Megmondom őszintén, eléggé túrahiányosan töltöttem a telet, csak márciusban gondolkodtam el azon, hogy folytatnom kellene az Országos Kéktúra bejárását ott, ahol ősszel abbahagytam, hogy elkészíthessem ezeket a leírásokat. Egyrészt ugyanis a börzsönyi szakaszokat már bejártam a harmadik teljesítésemen – akkor vettem fel a GPS-emmel a nyomvonalat, amiből elkészítettem a szintmetszeteket és táblázatokat is, de akkor csak „végigrohantam” egy nap alatt a távon Nagymarostól Nógrádig –, másrészt pedig télen elég sok munka adódott a Magyar Természetjáró Szövetségnél, ahol az Országos Kéktúra útvonal változtatásain dolgoztunk íróasztal mellett és persze kinn a terepen, helyszínelésekkel is. Március közepére azonban ezek a munkák véget értek, így aztán egy keddi napra szabadságot vettem ki, hogy a ragyogó kora tavaszi időt kihasználva sétáljak egyet a Börzsönyben!

Reggel kissé elaludtam, így aztán indulás előtt csak bedobáltam pár dolgot a hátizsákomba, szendvicseket sem volt időm készíteni. Átbumliztam a városon, szerencsére hétköznap lévén elég sűrűn jártak a buszok és villamosok, gyorsan kiértem a Nyugatiba, de jegyvásárlás után már nem volt időm beszaladni a pályaudvaron lévő önkiszolgálóba, sietnem kellett a vonatomhoz. Még éppen elértem a 7:07-kor induló szobi zónázót, amivel aztán már nyolc előtt pár perccel meg is érkeztem a Nagymaros-Visegrád vasúti megállóba. Itt a pénztárban kell pecsételni, ezt gyorsan elintézhettem volna, és elindulhattam volna az utamra, de persze először vásárolnom kellett magamnak valami ennivalót, és úgy gondoltam, leballagok a Duna-partra is, a kompállomáshoz, hiszen ott kezdődnek a jelzések, nem pedig a vasúti megállónál!

A Dunától az állomásig vezető rövid kéktúra szakaszt sokan ki szokták hagyni és pecsételés után azonnal a hegyek felé indulnak tovább, de persze ez a szakasz is az Országos Kéktúra része, ezért teljesíteni illik! Kicsit elbóklásztam a városban, megnéztem a római katolikus templomot, aminek a falán feltárták a régi, már befalazott román és gótikus stílusú ablakszemeket, aztán a parkon keresztül sétáltam le a kompállomásra. Itt persze kihalt volt minden, zárva voltak a büfék és kisvendéglők, a komp sem közlekedett még ilyen korai időpontban. Leballagtam a meredeken lejtő rámpán egészen a vízpartra, készítettem pár felvételt a folyóról és a túlsó oldalon álló visegrádi Várhegyről, aztán bekapcsoltam és lenulláztam a GPS-t és már a jelzéseket követve indultam tovább.

Felkaptattam a vízpartra lejtő aszfaltozott rámpán, aztán a Béla király sétány járdáján indultam el jobbra, hogy aztán pár tucat lépés után ráforduljak a vasúti megálló felé vezető Magyar utcára. Kereszteztem a várost átszelő 12-es főutat, aztán még a vasúti felüljáró előtt észrevettem az utca jobb oldalán álló önkiszolgáló élelmiszerboltot. Vásároltam magamnak pár sajtos kiflit, hozzávalónak előre csomagolt téli szalámit meg pár péksüteményt (innivalót hoztam otthonról), ezeket komótosan elpakolva a hátizsákomba indultam tovább.

A Nagymaros-Visegrád vasúti megálló pont a Magyar utca felett átívelő felüljárón van, de mielőtt még áthaladtam volna alatta, felsétáltam a lépcsősoron a váróteremben lévő pénztárhoz és pecsételtettem a túrajelentésemre. A kéktúra pecsételőfüzetem nem hoztam magammal, hiszen ezt a szakaszt már végigbélyegeztem 2011-ben, de a túrajelentés fontos volt, mert elhatároztam, elkezdem gyűjteni a pontokat az érdemes és kiváló természetjáró címhez, amik persze csak hosszabb pontgyűjtögetés eredményeképpen érhetőek el. A váróteremből kilépve aztán tovább is indultam, mert a nézelődéssel eléggé eljárt az idő, ideje volt már belevágni a túrába!

A jelzéseket követve most már átsétáltam a vasúti felüljáró alatt, aztán a szépen felújított általános iskola mellett balra fordultam a Dózsa György útra. Most már csak elhaladtam a római katolikus templom mellett és az útelágazásban jobbra térve belekezdtem a Hegyes-tetőre vezető hosszú kaptatóba. Egy keskeny közön áthaladva rátértem a meredeken emelkedő Diófa utcára, ezen értem el a település utolsó, már jócskán a Templom-völgybe benyúló házait.

