Ebben az évben meglehetősen szokatlan módon még az év végére is maradt szabadságom, ezért már a karácsonyi ünnepek előtti pár napot is otthon tölthettem. Mivel a bevásárlásokon már túl voltunk, meg aztán az ünnepi előkészület akkor kezdődött konyhai munkálatait sem akartam a jelenlétemmel zavarni, úgy döntöttem, elmegyek inkább túrázni. Célszerűen persze kéktúrázni indultam, hiszen minél előbb fel akartam mérni az akkor még meglehetősen új GPS-emmel az Országos Kéktúra útvonalát. Akkoriban már jó mélyen benne jártam a második OKT teljesítésemben és volt egy csomó szakasz – elsősorban persze a Budapesthez közeli részek – amiket már végigjártam, úgy döntöttem hát, ezeket a túrákat ismét végiggyaloglom, persze közben újra pecsételve, hogy ne vesszenek kárba a megtett kilométerek. Így aztán vásároltam az MTSZ-ben egy igazolófüzetet, és azzal indultam útnak.

Szeretek korán kelni, a munkám miatt minden munkanap ezt teszem, de most egy ahhoz képest is korai időpontban keltem és indultam útnak azon a keddi hajnalon. Ebben persze szerepet játszott az, hogy a korai sötétedés miatt nem akartam fejlámpát vinni, tehát még világosban Gántra akartam érni. Busszal nem tudtam megszervezni napfelkeltére a Bodajkra való érkezést, így aztán kénytelen voltam vonattal utazni a csak nemrégiben újra megnyitott Székesfehérvár – Komárom vonalon, ott viszont csak meglehetősen ritkán jártak a vonatok, ezért nem volt sok választási lehetőségem az indulással kapcsolatban.

Negyed négykor léptem ki a lakásunk ajtaján, hogy leballagjak a dombról a budafoki vasúti megállóba. Előző nap esett pár centi hó, éjszakára pedig kiderült az ég, így aztán csikorgó hideg fogadott az utcára leérve, de legalább abban bízhattam, hogy nem lesz locs-pocs az erdőben sem! Fázósan toporogtam a peronon, de aztán 3:49-kor pontosan érkezett a vonatom, és 4:54-re meg is érkeztem vele Székesfehérvárra. Volt majdnem egy órám a csatlakozás indulásáig, behúzódtam hát az állomásépületbe. Mivel a fűtött váróteremben hajléktalanok húzták meg magukat a hideg reggelen, ezért aztán szinte késsel lehetett vágni ott a mosdatlanság szagát, kiültem inkább a kongó előcsarnokba, ahol bár éppen csak melegebb volt fagypontnál, de legalább tiszta volt levegő. Kényelmesen megreggeliztem, aztán csak fél hat után ballagtam ki a peronra megnézni, beállt-e már oda a vonatom?

A kis kétkocsis Bzmot motorvonat már ott várakozott, a fűtés is ment már rajta, ezért aztán rögtön fel is szálltam, és végre levehettem a kabátom. A vonat 5:50-kor indult, aztán útközben egy jót beszélgettem a kalauz sráccal, mert mint kiderült, ő is kéktúrázó volt! Amikor meglátta a jegyemen a Csókakő nevet – meg persze a hátizsákomat és a túrabotokat –, azzal kezdte, hogy merre lesz a túra: a Bakonyba vagy a Vértesbe? Nagyon nem akaródzott leszállni a jó meleg kocsiból a hidegbe és a sötétbe, de Csókakő vasúti megálló előtt felkaptam a kabátom és a holmim, aztán leugrottam a havas peronra. Leves sűrűségű köd fogadott, talán tizenöt-húsz méter volt csak a látótávolság.

Pár perccel múlt negyed hét, a hajnalnak híre-hamva sem volt, így aztán megvártam, hogy a vonat továbbinduljon, aztán az országút szélén elindultam Bodajk felé. Igyekeztem egészen a padkán haladni, mert a szembejövő autósok csak a legutolsó pillanatban vettek észre, ahogy az út szélén ballagok. Pecsételhettem volna az állomás peronján a villanyoszlopra szerelt dobozában lévő kéktúra bélyegzővel, de gondoltam, egy kicsit átmelegszem majd a Fenyő büfében, iszok egy kis folyékony télikabátot, aztán elintézem majd az adminisztrációt is ott helyben.

