Fél hét felé volt az ébresztő ezen a napon, hiszen elég hosszú túraszakasz várt ránk: meg kellett másznunk a Bükk-fennsíkra vezető kaptatót, aztán végighullámvasutazni a fennsíkot szegélyező „kövek” hosszú során, hogy aztán a fennsíkon átvágva megérkezzünk késő délután Bánkútra. A reggeli torna, a készülődés és a bőséges reggeli után fél kilenc felé végzett a csapat a pakolással, és vágtunk bele a túrába. Először tettünk egy kitérőt Bélapátfalván a főutcán álló szupermarketig, itt megvettük az aznapi ebédünket, aztán mivel a társaság még sokáig elnézelődött a boltban, csak negyed tíz felé értünk vissza a vasúti kereszteződéshez. Tegnap, a megérkezésünkkor nem pecsételtünk itt, most ezt is el kellett még intéznünk.

A kisforgalmú vasútvonalnál éppen itt, az országúti kereszteződés után kezdődött a Bélapátfalvi Cementgyár vasúti megállóhoz tartozó peron, itt található egy villanyoszlopra szerelve a kéktúra bélyegző kis kék-fehér dobozkája is. Előhúztuk belőle a fémbélyegzőt, én pedig elővettem a hátizsákomból az ilyen fémbélyegzőkhöz való, jól betintázott pecsétpárnát, ezután mindenki önállóan végezte el az igazolófüzetekben a stemplizést. Gyorsan végeztünk, mert a napok során a csapat egyre jobban belejött ebbe a procedúrába, aztán összepakoltunk és indultunk tovább.

Előző nap késő délután már végigjártuk ezt az utat, hiszen a Gyári-tó partján vacsoráztunk a Szomjas Csuka vendéglőben, de most reggeli fényben ismét felballagtunk a keskeny aszfaltúton a tóhoz, miközben azt csodáltuk, ahogy a reggeli pára felszáll a hegyek közül. Alig húsz perc alatt elértük a kis tavacskát, itt persze megint megálltunk pár percre, hogy alaposabban megnézhessük az innen a Bél-kőre nyíló panorámát. A hűvös reggelen a tó is párát lehelt ki magából, pár perc múlva pedig az eső is cseperegni kezdett. Néhány másodpercig az eget kémleltük, végül nem vettük elő az esőkabátokat, bíztunk abban, hogy nem alakul ki komolyabb eső.

Sajnos, ahogy továbbindultunk, és elhaladtunk a sátorozóhelyek rétjei mellett, egyre inkább rákezdett az eső, végül nem volt mit tenni, bele kellett bújnunk a kabátokba, ha nem akartunk pár perc alatt ronggyá ázni! Ennek ellenére a hangulat egyáltalán nem volt rossz, vidáman indultunk neki a fennsíkra felvezető hosszú emelkedőnek. A keskeny aszfaltút egyelőre csak elég lazán emelkedett, aztán ahogy egyre mélyebbre jutottunk a Lak-völgyben, elhaladtunk a teljesen kiszáradt Lóczi-forrás mellett, végül az aszfaltcsík kifordult a lábunk alól, mi pedig egy, az esőtől kissé már csúszós földúton folytattuk az utunkat. Bíztam abban, hogy nem lesz nagy a sár, mert az bizony komolyan visszavett volna a tempónkból, pedig úgy számoltam, a csapat átlagos sebességét figyelembe véve hat óra környékén tudunk csak megérkezni Bánkútra normál útviszonyok mellett is.

Egyre erősebb emelkedőn értük el a Lak-völgy fejezetét, ahol aztán megkezdődött a fennsíkra felvezető meredek, szerpentines kaptató. Bár az eső kezdett elállni, eléggé csúszós lett tőle itt is a földút, én persze könnyedén haladtam a túrabotjaimmal, de a társaság látta, hogy botok nélkül ők itt csak csúszkálhatnának az úton, az esetleges seggreülést is kockáztatva. Így aztán egy korábbi erdőritkítás otthagyott fahulladékában mindenki keresett magának botokat, azokkal indultunk tovább, most már jóval nagyobb lépésbiztonsággal. Eddig kicsit furcsán tekintettek a botjaimra, de most néhány perc alatt ők is rájöttek a hasznukra, Putnokig el sem dobták azokat! Egészen jó tempóval haladva tizenegyre értünk fel a katonasírokhoz. A pihenőpadoknál aztán egy komolyabb szünetet tartottunk.

