A vasárnap igazi szabadnap volt a csapat számára: bár én délelőtt felballagtam velük az egri várba, de ott dél felé elváltak útjaink, az időközben megérkezett Gábor fiammal mi kettesben indultunk csavargásra a városban, a csapat is szétvált és páronként indultak a város felderítésére. Gyorsan megebédeltünk a fiammal egy mekiben, aztán felmentünk a minaretbe, bekalandoztuk a város alatti régi borospince rendszert, csámborogtunk a belvárosban, aztán fél öt felé elvetődtünk a székesegyházhoz is. Kórus hangját hallottuk meg kiszűrődni az ajtón keresztül, ezért kíváncsian léptünk be a nagytemplomba, és leülve az utolsó padsorok egyikébe meghallgattuk, hogyan gyakorol a kórus a szólistáival, és a zenekarral.

El nem tudtuk képzelni, milyen koncertre gyakorolnak, de aztán visszaosontam a kapuhoz, itt vettem észre a plakátot, hogy jótékonysági koncert és rádiófelvétel lesz fél hatkor a templomban. De ekkor nekem már lassan indulnom kellett vissza a panzióba, hogy találkozzak az esti program előtt a csapattal, Gábor viszont ottmaradt meghallgatni a koncertet, és csak azután indult vissza busszal Budapestre. Így aztán háromnegyed hat felé már a panzió társalgójában üldögéltem, amikor a csapat is lassan beszállingózott az ajtón. A lányok Agria Pláza feliratú termetes szatyrokat cipeltek, amiből látható volt, hogy megtalálták a városnak azt a pontját, ahol a leggyorsabban és leghatékonyabban költhették el a felesleges forintjaikat. Azt csupán az elbeszélésükből tudtam meg, hogy azért ők is jártak a délután folytán a minaretben, többen felültek a csapatból a városnéző gumikerekes kisvonatra is.

Hat óra után pár perccel jött össze a teljes csapat és indultunk el gyalogosan a körülbelül félórányi sétára lévő Szépasszony völgyébe, ahol aztán az esténket eltöltöttük. Volt ott is minden: borkóstolás, vacsora, aztán a cigányzenekar kis anyagi támogatás fejében nem csak csárdást játszott talpalávalónak, de kérésre megpróbálkoztak a szambával, a rumbával és a tangóval is. Kihagyhatatlan élmény volt citerán és hegedőn meghallgatni a dél-amerikai zenéket, akinek módja van rá, ki ne hagyja! Csak tizenegy tájékán vetődtünk vissza a szállásunkra, és tettük el magunkat a már igen közeli másnapra.

Most sem volt korai az ébresztő: nyolc óra felé keltünk, kilenc felé indultunk el a panzióból, a csomagokat a személyzet gondjaira bízva, hogy majd napközben átszállítsák azokat a következő szálláshelyünkre: Bélapátfalvára a Viktória vendégházba. Persze megálltunk még megvásárolni az aznapi ebédünket egy útba eső szupermarketben, így csak tíz óra után szálltunk buszra, hogy visszautazzunk vele oda, ahol két nappal korábban befejeztük a túrázást, vagyis Szarvaskőre.

A buszról leszállva átvágtunk az úttesten, hogy pecsételhessünk a presszóban, de zárva találtuk az ajtaját. A kiragasztott cetli szerint éppen október elsejével zárt be véglegesen a szomszédságában lévő apró vegyesbolttal együtt, tehát pénteken délután, amikor megérkeztünk ide Sirok felől, még tudtunk volna pecsételni! Nem baj, az út túlsó oldalán lévő kis panzióban szintén kell lennie bélyegzőnek! Uccu, át a zebrán a túlsó oldalra – oda, ahonnan jöttünk –, de a panziót is zárva találtuk! Nem csak mi keseredtünk neki, de az idő is, elkezdett szemerkélni az eső, mi pedig behúzódtunk a panzió fedett teraszára.

Előkaptam a telefonomat, felmentem vele a pecsételőhelyek fórumára, hol lehet még bélyegezni Szarvaskőn? A beírásokat olvasva egy megoldás adódott még: az Ökopark panziójában is adnak bélyegzést, igaz, nem kéktúrásat, hanem cégeset, de az is jó lesz nekünk! Így aztán mindenki felvette az esőkabátját és elindultunk a most már alaposan rákezdő esőben az Ökopark felé. Szerencsére csupán pár lépést kellett letérni a kéktúra útvonaláról még a vasúti sínek előtt, hogy elérjük a park kapuját, onnan pedig a recepciót. Itt aztán mindenki kapott a füzetébe szép zöld színű, Öko-Park Hungary Kft. feliratú céges bélyegzést, aztán belevágtunk a Bélapátfalváig vezető túrába a szakadó esőben.