Érdekes módon az erdőbe beérve megenyhült az emelkedő, hiszen addig a házak között szinte toronyiránt kapaszkodtam a hegyek felé, de az utolsó házak után a völgy egy hirtelen balkanyarral már oldalazva folytatta az útját. Kicsit ki tudtam itt fújni magam, és tempósabb menetre kapcsolva gyorsan magam mögött hagytam Nagymaros utolsó zajait is. A turistaúton az árokszerű völgytalp felett haladva néha kidőlt bükkök alatt bújtam át, aztán lassan kinyílt a völgy, felértem a Templom-völgy fejezetébe, aztán balra átvágva rajta egy gerincélre futott fel meredeken a turistaút.

A fák között kitekintve leláttam a Duna lepencei partszakaszára, ezt persze nyáron nem lehet észrevenni, mert a lombok takarják a panorámát, mint ahogy a Hegyes-tető csúcsán álló Julianus tornyot sem, amit a másik irányba, észak felé fordulva pillantottam meg. Innen már jól látszott, hogy lassan már egy magasságba kerülök vele, de tapasztalatból tudtam, hogy még innen sem sétagalopp a kilátó elérése!

Pár perc múlva elértem az ösvények elágazását: az egyik út egyenes vezetett tovább a gerincélen, a másik balra tartva ereszkedni kezdett a hegyoldalban. Régebben itt mindig egyenesen indultam tovább, csupán pár éve vettem észre, hogy a jelzések itt balra térve, és némi szintet veszítve indulnak tovább! Itt egy nagyon érdekes része következik a túránknak: egy keskeny, sokszor suvadásos ösvényen végigoldalazunk a Hegyes-tető déli oldalában, közben persze erősen hullámvasutazik is alattunk az út, aztán lassan felkapaszkodunk a Szent Mihály-hegy és a Hegyes-tető közötti nyeregbe. Ez a két hegy az, amit a Duna megkerül a nagy „U” kanyarjával, tehát lényegében a Dunakanyar központjában állnak!

Néhány perc alatt elértem a nyereg útelágazását, itt jobbra térve a Hegyes-tető felé indultam tovább, elhaladtam a régi bányaaknák bekerített nyílásai mellett, aztán kiértem az Ürmös-rétre. A fűben kitaposott ösvényt követve kereszteztem a mezőt, aztán a túlsó oldalán belépve az erdőbe már pár perc alatt elértem a kilátót minden komolyabb kapaszkodás nélkül. Az utóbbi években nagyon szépen rendbe hozták a tornyot, amit az Encián Turista Egyesület épített 1939-ben, fennállása 25. évfordulójára. Sajnos, a terméskőből épített torony oldalát is lecsiszolták, ezáltal elvesztette a sok évtizedes patináját, most úgy áll a hegytetőn, mintha csak tegnap építették volna. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen szőröző, akinek semmi sem tetszik!

Felszaladtam a torony külső falán futó csigalépcsősoron a tetőteraszra és körbepillantottam. Tényleg nagyon szép időt fogtam ki erre a túranapra, érdemes volt szabadságot kérnem, hogy eljöhessek ide ezen a keddi napon! A hidegfront utáni tiszta időben nagyon szép volt a panoráma: kelet felé jól látszott Visegrád, a Fellegvár és a távoli Naszály, dél felé fordulva egészen a lepencei partokig követhető volt a Duna íve. Sajnos, délnyugat felé a szomszédos Szent Mihály-hegy egy részt kitakart a folyóból, de nyugat felé tekintve már jól látszott a Kisalföld felé kikanyarodó folyószakasz. Észak felé tekintve a Békás-rét mezőségén túl feltűnt a Magas-Börzsöny, jól látszott a távoli Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos is. A távcsövem elővéve még a Csóványos csúcsán álló geodéziai tornyot is megpillantottam.

Kicsit még elnézelődtem a tetőteraszon, de aztán egy hangosabb túracsapat érkezett a hegytetőre, én pedig elindultam lefelé, hogy helyet adjak nekik. De nem jöttek fel rögtön a tetőteraszra, elfoglalták a kilátó tövében álló pihenőpadokat, én pedig kicsit lejjebb, egy másiknál kerestem helyet magamnak, hogy megtízóraizzak. Megettem egy kiflit és egy túrós táskát, ittam rá egy keveset, aztán úgy döntöttem, tovább kellene már indulni! Tizenegy óra felé kanyarítottam a hátamra a zsákot és köszöntem el a felső padokon üldögélő társaságtól.