Csak negyed tizenkettő felé folytattuk az utunkat, és vágtunk bele a kaptató második felébe. A Péter útnak ez a szakasza is meredeken, szerpentinezve emelkedett, jócskán kimelegedtünk mire elértük azt a helyet, ahol a katonasíroktól addig a jelzéssel együtt futó és jelzések közül kivált a , hogy tovább kapaszkodjon az Őr-kő felé. A és jelzések itt szintezni kezdtek a kavicsos, kemény talajú Kásás-úton, hogy keleti irányban szintben haladva kerüljék meg az Őr-kőt és az Ördög-hegyet. Itt már jóval 700 méter felett jártunk, de még nem értünk fel a fennsíkra. Mindenesetre jól jött ez a hosszabb szintező, sőt, néha enyhén lejtő szakasz a korábbi kapaszkodók után! Aztán egyszer minden jónak vége szakad: a jelzés élesen balra tért, és a Kásás-úton továbbhaladó jelzés helyett a jelzés társult rövid időre hozzánk, így kapaszkodtunk fel a Messzelátó és az Ördög-hegy közötti nyeregbe, a Zöld-rétre.

Itt már rutinból indultam balra, a pihenőpadok felé, mert a jelzés itt a réten átvágó keréknyomokról letérve – arra a jelzés halad tovább – alig látható nyomokon folytatja az útját a padok mellett, hogy aztán eltűnjön az erdőben. Az emelkedés persze folytatódott, egészen az Ördög-hegy tetején fekvő Ördög-sara rétjéig. Errefelé már 800 méter felett jártunk, és kezdtünk belemerülni az alacsonyan járó felhőkbe, vékony köd vett körül bennünket, erősen csökkentve a látótávolságot. Egy szusszanásra megálltunk a rét füvén, aztán mivel a társaság már a helyet kereste a letelepedésre, azt javasoltam, menjünk inkább még egy negyedórát, hogy aztán a vizes fű helyett az Őr-kő-ház előtti padokon pihenhessünk egy sort!

Láttam, hogy kicsit fáradtak már, de egy szó nélkül jöttek tovább, így aztán leereszkedtünk az Ördög-hegy és az Őr-kő közötti nyeregbe, hogy aztán egy kis kapaszkodás után megpillantsuk a fák között az Őr-kő-házat, a most eléggé elhagyatottnak tűnő természetvédelmi őrhelyet. Gondoltam, a fedett teraszon ülünk majd le, mert ott biztos nem vizesek a padok, de végül a szabadtéri padok és asztalok mellett döntöttünk, bár egy kicsit még nedvesek voltak a reggeli eső miatt. Itt aztán pihentünk vagy negyedórát, de mivel csak háromnegyed egy felé járt az idő, ebédelni még korán lett volna. Így inkább csak nassolgattunk a magunkkal hozott kekszekből, csokikból, gyümölcsökből, aztán egy óra felé kerekedtünk fel újból.

Megkezdtük hosszú utunkat a Bükk-fennsík déli peremét szegélyező köveken: az Ördög-hegy volt a legelső, amit megmásztunk a fennsík nyugati sarkában, ezt követte az Őr-kő, aminek az oldalába az Őr-kő-háztól indulva kapaszkodtunk fel. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy az Őr-kő-rétről, amin átvágtunk, felviszem a társaságot az Őr-kő sziklás tetejére a jelzésen, de mivel korábban már elértünk a felhők alját az alacsonyabb Ördög-hegyen, letettem róla, hiszen úgysem láttunk volna sokat a tetőről. Így aztán hamarosan elértük a Kocsmáros-rétet, a fák közül már látni lehetett a füves mezőt, de a kéktúra ösvénye az erdőben maradt, hogy átvágjon az egész különleges karrmezőn.

