Hat óra felé keltünk ezen a vasárnap reggelen Tapolcán, a Boszorkánytanya panzióban, hogy belevágjunk aznapi, a badacsonytördemici vasútállomástól Szentbékkálláig vezető, névleg 23,7 kilométer hosszú túraszakaszunkba. Már hét előtt az utcán voltunk, a Deák Ferenc utca egyik kis pékségében, szinte a buszpályaudvarral szemben megvettük aznapi reggelinket és ebédünket, aztán átballagtunk a helyközi buszokhoz és megkerestük a buszunk indulási helyét. Előző nap vonattal jöttünk vissza Badacsonytördemicről, de mivel nem volt megfelelő reggeli vonat visszafelé, ezért most az autóbuszos utazást választottuk.

A buszunk 7:20-kor indult, és több mint félórás volt az út a badacsonytördemici állomásig, de útközben a környékbeli falukat érintve szinte körbejártuk a Szent György-hegyet, sőt Szigligetre is tettünk egy buszos kirándulást! Reggel nyolc előtt öt perccel cihelődtünk le a buszról Badacsonytördemicen, pecsételtettünk a vasútállomáson, aztán nyolc óra felé bele is kezdtünk a túrába. Nagyon meleg volt ezen az április végi hosszú hétvégén, igyekeztünk még a szinte nyári hőség beállta előtt legalább a Badacsony kaptatóin túl lenni!

Az állomás bekötőútjának kezdetén lévő elágazásban a Zöldfa utcába tértünk a jelzéseket követve, ezen ballagtunk fel a kertek és családi házak között Badacsonytördemic főutcájáig, a Hősök útjáig. Itt jobbra fordultunk, pár lépést ennek a járdáján ballagtunk, aztán egy balkanyarral a Rodostó utcára térve ismét nekiindultunk a Badacsonyra vezető kaptatónak. Az utca pár száz lépésen keresztül egyenesen nekiszaladt a hegynek, aztán ahol a kaptató már nagyon meredek volt, ott egy jobbkanyarral befordult a hegyoldalba és már csak sokkal enyhébben emelkedett.

Kanyarogva kaptattunk egyre feljebb az alig egy autónyi szélességű aszfaltúton a Badacsony oldalában, egy meredekebb szakaszon megállva egy pillanatra, hogy kifújjam magam, hátrafordultam és szinte a földbe gyökerezett a lábam: a Szent György-hegyre nyílt erről a pontról csodálatos kilátás! Készítettem pár felvételt, aztán ismét nekiindultunk a kaptatónak. Egy időre elmaradtak mellőlünk a házak és a szőlőskertek, mélyútként kapaszkodott egy darabig az utunk, néhol több méter mélyre süllyedve a löszös talajba, aztán az aszfaltcsík a kanyonból kiemelkedve elérte a legfelső telkeket és házakat. Felettünk már a Badacsony bazaltsziklái tornyosultak. Eddigi aszfaltozott utunkról egy jól jelzett ponton kellett balra térnünk: itt kezdődött a hegy fennsíkjára vezető Bujdosók lépcsője.

A bazaltkövekből kirakott hosszú lépcsősor két szakaszból áll: az alsó rész 125 lépcsőfokán lehet feljutni a volt Rodostó turistaház épületéhez, ami már hosszú évek óta be van zárva. Maga a ház 1935-ben épült II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulójára a Bujdosók lépcsőjével együtt. Jelenleg a Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában van az épület, bár a badacsonytördemici önkormányzat 2008-ban kérvényezte, hogy ingyenesen tulajdonba vehesse az épületet, hogy felújítás után ismét turistaházként működtethesse azt, eddig nem kapta meg az épületet hasznosításra. 2009-ben, a második kéktúra bejárásomkor itt a lépcsősoron találkoztam a helyi önkormányzat által felkért földmérő csapattal, akik a Bujdosók lépcsőjének felmérését végezték, hogy a terveket ezek alapján elkészíthessék a felújításhoz.