A faluközpont útkereszteződésébe érkezve láttam, hogy a büfé ablakai még sötétek, a rácsos ajtó sem volt még nyitva. Úgy látszik, tartoztam egy úttal az ördögnek – gondoltam –, aztán a büfé előtt lekaptam a hátizsákom, elővettem belőle a GPS-t és a buszmegállóban várakozó vagy kéttucatnyi korán munkába induló kíváncsi tekintetétől kísérve bekapcsoltam, megvártam, amíg pontosan kijelzi a helyzetemet, aztán feltettem a hátizsákom jobb oldali vállszíjára és elindultam visszafelé, a vasúti megálló irányába.

Háromnegyed hét felé érkeztem vissza a peronra, elővettem a sötétben a bélyegzőt a dobozából, aztán nyomtam vele egyet az igazolófüzetembe és a túrajelentés összehajtott ívére is. Elpakoltam mindent a hátizsákomba, aztán folytattam az utam a falu bekötőútján. Egy rövid kanyargás után befordultam az út hosszú, vagy másfél kilométeres egyenesébe, aztán magasabb fokozatba kapcsoltam. Nem tudtam, mekkora lesz a hó a hegyek között, gondoltam legalább itt az aszfaltúton kilépek és igyekszem minél gyorsabban átérni rajta a szomszédos Csókakőre!

Jó húszperces menettel értem ki a zajos 81-es főúthoz, egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átszaladtam rajta, aztán az útszéli Sandokan vendéglő mellett elhaladva pár száz lépés után már meg is érkeztem a csókakői bekötőút elágazásához. Megindultam rajta a falu felé, és közben megkezdtem a lassú kapaszkodást is. Ahogy ballagtam, éreztem, hogy világosodni kezd, ami nem is volt meglepő, hiszen már jócskán elmúlt hét óra. Aztán ahogy az enyhe kaptatón egyre feljebb kapaszkodtam, szépen lassan kiemelkedtem a Móri-árkot belepő ködtakaróból!

Éppen hajnalodott, délkelet felé pillantva már rózsaszín volt az ég alja, de a horizont alatt lévő nap már megvilágította a távoli felhőfoszlányok szélét. Lassan elértem Csókakő legszélső házait, és a bekötőút folytatásán, a hosszú Kossuth Lajos utcán ballagtam tovbb. Maga a falu már a Vértes oldalába épült, és ahogy haladtam a házak között, az emelkedés csak egyre meredekebbé vált. Az út jobb oldalán feltűnt a Vadász vendéglő épülete és terasza, gondoltam, betérek pár percre melegedni és meginni a szokásos sörömet egy kis gyorsítóval, de ez is zárva volt, így aztán szinte megállás nélkül folytattam az utamat. Pár perc múlva megérkeztem a falu római katolikus templomához, a tornyát már megvilágította a kelő nap. Innen a már jóval keskenyebb Vár utcán baktattam tovább és pár perc múlva érkeztem meg a vár alatti rétre.

A felettem tornyosuló romokra felpillantva már ragyogó napfényben fürödtek a várfalak, de lenn, ahol álltam, még árnyékban volt minden. Nyolc óra felé járt az idő, és habár úgy gondoltam, a köd miatt nem lesz valami szép a kilátás, letértem a jelzésekről és elindultam a feljáróúton a romok felé. Errefelé még nem takarították el a havat az útról, láttam, hogy legalább tizenöt centi vastag a hótakaró, valószínűleg ekkora lesz majd fenn a hegyekben is! Komótosan baktatva negyed kilencre érkeztem meg a várba. Persze azonnal felkapaszkodtam a falakra, hogy aztán alaposan elámuljak az elém táruló kilátáson!

A széles Móri-árkot teljesen megülte a szürke ködtakaró, de a tetejét már aranyszínűre festette a felkelő nap, közvetlenül alattam pedig átsejlettek a köd pászmáin Csókakő házai. Maga a köd nem volt mozdulatlan, lassan áramlott a völgyben, a foszlányai hol több, hol kevesebb kilátást engedtek a falura. De a ködtenger hullámzott, lélegzett is, mint valami lusta állat! Fantasztikus, csodálatos panoráma volt ez, sokáig nem tudtam szabadulni a látványától, még egy panorámaképet is fényképeztem az alattam elterülő tájról! Csak egy jó negyedórás bámészkodás után indultam el lefelé, hogy aztán pár perc alatt visszaérjek a vár alatti pihenőhely padjaihoz.

Ekkor már nem csak a romok, az egész Várhegy napfényben fürdött, de a keskeny Vár-völgy bejárata még mindig árnyékba borult. Rátértem a jelzés földútjára és elindultam arrafelé. A völgy száját és az erdő fáit elérve aztán a kapaszkodó jóval meredekebbre váltott én pedig megkezdtem a Vértes fennsíkjára vezető kapaszkodás érdemi részét, mert az eddigi emelkedő csak amolyan bemelegítés volt! Gyorsan kimelegedtem, egyrészt csak két lábnyom vezetett előttem a mély hóban, ezért aztán szinte minden lépésért meg kellett küzdeni, de az út meredeksége sem akart csökkenni, sőt!

