Ha már elég sokat olvastál az itt szereplő túraleírásokból, akkor tudhatod, kedves Olvasóm, hogy mióta a fiam befejezte a kéktúrázást, azóta leginkább egymagamban járom a túraösvényeket, nemigen szoktam másokhoz hozzácsapódni, amolyan igazi „magányos farkas” vagyok. Azonban egy dolog tény: a kéktúra honlap, legalábbis annak az angol verziója, lassan kezdi megváltoztatni az életemet. Egyre többen keresnek meg külföldről, hogy túratippeket, esetleg túraprogramot, szakaszbeosztást kérjenek tőlem. Ezekre a levelekre lelkiismeretesen válaszolok, aztán ha a csapatok igénylik, akkor a túrájuk első egy-két napján szívesen el is kísérem őket, bemutatom a térképhasználat és a jelzésolvasás trükkjeit, aztán ők folytatják az útjukat már nélkülem.

2012 tavaszán Oroszországból, Szentpétervárról is kaptam egy levelet, amiben egy hölgy arról érdeklődött, milyen túrabeosztással járhatnák végig egy kisebb csoporttal a Mátrát és a Bükköt egyvégtében, hogy teljesíthessék a Mátra-Bükk útjain túramozgalmat? Természetesen erre a levélre is válaszoltam szinte azonnal, így kerültem kapcsolatba Lídiával, aki egy táncstúdiót vezet, és a fiatal növendékeivel jönne hozzánk túrázni kora ősszel. Néhány hét alatt több levélváltás is történt, konkrét túratervet küldtem neki, még egy előzetes költségbecslést is készítettem. Aztán egyszer csak nem érkezett több levél, én pedig arra gondoltam, a csoport elállt a szándékától, és mégsem jönnek el Magyarországra túrázni.

Telt-múlt az idő, sok energiámat felemésztette az azévi erőmű karbantartás nagyfeszültségű részének előkészítése és maga a nagyjavítás is, közben persze én is jártam a túráimat, meg is feledkeztem Lídiáról és a csoportjáról. Őszintén meglepődtem, amikor e-mailt kaptam szeptember 5.-én tőle, amiben az állt, hogy 26.-án érkeznek, és szeretnék, ha velük tartanék az egész útjukon! A fő probléma azonban az volt, hogy hiába írt angol nyelvű e-maileket a javasolt szállásokra, sehonnan sem kapott választ azokra. Természetesen erre a levélre is azonnal válaszoltam, felajánlva azt, hogy leszervezem az útjukat és elkísérem őket is az első pár napban, de ők ragaszkodtak a személyemhez az egész túra folyamán. Először nem akartam velük menni, de aztán elővettem a harmadik teljesítésem pecsételő füzetét, ahol Becskétől keletre még egyetlen bélyegző sem volt beütve, utánanéztem, mennyi szabadságom van még erre az évre, aztán hosszabb hezitálás után azt válaszoltam, velük megyek, ha állják a költségeimet.

Nagyjából három délutánomba került, hogy leszervezzem a teljes tíz napos utat, lefoglaljam a szállásokat, a poggyászszállítást elintézzem a szálláshelyek között, mivel csak a napi dolgokat akarták magukkal vinni a túrán, valamint a nyolcfős csapat szállítására is foglaltam egy mini buszt Ferihegyről Mátraverebélyre, valamint Aggtelekről vissza a repülőtérre, ugyanis a túra még egy barlanglátogatással is bővült. Megegyeztünk abban is, hogy a hivatalos nyelv a túrán az angol lesz, mert az iskolában szerzett orosz tudásom javát már rég elfelejtettem. Megírtam röviden, nagyjából milyen felszerelést hozzanak, befizettem a szálláselőlegeket, aztán már csak a visszaszámlálás volt hátra. Ezután már kíváncsian lestem a középtávú időjárás előrejelzéseket, amik egyre biztatóbbnak ígérték a szeptember vége, október eleje időjárását, ahogy közeledett a túra kezdete.

Aztán eszembe jutott még a Mátra-Bükk útjain túramozgalom! Hogyan fogják megkapni a jelvényeket, ha a túra végén azonnal indulnak haza? Ezért aztán felvettem a kapcsolatot a Heves Megyei Természetbarát Szövetség főtitkárával, Papp Lászlóval, aki megígérte, hogy ha lehetséges, akkor vagy ő, vagy pedig az elnök megpróbálja úgy szervezni az idejét, hogy kijöhessen hozzánk az utolsó túranap után Aggtelekre, és átadhassa a jelvényeket. Tehát a túra kezdetekor nem volt még biztos ígéretem tőlük, hogy jönnek, ezért terveztem egy szép oklevelet mindenki számára a túra teljesítéséről, amit aztán úgy gondoltam, én adok át, ha mégsem tudnak eljönni az egriek.

