Szokás szerint nagyon korán ébredtem ezen a reggelen, már napkelte előtt kipattant a szemem, pár percig még forgolódtam a hálózsákomban, de aztán rájöttem, ebből már nem lesz több alvás! Óvatosan kidugtam a kezem a hálózsákból és megéreztem, hogy foga van időnek, valószínűleg még fagy is! Még a hálózsákomban fekve felhúztam a zipzárt a sátram ajtaján, és kíváncsian kinéztem. A szokás szerint „keletelt” vagyis kelet felé néző sátramból jól láttam a még lombtalan fák között, hogy épp akkor kezdett el pirosodni a látóhatár alja a Mátra hegyei felett.

Tapasztalatból tudom, hogy ilyen fagyos reggeleken a felkelés a legnehezebb, amikor ki kell bújni a hálózsák pihe-puha melegéből és magamra kell rántanom az éjszaka alaposan kihűlt ruháimat! Jobb ezen gyorsan túllenni – gondoltam –, így mielőtt még indokokat fogalmazhattam volna meg magamban ez ellen, előbújtam és magamra kaptam pár pillanat alatt minden ruhát, amit a hátizsákomban találtam! Így már kissé jobb színben láttam a világot, megreggeliztem, összepakoltam mindent a hátizsákomban, aztán éppen napkeltekor bújtam elő a sátorból. Gondoltam, felmászok a kilátóba és készítek pár képet a Mátra felett felkelő napkorongról, de ettől egy pillanat elálltam, ugyanis már a felkelése pillanatában úgy ragyogott a nap, hogy nem lehetett beletekinteni! Így aztán kidobáltam minden holmim a sátorból és összepakoltam azt is.

Körülnézve deres volt minden körülöttem, keményen fagyhatott az éjszaka, pláne úgy, hogy éreztem, a szél is jelentősen mérséklődött kora reggelre, szinte el is állt! A már összepakolt hátizsákot nekitámasztottam az egyik padnak és felmásztam a kilátó legfelső szintjére. A Mátra felé nem lehetett fényképezni a vakító napkorong miatt, de napszemüveg nélkül még arra pillantani is veszélyes lett volna. Ezért inkább nyugat felé kezdtem el nézelődni. A völgyeket még megülte a sötét, de Hollókő vára már napfényben fürdött, ahogy a Cserhát távolabbi hegycsúcsai is. Erre alaposabban is elnézelődtem, még a távcsövemet is kézbe vettem.

Amikor észak felé fordultam, akkor lepődtem meg csak igazán, ugyanis teljes pompájában ragyogott a távolban a napsütötte Magas-Tátra! Próbáltam pár képet készíteni róla, de a minimális reggeli pára miatt még nem tudta a fényképezőgépem pontosra állítani a mélységélességet. Már a kilátóban visszanézve a képeket láttam, hogy homályosak lettek. Olcsó húsnak híg a leve, könyveltem el magamban a meglehetősen jutányos áron vásárolt gépemre gondolva, de úgy voltam vele a vásárlásakor, hogy egy drága masinával nem is mernék többnapos nomád túrákra indulni és elővenni, ha esik, ha fúj! Ezért esett a választásom erre az olcsó, de eléggé strapabíró darabra.

A meredek lépcsőkön lekászálódva a toronyból még leültem pár percre a pihenőpadoknál, hogy haza telefonáljak, végül szokás szerint fél nyolc felé vettem a hátamra a zsákot, kapcsoltam be a GPS-t és indultam el az utamra. A Tepke tetején is változott kismértékben a kéktúra útvonala, régebben egy rövid ösvényen visszatért a gerinc közelében kanyargó földútra, de most pontosan a hegyháton indult tovább egy jól kijárt gyalogúton. Itt érdekes volt az, hogy a táblák egyértelműen a régi útvonalra akartak terelni, de a felfestett igen precíz jelzések meg az új útvonalon vezettek. Én persze a fákra festett jelzéseket követve indultam tovább.

A gyalogösvény leereszkedett a Tepke és a Pugga közötti széles nyeregbe, aztán felkanyargott a Puggára. Bár érintettem az ösvényen a hegytetőt, innen nem volt semmi kilátás a fák miatt. Rövid ereszkedés végén már a Macska-hegy köves hátán jártam, itt a gyalogút a nyugati hegyoldalban vezetett, elkerülve a tetőt. Hirtelen értem el a kilátópontot, ahol a fák között egy kis rés nyílik, és le lehet pillantani a hegyek lábánál fekvő kis falura, Garábra. Megálltam egy percre, készítettem pár képet a faluról és megint észrevettem a távolban a Magas-Tátrát! Ekkor már elmúlt nyolc óra, kissé élesebben látszottak a távoli hegyek, próbaképpen lőttem arrafelé párat a géppel. Tudott már fókuszálni! Készítettem a szinte maximális zoomot kihasználva pár képet a hegyekről, és már ott a helyszínen visszanézve láttam, hogy sikerültek! Megörökítettem a Tátrát 138 kilométer távolságból (ezt persze csak otthon láttam, amikor a Google Earth-ön utánamértem, milyen messze van a Macska-hegy a Tátrától)!

