Erre a túranapra is Tapolcáról indultunk. Háromnegyed nyolc után átsétáltunk a Boszorkánytanya panzióból a buszvégállomásra, közben a Deák Ferenc utcai pékségben ezen a napon is megvettük a reggelinket és az ebédünket, aztán megvártuk a 8:08-kor Szentbékkállára induló buszunkat. Utánunk még elég sokan érkeztek, megjött az a nagyobb túrázó társaság is, akikkel még szombaton találkoztunk, látszott, hogy a tömeg egy buszra nem fog már felférni. Aztán beállt a buszunk, minket a mögöttünk várakozók szinte felsodortak a sofőrhöz, megvettük a jegyeket, és még helyet is találtunk magunknak. Pár perc múlva mérkezett egy „mentesítő” járat is, így aztán mindenki fel tudott szállni valamelyik autóbuszra.

A másik busz el is indult időben, de a mi sofőrünk eltűnt vagy tíz percre, így aztán jókora késéssel vágtunk bele az útba. Szerencsére az előző busz felvett minden felszálló utast, de még így sem tudtuk utolérni egészen Szentbékkálláig! Amikor a túrázó társaság leszállt Káptalantótiban, szinte kiürült a busz, aztán amikor mi is leszálltunk, már csak páran maradtak fenn. Pecsételnünk nem kellett, hiszen azt még előző nap elintéztük a presszóban, így aztán azon melegében bele is vágtunk a túrába.

Először bepótoltuk az előző nap kihagyott kitérőt a velétei palotaromhoz, mert akkor már nem volt időnk a buszunk indulása előtt felkeresni ezeket a Szentbékkálla északi határában lévő szerény romokat. A kitűnő jelzéseket követve egy ösvényen vágtunk át egy fiatal akácoson, aztán egy hirtelen kaptatóval érkeztünk fel a romok tisztására. Már csak három fal áll a hajdani épületből, ami feltételezhetően a veszprémi püspök udvarháza lehetett valaha. Körüljártuk a romokat, készítettem pár fényképet, aztán a jelzéseket követve egy másik ösvényen visszatértünk a faluba.

Elhaladtunk ismét a presszó előtt, leballagtunk az öreg házak között a Kossuth Lajos utca elágazásáig, itt aztán balra tértünk és elindultunk kifelé a faluból. Lassan magunk mögött hagytuk Szentbékkállát, az utolsó ház a baloldalon az Öreghegy fogadó épülete volt, az országút hosszú egyenesének a végén pedig feltűnt a Fekete-hegy, ormán az Eötvös Károly kilátóval. Aztán egy kőkeresztnél az aszfaltút derékszögben jobbra fordult, de mi egyenesen ballagtunk tovább az itt kezdődő jó kitaposott földúton. Nagyon enyhe emelkedőn értük el a szőlők alján az útelágazást.

Már évek óta problémás az itt kezdődő kéktúra szakasz, ugyanis már a második bejárásomon, 2009 nyarán is belefutottam egy nem egyértelmű terelésbe. A szőlők alján, az útelágazásban álló tájékoztató tábla szerint itt balra kell térni, de a jelzések jobbra fordulnak itt, hogy egy rövid kitérő után tovább kapaszkodjanak a nagyüzemi szőlők között. Mi ez utóbbi utat választottuk, és a szőlők tetején hamarosan meg is pillantottuk a töttöskáli templomromot, ami ötven-hatvan lépés kitérővel érhető el a kéktúra jelzett útvonaláról. A velétei romhoz hasonlóan itt is csupán néhány falmaradvány látható, viszont a kilátás nagyon szép erről a pontról a Káli-medencére és a távoli tanúhegyekre.

A templomrom után a présházak és szőlőskertek között ballagtunk tovább keréknyomokon, amik egy emeletes ház előtt véget értek. Itt az első bejárásunkkor elég sokat kerestük a továbbvezető utat, most már rutinból mentünk el a ház melletti füves sávon, aztán a ház felett kezdődő szőlő bal szélén indultunk tovább egy ösvényen. Az ösvény balra fordult a hegyoldalban, az emelkedés megszűnt, sőt, egy darabon még lejtett is az utunk. Egy benőtt kőkeresztnél tértünk ismét jobbra és egy erdőfolton átvágó szűk ösvényen kezdtünk bele ismét a kaptatóba. Pár perc múlva magunk mögött hagytuk a fákat, ismét szőlőskertek között vezetett a gyalogút, aztán elértük a hegyoldalban szintező keskeny aszfaltutat.

