Tizenegy nappal a Nagymaros – Kóspallag túrám után, egy szép szombati reggelen ragadtam ismét hátizsákot, hogy folytassam az utamat és Kóspallagról továbbindulva egészen Nógrádig bejárjam az Országos Kéktúra Börzsönyön átvezető szakaszát. Ugyanazzal a vonattal terveztem az utazásom, mint az előző túrámon, de most már jó korán a Nyugatiban voltam, kényelmesen megvettem a jegyem, aztán ahogy a csarnokban a külső vágányok felé poroszkáltam, egy ismerős hang köszönt rám. Csaba volt az, akivel 2012-ben együtt jártam túravezetői tanfolyamra, és mint néhány szó után kiderült, ő is a Börzsönybe tart most a csoportjával mint túravezető, csak éppen más túrára, mint az enyém! Ő még csak akkor indult jegyet venni, de aztán a vonaton újra összefutottunk, itt derült ki, hogy vele volt Anna is, az unokahúga, aki szintén a túravezetői tanfolyamra járt! Így aztán jól eldumálgattunk Kismarosig, ahol én leszálltam a vonatról, de ők továbbutaztak Szobig, hogy onnan még elbuszozzanak Nagybörzsönyig és aztán a jelzésen végigtúrázzanak a hegyek között egészen Kismarosig!

A vonatról leszállva épp a gyalogos felüljáró felé baktattam a peronon, amikor rám köszönt egy idősebb férfi és kérdezte, hogy juthat el a kóspallagi buszhoz? Végignéztem rajta, a társaival ők is turistáknak látszottak, mondtam hát, hogy jöjjenek velem, mert én is épp oda indultam. Átkeltünk a vágányok felett a gyalogos hídon, aztán egy keskeny gyalogúton leereszkedtünk a 12-es út melletti buszmegállóba. Közben kiderült, hogy ők is kéktúráznak majd, de Kóspallagról, illetve a Kisinóci turistaháztól visszafelé indulnak majd el, Nagymaros felé. Épp csak ellenőrizni tudtam a megállóba kirakott menetrendben, hogy tényleg innen indul a buszunk, amikor az be is állt már a megállóba!

Negyed kilenc után érkezett meg a busz Kóspallagon a templomhoz, aztán miközben én bekapcsolva a GPS-t megvártam, hogy az megkeresse a műholdakat és megállapítsa a pozíciómat, a háromfős társaság nekiindult a turistaházhoz vezető útnak. Néhány perc után indultam utánuk, arra gondolva, hogy vagy útközben, vagy a turistaháznál úgyis összefutok még velük. Régebben a kéktúra egy keskeny aszfaltúton tette meg a falutól a Kisinóci turistaházig vezető utat, de pár éve áthelyezték a nyomvonalát erdei utakra, így aztán pár tucat lépés után letértem az aszfaltútról és a keskeny Kálvária utcán indultam el kifelé a faluból. Néhány perc alatt magam mögött hagytam a házakat, és kiértem a mezők közé.

Sok kéktúra útvonal változtatással nem értek egyet, de mindig örömmel veszem, amikor az aszfaltos szakaszok hosszát próbálják csökkenteni, még akár hosszabb kitérők árán is. Kóspallagon is ez a helyzet, a talán másfél kilométeres aszfaltos szakasz kiváltásával megnőtt a táv vagy három kilométeresre, de útba ejti a falu kálváriáját, és ráadásul szinte végig az erdőben vezet! Végigballagtam az egyszerű, faoszlopokra szerelt képeket tartó stációk mellett, aztán egy húzós kaptatóval értem fel a kőkeresztekhez. Innen visszapillantva már szép volt a kilátás Kóspallagra, a párás távolban még a Visegrádi-hegység csúcsai is feltűntek. Készítettem pár felvételt, aztán továbbindultam.