Lemondtunk a Major-tető kilátójának meglátogatásáról – úgysem látnánk onnan szinte semmit az esőben –, de azért most is kapott a csapat tőlem egy nagy-nagy jópontot, hogy senki sem panaszkodott a rossz időjárás miatt! A vasúti síneken átkelve megkezdődött az erős kaptató fel a Várhegyre, alaposan leizzadtunk az esőkabátjainkban, mire egy éles balkanyarral elértük a turistaútnak a hegy oldalában szintező szakaszát. A gyalogutak elágazásában a jelzések jobbra tértek, de mi egyenesen folytattuk az utunkat a jelzéseket követve, és pár perc után el is értük a szarvaskői vár nagyon szerény romjait.

A romok annyira szerények, hogy sokáig kell ahhoz nézelődni, hogy egyáltalán észrevegyük azokat, de nem is ez a lényeg, hanem a Várhegy pereméről a falura nyíló páratlan kilátás! Valahányszor, amikor itt járok, az a hasonlat jut az eszembe, hogy úgy lehet letekinteni a sziklás csúcsról Szarvaskőre, mint egy szépen berendezett vasúti terepasztalra. Most sem mulasztottuk el a kilátást, és miközben nézelődtünk, az eső is csillapodni kezdett, pár perc múlva pedig már csak szemerkélt. El is pakoltuk az esőkabátokat, bízva abban, nem lesz már szükség rájuk a további utunkon! Néhány perces fényképezés és fényképezkedés után visszaballagtunk a kéktúra ösvényére, és belevágtunk a további kaptatóba.

Mert bizony a Várhegy nyerge után a gyalogösvény tovább emelkedett, és nemsokára elértünk a Veres-oldal tényleg vöröses sziklái, kövei között a kilátópontot. Itt is érdemes megállni pár percre, mert a hegyoldalból kiugró sziklaszirtről páratlan kilátás nyílik a völgyre, ahonnan az imént kapaszkodtunk fel ide! Itt már jóval magasabban vagyunk a Várhegy tetejénél, hiszen az felett tekinthetünk le Szarvaskőre, de közvetlenül a lábunk elé pillantva jól látszik az egészen összeszűkült szurdokszerűen kanyargós völgy is, amiben az országút fut Bélapátfalva felé. Az aszfaltút hatalmas íveket leírva követi a völgy alján kanyargó Eger-patakot, de a vasút egyenesen haladva rövid alagutakkal és hidakkal vágja le a hajtűkanyarokat.

Aztán innen is továbbindultunk és belevágtunk a túra érdemi részébe, hiszen idáig csak egy könnyű sétányit jöttünk Szarvaskőtől! Rövid további kapaszkodóval elértük a dombgerincet, sokáig itt vezetett tovább az utunk hullámvasutazva és enyhén emelkedve egyik dombtetőről a másikra. Úgy tűnt, az idő is tartós javulásnak indul: az időnkénti csöpörgés is abbamaradt, sőt, néha már a nap is előbújt a felhők közül!

A Veres-oldal kilátópontjáról indulva alig háromnegyed óra alatt elértük azt a pontot a Köles-hegy oldalában, ahol a gerinc közelében haladó szekérutunkba egy másik földút csatlakozott jobb oldalról, aztán ugyanezzel a lendülettel tovább kanyarodva ismét kivált az utunkból. Ezen a jellegzetes, nehezen eltéveszthető ponton jobbra, visszafelé kell továbbindulni, hogy aztán leereszkedjünk a másik földúton a Gilitka-patak völgyébe. Pár perces menettel elértük a völgy alján a Gilitka kápolna gondozott tisztásának pihenőpadjait és asztalait.

Ekkor már egy óra felé járt az idő, úgy döntöttünk, hogy itt megebédelünk. Előkerültek a hátizsákokból az Egerben vásárolt zsömlék, felvágottak, péksütemények, aztán mire a továbbindulás mellett döntöttünk, az addig szinte teljesen zárt felhőzet is szakadozni kezdett, melegen kisütött a nap. Jókedvűen vágtunk bele a következő túraszakaszba, hogy aztán egy rövid hegymenettel felkapaszkodhassunk a Kis-Szoros-tető tisztására, innen pedig már lefelé vezetett az utunk.

Nem sokáig maradtunk azon a jól kitaposott erdőgazdasági úton, amire a tisztáson tértünk rá, egy ebből balra kiágazó földútra kanyarodva leereszkedtünk a Fűzfás-lápa völgyébe, és egy húszperces menettel megérkeztünk a Bélapátfalvára levezető keskeny aszfaltút felső végére. Itt a réten a kéktúra jelzett útja jobbra tér, hogy aztán végigoldalazzon a Bél-kő lábainál, de nekünk el kellett ballagni a keskeny aszfaltúton addig a kikövezett gyalogútig, ami felvezet a Telekessy vendégház épületéhez, ugyanis a kéktúra bélyegző itt található a járda mellett, egy terebélyes bükk oldalára szerelt dobozkájában.