Velünk szemben, az út túlsó oldalán az Öreg-hegyi-kút forrásbarlangja nyílt, mi pedig behúzódtunk a hűs medence mellé pihenni egyet a kőpadokon. Kicseréltük a Tapolcáról, a szállásunkról hozott csapvizet a jéghideg forrásvízre, aztán pár percig még elüldögéltünk a hűvös barlangban, aminek a levegőjét a medencében lévő vagy köbméternyi forrásvíz tartja állandóan temperáltan. Aztán pár perc múlva gyerekek érkeztek vízért, mi pedig továbbindultunk, hogy ők is hozzáférjenek a medencéhez.

Egy darabon az aszfaltúton szinteztünk a Fekete-hegy oldalában, aztán a legközelebbi útelágazásban ismét a hegy felé fordítottak bennünket a jelzések és pár emeletnyit kapaszkodtunk felfelé. Később ez az út is fordult egyet, és ismét szintezni kezdtünk, de most már az korábbi irányunkhoz képes visszafelé. Itt már a legfelső telkek, szőlők között jártunk, az út is lassan elfogyott a lábunk alól, végül elértük a végét, ahol befutottak a gyenge keréknyomok az út végén álló telekre. Itt kellett balra térnünk, hogy egy gyalogúton megkezdjük a Fekete-hegyre vezető végső kapaszkodót.

A néha mélyútként kis horhosban kapaszkodó út alját bazalt görgelékkövek borították hosszan, itt nem ártott alaposan a lábunk alá nézni, hová is tesszük a bakancsainkat! Aztán néhány perc után a jelzéseket követve jobbra kikapaszkodtunk az árokból, és egy, a fák és sziklák között kanyargó ösvényen érkeztünk fel a hegyormon álló Eötvös Károly kilátóhoz. 2009-ben eléggé rossz állapotban találtam a tornyot, a teraszok padozatát alkotó hajópadló lécei sok helyen már elkorhadtak, eltörtek, néhány falépcső is hiányzott már. Mostanra szépen rendbe tették a kilátót, a padló ki lett cserélve, a falépcső is rendben volt. Fel is mentünk rögtön a tetőteraszra.

A kilátóból a Káli-medencére nyílik panoráma, de jól látható a dombok között a Balaton és nyugat felé tekintve a tanúhegyek is. Elő is vettük a messzelátót, és alaposan körülnéztünk a kilátóból. Most is elcsodálkoztunk azon, hogy több mint egy órája indultunk Szentbékkálláról, mégis itt fekszik még mindig a hegy lábainál! Szinte semmi pára nem volt a levegőben, jól látszott a falu mögött a Csobánc és a Szent György-hegy is. Köveskál feküdt alattunk, minden kertjébe be tudtunk lesni a távcsővel. A távolban, a dombok között megcsillant a Balaton víztükre, de látszottak a messzi somogyi partok is. Jó pár percet elnézelődtünk a kilátóban, mire rászántuk magunkat az indulásra!

Egy darabig a Fekete-hegy meredeken leszakadó délkeleti peremén kanyargott a gyalogút, aztán néhány száz lépés után hirtelen nekiindult a lejtőnek és egy gatyafékes ereszkedőn jókora magasságot vesztve elértük a hegyoldalban szintező földutat. Talán ezerlépésnyit ballaghattunk ezen az alig hullámvasutazó úton, amikor a jelzések ismét a hegyoldal felé fordítottak bennünket! Széles gyalogúton emelkedtünk egy keveset, aztán jobbra, ösvényre tértünk, ami aztán végigkanyargott a hegyoldal szőlői, présházai között.

Egy eléggé nehezen követhető szakasz kezdődött itt: a szőlőket, házakat elhagyva egy kis réten kellett átvágni alig látható nyomokon északi irányban, aztán a rét szélén keskeny ösvény kezdődött az erdőben. Jelzéseket szinte sehol sem lehetetett látni, valószínűleg benőtte már őket a növényzet. Talán száz-százötven lépés után keréknyomokba torkollott bele az ösvény, itt balra, felfelé kellett továbbindulni. Jelzések erre sincsenek sűrűn, de itt már csak annyi a dolgunk, hogy ne térjük le a ligetes domboldalban vezető nyomokról! Később egy egészen jól járható földút alakult ki a lábaink alatt, ezt kellett követnünk egészen Balatonhenyéig.