Ezen a területen a hegységet alkotó mészkőszirteken egészen vékony csupán a termőtalaj, sok helyen előbukkannak a sziklák. A kőzetben meglévő repedések miatt hosszú sorokba, taréjokba rendeződnek a kövek, ezeket hívják ördögszántásnak. A kéktúra jelzett ösvénye ezek között vágott át, sok helyen szinte láthatatlanul, csak a fákra festett jelzések alapján lehetett gyakran követni az utat. Persze itt is rengeteget fényképeztünk, és a sok nézelődés miatt csak lassan tudtunk haladni. De nem hajtott bennünket a tatár, az elemlámpák ott voltak a hátizsákokban, szóval nem lett volna probléma az esti bánkúti megérkezés sem. Így, lassan bandukolva érkeztünk meg a Pes-kő-kapu sziklaszirtjéhez.

Persze ez is kihagyhatatlan látnivaló, itt le is tértünk a jelzett turistaútról, hogy a rövid, jelzetlen csapáson kigyalogoljunk a sziklaszirt tetejére. Itt is elkészültek a szokásos csoportképek, aztán sokáig gyönyörködtünk az innen nyíló panorámában, bár a ködös, párás idő sokat rontott rajta. Innen továbbindulva ismét ereszkedő következett le a Pes-kő és a Cserepes-kő közötti nyeregbe, onnan pedig kaptató fel, a Cserepes-kőre. Nagyon kimerítő volt ez az állandó hullámvasutazás, itt az emelkedő végén a jelzés ösvényéről való letéréssel még felkapaszkodtunk a sziklacsúcs alatt lévő barlangszálláshoz is a különleges, kék bélyegző jelzéseket követve.

A táraság kíváncsian kukkantott be a turistamenedéknek kialakított barlangüregbe, most éppen rend és tisztaság fogadott bennünket odabenn, még tüzelő is volt bekészítve a kis kályha mellé. Mindenki pecsételt a füzetébe a barlang szájánál lévő kéktúra bélyegzővel, aztán kényelmesen letelepedtünk, hogy megebédeljünk. Itt egy hosszabb pihenőt is tartottunk, csak háromnegyed három felé indultunk tovább.

A kéktúra jelzett ösvényére visszaereszkedve szintben megkerültük a Cserepes-kő délkeleti gerincét, és pár perc alatt elértük a Vörös-kő-bérc meredeken lejtő déli oldalában a karrmezős rétet. Az ösvény szintezve vágott át rajta, és persze itt is megálltunk pár percre megnézni a kilátást. A csapat láthatóan élvezte ezt a szakaszt, számukra ez egy igazi élménytúra lehetett! Nem is siettettem őket, láttam, hogy még ilyen tempóban is megérkeznénk sötétedés előtt Bánkútra, hagytam hát, hogy nézelődjenek, fényképezzenek. Csak jó pár perc múlva indultunk tovább, aztán hamarosan ismét elnyelt bennünket az erdő.

Újabb hosszú kapaszkodó kezdődött itt, először fel az Őserdő kerítéséig, aztán azt követve tovább a Kis-Virágos-hegy tetejére. Persze a kerítésen túl jól látszott az, hogy mitől őserdő az Őserdő: a többi, erdészetileg kezelt erdővel szemben itt már nemzedékek óta semmilyen erdőgazdálkodási munka nem folyik, sőt, még a belépés is szigorúan tilos arra a területre mindenféle földi halandónak! A fák mindenfajta ültetés nélkül szabadon nőnek, nem ritkítják, szálalják ezt a területet, a kidőlt törzseket sem szállítják el sehová: évek hosszú sora alatt elkorhadva juttatják vissza anyagukat a talajba.

Egy kis nyeregbe leereszkedve kezdődött a következő húzós kaptató: most hosszan és eléggé meredeken fel a Tar-kő tetejére. Bár a kéktúra nem érinti a kilátópontot, érdemes letérni a gyalogútról és a jelzéseket követve kisétálni a hegytető meredeken leszakadó déli peremére! A Bükk második legmagasabb csúcsáról szép idő esetén egészen fantasztikus kilátás nyílik az Alföld felé, most eléggé párás volt a levegő, de így is csodálatos volt a panoráma! Le is telepedtünk a fárasztó kaptató után a füves rétre, hogy kiélvezzük az egészet! Alaposan elnézelődtük az időt, csak fél öt felé indultunk tovább, de innen úgyis már az utunk legkönnyebb szakasza következett!