Bélyegeztünk a füzeteinkbe, aztán mivel a csapat egyáltalán nem volt fáradt, egyből tovább is indultunk. Visszatértünk az aszfaltúton a tisztásra, aztán a kis völgyfőt megkerülve egy szekérúton folytattuk az utunkat. Vagy negyedórás kellemes erdei séta végén értük el a Bél-kő kőfejtőjének szervizútját, néhány lépés erejéig rátértünk, de aztán egy eléggé benőtt ösvényre fordultunk, ami balra ágazott ki az aszfaltútból. Megmondom őszintén, ha nem lett volna nálam a GPS, akkor el is néztem volna ezt a letérést, de így néhány perc alatt megérkeztünk a volt cisztercita apátság romjaihoz.

Itt már ragyogóan sütött a nap, egyetlen felhő sem volt az égen, le is telepedtünk egy nagyobb pihenőre és szárítkozásra az apátság falainak romjainál. Miközben élveztük a kora délutáni szép időt, szinte mindenki szakított magának pár percet, hogy körbesétálhassa a templomot és a romokat, de összességében itt egy nagyot lazult az egész társaság. Az idővel is nagyon jól álltunk, hiszen délután négy óra utánra ígértem magunkat a szállásadónknál, ezért egy össznépi lustálkodás után csak negyed négy felé indultunk le a faluba.

Rátértünk a Bélapátfalvára levezető keskeny aszfaltútra, aztán az évek alatt már kitapasztalt ponton szóltam a gyors menetben lévő társaságnak, hogy álljanak meg és forduljanak meg egy pillanatra! Meg is fordultak és földbe gyökeredzett a lábuk, az útnak erről a rövid szakaszáról ugyanis csodálatos panoráma nyílik a lebányászott oldalú Bél-kőre! Bámultuk pár percig a panorámát, fényképeztünk is rengeteget, aztán a csapat összesúgott és a kezembe nyomták a fényképezőgépeiket.

Azt hittem, a szokásos csoportképeket kérik tőlem, de nem! Lídia magyarázta el nekem, hogy különösen szép helyeken egy élőképpel kialakítják a táncklubjuk nevét, ami magyarul „Nyár”, oroszul „Leto” vagyis cirill betűkkel írva „ЛЕТО”. Kíváncsian vártam a fejleményeket, ők pedig gyorsan megbeszélték, hogy ki melyik betűt fogja alakítani, aztán egy pillanat alatt beálltak a megfelelő pózokba. Ügyes, tényleg ügyes! Gyorsan elkészítettem a felvételeket a fényképezőgépekkel, aztán kíváncsian meglesték a kijelzőkön, hogy sikerültek a képek?

Ezután már pár perc alatt elértük Bélapátfalva szélső házait, aztán a főutcára kifordulva néhány száz lépéssel a vasúti átjárót. Innen már csak egy rövid kitérő volt a Viktória vendégház épülete. Már vártak bennünket, a csomagjaink és a vendéglátóink is. Gyorsan megosztozkodtunk a szobákon, aztán gyors zuhanyozás és egy rövid pihenő után öt óra felé ismét útra keltünk, hogy felballagjunk a Gyári-tóhoz a Szomjas Csuka vendéglőbe vacsorázni. Ez már előleg volt a következő napi túrából, hiszen a jelzéseket követve ballagtunk fel a tóhoz, én persze közben váltig dicsértem a kis tó és a partjáról a Bél-kőre nyíló panoráma szépségét.

A tóhoz közeledve csodálkozva figyeltem fel arra, hogy nem hallom a zsilipen átbukó kis vízesés hangját, aztán a vizet megpillantva vettem észre, hogy mélyen lenn van a szintje, a felületét pedig belepte a hínár, a békalencse. Megdöbbenve álltam meg a vízparton, de nem sokáig bámulhattam a tavat, mert egy futó zápor bekergetett bennünket a vendéglőbe. Szerencsére itt nem változott sem a kiszolgálás, sem pedig az ételeik minősége! Kitűnően megvacsoráztunk, közben azt is megtudtuk a pincértől, hogy már hónapok óta ki vannak száradva a tavat ellátó források, emiatt nincs vízforgalom a tóban, csökkent le a vízszint és lepte el a békalencse a felszínét.

Csak hét óra után indultunk vissza a faluba, hogy eltegyük magunkat a következő napra. A csapat tudta, hogy az megint egy nehéz túranap lesz, hiszen meg kell majd mászni a Bükk-fennsíkot, hogy aztán Bánkúton legyen az uticélunk, de még így is sokkal könnyebb lesz a múltkori Vörösmarty turistaház-Sirok szakasznál. Így aztán nem is maradtunk fenn sokáig, hamar elcsendesedett a szobákban a társaság.

Megjegyzés: a kilencedik képet a csapatomtól kaptam felhasználásra, ugyanis erről a témáról nem volt saját fényképem.