Meglehetősen gatyafékes lejtő vezet le a Hegyes-tető 482 méter magas csúcsáról, a kemény ereszkedéssel néhány perc alatt veszítettem vagy nyolcvan métert, mire leértem a Világos tér mezejére, innen aztán már egy jóval enyhébben lejtő gyalogúton folytattam az utamat. Többször is keresztezve egy, az utammal egy irányba vezető földutat, nagyjából húsz perc alatt értem el a Köves-mezőt. Itt is megálltam pár percre, kisétáltam a füves rét keleti szélén, a parkoló mellett lévő kilátópontra, ahonnan szép kitekintés nyílik Visegrádra és a Fellegvárra, készítettem pár képet a rét túlsó szélén álló öreg kőkeresztről is, aztán mivel egyre jobban éreztem, hogy szorít már az idő, továbbindultam a jelzés ösvényén.

Régebben egy dzsindzsás erdőrészen vezetett keresztül a turistaút, nagyjából a Köves-mezőről induló keskeny aszfaltúttal párhuzamosan, de pár éve kitisztították ezt az erdőrészt, úgyhogy most egy széles nyiladék füves mezején ballagtam tovább, öreg tölgy hagyásfák között. Az aszfaltút jobb oldalán haladt az ösvény kanyarogva, útba ejtve szinte mindegyik öreg tölgyet. Később a gyalogút keresztezte az aszfaltutat, és egy új nyomvonalon indult tovább. Ez a szakasz újdonság volt a számomra, legutóbb, amikor erre jártam, még más úton haladt a kéktúra!

Az előzőhöz megszólalásig hasonlító, hosszú, hagyásfás réten indultam tovább, egy már korábban létrehozott tanösvény útvonalán. Megálltam a legelső tájékoztató táblánál, azt elolvasva tudtam meg, hogy most a Csapásréten vagyok éppen, amit még a középkorban hoztak létre abból a célból, hogy a nyugat-európai marhavásárokra tartva erre tereljék az állatokat, levágva a Duna-parton haladó út nagy kanyarját. Továbbindulva már hamarosan elértem a hosszú rét északkeleti végét, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a még távolinak tűnő Magas-Börzsöny csúcsaira. Egy másik tájékoztató táblán lévő panorámakép alapján azonosítottam a hegység csúcsait, aztán egy kis nézelődés után folytattam az utam a távolban már látható Kóspallag felé.

A rét nem ért véget a fennsík pereménél, lejtősen leszaladt szinte a Vizes-árok aljáig, a túraösvény persze itt is követte azt. Az erdőbe beérve már pár perc alatt elértem a völgy alját, és azt a helyet, ahol a kéktúra új nyomvonala találkozott a régivel. Egy darabig a völgy jobb oldalán vezetett a széles, jól kitaposott földút, aztán egy ponton keresztezve a völgytalp vízfolyását a jelzések áttértek a túlsó oldalon vezető keréknyomokra. Egy irtásfolt mellett kezdődött az a kaptató, ami kivezetett a Vizes-árokból, aztán már a fennsíkon egy útelágazásban jobbra térve indultam tovább a jelzéseket követve.

Egy jól jelzett ponton balra le kellett térni egy ösvényre a földútról, aztán a jelzés érkezett meg jobbról, hogy a jelzéssel együtt induljon tovább. Az ösvény később belefutott egy erdei földútba, korábbi tapasztalatom alapján ezen az úton lehet eljutni a Törökmező turistaházhoz, de most a jelzések hirtelen letérítettek innen! Egy terebélyes tölgy kis tisztásán áthaladva értem ki a turistaház szervizútjára, aztán erre rátérve pillantottam meg pár lépés után az épületet. Jobbra-balra a fák között egy kalandpark magasban kifeszített sodronyait, járószintjeit, és pihenőit vettem észre, ezeket bámulva értem el a turistaházat. Kívülről nézve az épület is eléggé megváltozott, mert a korábbi nyitott teraszát teljesen befedték, ezzel jócskán megnövelve az épület alapterületét!

Benn a házban elkértem a büfé pultjánál a kéktúra pecsétet, aztán leültem az egyik asztalhoz elkortyolni egy hideg Borsodit. Benn semmi sem változott: most is megvolt a társalgó falán a sok gyerekrajz, amit az erdei iskolájuk idejét itt töltő osztályok készítettek köszönetképpen. Örömmel láttam, hogy köztük van a fiam osztályának rajza is, amit minden itt jártamkor ellenőrzök! Az órámra nézve most már tisztán látható volt, hogy ha hasonló tempóban folytatom az utam, akkor nem tudok felmenni a Kisinóci turistaházhoz, és visszaérni Kóspallagra a kora délutáni busz indulásáig, ezért aztán le is tettem erről a szándékomról, kicsit még üldögélve az asztalomnál eldöntöttem, csak Kóspallagig megyek ezen a túrámon!