Szeptember 26.-ra, szerdára már szabadságot vettem ki, a csapat ekkor érkezett Ferihegyre 13:15-kor, és indult pénzváltás után a mini busszal Mátraverebélyre. Én szívesen csatlakoztam volna hozzájuk a repülőtéren, de mivel a buszba csak nyolc utas fért a sofőrön kívül – ami épp elegendő volt a csoportnak, de nekem már nem jutott hely –, Mátraverebélyen beszéltük meg a találkozót délután három és négy óra között. Lemehettem volna vonattal is, de inkább a távolsági buszt választottam, mert annál nem kellett átszállnom. A tari sztúpa után már a leszálláshoz készülődtem, amikor SMS-t kaptam Lídiától, hogy szerencsésen megérkeztek a repülőtérre, és már benn ülnek a számukra rendelt mini buszban.

Leszállás után rögtön választ írtam a buszmegálló bodegájának padján ücsörögve, hogy én pedig épp abban a percben érkeztem meg Mátraverebélyre, aztán a csomagjaimmal elindultam a Vasút utca 107. szám alatt található presszó felé, ami a találkozó pontos helyszíne volt. A kiskocsmában megérkezve megebédeltem, mert erre nem volt már időm az indulást megelőzően, aztán egy sör mellett üldögélve nem csekély izgalommal vártam a csapat megérkezését. Fél négy felé állt meg a kisbusz a presszó előtt, gyors bemutatkozás után behordtuk a poggyászt a kocsma belső helységébe, aztán páran elszaladtunk a csupán néhány háznyira lévő kis vegyeskereskedéshez, hogy valami ennivalót vegyünk a csapatnak, mert ők sem tudtak utazás közben sokat enni.

Éppen végeztek a késői ebéddel, amikor megérkezett Juhász János, az Ágasvár turistaház gondnoka is a terepjárójával, hogy a poggyász zömét felszállítsa első szállásunkra. Felpakoltunk mindent a platóra, aztán a hátunkra vettük a kis zsákokat, mert már jócskán elmúlt négy óra, és nem akartam, hogy út közben ránk sötétedjen. Persze hozattam mindenkivel elemlámpát is a túrára, annak mindenhol hasznát lehet venni, leginkább este Ágasváron a turistaházban, amikor kikapcsolják az aggregátort, ami az áramot termeli a ház számára. Pecsételtünk a presszó kéktúra bélyegzőjével az igazoló füzetekbe (ezeket még én vettem meg a csapat számára korábban), aztán útnak indultunk.

A túracsapat nem tűnt megilletődöttnek a hegyek láttán, vidáman vágtak bele az Ágasvár turistaházig vezető, körülbelül nyolc kilométeres távba. Végigballagtunk a Vasút utca enyhe kaptatóján a töltésig, aztán a jelzéseket követve felmentünk a lépcsőkön a vasúti megálló peronjára. A peron túlsó végén a sínekhez érkező úton keltünk át a vágányon – most nem néztem meg, megvan-e a fémbélyegző a vasúti átjáró mellett álló fa oldalára szerelt dobozkában –, aztán egy rövid cserjés szakasz végén elértük a hegyek lábainál húzódó kaszálókat. Végigoldalaztunk a réteken, aztán egy erdősávot keresztezve értük el a keréknyomok elágazását. Itt tértünk jobbra és indultunk neki a hegyeknek.

Az alig járt nyomokon a mezőn átvágva hamarosan elértük az erdőt. Kellemes, egyáltalán nem meredek emelkedőn baktattunk felfelé, a fák levelei már elkezdtek sárgulni, egészen őszi hangulata lett hirtelen a túrának. Nagyjából negyedórás erdei menettel értünk fel egy kisebb gerincre, ahol véget ért az öreg erdő és megpillantottuk magunk előtt a Kőerdő-tető északkeleti oldalának fiatalosát. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a fiammal először jártunk erre, talán embermagasságúak lehettek a fácskák, mostanra már 4-6 méter magas is lehetett a fiatal tölgyes. Egy kis ereszkedés után ismét emelkedni kezdett az út, aztán a bekerített, ritkított öreg erdőt elérve a kaptató is meredekebbre váltott.

Pár perc után felértünk a Hárság-tető fennsíkjára, itt hosszabb időre is eltűnt az emelkedés. Kényelmesen járható földútra tértünk rá, ami egy darabig a fennsíkon kanyargott, aztán ismét kaptató következett, fel az Agyagos-tető pihenőpadjaiig. Tavaly tavasszal, a második kéktúra bejárásomon még remekül leláttam a padoktól Bátonyterenyére és a Zagyva völgyére, azóta itt is nőtt talán egy méternyit a régi irtásfolton növekvő fiatalos, most már eléggé korlátozott volt a kilátás lefelé a hegyoldalban. Még néhány év, és teljesen el fog tűnni!

Itt, a padoknál tartottuk az első pihenőt, az órámra nézve láttam, hogy elég jól állunk idővel, még csak fél hat volt, de túl voltunk az út több mint felén, és a GPS szerint már négyszáz méter környékén jártunk, tehát jó kétszázat emelkedtünk Mátraverebély óta. Próbáltam felmérni, mennyire fáradtak el az órányi úton, ne nem tűntek elcsigázottnak a hosszú utazást követő túra első fele után, vidáman beszélgettek, fényképezték egymást és a kilátást! Elővettem a széthajtogatós Mátra térképemet, és megmutattam, mennyit jöttünk eddig és mennyi út van még előttünk Ágasvárig. Látszott, elégedettek magukkal, szóval akkor hegyibe!

