélét.

A fákat magam mögött hagyva a megművelt földek peremén kikapaszkodtam a völgyből a Vállusra vezető murvás útra – ugyanarra, amin már egy darabon mentem fenn a gerincen, de itt már nem volt aszfalt burkolata –, erre tértem rá és megindultam lefelé, a falu irányába. Ekkor vettem észre, hogy egy túrázó pár jár előttem, akik egy kicsit lassabbak voltak nálam. Vállus határában értem be őket, éppen a falu névtáblájánál fényképezték egymást, ami jellegzetesen kéktúrázó szokás, hiszen ha az adott településen nem találják a kéktúra bélyegzőt, akkor fényképpel kell igazolni, hogy jártak azon a helyen, és erre pont megfelelő a helységnév táblájánál való fényképezkedés.

Beszédbe elegyedtünk, és együtt ereszkedtünk le a templomig. Itt található a kéktúra bélyegző a templom alatti, már rég bezárt vegyesbolt falára szerelt telefonszekrényben, pecsételtünk, aztán hátramentünk a templom mögötti kis füves rétre. Itt már üldögélt a fűben két turista, méghozzá az a fiatal pár, akikkel a Festetics kilátóban futottam össze! Itt aztán megpihentünk mind az öten, megvallom őszintén, rám is fért, mert megállás nélkül jöttem idáig vagy két órát a Nagymező tisztása óta! Beszélgettünk, pihentünk egy negyedórát ezen a kellemesen napos, szélvédett helyen, aztán együtt indultunk tovább, hiszen mint kiderült, valamennyiünknek Tapolca volt az aznapi végcélja, de csak nekem kellett csatlakozáshoz sietnem!

Leballagtunk a buszfordulóig, itt jobbra tértünk és a Rákóczi Ferenc utcán hagytuk magunk mögött a falut. Földúton kezdtük meg a kapaszkodást a Barbacs-hegy oldalában, a mezőkön keresztül szép volt a kilátás a távoli Zalaszántó irányába, sőt még a Becse-mája domb tetején álló Sztúpát is megpillantottam! Lassan elértük az erdőt, ahol folytatódott a folyamatos, de nem túl erős kaptató. Kellemes menettel értük el a Barbacs-hegy vállát, egy darabig itt hullámvasutazott az utunk, aztán egy kisebb lejtő végén kiértünk az erdőből a Lesencefalu feletti szőlők, présházak és hétvégi telkek közé.

A kerteket elérve a jelzések balra térnek egy útelágazásban, de érdemes pár tucat lépést jobb felé megtenni, mert egy beépítetlen telek elvadult szőlőjén keresztül pompás kilátás nyílik a Tapolcai-medence tanúhegyeire! A javaslatomra megtettük ezt a néhány métert és a kis társaságnak szinte a földbe gyökerezett a lába! Még én is elgyönyörködtem a látványban, de társaim először látták ezt a csodálatos panorámát! A Szent György-hegy, a Badacsony és a szigligeti dombok láthatóak erről a pontról, és most, hogy a friss szél elfújta a párát, szinte itt álltak tőlünk karnyújtásnyira.

Pár percig elnézelődtünk itt, fényképeztünk valamennyien, aztán továbbindultunk a jelzéseket követve. Egy rövidebb menet végén kereszteztük egy nyeregben a Lesencefaluba tartó országutat, aztán megkezdtük a hosszú kapaszkodást a Kő orra oldalában. Egyre feljebb kaptatva a szőlők között a földutunk először keréknyomokká silányult, a kapaszkodó végére pedig – ami a legmeredekebb volt – már csak egy, a telkek között vezető füves sávon araszoltunk lihegve felfelé.

Hirtelen értünk fel a Kő orra vállára, az emelkedés megszűnt, mellettünk jobbra egy facsoport állt. Ha a fák között átvágunk a kitaposott ösvényen, akkor jutunk ki az út legszebb kilátópontjára, ahonnan belátható a Tapolcai-medence szinte összes tanúhegye, a korábban már látott Badacsonyon és Szent György-hegyen kívül látható a Csobánc és a lebányászott tetejű Haláp is, de a Gulács sajnos innen nézve eltűnik a Szent György-hegy mögött. Persze itt is megálltunk egy pihenőre, hiszen ettől a kilátástól nehéz elszakadni!