Csak egy jó félórás hegymászás után enyhült érezhetően a kaptató meredeksége, a völgy is egyre szélesebbre nyílt körülöttem, ahogy szépen lassan elértem a fennsík peremét. Egy régebbi irtásfoltra kapaszkodtam fel, a hajdani tarvágáson már újra megvetette a lábát az erdő, embermagas, ujjvastagságú csemetekert húzódott előttem. Az ösvény átvágott az újulaton és néhány perc múlva elértem a fennsík szélén vezető Határnyiladék aszfaltútját.

A Határnyiladék már csak a nevében nyiladék, a valóságban szinte teljesen kiirtották mellette az erdőt, különböző korú tarvágások és csemetések között vezet az út északkelet felé. Nem sokat haladhattam az alaposan behavazott, keskeny aszfaltúton, talán 7-800 lépés után elértem a végén az erdei utak kereszteződését. Az elágazásban nyilak mutatták a továbbinduló utakon a távolságokat, kíváncsian vettem szemügyre a szövegeket. Egyből szemet szúrt a szarvashiba: Gánt távolságát 1,3 kilométerre taksálta az egyik nyíl, a megtételéhez szükséges időt pedig 25 percre! Ez bizony megtévesztő lehet egy, a viszonyokat nem ismerő számára, hiszen a távolság inkább 13 kilométer, a menetidő pedig akár négy óra is lehet innen, hóban talán még több is!

A kereszteződésben a jelzés metszette az utamat, én egyenesen indultam tovább az itt kezdődő földúton a jelzéseket követve – ezt persze csak tapasztalatból tudtam, mert a 10-15 centiméter vastag hó mindent eltakart. A Határnyiladék útján eddig velem tartó néhány keréknyom itt elfordult balra az aszfalttal együtt, én pedig nekiindultam a további utamnak a még járatlan, szűz hóban. Egy régi irtásfolt húzódott a jobb oldalon, itt az utat eléggé feltúrták az erdőgazdasági gépek, próbáltam a hó alatt megbújó mély keréknyomokat kerülgetni, általában sikerrel, csak néha süllyedt mélyre a bakancsom a hó által eltakart kanyargós nyomokba. Lassú, izzasztó menet volt ez, örültem, hogy velem vannak a túrabotjaim, így legalább meg tudtam velük támasztani magam, amikor az egyensúlyom vesztve elmerültem egy-egy mélyebb kátyúban!

Aztán néhány perc alatt elértem az öreg erdőt, itt a nyiladékok földútjain folytattam az utamat. Ezek már könnyebben járhatóak voltak, kicsit gyorsítani is tudtam, bár nem volt okom a sietségre. Az idő lassan változni kezdett: amikor a csókakői vártól továbbindultam, még hétágra sütött a nap, ki is melegedtem, mire felértem a Vár-völgy kaptatóján a fennsíkra. Aztán lassan beborult az ég, később leszállt a köd is. Sejtelmesen a semmibe veszett az út a hosszú, egyenes nyiladékok távlatában és egyszerűen nem lehetett érzékelni a megtett távolságot, mert az erdő mindenhol teljesen egyforma képet mutatott. Nagyjából egyórás gyaloglás végén értem el újra az erdőben kanyargó aszfaltutat, amit még a félretájékoztató táblánál hagytam ott.

Rátértem, és beleálltam egy széles keréknyomba, így aztán nem kellett a vastag havat taposnom. Tempósan tudtam haladni a nyomokon, gyorsan elértem az útelágazást. Itt megálltam pár percre pihenni, csak úgy a túrabotokra támaszkodva szusszantam egyet. Szapora lábak ropogását hallottam meg magam mögül, visszafordulva csodálkozva láttam, hogy egy kocogó ért utol, hogy aztán az elágazásban balra térve északnyugat felé induljon tovább. Köszöntünk egymásnak és addig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt az útkanyar mögött. Ő volt az egyetlen ember, akivel a Csókakőtől Gántig vezető utamon találkoztam!