A falu határában egy túrázó családot értünk utol, nyolc-tízéves fiúcska túrázott a szüleivel. Nagyjából egyszerre értünk a falu kocsmájához, ahová valamennyien betértünk. Ők kérték el a pultnál a kéktúra bélyegzőt, és ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy ők ugyanazt az útvonalat járták végig az előző napokban, mint mi! Csodálkoztam, hogy egyszer sem futottunk össze az eddig megtett vagy ötven kilométeren, de ők helyben oldották meg a szállást, nem voltak annyira a tömegközlekedéshez kötve, mint mi. Később kiderült, hogy a túratempónk is nagyon hasonló, így aztán nehezen is érhettük volna utol egymást!

Ezen a napon is rekord hőségre lehetett számítani, amikor pár perccel dél előtt kiléptünk a kocsmából, megcsapott a meleg, szerencsére könnyű szél is lengedezett, ettől kissé elviselhetőbb lett a júliust idéző kánikula. Mi még pár percre megálltunk vizet tölteni az egyik köztéri kék csapnál, így aztán egy időre elszakadtunk a túrázó családtól. Délre kongatott a templom harangja, amikor utánuk indultunk, de már eltűntek a faluból kikapaszkodó keskeny aszfaltút kanyarjában. Régen bezárt telephelyek mellett értük el a falu szélét, itt láttuk meg őket, ahogy messze előttünk kapaszkodtak a keréknyomokon egyre feljebb a köves, ligetes fennsík oldalában.

Utánuk indultunk, közben éreztük, hogy pont a tarkónkra tűz a nap. Komótosan kapaszkodtunk egyre feljebb, igyekeztünk felvenni egy olyan tempót, amivel pihenők nélkül felkaptathatunk a Nagyvázsonyig tartó fennsíkra. Ezen az emelkedőn azonban mégis érdemes megállni és egy pillanatra hátrafordulni, mert innen nyílik az utolsó szép panoráma a magunk mögött hagyott tanúhegyekre! Ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre közelebb kerültünk az előttünk haladókhoz, aztán amikor egy nagy, megművelt gabonatábla mellett elhaladva végre elértük az erdősarkot, utol is értük a családot. Ők megálltak itt egy pihenőre, de mi inkább mentünk tovább az árnyas erdőben. Jó volt a kopár hegyoldal után végre elérni az árnyékot adó fákat!

Talán tízpercnyi menet végén torkollottak bele a keréknyomaink az erdőn átvezető murvás földútba. Ezen aztán fel tudtunk venni egy haladósabb tempót, és gyakorlatilag szintezve, talán néhol kicsit emelkedve negyed kettő felé elértük a csicsói erdészházat és a mellette lévő erdei iskolát. Igazán elégedettek lehettünk a tempónkkal, hiszen hetvenöt perc alatt megtettünk hat és fél kilométert! Még volt három és fél óránk a maradék nyolc kilométerre, így aztán kényelmesen megpihenünk a pecsételőpont pihenőpadjain. Sziesztáztunk vagy tíz percet, mire rászántuk magunkat a továbbindulásra, de mielőtt nekiveselkedtünk volna a Nagyvázsonyig vezető kilométereknek, tettünk még egy rövid kitérőt.

Öreg, több mint tíz éves kéktúra atlaszom jelzett a közelben egy kétszáz éves bükkfát, gondoltuk, megnézzük magunknak! Éppen felkerekedtünk, amikor megérkezett a pihenőhöz a család, mi pedig a térkép alapján az erdei iskola mellett kezdődő széles nyiladék keréknyomain elindultunk az öreg fa felé. Később az út bekanyarodott az erdőbe és csekély szintvesztés végén meg is pillantottuk magunk előtt az öreg fa torzóját. Már régebben elroppanthatta a fát derékban egy vihar, mert a 6-8 méter magas törzs kérge már eltűnt, a harkályok pedig mély odvakat véstek az oldalába a hernyók, bogarak után kutatva.