A Kálvária-hegyről kicsit lejtett az út, aztán belekezdett egy elég nagy vargabetűbe a dombok között, én pedig a kora tavaszi zsendülő erdő látványában gyönyörködve folytattam az utamat. Földutak erdei elágazásában végre kelet felé, a Kisinóci turistaház felé vettem az irányt, felmásztam egy kisebb nyeregbe, aztán onnan meredeken lejtett az utam a Ló-hegyi-patak völgyébe. Egy „gázlónál” átkeltem a patakon, aztán a völgyben futó gyalogösvényen indultam tovább. Egy kis dombra felkapaszkodva megkerültem a víkendházak bekerített telkeit, és már ki is értem a Kóspallagtól Nagyirtáspusztára vezető aszfaltútra, közvetlenül a Kisinóci turistaház felett. Lesétáltam a házhoz, és beléptem a társalgóba.

Mivel nem értem utol a busztól indult túratársaságot és szembe sem jöttek velem az eddigi utamon, biztosra vettem, hogy itt futok majd össze velük, de itt sem láttam őket, csak egy látszatra a turistaházban megszállt nagyobb társaság készülődött éppen egy óriási rakat bundáskenyér mögött a reggelijéhez. Elkértem a pultnál a kéktúra bélyegzőt és vettem egy üveg Borsodit is, azt iszogatva végeztem el az adminisztrációt, aztán még üldögéltem pár percet az asztalnál, mert a Nagy Hideg-hegyre vezető kaptatóra bizony rá kell készülni lelkiekben is!

Végül fél tíz felé fejeztem be a lustálkodást, vettem a hátamra a zsákom és vágtam bele a hegyekbe vezető kapaszkodónak. Az emelkedő rögtön a turistaház mögött kezdődik, amikor a turistaút keresztezi a Pokol-völgyi-patakot. A széles, jól kitaposott dózerút már emelkedve egy párat kanyarog egy kefesűrűségű növendék erdőben, aztán felvesz egy állandónak mondható északi irányt. Megérkeztünk hát az Országos Kéktúra egyik leghosszabb kapaszkodójához: az Inóci-vágáshoz. Az Inóci-vágás hajdanában egy nyiladék volt az erdőben, de a jobb oldaláról nagyjából tizenöt éve már kitermelték az erdőt, azon az oldalon egy hosszú, mára már némileg lestrapálódott vadvédelmi kerítés húzódik, a bal oldali, ritkított tölgyest pedig éppen most vágják foltokban.

Az út a Hálás-bérc gerince közelében haladva kapaszkodik egyre feljebb, nagyjából egyforma emelkedéssel, ezért fel lehet venni rajta egy állandó tempót, amivel aztán szinte pihenő nélkül meg lehet mászni a hegyeket. Én is próbáltam megtalálni ezt a tempót, ami persze erősen függ a túrázó kondíciójától is, de azt hiszem sikerült, mert megállás nélkül értem el nagyjából fél óra alatt a Barna Ferenc emléktáblát és keresztet. A fiatalember még 1935-ben hunyt el itt síbalesetben, a tábla szövegét még éppen ki lehet betűzni. Röviden kifújtam itt magam, aztán nekiveselkedtem a további kapaszkodónak.

Jó adag további hegymászás után veszi csak észre az ember, hogy az eddig egyenesen haladó út kanyarogni kezd az erdőben, az emelkedése is úgy látszik, megenyhül. Egy jó darabon szintezik alattunk az út egy oszlopcsarnokszerű bükkösben, a földút ezen részének a neve Luczenbacher út. Itt már volt erőm nézelődni is, és a ritkított bükkösön átkukucskálva hirtelen feltűnt a távolban a Nagy-Hideg-hegyi turistaház épülete! Még jócskán felettem volt, de már elérhető közelségben, ez aztán erőt adott a további kapaszkodáshoz!

Valamivel később egy irtásfolt felső peremére kanyarodott ki a szekérút, innen kitűnő kilátás nyílt a még távoli Csóványosra, és már szabad szemmel is látható volt a csúcsán álló geodéziai torony. Innen továbbindulva a Gács-nyeregnél kereszteztem a turistaházhoz vezető makadámutat, aztán egy kisebb oldalcsúcs megmászása után, amit az út elkerül, rá is tértem, és ezen tettem meg a turistaházhoz vezető kapaszkodó utolsó métereit. A makadámúton a ház alá érkeztem, felpillantva láttam, hogy az alulról nézve bástyaszerű terasz zsúfolt a kirándulóktól. Becsattogtam a turistaházba, elkértem a büfé pultjánál a kéktúra bélyegzőt, itt is vettem egy Borsodit, aztán az üres társalgó egyik asztalához leülve itt is elintéztem az adminisztrációt.