A kilátópontról pár perc alatt leereszkedtem a következő horpadásba, a Garáb-nyeregbe. Itt egy földút keresztezte az utamat, jobbra lefelé Mátraszőlős felé indult rajta a jelzés, balra pedig a közeli Garábra a jelzés. Az útkereszteződésben szép tájékoztató tábla ismertette az Országos Kéktúra útvonalát és a Cserhát nevezetességeit, viszont irányjelző nyilak – habár eddig feltűntek lépten-nyomon – pont ide nem jutottak! Egy ismeretlen túrázó öklömnyi betűkkel felfestette a talán négyzetméternyi felületű tájékoztató tábla hátoldalára ezeket a fontos információkat, de ezt talán nem így kellett volna megoldani! Most ezzel nem az ismeretlen, de jó szándékú túrázó felett akarok pálcát törni, mert ő csupán azt tette, amit ilyen helyen tenni kell, a baj inkább az MTSZ-ben lehet, ahol pont ezt a fontos elágazási pontot nem tartották érdemesnek arra, kihelyezzenek ide az EU pénzből finanszírozott projekt keretében egy útirányjelölő oszlopot!

A Garáb-nyereg után újabb kaptató következett: egy földúton másztam meg a hosszú, hullámos hegygerinc következő csúcsát, az 551 méter magas Nagy-kő-tetőt. A csúcsán álló mobiltelefon átjátszó torony kerítésének tövébe letelepedve tartottam meg az első pihenőmet. Szusszantam egyet, bekaptam egy csúcs csoki Balaton szeletet, aztán az egyre jobban kimelegedő levegőben levettem az anorákom és a derekamra kötve indultam tovább. A Nagy-Kő-tető után már lassan kisimult az eddig meglehetősen hepe-hupás gerinc, kényelmes erdőjárás vette a kezdetét. Élvezve a lombtalan fák ágai között áttörő meleg napsütést róttam a jól járható ösvényeken, később keréknyomokon, földutakon a kilométereket.

Talán húszperces menettel értem el a Köves-bérc és a Kerek-bükk tetői között elterülő széles nyerget, itt egy sűrű fenyvesen vágott át a földutam. Később egy hosszabb ereszkedés következett, a vége egy erdei tisztás peremén volt. Itt a földút élesen balra tört és maradt a szélső fák között, de én kiballagtam a rétre, és az első és második kéktúra bejáráshoz hasonlóan most is itt pihentem meg pár percre. A kis réttől aztán ismét kapaszkodó következett, most fel a Sátoros-hegy nyergébe. Fenn kicsit ballagtam a gerincen, aztán innen is lejtő következett, először az erdőben, aztán kiértem a Nagybárkány feletti mezőkre, kaszálókra. Itt találkoztam az első túrázó csapattal, három fiatal jött felfelé a kaptatón nagy hátizsákokkal, utánuk pár perccel egy helybéli tűnt fel keretes fűrésszel a vállán.

Érdekes, hogy a mezőkön ereszkedő földúton először a völgyben fekvő Nagybárkány templomtornya tűnik fel, és csak egy kis bukkanón túljutva pillantjuk meg magát a települést. A domboldalban álló templom mellett értem el az első aszfaltozott utcát, leereszkedtem rajta a központ kis aszfaltozott terecskéjére. Régebben itt volt a pecsételőhely a kocsmában, de most úgy láttam, hogy már évek óta zárva lehet ez a hely. Elővettem a hátizsákom oldalzsebéből a pecsételőhelyek fórumáról kigyűjtött információkat, aszerint most a falu déli végén kell pecsételnem egy kis vegyesboltnál. Akkor hegyibe! A hátamra kaptam a cókmókot és továbbindultam.

Eléggé zegzugosan vág át Nagybárkányon a kéktúra, a kis négyszögletes terecskéről jobbra ráfordul pár lépés erejéig a Rákóczi útra, innen balra a Szabadság útra tér rá, ezen érjük el egy-két perc alatt a falu főutcáját, a Petőfi utat. Na, ezen sem marad sokáig a kéktúra útvonala, mert innen viszont egy balkanyarral rátér arra a rövid utcácskára, aminek a végén aztán maga mögött hagyja a települést. Ha viszont pecsételni is akarunk, akkor tovább kell ballagnunk a Petőfi úton a gyéren felfestett kék pecsét jelzéseket követve vagy háromszáz lépésnyit a kis vegyesboltig. A pecsét dobozkája a lépcsőfeljáró mellett van felszerelve a terasz korlátjára. Elintéztem az adminisztrációt, aztán felballagtam a lépcsőkön, a boltban vettem egy üveg Arany Fácánt, és leültem a napos terasz egyik székére elfogyasztani.