Egy óra felé indultam tovább, sétálósan, nézelődve, ahogy reggel óta is tettem. A turistaház mögött a jelzések meredeken leereszkednek a Halastó völgyébe, de magát a tavat nem érintik. Itt is tettem egy rövid kitérőt az erdei tavacskáig, készítettem pár képet róla, és csak ezután tértem vissza a kéktúra ösvényére. Egy erdei földúton kapaszkodtam ki a völgyből, aztán egy sűrű, még fiatal erdőrészen átvágva értem ki a Békás-rét mezejére. Régebben az út egyenesen vágott át az óriási kaszálón, de pár éve a tulajdonosok körbekerítették azt, ezért az út most egy vargabetűt leírva megkerüli a villanypásztorral védett területet.

A Békás-rét északi felét most felszántották, de szerencsére a földút nyomvonalát nem vonták művelés alá, ezen baktatva értem el a mezőség északi szegélyét. Pár éve még itt egyenesen indult tovább az erdőben az Országos Kéktúra, most itt is változott az útvonal: a jelzések jobbra térítettek, végig a megművelt terület és az erdő között futó keréknyomokon, aztán csak jó ötszáz lépés után kellett befordulnom az erdőbe! Ez is egy erdei földút volt, hasonlóan a korábbi útvonalhoz, talán nem annyira kijárt, de azért jól járható. Gyorsan tudtam haladni rajta, ezért aztán kissé meglepődtem, amikor egy irtásfolt előtt a jelzések jobbra, ösvényre térítettek.

Gyenge, a fák között kanyargó ösvényen értem el egy másik szekérutat, erre rátérve vágtam át a dzsindzsás irtásfolton, aztán az erdőbe ismét belépve értem el azt a részt, amiről már hallottam másoktól. Korábban sok túrázó panaszkodott arra, hogy az erdőgazdasági gépek gyakran tönkreteszik az erdei utakat, és méter mély keréknyomok között kell botladozniuk a turistáknak, ami azért eléggé balesetveszélyes tud lenni, az erdőgazdaság pedig most megoldotta a problémát! A jelzett turistautakat áthelyezte a földutak mellé, azoktól néhány tucat lépés távolságra! Kitisztítottak egy talán méter széles nyomvonalat, és ez mellé festették fel a jelzéseket.

Fejcsóválva tértem rá a jó járható földúttal párhuzamos, még szinte kitaposatlan ösvényre, és indultam tovább az utamon. Az amúgy jól jelzett, de a mély avarban alig kivehető nyomok hol az erdei út bal, hol a jobb oldalán vezettek, de a jelzések sohasem tértek rá az útra! Ez a jó másfél kilométer hosszú szakasz így kora tavasszal eléggé jól járható volt, de kíváncsi leszek, hogy fog majd kinézni nyáron, amikor már kilombosodnak a fák, és kihajt az aljnövényzet is! Aztán egy erősebb lejtő végén elértem a Kóspallagra vezető országutat, és újra a régi nyomvonalon haladtam tovább.

Pár perc alatt érkeztem meg a márianosztrai elágazáshoz, itt megpihentem a padokon, meg is ebédeltem, mert már eléggé elszaladt az idő. Az út szélén indultam tovább Kóspallagra, ahová meg is érkeztem néhány perc múlva. Végigballagtam a hosszú Kossuth utcán, innen ráfordultam a Szent István utcára, a távolban feltűnt előttem a község római katolikus temploma. Egyre erősebb kaptatón értem el a templomot és a buszmegállót. Még körbesétáltam a templomot, készítettem pár felvételt róla, de aztán a Szent István utca egyenesének végén feltűnt a busz, én pedig lesétáltam a megállóhoz.

A busz letette az utasokat, aztán a templomot megkerülve beállt a megállóba. Már szálltam volna fel, amikor a sofőr mondta, hogy még haza szalad és csak indulásra jön vissza, addig pedig bezárja a buszt. Megvontam a vállam: nekem így is jó, így még üldögéltem vagy negyedórányit a napos padon, amíg felszállhattam a helyközire. Aztán a busz nagyjából negyedóra alatt leért a szerpentinező erdei aszfaltúton Kismarosra, ahol átsétáltam a vasúti megállóba. Mivel még reggel megvettem a Nyugatiban hazafelé is a jegyem, így nem kellett kerülőt tennem a pénztárhoz, egyből felmentem a peronra. A vonat pár perc késéssel bár, de megjött, aztán a Nyugatiból a délutáni csúcsforgalomban hazavillamosoztam.