A szándék tehát megvan a turistaház további működtetésére, de a Nemzeti Vagyonkezelő nem adja az épületet, pedig a badacsonytördemici önkormányzat később 25 millió forintot ajánlott érte. Persze ez is csupán a ház és a telek értékének a töredéke, de a turistaházként való hasznosítás nem is egy túl jövedelmező tevékenység! Az üresen álló épület fenntartása, őrzése komoly összegekbe kerülhet évente, de úgy látszik, a Vagyonkezelő tőkeerősebb befektetőre vár!

A Bujdosók lépcsőjének alsó szakasza véget ér a turistaház alsó kerítésénél és egy gazos, kissé csalános ösvényen kerüli meg a jelzés a telket, hogy aztán visszatérhessen a felső kerítéstől továbbinduló második lépcsőszakaszhoz. Mi is végigtörtettünk a köves ösvényen, aztán megpillantottuk a továbbvezető 464 darab magas, bazalt lépcsőfokból álló lépcsősort. Nekiveselkedtünk a meredek kaptatónak, aztán megálltunk pár percre kifújni magunkat mind a négy pihenőben: a Zrínyi Ilonáról, a Lorántffy Zsuzsannáról, a Csáky Krisztináról és a Mikes Kelemenről elnevezett pihenőteraszon is. Kilenc után pár perccel értük el a Badacsony fennsíkjának peremét a Czinka Panna pihenőnél. Valamennyi pihenőhelyen szép márványtáblák mutatták a pihenőhely nevét és ismertették a névadó életét. Ezek még nem voltak itt 2009-ben!

Tettünk egy rövid kitérőt a jelzésen a Tördemic-kilátóhelyre, innen a Szent György-hegyre nyílik kilátás, de szép idő esetén a messzi távolban látható a hegytől balra Sümeg vára is. A jelzésen továbbindulva pár perc alatt elérhető a Badacsony délnyugati peremén álló Ranolder-kereszt és az alatta kiépített kilátóterasz. Itt is érdemes megállni, mert a teraszról belátható a Balaton teljes nyugati medencéje és a túlsó, somogyi part is. Mi is körülnéztünk itt, sőt ezen a helyen tartottuk első komolyabb pihenőnket is, csak fél tíz körül indultunk tovább.

Pár száz lépés után egy újabb kilátópontra értünk, a bazaltsziklákból épített házacska lapos teteje a kilátóterasz, de be lehet húzódni a belsejébe is, ami menedékként használható. Persze erről a teraszról is alaposan körülnéztünk! Jól látható volt alattunk a badacsonyi hajókikötő, a túlsó parti, fonyódi kikötőből pedig éppen elindult egy átkelőhajó ebbe az irányba!

Eddig a pontig a hegy lapos fennsíkjának peremén kanyargott a turistaút, itt azonban nekiindultunk a fennsík erdején átvezető, hullámvasutazó nyiladéknak. Az erdőátvágás egyenesen húzódik a Badacsony legmagasabb pontján álló Kisfaludy-kilátóig, a kéktúra azonban egy rövid szakaszon kitér innen, hogy egy komolyabb szintvesztéssel felkereshesse a fennsík keleti peremén álló Hertelendy-emléket. A faragott bazaltszikla és a beleillesztett márványlap Hertelendy Ferencnek, a Balatoni Szövetség alelnökének állít emléket, a szikla alatti kilátópontról pedig kelet felé, a Balaton hosszában nyílik szűk panoráma.

Szuszogtató kaptató végén értünk vissza a fennsíkot átszelő nyiladékba egy bazaltkövekből épített esővédő házikónál, és indultunk tovább a Kisfaludy-kilátó felé. Néhány perc alatt el is értük a nyiladék végét (a kéktúra jelzett ösvénye már pár tucat lépéssel korábban balra tért) a vadonatúj kilátónál. A régi, fából ácsolt kilátót 2011-ben bontották le, mert már túlnőtte az erdő, és csak alig-alig volt kilátás a legfelső teraszáról. A második bejárásomról írt leírásban el is sírtam a bánatom, hogy ha néhány évvel korábban felújították a tornyot, akkor miért nem csináltak hozzá kilátást is, mert így nem sok értelme volt a munkának!