A kéktúra ösvényére visszatérve folytattuk a szintezést, lassú ereszkedést a Bükk-fennsík peremén, aztán a Három-kőre vezető letérésnél hirtelen észak felé fordultunk és megkezdtük az utolsó túraszakaszt: átvágtunk a fennsíkon a túlsó peremén fekvő Bánkútig. Lassú, monoton ereszkedő kezdődött először a Keskeny-rét tényleg hosszúkás, füves mezején, aztán az erdőbe visszatérve egy jól járható erdei földúton.

Akkor éppen én voltam legelöl, és csak pár lépést haladhattunk az erdei úton, amikor a többiek szóltak, hogy nem arra haladnak tovább a jelzések! Csodálkozva megálltam, és tényleg: a jelzések az úttól balra, egy ösvény mellett voltak felfestve! Bizony ezt nem vettem észre sem az első, sem a második bejáráson. Aztán a GPS-t megnézve láttam azt, hogy a jelzés néhány száz lépés után visszatér majd a földútra, tehát nem tévedtünk volna sokat, ha azon haladtunk volna tovább, de egy elismerő mozdulattal úgy tettem, mintha megemelném a nemlétező kalapomat előttük! Jelzésolvasásból dicséretes!

Aztán pár perc után rájöttem, miért tért le a jelzés a földútról: egy hatalmas töbör füves mezejének szélén egyensúlyozott pár száz lépést a túraösvény, közben lebámulhattunk a hatalmas tölcsér fenekére, aztán visszatért a gyalogút az erdei földútra. Tudtam, hogy később összeakadunk még további töbrökkel, ennél talán nagyobbal is, de persze pár szóval próbáltam elmagyarázni, hogy ezek a hatalmas tölcsérek gyűjtik össze és nyelik el a csapadékot, ami aztán a hegység kőzetében barlangrendszereket kivájva jut le a hegyek lábaihoz, ahol forrásokként tör újra felszínre a víz. A földútra visszatérve tovább ereszkedtünk, aztán hamarosan elértük a fennsíkon átvágó keskeny, kopottas aszfaltutat.

Ezen a kanyargós úton haladtunk a továbbiakban vagy egy kilométernyit, aztán az egy széles jobbkanyarral kifordult alólunk és egy kavicsos földúton folytattuk az utunkat, de innen a jelzések ismét letértek, hogy egy kis sétát tegyünk egy ösvényen a Mély-sár-völgy rétjén keresztül az ottani töbrök mellett elhaladva. Itt már fél hat felé járt az idő, alkonyodni kezdett, és még legalább háromnegyed órás utunk volt Bánkútig. Célozgatni kezdtem arra, hogy ha nem sietünk, itt is elő kell majd venni a fejlámpákat a mátrai túrához hasonlóan, így aztán a csapat tempót váltott és magasabb fokozatba kapcsolt.

Kicsit elmosolyodtam magamban: a társaság, bár elmondása szerint élvezte az esti mátrai erdőjárást, itt mégsem akart sötétben megérkezni Bánkútra! Pár perc múlva visszatértünk a földútra, itt aztán alaposan kilépve hat előtt pár perccel el is értük a Faktor-réten azt a pontot, ahol a kéktúra lefordul jobbra a földútról. Itt még röviden szusszantunk egyet, aztán belevágtunk az egyre jobban besűrűsödő alkonyatban a Bánkútig vezető utolsó másfél kilométeres részbe. Ez egy eléggé rosszul jelzett kéktúra szakasz, ráadásul több útelágazás is van errefelé, sokszor nehéz követni az utat, az első bejárásomkor el is tévedtem itt a fiammal, de a második bejárásomon is csak a GPS segítségével tudtam átvágni rajta. Most nem volt probléma, mert emlékeztem még a másfél évvel korábbi utamra, és fél hét felé meg is érkeztünk Bánkúton a síházhoz. Már vártak ránk, gyorsan lepakoltunk a szobáinkban, és fél nyolc körül meg is vacsoráztunk. Hosszú volt a nap, a társaság a vacsora után gyorsan vissza is vonult a szobáikba, hogy aztán eltegye magát másnapra.