A Bodajk – Gánt túrát követően alig egy héttel, közvetlenül a karácsonyi ünnepek után ismét túrára indultam, most a Gánt és Várgesztes közötti 18 kilométeres távot akartam teljesíteni, egy rövid kitérővel fel Gesztes várához. Nem egy nagy távolság, de gondoltam, pont jó lesz ahhoz, hogy az ünnepek alatti tespedést egy kis mozgással kompenzáljam! Ráadásul meg volt beszélve egy találkozó túrázó barátaimmal, Jankával és Zolival is fenn a várban, így aztán ezen a hétfői reggelen is túrára indultam. Hideg, frontos napnak indult: az ünnepek előtt leesett hó nem olvadt el teljesen, ráadásul a túrát megelőző éjjel is esett néhány centinyi porhó, amit reggel, amikor otthon kiléptem a ház kapuján, keményen vitt a szél mindenfelé. De ekkor már nem fordultam vissza, legyalogoltam a hideg reggelen a budafoki vasúti megállóba.

Most is vonattal utaztam Székesfehérvárig, hét órára meg is éreztem és nagyjából harmincöt percem volt arra, hogy átballagjak a gyalog körülbelül húszpercnyi járóföldre eső autóbusz állomásra, hogy még elkaphassam a Gántra induló helyközi buszt. A vonatút egy órája alatt sem javult számottevően az időjárás, az utasok fázósan bújtak csoportokba a buszpályaudvar huzatos peronjain. Nem tudtam, honnan indul a buszom, ezért aztán szinte teljesen körbe kellett sétálnom, mire megtaláltam a megfelelő helyet, alig néhány lépésnyire a váróterem ajtajától. A busz csak az indulás előtti utolsó percekben állt be a peronra, mire felszálltunk mi utasok, már indult is.

Szerencsére jól működött a fűtés a buszon, az ablakon kibámulva néztem, hogy viszi a szél a havat a mezőkön kisebb hótorlaszokat is építve belőle. Fél nyolc felé szálltam le Gánton, ekkor még zárva volt a Vértes csárda, szerencsére erre az eshetőségre gondolva a múlt héten kettőt is bélyegeztem az igazoló füzetbe, amikor Csókakő felől megérkeztem az előző túrám végén a faluba. Röviden összekaptam magam a buszmegálló bodegájának padjánál: bekapcsoltam a GPS-t, megvártam, amíg pontosan jelzi a pozíciómat, azán felcsíptettem a hátizsákom jobb oldali vállszíjára. Szorosabbra kötöttem a nyakamban a sálam, felhúztam a kesztyűim, aztán a zsákot a hátamra kanyarítva belevágtam a túrába.

Pár lépést még a falu főutcáján ballagtam délnyugat felé, aztán ráfordultam a Gántról kivezető Kossuth Lajos utcára. Itt érkeztek meg a jelzések, ezekkel együtt hagytam magam mögött Gántot. Az utolsó házak után kiértem a mezőkre, és lecsapott rám a szél! A házak talán egy kicsit felfoghatták az erejét, de kinn a távoli erdőig elterülő kopár síkságon kedvére nyargalhatott a viharos szél és pont szembetámadott! Fázósan felhajtottam a kabátom gallérját és a fülem aljáig húztam a sapkámat. Ennek a fele sem tréfa! Szinte rá kellett feküdnöm a szélre, hogy egyáltalán haladhassak!

Nagyjából húsz percbe telt, mire átvágtam a mezőn és elértem az erdő szélét. Szerencsére itt a fák felfogták már a szél erejét, kicsit könnyebben tudtam haladni, és csak azt hallottam, hogy zúg, fütyül az ágak között átfújva. Az úton ballagva lassan beértem a Pap-völgybe, és az alattam futó földút belekezdett hosszú útjába a tisztások láncolata mentén. Nagyon szép része ez nyáron a túrának, télen nem annyira, de legalább a lombjuk vesztett fák között jobban lehetett látni azt, ahogy a völgy egyre jobban összeszűkül, egyre közelebb nyomakodnak a völgy két oldalán a domboldalak.