Hát ez az új kilátó jó néhány méterrel magasabb az elődjénél, teteje messze kinyúlik a fák közül, látható is már akár Tapolcáról, a szállásunk ablakából nézve is! Persze meg sem álltunk a tövében felállított pihenőpadoknál, egyből fel akartunk mászni a tetejébe, de egy rács az utunkat állta. Mellette egy táblán rövid szöveg, hogy az építést végző vállalkozó addig lezárva tartja a kilátót, amíg a munkáját ki nem fizetik! Lemondóan legyintettem, és visszaindultam a padokhoz, de Gábor fiam rájött, hogyan tudná kicselezni a védőrácsot, viszont ehhez a segítségem kellene! Ezért aztán bakot tartottam, így az utódom fel tudott kapaszkodni a lépcsősorra a rács fölé, és a fényképezőgépet is magával vitte.

Csak tíz perc múlva mászott vissza, egyfolytában a csodálatos körpanorámáról lelkendezve, és mutatta a fényképezőgép kijelzőjén a fenn készített felvételeket. Tényleg szép odafentről a kilátás, és csak abban reménykedhetünk mi turisták, hogy a vállalkozó hamarosan megkapja a munkájáért járó fizetséget és ténylegesen is meg fog nyílni ez a gyönyörű kilátó a nyári turistaszezonra! De addig marad a mérgelődés!

Csak fél tizenegy felé indultunk tovább és a kéktúra ösvényére visszatérve megkezdtük a hosszú ereszkedésünket a Badacsony fennsíkjáról. A lejtő az erdőben kezdődött, aztán hamarosan elértük a Kőkapu sziklahasadékát. A hegyoldalból levált bazalt görgelékkövek lejtőjén ereszkedett meredeken az ösvény egy keskeny, a legurult kövektől megtisztított sávban. Aztán pár perc múlva kiértünk a sziklák közül és egy rövidebb erdei szakaszt követően a hegy északi oldalán is elértünk a présházakat és szőlőskerteket. Előttünk feltűnt a Gulács, hátrapillantva pedig szép kilátás nyílt a magunk mögött hagyott Kőkapu sziklatornyaira.

Kényelmes ereszkedéssel értük el a Köbölkút melletti pihenőhelyet, de itt meg sem álltunk, egy kis temető fa haranglába mellett elhaladva a nagyüzemi szőlőtáblák mellett folytattuk az utunkat. Széles ívben balra kanyarodtak alattunk a keréknyomok, és megindulunk az impozánsan előttünk emelkedő Gulács felé. Már ismét kapaszkodva értünk ki a Badacsony és Nemesgulács faluk közötti kétszer kétsávos országútra, pár lépést a szélén ballagtunk, aztán keresztezve a fogalmas utat folytattuk az emelkedést a Gulács oldalában. Víkendházak, kertek közé értünk fel, aztán egy éles jobbkanyarral szintezésre váltott az út alattunk.

Innen jobbra tekintve szép volt a kilátás vissza a Badacsonyra, ebből az irányból nézve nem a megszokott képét mutatta a hegy, mert a fennsík körbefutó peremét megtörte a Kőkapu szűk völgye, ahol az imént leereszkedtünk a tetőről. Aztán újra kapaszkodva értük el a legfelső szőlőket, és beléptünk az erdőbe. Egy darabig még kitartott alattunk a földút, de aztán egy, már most áprilisban is benőtt, kissé csalános ösvényre tértünk, ezen kapaszkodtunk fel a Gulács keleti vállára. A kéktúra nem mássza meg ezt a hegyet, innen a vállról visszaereszkedik a hegy lábaihoz. Rövid haditanácsot tartottunk a fiammal, felmenjünk-e a csúcsra, de ekkor már dél felé járt az idő, és még a felénél sem tartottunk az aznapi túránknak, ezért most is kihagytuk a csúcsot, nem másztunk fel oda a meredek jelzésű ösvényen.

A hegy túlsó oldalán a Káptalantótiba vezető országútig tartott az ereszkedés, ott rátértünk az aszfaltcsíkra, és elindultunk rajta a falu felé, közben a pont előttünk álló Csobáncra nyíló kilátást élveztük. Jó húsz perces menettel értük el a falut, közben szinte állandóan ráláttunk a Csobáncra, és egyre közelebb érve a hegyhez már a lapos fennsíkján álló várromokat is tisztán ki tudtuk venni szabad szemmel. Káptalantótiban betértünk a Horváth kert presszóba, elkértük a pultnál a kéktúra bélyegzőt, pecsételtünk vele az igazoló füzeteinkbe, aztán meg is ebédeltünk a Tapolcán vásárolt péksüteményekből.