Elpakoltam a térképet és a hátamra vettem a zsákot, aztán halkan megjegyeztem: „We should go!” – ami nagyjából annyit jelent, hogy mennünk kellene – végül lassan továbbindultam. Kértem lenn a kocsmánál, hogy tegye el mindenki a zsákjába a lámpáját, de nem akartam mégsem sötétben megérkezni a turistaházhoz. A többiek utánam indultak. Az irtásfolt után az erdőbe beérve már eléggé sötét volt minden, de rövid kapaszkodás után felértünk a Csalános hátára, egy hatalmas, friss irtásfolt felső peremére. Megpillantottuk magunk előtt az Óvár erdős, napsütötte oldalát, hát, elég magasan tornyosult még előttünk! Persze itt is megálltunk pár percre gyönyörködni és fényképezni, csak lassan szántuk rá magunkat a továbbindulásra.

Újabb pár perc után elhaladtunk a Bócsi András emlékkő előtt – a férfit itt érte néhány évvel ezelőtt halálos vadászbaleset –, aztán egy rakodó elágazásában, glédába felhalmozott fatörzsek mellett már meg is érkeztünk az Óvár és az Ágasvár közötti nyeregbe felvezető földút kezdetéhez. Talán ez a kapaszkodó a legmeredekebb és a leghosszabb a turistaházhoz vezető úton, felvettem egy egyenletes kapaszkodótempót az alján, hogy egyszuszra felmehessünk rajta. Vártam, hogy a fiatalság beelőzzön hátulról, de nem tették, így aztán ezzel a tempóval értük el az Ágasvár oldalának friss irtásfoltját, ahonnan már jól látszott a hegytető is.

Negyed hét felé értünk fel a gerinc alatt kanyargó földútra – itt megérkezett a jelzés –, ezt keresztezve egy ösvényen folytattuk az utat, most már hamarosan a gerincen. Itt már komolyan elkezdett sötétedni, de aztán megérkezett a jelzés is balról, mi pedig jobbra tértünk, hogy egy kényelmes, sétányszerű gyalogúton átvágjunk a nyereg erdején. Éppen ráborult az erdőre a teliholdas este, amikor elértük a Foton-rétet, az Ágasvár turistaház tisztását. Gyorsan átvágtunk rajta, és becsörtettünk a turistaház ebédlőjébe. Már vártak ránk, átmentünk a szállás épületébe, aztán gyorsan le is pakoltunk a szobákban.

Épp a dolgaimat rendezgettem, amikor Lídia lépett be a szobámba és kissé számonkérő hangon kérdezte, hol vannak a törölközők? Kissé csodálkozva kérdeztem vissza, hogy miért, talán nem hoztak magukkal? De aztán leesett a tantusz, hogy bár próbáltam megfogalmazni azt egy korábbi levelemben, hogy mit is jelent a turistaház magyar fogalmak szerint, vagyis hogy nincs minden szobához WC és mosdó, csak közös használatú a folyosón, meg úgy általában is alacsonyabb a komfortfokozata a legjobb turistaháznak is a legolcsóbb panziókhoz képest, de azt nem írtam, hogy nem szoktak adni törölközőt sem! Nekem ott volt persze a hátizsákomban, de a társaság nem hozott magával!

Na, de könnyű ezen segíteni – gondoltam –, így aztán átsiettem a gondnoki lakásba, hogy kitaláljunk valamit. Sajnos, ők sem tudtak adni megfelelő számú törölközőt, de volt még sok tiszta lepedő, azokból válogattunk össze nyolcat és adtam be a csapatnak a szobákba, mint fürdőlepedőket. Így aztán megoldódtak a gondok, mindössze az jelentett kisebb problémát, hogy csak hideg víz volt, mert nem gyújtottak be a fatüzelésű bojler alá. De ez sem volt nagy gond, a társaság vidáman ment át a zuhanyozás, mosdás után a szállásról az étkezőbe és ette meg a vacsorát: a gulyáslevest és a sztrapacskát.

Nagyjából kilenc óra felé álltunk fel az asztaltól, ekkor aztán a csoport gyorsan nyugovóra is tért, hiszen hosszú volt nekik az a nap, amit a kétórás időeltolódás is tovább nyújtott! Én még kiültem a szállás épületének a lépcsőjére, élveztem a holdfényes csendet és elgondolkodtam azon, milyen kicsi is a világ: az ember megteheti azt, hogy kora reggel felkel Szentpéterváron, hogy aztán este pedig a Mátra hegyei között egy eldugott kis turistaházban térjen nyugovóra! Elképesztően összezsugorodott ez a világ!

Megjegyzés: a második és nyolcadik képet a csapatomtól kaptam felhasználásra, ugyanis ezekről a témákról nem voltak saját fényképeim.