Több mint fél órás erdei gyaloglás végén, ahol már egészen keskeny volt a völgy, kezdődött a fennsíkra felvezető kapaszkodó. Nem is túlságosan hosszú, nem is túlságosan meredek, de arra elég, hogy az ember egy kicsit kimelegedjen ebben a hideg téli időben! Szuszogva értem fel a Hajszabarna lapos tetejére, itt balra előre tekintve meg is pillantottam a kopár fák között Mindszentpuszta irtásfoltját! Az erdei telepet nem ejti útba az Országos Kéktúra, de letérve a jelzett útról el kell ballagni a házakhoz annak, aki pecsétet akar nyomni az igazoló füzetébe! Az erdőben jól látszott, ahogy elmarad mögöttem Mindszentpuszta rétje, és csak pár perccel később értem el azt az elágazást, ahol a jelzés útjára rátérve vissza tudtam menni a telepre. Pár perc múlva már a teljesen néptelennek tűnő erdei telep egyszem utcáján jártam és megkerestem azt a már régóta elhagyatottan álló házat, aminek a kapufélfájára van szerelve a kéktúra bélyegző dobozkája.

A dobozt teljesen telefújta hóval az erős szél, még az ünnepek előtti hóból is jutott bele egy adag, ami aztán jól bele is fagyott! A zsebkésemet elővéve szinte kifaragtam a dobozból a jéggel vegyes havat, aztán néhány perc múlva már ki is tudtam belőle húzni a fémnyelű gumibélyegzőt. Meglehelgettem párszor a stemplit, hogy rá ne fagyjon a tinta, aztán beütöttem vele a füzetbe a bélyegzést. Kicsit gyatrára sikerült, de az vesse rám az első követ, aki ilyen időben jobbat tud ennél produkálni! Körülnéztem, hol tudnék leülni pár percre, de a huzatos telepen nem találtam egyetlen szélvédett zugot sem, ahol meghúzhattam volna magam!

Inkább továbbindultam és párszáz lépéssel visszatértem a kéktúra jelzett útvonalára. Emlékeim szerint egy nagyon szép szakasznak kellett itt következnie a Ciklámen-völgy bükkösének földútján, de csak egy randa, friss irtásfolt fogadott arrafelé. A fatörzseket már elszállították, csak a rengeteg nyesedék, eldobált kisebb ágak, gallyak borították be a földet mindenfelé. Persze hiába is kerestem volna azt a jól jelzett pontot, ahol a jelzések ösvényre tértek a földútról, hiszen kivágták a fákat és a hó is betakart minden nyomot! Nem is tudom, mire mentem volna a GPS-re feltöltött turistatérkép nélkül, ami méterre pontosan jelezte a letérés helyét! Figyelmesen körülnézve aztán fel is tűnt a kanyargós ösvény vonala az aljnövényzetben! GPS nélkül azonban úgy elmentem volna mellette, mint annak a rendje!

Felkaptattam a havas ösvényen a Som-hegy nyugati oldalába, az ott csak ritkított bükkös fái között kanyargott pár száz lépést a turistaút, aztán lejjebb ereszkedve kereszteztem egy keréknyomot, utána hamarosan elértem a következő földutat. Erre tértem rá a jelzéseket követve, aztán egy kisebb erdei menet végén kiértem a Som-hegy északi, ligetes oldalába. Elhaladtam annak a magaslesnek a tövében, amiről szép a kilátás észak felé, Oroszlány irányába – most a hideg szél miatt nem volt kedvem felmenni oda –, aztán az erdőbe ismét visszatérve már pár perc alatt elértem a keskeny erdei aszfaltutat.

Északkelet felé indultam el rajta a jelzéseket követve, de aztán hamarosan újra ösvényre tértem, ami egy jó ideig még az úttal párhuzamosan haladt és csak lassan távolodott tőle. Talán ezer lépéssel később ismét feltűnt mellettem az aszfaltút, ahogy az ösvényem mellé kanyarodott – hiszen végül is az haladt egyenesen, csak az út tett egy vargabetűt az erdőben –, de ekkor már nem tértem rá, mert a jelzések jobbra hívtak, be az erdőbe. Egy névtelen völgy alján vezettek a keréknyomok, láttam, a környező erdőben jelentős pusztítást végzett a hó vagy talán a szél: a fákról letört ágak szinte beborították a törzsek között a talajt! Elhagytam a Csáki várhoz vezető jelzés kezdetét, aztán a völgyből balra kitérve meredeken kapaszkodni kezdtem a domboldalban.

A fennsíkra felérve földutak csomópontjában élesen balra kanyarodtam, aztán újabb negyedórás menet végén értem el a Batonna-hegy irtásfoltos, lapos tetejét. A földút kanyarogva vágott át a bekerített területek között, aztán az erdőbe visszatérve félórás út után megérkeztem a Vértes átszelő főút mellett épült Kőhányáspuszta szélére. Itt a jelzések egy balkanyarral a főút mellé fordultak, de a pecsételés miatt egy rövid kitérőt tettem a puszta házai közé. Közben elvonultak a felhők és kisütött a nap; vakító, szemkápráztató napsütésben értem el a kis kápolnával szemközt lévő pecsételőpontot.