Jól esett a pihenés a hűvös presszóban, de egy óra felé tovább kellett indulnunk, mert már szorítani kezdett az idő! A legforróbb kora délutáni hőségben vágtunk át a falun, és indultunk el szinte minden árnyék nélkül a Csobánc felé. Azt csak este láttuk a TV-ben, hogy megdőlt az aznapi melegrekord, még sohasem mértek több mint 31 Celsius fokot április 29-én! Ez a hőség még egy júliusi napnak is a becsületére vált volna! Végigporoszkáltunk Káptalantóti bekötőútján, aztán a Csobánc lábánál néhány száz lépés erejéig rátértünk a Tapolcára vezető országútra.

Egy földúton indultunk újra a hegy felé, de már az elején is látható volt, hogy nem a Csobánc felé tartunk, hanem jobbra el fogjuk kerülni azt. Ettől függetlenül elég meredeken kaptattunk felfelé a hegy szoknyáján lévő szőlőskertek és présházak között, egy jó félórás úttal el is értük az út legmagasabb pontját. Itt ágaztak ki a földútból azok a keréknyomok, amiken a jelzések megindultak a tető felé. Rátérve erre az útra néhány lépés után megpillantottuk jobb oldalon a Vár-kutat, amire egy napelemmel működő szivattyút szereltek. Egy gomb megnyomásával indult meg a kifolyó csőből a hideg forrásvíz. Ötletes megoldás, de nem jósolok neki nagy jövőt, mert csak többszöri gombnyomás után kapta fel a vizet, lehet, hogy pár hét múlva már nem lesz működőképes!

A legelső tanyánál tértünk le jobbra az emelkedő keréknyomokról és vágtunk bele egy ösvényen a tetőre vezető meredek kaptatóba. Szerpentinezve kapaszkodtunk egyre feljebb, egy jó negyedórás kimerítő út végén rogytunk le elcsigázva a romok melletti füves réten. Pár percig mozdulni sem volt kedvünk, annyit kivett belőlünk a meredek emelkedő. Ekkor már negyed három felé járt az idő, a Szentbékkálláról induló buszunkig volt még három óránk, de még vagy nyolc kilométerre voltunk a falutól úgy, hogy még itt a romoknál is körbe akartunk nézni és a Szentbékkálla előtti Kőtengert sem akartuk kihagyni! Így aztán összeszedtük magunkat, és körbejártuk a fennsík peremét.

Először persze a déli részen elterülő romokat néztük meg, lassan egyre magasabbra épülnek vissza a falak, de persze a pénzhiány miatt a munkák csak lassan haladnak. Talán innen, a vár romjaitól a legszebb a kilátás a tanúhegyek, vagyis a Szent György-hegy, a Badacsony és a Gulács felé. Az óramutató járásával megegyező irányban továbbindulva feltűnik a hegy tövében Díszel, a távolban pedig Tapolca és a lebányászott tetejű tanúhegy: a Haláp. Az északi peremet elérve látható innen is a távoli Somló, előterében pedig Sümeg vára, bár a részleteket innen is csak távcsővel lehet kivenni. Kelet felé haladva a Láz-tető ikercsúcsai között már a Káli-medencére nyílik betekintés és feltűnik Szentbékkálla egyelőre még messzi templomtornya is! Errefelé érdemes alaposabban is körülnézni, mert a Láz-tető két csúcsa között fogunk a későbbiekben a Tapolcai-medencéből átjutni a Káli-medencébe!

Sokáig elnézelődtünk a tetőn, de sajnos indulnunk kellett tovább! Visszaereszkedtünk a meredek ösvényen a Vár-kúthoz, kicseréltük az időközben már felmelegedett vizünket a jéghideg forrásvízre, aztán visszatértünk a jelzés földútjára. Az órámra pillantva láttam, pontosan egy óra volt a hegytetőre tett kitérőnk! Továbbindultunk szaporán kapkodva a bakancsainkat, és pár perc alatt leértünk a következő völgybe. Rátértünk néhány száz méter erejéig az alján ereszkedő jól kijárt földútra, aztán innen jobbra fordulva kezdtük meg a következő kaptatót. Tanyák, présházak között kanyarogva emelkedtek alattunk a keréknyomok, aztán a legfelső épületeket elérve itt is ösvényre váltottunk.