Nem kellett különösebben sietnem, most nem voltam időhöz kötve, csak tizenegy után pár perccel indultam tovább. Nagybárkányt elhagyva felkaptattam egy kis füves dombhátra, aztán a túlsó oldalán leereszkedve kiértem a Sámsonházára vezető aszfaltútra. Rátértem erre a kisforgalmú útra és pár perc múlva már meg is pillantottam az úttól balra lévő védett kőfejtő sziklafalát. Megálltam itt is egy percre, a zsákot le sem véve a hátamról készítettem róla pár képet, aztán ballagtam tovább, Sámsonháza szélső házai felé.

Végigporoszkáltam a hosszú Petőfi úton, a község főutcáján, és csak a település déli végéhez közeledve tértem le róla balra a jóval keskenyebb Szabadság utcára. Ezen az alig autónyi széles aszfaltúton hagytam magam mögött a falut és értem el a Szálláska-völgy bejáratát. Erdős domboldalak között húzódott a széles völgy kaszálókkal, legelőkkel az alján. Itt tartottam a soron következő pihenőmet, a fűbe letelepedve. Elheverésztem pár percet, a fejemet a hátizsákomnak támasztva, aztán csak dél után pár perccel tápászkodtam fel, hogy folytassam az utam.

Végiggyalogolva a hosszú völgy földútján fél óra alatt értem el a következő letérési pontot, de előtte még megbirkóztam az utat keresztező kis patak sáros gázlójával. Itt végül az útról kitérve a tüskés-szúrós vadszedresben tudtam csak kikerülni a széles, az úton keresztben terpeszkedő dagonyát, innen viszont már pár perc alatt elértem azt a pontot, ahol egy földalatti gázvezeték széles, füves nyiladéka keresztezte a völgy alját. Itt balra tér a kéktúra útvonala és elkezd kapaszkodni a Szálláska-völgyet kelet felől lezáró Csapás-tető hosszú gerincének nyugati oldalában. Ez a pont egy újabb útvonalváltozás kezdete, mert a kéktúra 2014 óta kitérőt tesz innen a mátraverebélyi Szentkúthoz!

A kaptató meglehetősen hosszú volt, húzós is, a közepe táján meg is álltam pár percre, hogy kifújjam magam. A nyiladékban futó keréknyomok a gerincen pár percre kitértek a füves nyiladékból, de aztán oda visszakanyarodva abban kezdtek leereszkedni a nyugati hegyoldalban. A lejtő vége egy útkereszteződésben volt, ahová balról a jelzés érkezett meg, és a jobbra forduló jelzéssel együtt indult tovább. Széles, keményre döngölt földúton ballagtam pár percet, aztán a két jelzés közösen tért le a dózerútról jobbra, egy gyalogútra. A ritkított erdőben néhány perc alatt elértem a Szent László-forrást, innen pedig már egy sétányszerűen széles út indult tovább. Két kisgyerekkel sétálgató családot értem utol, a gyerekek megbámulták a hátizsákom és a botjaim, így aztán szóba elegyedtünk és együtt értünk ki az erdőből a Szentkúthoz.

Magyarország talán legismertebb búcsújáró helye a mátraverebélyi Szentkút, most is elég sokan sétálgattak, nézelődtek errefelé. Az utóbbi években egészen kikupálódott a hely: az egész területet, talán több tízezer négyzetmétert lekövezték, szépen felújították a szabadtéri templom padsorait és a Meszes-tető lábánál kialakított oltárt, maga a szentkút kifolyó csapjai is rendbe lettek téve. Viszont érdekes, hogy eltüntették a mellette húzódó hosszú falról a több ezernyi kis segítségkérő és hálaadó márványtáblácskát! Lassan ballagva elhaladtunk a padsorok mögött, aztán a család balra indult tovább a remetebarlangokhoz vezető gyalogút felé, de mivel én már voltam fenn a magasan a Meszes-tető oldalában lévő kőfülkéknél, elbúcsúztam tőlük és letelepedtem pár percre pihenni a legutolsó padsor végében.