Továbbindultam a keskeny aszfaltúton, ami aztán egy hajtűkanyarral leereszkedett a Pátrácos-völgybe. Pontosan a hajtűkanyar ívének közepén tértem le a jelzéseket követve az útról, hogy aztán egy erdei ösvényen ismét visszakapaszkodhassak a fennsíkra. Erdei földutak többszörös elágazásába érkeztem: a jelzés jött meg ismét jobb oldalról, pár lépésre becsatlakozott a jelzés mellé, aztán egy következő elágazásban balra tért, hogy újra eltűnjön a ködös erdőben. Itt egy kicsit bolyongtam az egymásba fonódó és elágazó keréknyomok között, hogy megtaláljam a továbbvezető utam: több nyomon is elindultam, de aztán pár lépés után mindig visszafordultam, mert rossz irányt jelzett a GPS-em.

Aztán csak megtaláltam a helyes utat, és a földúton ballagva egyre több emberi- és keréknyom csatlakozott hozzám. Ezek mind a Hajdúvári vadászházhoz tartottak, ami egy magányosan álló faház az erdőben. Valószínűleg vadászat lehetett itt éjszaka, és itt a háznál volt a találkozási pont. Balról megkerültem a jelzéseket követve a bekerített telken álló házat, aztán az erdőbe visszatérve megkezdődött a meredek ereszkedés a fennsíkról. Szűk, benőtt ösvényen ereszkedtem egyre lejjebb, néhány perces menet végén érkeztem le az Antal-árok alján vezető jól kijárt földútra. Általában itt, az erdő alján szokták felhalmozni a fennsíkon kitermelt faanyagot, most is hatalmas farakások mellett haladtam el a csak nagyon enyhén lejtő úton.

Nagyjából félórás gyaloglás után hagytam magam mögött végleg az erdőt, és értem ki a széles nyiladékban Gántra tartó jól kijárt földútra. Itt már megszaporodtak a lábam alatt a keréknyomok, beálltam hát az egyikbe és azt követtem egészen Gánt határáig. Közben elmaradt mögöttem a Gánti-szikla, később a bal oldalon az erdő is. Öreg, göcsörtös törzsű tölgyek csoportján vágott át az utam, a facsoport túlsó szélén útelágazásba értem. Balra tértem, de csupán azért, mert tudtam, hogy itt arra kell fordulni, mert jelzést egyet sem láttam felfestve itt, és megindultam a ködben lassan feltűnő falu szélső házai felé.

Egy lovastelep istállói mellett haladtam el, a mezőre kicsapott lovak az orrukkal a havat túrták, hogy valami sovány táplálékhoz jussanak. Pár percre megálltam, kicsit kifújtam magam, aztán továbbindultam a falu felé. Rátértem a mezei földút folytatására, a József Attila utcára, ezen értem el a faluközpontot. Az utca végén az útelágazásban a jelzések balra tértek, hogy kifelé induljanak a faluból, de én itt jobbra fordultam, hogy kisétáljak a főút mellett álló Vértes csárdához, a gánti pecsételőhelyhez.

Betértem a csárdába, megittam jól megérdemelt sörömet, pecsételtem az „őzikés” Vértes Turistája túramozgalom pecsétjével, aztán még egy darabig elüldögéltem a kellemesen meleg helységben. Még csak egy óra múlt, annyira korán érkeztem, hogy a papírlapra kigyűjtött menetrendemet hiába nézegettem, arra csak a három óra után induló buszokat írtam fel – igaz, azokat viszont este fél kilencig. De az ütemesnek tűnő menetrendből arra következtettem, hogy háromnegyed kettő felé jönnie kell egy busznak. Jött is, bár csekély kétellyel vártam a megállóban, mert a kifüggesztett menetrend szerint ez a busz csak iskolai tanítási napokon közlekedik. Ehhez hozzátartozik az, hogy a középiskolás fiam már otthon lebzselt hétfő óta, de reggel, a túra kezdetén mégis láttam Csókakőn iskolatáskás gyerekeket! Szóval kétesélyes volt a dolog! Szerencsére a busz jött pontosan, én pedig nagyjából fél óra alatt beértem vele Székesfehérvárra.

Fehérváron a helyközi buszok végállomása gyalog húszpercnyire van a vasútállomástól (ezt régebben már többször is kimértem), most alaposan kiléptem a kettő között, pedig nem is tudtam, mikor megy majd hazafelé vonatom, mert persze azokat is csak fél négytől gyűjtöttem ki. Megvettem a pénztárban a jegyem és éppen pakoltam a visszajárót a pénztárcámba, amikor hallom, bemondja a hangosbeszélő géphangja, hogy Szombathelyről Budapestre tartó gyors érkezik a harmadik vágányra! Nosza skera, az aluljárón átrohanva még éppen elkaptam a vonatot! Így aztán háromnegyed négyre már Kelenföldön voltam, háromnegyed órával később pedig be is léptem otthon a lakásajtón! Ez gyors túra volt!