Egy akácosban vezetett az ösvény, szinte teljesen egyenesen, néhány perc alatt felértünk rajta a Láz-tető csúcsai közötti nyeregbe. A gerincen átbukva egy hajdanán megművelt területre értünk, most már csak nehezen lehetett kivenni a bokros, ligetes részen a satnya gyümölcsösöket, gyomos épületromokat. Egy földútba szaladt bele a gyalogút, itt balra kellett indulni, bár felfestett jelzéseket egyáltalán nem láttunk. Tanyák, szőlők között kerültük meg északról a Viszkélen nevű horpadást, aztán a szőlők mellett elhaladva ismét az erdőszélre kunkorodott alattunk az út.

Útvillába értünk: a balra induló földút kinn maradt az erdőszélen, a jobbra kiágazó pedig mélyútként folytatódott a fák között. A jelzések alapján erre tértünk rá és az árnyékos keréknyomokon folytattuk az utunkat. Negyedórás kényelmes menet végén hagytuk magunk mögött az erdőt és értünk ki a Mindszentkálla feletti mezőkre. Lassan elértük a falu szélső házait, eloldalaztunk a temető mellett, majd a sarkánál ráfordultunk a Szentbékkállára átvezető keskeny aszfaltútra. Előttünk ismét feltűnt a falu templomtornya, most már egészen közelről, az egyenes út ugyanis pontosan az uticélunk felé vezetett. De a kéktúra nem ilyen egyszerűen jut át egyik faluból a másikba!

Alig néhányszáz lépés után egy földút ágazott ki a kopott aszfaltcsíkból, a tájékoztató táblák szerint ez vezetett a lovaspóló klubhoz. Erre tértünk rá a jelzéseket követve, és egy mező szélén baktattunk egy darabon. Az útvillában jobbra tértünk, továbbra is a mező szélén maradva, így értük el a következő útelágazást. Az egyenesen továbbinduló út bevezetett a lovaspóló klub területére, mi jobbra fordulva indultunk tovább. Elhaladtunk a lovaspóló-pálya mellett, éppen mérkőzés volt, a csekély számú nézőközönség hangosan bíztatta a kis fehér labdát furcsa, hosszú szárú „T” betűhöz hasonló ütővel kergető lovasokat.

Ez az út a Kőtenger dombjának tövéig vezetett, itt aztán több tucat szerteszéjjel parkoló autót kerülgetve találtuk meg a dombra felvezető ösvényt. Megmászva az alacsony gerincet aztán szemünk elé tárult a Kőtenger. Szerte-széjjel hevertek, meredeztek a kövek, sziklák, a kitaposott ösvény közöttük kanyargott. Az órámra néztem: háromnegyed öt felé járt már az idő, így nem sok időt vesztegettünk itt, hiszen 2005 tavaszán egy fél délelőttöt elnézelődtünk itt a fiammal az első kéktúra bejárásunkkor, végigballagtunk hát az ösvényen és leereszkedtünk a dombról a túlsó oldalon futó földútra. Öt óra felé érkeztünk meg Szentbékkálla központjába, levágva egy rövid kitérőt, ami a falu északi határában lévő „palotaromokhoz” vitt volna ki minket. Szorított már az idő: majd következő nap reggelén sort kerítünk arra is! Gyorsan pecsételtünk a falu presszójában, aztán indultunk is a buszmegállóba.

De milyen jó volt, hogy siettünk: öt perccel a kiírt időpont előtt érkezett meg a buszunk! Még a helybeliek is futottak, hogy elérhessék a hétvégén meglehetősen ritkán közlekedő buszt! Ha ezt elszalasztjuk, majdnem másfél órát várhattunk volna a következőre! Így azonban háromnegyed hatra már visszaértünk Tapolcára, és a napot most is a La Pergola pizzériában fejeztük be a vacsorával.