Ettem egy keveset, kicsit kifújtam magam, aztán a hátizsákot a padon hagyva tettem egy kört a látnivalók között. Csak háromnegyed kettő felé indultam tovább, csodálkozva konstatálva, hogy a Szentkút területén egyetlen turistajelzés sincs felfestve! Talán valami helyi potentát tiltotta meg a festést, nem tudom. A legelsőt ott vettem észre, ahol a bazilika és a klastromból átalakított szálló előtt elhaladva elértem a széles, kövezett sétányról való letérést. Itt a jelzéseket követve jobbra tértem, és megkezdtem a kapaszkodást vissza, a Csapás-tető hosszan elnyúló gerincére. Alaposan kifulladva értem vissza a dombhát tetejére, ahol régebben a kéktúra útvonala haladt. Végül is most kétszer kell megmásznunk azt a gerincet, amire régebben elég volt egyszer felkaptatni, egy másik útvonalon a Szálláska-völgy felől!

Alig értem azonban az egyik útvonalváltozás végére, rögtön egy másik kezdődött itt a Csapás-tető gerincén! 2014-ig a kéktúra direkt leereszkedett innen Mátraverebélyre és végighaladt a leglepukkadtabb cigánysori utcán, most viszont egy kisebb kitérőt tesz errefelé az Országos Kéktúra útvonala. Szinte végig az erdőben ereszkedve Mátraverebély délnyugati végére értem le, a falu gótikus templomához. Készítettem pár képet a templomról, habár most kora délután nem a legjobb szögből világította meg a nap a falakat, aztán a templom kapujánál egy pihenő túrázó társaságba botlottam.

Három hölgy üldögélt a lépcsőkön, mint megtudtam tőlük, ők zarándokok és a Jászságból gyalogoltak idáig, a végcéljuk pedig a Szentkútnál van, ott, ahonnan én ide érkeztem! Pár percig elbeszélgettem velük, aztán továbbindultam az utamon. Végigbaktatva a hosszú Dózsa György utcán értem el a falu északnyugati részének központját, itt népes roma társaság élte éppen közösségi életét a házak előtt az úttesten és a járdákon. A szép idő és a napsütés valószínűleg kicsalta a házakból a falu apraja-nagyját, átvágtam közöttük és ráfordultam jobbra a széles Vasút utcára. Pár perc alatt elértem rajta a forgalmas 21-es főutat.

Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átkocogtam a széles úton, és megérkeztem a falu jobbára magyarok lakta nagyobbik felébe. Korábbi túráimon azt vettem észre, a főút mintegy határt képez a kétfajta lakosság között, de most úgy láttam, a barna bőrszín és a kertek elhanyagoltsága már kezd átterjedni a falunak erre a felére is. Ezen morfondírozva kereszteztem a Zagyvát, aztán már pár perc alatt elértem az út jobb oldalán lévő Móricz kocsmát. A kocsma általában nyitva van egész nap, de most megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy be van zárva! Talán az ünnep miatt nem nyitott ki a kocsmáros, bár a munkanap áthelyezések miatt ez a hétfői nap szombati munkarendű kellett, hogy legyen. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy nem találtam a pecsétes dobozkát sem a terasz korlátjára felszerelve!

Na mindegy, ha nem tudok pecsételni, akkor jó lesz az igazoló fénykép is, ezért készítettem magamról pár szelfit a fényképezőgépemmel a kocsma épülete előtt. Visszanézve láttam, a harmadik már egészen jól sikerült! Elindultam vissza a főút felé, gondoltam alaposan kilépek, hogy elérjem a háromórás buszt, de most nem volt szerencsém, mert talán száz méterre lehettem az útkereszteződéstől, amikor láttam a buszt elindulni a megállóból. Probléma azonban egy szál se, jönni fog ugyanis a gyorsjárat, ami szinte együtt fog Budapestre érni a most elment autóbusszal! Letelepedtem hát a megálló hullámlemez bodegájának törött falécű padjára és átöltöztem az úti ruhámba.

Semmittevéssel, láblógatással töltöttem majdnem egy órát, a következő busz érkezéséig, és csak szinte az utolsó percben kapcsoltam, hogy talán megvan még a régi pecsét a vasútállomás peronja mellett! De ekkor már minden percben megérkezhetett a buszom, és ha most visszaballagok a vasútállomásig, akkor fix, hogy lekésem ezt a járatot is! Legyintettem egyet: több is veszett Mohácsnál, ez a pecséthiány legyen a legnagyobb gondom!

A busz pár perc késéssel érkezett, ezt aztán Budapestig meg is tartotta. A buszpályaudvar előtt pont elkaptam egy 1-es villamost, arról leszállva a Fehérvári úton egy 47-est, és csak pár percet kellett várakoznom Budafokon a dombra induló buszjárat érkezéséig. Fél hét felé léptem be a lakásunk ajtaján. A végére értem hát az év első többnapos, sátras túrájának!