Csak kettő felé indultunk tovább, de ekkor már láttam, alaposan ki kell lépnem, ha Tapolcán el akarom érni a 16:45-kor induló vonatomat! Jó tempóban folytattuk a kapaszkodást a Kő orra oldalában, de szerencsére a csúcsot nem kellett megmászni, csak a hegy válláig emelkedett az utunk. Elhagyva az utolsó tanyákat is már csak egy gyalogúton értük el az erdőt, itt kezdődött az eddigi utunkról letérve a Tapolcai-medencébe vezető lejtő.

A fák között kanyarogva meredeken ereszkedett lefelé az ösvény, aztán néhány perc után itt is elértünk a legfelső szőlőket és présházakat. De ekkor már láttam, hogy nem elég gyors számomra a társaság tempója, ezért aztán a Máté-kút előtt elbúcsúztam a kis társaságtól és néhány fokozattal gyorsabb tempóra kapcsolva tempósan megindultam lefelé a hegyről levezető földúton. Elég hamar leértem Lesenceistvándba, itt beszaladtam a faluközpontban, a vegyesbolt mögött lévő kis italboltba és pecsételtem a kéktúra bélyegzővel az igazoló füzetembe.

Gyorsan legurítottam a torkomon egy üveg hideg Borsodit, aztán pontosan három órakor belefogtam a túra befejező szakaszába: a tapolcai vasútállomásig vezető körülbelül hét és fél kilométeres aszfaltos szakaszba. Volt rá körülbelül másfél órám, mert még jegyet is kellett vennem a pénztárban, meg persze a pecsételést is el kellett intéznem. Szerencsére erre már nem volt semmi emelkedés, hiszen a palacsinta simaságú medencében jártam már, csak az unalmas aszfaltút állt előttem!

Gyorsan ledaráltam a Lesencefaluig vezető kilométeres távot, itt balra tértem az útelágazásban és kereszteztem a 84-es főutat egy gyalogosok számára életveszélyes átjáróban, hiszen zebra, közlekedési lámpa nincs, csak a még ünnepnapokon is forgalmas főúton százas tempóban tovasuhanó autók hosszú sora! Azért csak megúsztam ép bőrrel az átkelést, és továbbindultam Tapolca felé. Ismét egy jó adag menés után torkollott bele az eddigi utam a Tapolcára vezető főútba, ezután kénytelen voltam szinte végig a padkán haladni az autóforgalom miatt.

Régebben egy már meglehetősen foghíjas, de nyáridőben még szép árnyékot adó nyárfasor kísérte az utat, sajnos az előző bejárásom óta a fákat mindegyszálig kivágták, és nem gondoskodtak az utánpótlásukról sem. Ez rossz hír a kéktúrázóknak, hiszen nyáron, az agyforraló hőségekben is egy szem árnyék nélkül kell megtenniük a Lesenceistvántól Tapolcáig vezető hosszú útszakaszt!

Négy előtt pár perccel értem el a vasúti átjárót, innen már az üres, lassan pusztuló laktanyaépületek kerítése mellett baktattam a város felé. Az utolsó kilométereken már nem kellett a főút szélén korzóznom, mert volt kiépített járda az út bal oldalán, ezen értem el a város határában a következő vasúti átjárót. Az ezt követő körforgalomnál tértem le a jelzésekről – ezen a túrán már véglegesen – és az elkerülő út melletti széles járdán a vasútállomás felé vettem az irányt. Pontosan fél négykor léptem be a váróterem ajtaján, pecsételtettem és megvettem a jegyem a pénztárban, aztán kiballagtam a már a peronon álló vonatomhoz. Mire felszálltam és elrendeztem a csomagtartóban a hátizsákom, már indult is vonat.

Elég lassan döcögött végig a személyvonat a Balaton északi partján, hiszen itt sűrűn vannak a települések, és mindnek van legalább egy vasúti megállója, de pontosan érkeztünk Székesfehérvárra. Volt elég időm átszállni a Budapestre induló személyvonatra, de azt csak jókora késés után menesztették el a Székesfehérvár és Dinnyés közötti vágányzár miatt. Fél óra késést összeszedve csak kilenc felé érkezett a vonatom Kelenföldre, átballagtam a Sasadi úti buszmegállóba, megvártam egy hazafelé tartó buszt és végül háromnegyed tíz után léptem be a lakásunk ajtaján.