Visszatérve a pecsételőhelyhez rátértünk újra a murvás útra, intettünk a padon pihenő családnak és továbbindultunk. Szinte minden szint nélkül talpaltunk több mint fél órát váltakozva a fák között és irtásfoltok szélén, mire elértük ezen az úton a Nagyvázsony és Vigántpetend közötti országutat. Kicsit megérezte a talpunk a betonkeménységű murvás úton két részletben megtett öt kilométert, így pár percre leültünk az útelágazásban pihenni.

Nagyvázsony felé indultunk tovább az országúton és nagyjából ötszáz lépés után vettük észre a letérést. Régebben elég nehéz volt észrevenni a kiágazó ösvényt, de most megtisztították az út és az erdő közötti pár méter széles dzsindzsás sávot, és látszott a fák közé vezető ösvény kezdete. Leszaladtunk az aszfaltút töltéséről és néhány lépés után elnyelt bennünket az erdő.

Nagyon kellemes erdőjárás kezdődött itt, a széles Viszont-völgyben ereszkedett le az ösvény – ami később keréknyomokká bővült – a fennsíkról végig az árnyas erdőben haladva. Körülbelül húszperces sétával érkeztünk meg a Kinizsi-forrás melletti erdei pihenőhöz. Most bőségesen ömlött ki a forrás vize a jókora medencéből, de inni mégsem mertünk belőle a jókora négyszögletes tóban jelentkező algásodás miatt, szerencsére a balatonhenyei vizünkből volt még elég! Később átsétáltunk a csupán pár lépésre lévő tálodi kolostorromhoz, amit még a törökök dúltak fel sok évszázaddal ezelőtt, azóta csak az idő pusztítja a falait. Lefényképeztük az egyetlen még álló, több méter magas oldalfalat, aztán visszatértünk a forráshoz. Éppen a hátamra vettem a zsákot, amikor feltűnt a kéktúrázó család. Intettünk egymásnak, és miközben ők helyet kerestek maguknak a padokon, mi továbbindultunk.

Pár lépés után kiértünk egy széles nyiladékba, ami néhány száz lépés hosszúságban kivezetett az erdőből. A keréknyomok srégen vágtak át rajta, az északi vége mögött pedig lassan feltűnt a Kab-hegy, a tetején a TV és rádió adótoronnyal. A nyiladék végén elértük az erdőség északi peremét, itt az erdő és a Vázsonyi-Séd-patakot kísérő fasor közötti hosszú réten folytattuk az utunkat. Pár perc múlva elértük a Szent Ilona-kápolna romjaihoz vezető letérést – természetesen tettünk a romokhoz egy kitérőt – aztán ösvényre fordulva egy darabon még visszatértünk az erdőbe.

Pár perc múlva a gyalogút maga mögött hagyta a fákat, visszatértünk a rétre, és keréknyomokon másztuk meg a kopár Szent Mihály-hegyet. A tetőt elérve itt is nagyon figyelni kellett a letérést: nehéz megtalálni azt a pontot, ahol a keréknyomokat elhagyva be kell térni a 20-30 lépésnyire húzódó erdőbe. Szerencsére egy jótét lélek pár kék címkés PET palackot húzott a kórókra a letérési pontnál, aztán a fákat elérve már fel is tűnt a továbbvezető gyalogút.

A kéktúra nem érinti a Szent Mihály kolostorromot, nem messze halad el tőle, de a fáktól nem látszanak a romok. Ha fel akarjuk keresni a régi falakat, akkor a Várkút betongyűrűje mellett kell jobbra térni az ott kezdődő ösvényre, amin aztán pár lépés után megpillantjuk a tényleg monumentális romokat! Ezt a kolostort Kinizsi Pál építtette, de a török időkben felrobbantották a környékbeli földesurak, hogy a török ne tudja bevenni magát az erős falak közé.

A kolostorromoktól már csak pár perc séta Nagyvázsony, amit a temető mellett elhaladva értünk el. Éppen négyre kongattak a harangok, amikor megpillantottuk a szélső házakat, aztán a Temető utcára rákanyarodva Vázsonykő vára is feltűnt előttünk. Volt még több mint fél óránk a buszunk indulásáig, pecsételtünk a várpénztárban található kéktúrás bélyegzővel, aztán felsétáltunk a faluba és betelepedtünk a buszmegálló melletti hűvös Kinizsi sörözőbe, itt vártuk meg sört kortyolgatva a buszunk indulását. Tapolcára visszatérve ezt a napot is a La Pergola pizzériában fejeztük be.