Fél tizenkettő felé járt az idő, de még nem voltam éhes, így aztán rövid ejtőzést követően tovább is indultam. Felszaladtam a Nagy-Hideg-hegy tényleges csúcsára, mert a turistaház alatta áll úgy tizenöt-húsz méterrel, lefényképeztem a magassági követ, de a kilátás nem igazán volt szép: eléggé párás maradt az idő, bár a nap sütött ezerrel, le is vettem a polárom és egy szál pólóban indultam tovább! A Nagy-Hideg-hegyről a kéktúra jelzett útvonala elég meredeken leereszkedik a Rakodó nyergébe, hogy aztán innen fusson neki ez Égés-tetőre vezető meredek kaptatónak. Próbáltam lendületből felmenni a hegyre, de persze az emelkedő közepére elfogyott a svung, onnan már lihegve kaptattam felfelé.

Kifulladva értem fel a sziklás hegytetőre, csak úgy a botjaimra támaszkodva pihentem egy percet, és csak akkor indultam tovább, amikor már nem kellett levegő után kapkodnom. Egy szép és könnyen járható szakasza következett itt a túrának: enyhén hullámvasutazva haladt a turistaút a Csóványos felé vezető, sokszor eléggé keskeny gerincen. Kényelmes menettel értem el a Szabó-köveket és a mögöttük következő nyílt gerincet. Nagyon szép látvány volt, hogy az erdő alján a talajt szinte tengerként borította be a rengeteg hóvirág, pár percig ebben gyönyörködtem, de aztán inkább a fölém magasodó Csóványosra próbáltam összpontosítani, hiszen itt kezdődött a Börzsöny legmagasabb csúcsára vezető végső kaptató!

Nagyjából ekkor figyeltem fel arra az úriemberre, aki utcai ruhában, félcipőben, karján a felöltőjével sétálgatott az erdőben, a hóvirágtengert bámulva. Pár pillanat múlva hozzám lépett és csodálkozva jegyezte meg, milyen sok errefelé a hóvirág! Tényleg eléggé különleges látvány volt az a fehér szőnyeg, ami belepte az erdőt, de én azonban inkább azon csodálkoztam, hogy együtt virágzott a hóvirág az odvas keltikével, pedig a lila és fehér szirmú keltikék tapasztalatom szerint legalább egy hónappal később szoktak kinyílni, mint a legkorábbinak számító hóvirág! Pár percig elbeszélgettünk, aztán az úr kérdezte, hogy merre van a Csóványos, mert odáig feltétlenül szeretne még elmenni, erre csak a magasan fölénk tornyosuló csúcsra mutattam a botommal. Ezután elbúcsúztam, mert úgy gondoltam, egyrészt sokkal gyorsabb a saját tempóm, másrészt rengeteget kell még mennem, hogy megérkezzek Nógrádra!

A Csóványosra vezető kaptatónak fele sem tréfa, hosszú is, meg húzós is, szerencsére a Korona-kő kőcsipkéje szinte adja magát, mint pihenőhely, hiszen mire a turista előveszi a fényképezőgépét és megörökíti a sziklaalakzatot, addigra ki is fújja már magát egy kicsit. A Korona-kő után aztán már lassan megenyhült a csúcsra vezető kaptató, később feltűnt előttem a kopasz fák között a geodéziai torony henger alakú építménye is. Persze a tető tisztásán álló pihenőpadok itt is foglaltak voltak, annyian járták azon a szép, napos szombaton az erdőt, így aztán az erdőben kerestem magamnak helyet egy kidőlt bükk törzsén. Éppen belefogtam az ebédembe, amikor a korábban már látott úr is megérkezett a csúcsra, elsétált az útjelző táblákhoz, egy percig nézegette azokat, aztán észrevéve engem odajött hozzám.