Eléggé egyedi ez az igazolópont: egy fa villanyoszlop van nagyjából méteres magasságban elfűrészelve, az oldalára van szerelve a pecsét kis dobozkája. Ha pecsételni akarunk, akkor az oszlop tetejére szögelt fémlapra kell tennünk a füzetet, és ott nyomni bele a bélyegzést! Gyorsan elvégeztem itt is a papírmunkát, mert éreztem, hogy bár süt a nap, de a hideg egy cseppet sem enyhült! Elővettem egy szendvicset a hátizsákomból, de ezzel is igyekeztem gyorsan végezni, mert a meleg kesztyűmből kibújva az ujjaimat egy-két perc után szinte már nem is éreztem! Készítettem még néhány képet a kis kápolnáról és a turistaház épületéről, aztán gyorsan elpakoltam mindent és továbbindultam.

Pár percig a főút melletti ösvényen baktattam, aztán jobbra térve kereszteztem az aszfaltutat és a vele párhuzamosan futó nagyfeszültségű vezeték nyiladékát is. Itt egy komoly méretű hófúvásba botlottam: keresztben húzódott a nyiladékban, pont elzárva az utamat. Egy keréknyom jött velem együtt idáig a főúttól, de itt véget ért: látható volt, hogy az autóval próbáltak átkelni a hófúvás dombján, de elakadtak benne, ezért a vezető egy-két próbálkozás után inkább megfordult és visszament az útra. Pedig a hófúvás nem tűnt magasnak, bele is vágtam az átkelésbe. Először csak térdig ért a hó, aztán combközépig süllyedtem már bele – na, itt már erősen elgondolkodtam azon, hogy továbbmenjek-e –, de szerencsére ennél mélyebb már nem lett, és pár perc alatt átvergődtem rajta.

Az erdőbe beérve a Német-völgy alján futott tovább a behavazott földút, aztán a völgyek elágazásában balra tértem, és az itt kezdődő oldalvölgy aljában felkaptattam a Cseresznyefa-hajtás fennsíkjára. Szép, oszlopcsarnokszerű bükkösbe értem – ezt megcsodálom mindig, ha errefelé járok. Itt ért utol Janka és Zoli telefonja, hogy ők már megérkeztek Gesztes várába! Én sem voltam már messze tőle, a földúton átoldalaztam az Űző-hegyre, aztán egy meredek kis horhosban leereszkedtem a Gesztes várához tartó keskeny erdei aszfaltútra.

Velem szemben tornyosult a Vár-hegy, a lombtalan fák között jól látszottak a tetőn álló várfalak is. A jelzések balra indultak itt, lefelé, Várgesztes felé, de én jobbra tértem, hiszen fel akartam menni a várba! Az út azonban nem szaladt fel csak úgy, direktben a tetőre, először végigvezetett a hegy aljában a rétek között, aztán egy hirtelen kanyarral délkelet felől kapaszkodott fel meredeken a várhoz. Szuszogtató kaptatóval értem fel a várkapuhoz, de mire beléptem a várudvarról nyíló kis étterem ajtaján, már ki is fújtam magam. Barátaim már benn ültek az asztaloknál.

Még csak alig múlt két óra, rendeltünk egy egyszerű ebédet, aztán elbeszélgettünk az asztalnál ülve. Végül elkértük a teraszhoz vezető feljáró kulcsát és felkapaszkodtunk a meredek lépcsősorokon a várfalakra. Érdemes feljönni ide, mert nagyon szép a kilátás innen a vár alatti falura, Várgesztesre és a környező hegyekre-dombokra is. Egyszerűen nem szabad kihagyni! Pár percig csak a panorámát csodáltuk, fényképezni viszont ekkor már nem tudtam, mert a kidegben lemerült a fényképezőgépem akkumulátora, a következő túrám elején, februárban tértem csak ide vissza, hogy a behavazott környéket lefényképezhessem. Aztán negyed négy felé leereszkedtünk a várfalakról, összekaptuk magunkat a vendéglőben és lesétáltunk az úton a faluba.

Négy előtt pár perccel érkeztünk meg a faluközpontban lévő buszfordulóhoz, épp akkor érkezett meg a helyközi busz, amivel aztán Tatabányáig utaztunk. Ott elbúcsúztam Jankáéktól, hiszen ők ott helyben laktak, én pedig átballagtam a Vértes Center alagsorában lévő buszpályaudvarról a szomszédos vasútállomásra és vettem egy jegyet Kelenföldig. Hamarosan jött is a vonatom.