Kicsit félszegen kérdezte meg, hogyan juthatna le innen a Királyrétre, mert a táblák alapján nem volt neki tiszta, merre is kellene mennie? Kicsit csodálkozva válaszoltam, hogy messzi van az innen, meg nincs is úgy öltözve, menjen vissza inkább a Nagy-Hideg-hegyi turistaházhoz, onnan majd lemehet Királyrétre a délutáni busszal. Teljesen ledöbbentem, amikor azt válaszolta, hogy onnan jött fel gyalog, csak már nem emlékszik pontosan az útra. Erre már a padokon üldögélők is elhallgattak egy pillanatra és felénk fordultak, mert nem sűrűn hallani ilyet a Börzsöny közepén, a legmagasabb csúcson! Végiggondoltam gyorsan, mennyi plusz időt jelentene nekem egy királyréti kitérő, hiszen már kora délután volt, és mégsem hagyhattam az urat csak úgy magára itt az erdőben! Aztán eszembe jutott a megoldás!

Felajánlottam neki, hogy jöjjön velem a jelzésen a béla-réti elágazásig, onnan én továbbindulok Nógrád felé, neki pedig a jelzésen már csak félórás út Királyrét! Azt javasoltam, üljön le pár percre pihenni, ameddig én körbesétálom a tornyot és készítek róla pár felvételt. A mérőtorony most éppen körbe volt kerítve az építési munkák miatt, mert elkezdték már építeni köréje a turista kilátó fémvázát. Régóta probléma már a túrázók számára, hogy a csúcsokon álló geodéziai mérőtornyok általában zárva vannak, nem tudnak felmászni a kilátásban gyönyörködni, másrészt viszont a földmérők azért zárják le ezeket a tornyokat, nehogy a turisták balesetet szenvedjenek a tetőre vezető hosszú és meredek tyúklétrákon! Erre jó megoldás az, ami most a Csóványoson épül: a régi tornyot merevítésnek használva épül köré a kilátó fémszerkezete, ahol már kényelmes lépcsők vezetnek fel a tetőteraszra!

A padhoz visszatérve láttam, hogy az úr már kipihente magát, így aztán elindultunk lefelé kettesben, közben persze beszélgettünk. Az úr – nevezzük Károlynak, hiszen nem kértem hozzájárulást a neve közléséhez – amolyan igazi hétvégi kiránduló volt, aki hosszabb-rövidebb sétákat szokott tenni az erdőben, csak most a szép idő talán kicsit túl messzire csábította! Először lassabb tempót mentem, aztán amikor láttam, hogy tartja a lépést velem, felvettem a szokásos tempómat. Egy pillanatra az eszembe villant, hogy alig pár perccel mögöttem ért fel a Csóványosra is, tehát van kondija, meg a lábai is hosszabbak voltak a sajátomnál!

Kényelmesen ereszkedtünk lefelé a Három-hárs gerincén, kevesebb, mint fél óra alatt leérve a Foltán kereszt tisztására. Felajánlottam, hogy tarthatunk itt pár perc pihenőt, de Károly azt javasolta, induljunk inkább tovább, így aztán pár perces nézelődés után folytattuk az utunkat. A kereszt alatti növendék erdő néha megtréfál: a hajdani irtásfolton születő erdő ujjnyi vékony fái még nehezen festhetőek, pedig itt egy elágazásban a kéktúra balra tér! Ezt persze most is benéztem, egy elágazással korábban akartam balra térni, de GPS szerencsére figyelmeztetett.

Egy másik, kicsit rosszul jelzett hely a Saj-kút-bércen van: itt egy kidőlt-bedőlt vadvédelmi kerítés mellett halad a túraösvény, és ahogy a drótok túlsó felén feltűnik egy erdei földút, rövid ösvények vezetnek át a letaposott drótokon a keréknyomokra. Pedig itt a ritkás jelzések a kerítés nyugati oldalán maradnak, csak a csapást nőtte be a gaz, a sűrű aljnövényzet. Némi műholdas segítséggel ezen a részen is túljutottunk és rátértünk a Saj-kút-bérc oldalában hosszasan és egyenletesen lejtő turistaútra. Közben persze Károly állandóan kérdezett, mire jó a bakancs, a GPS, milyen a megfelelő túraruházat, amire igyekeztem rövid, de pontos válaszokat adni. Közben a jelzések egy hirtelen jobbkanyarral a Saj-kút felé fordultak, amit el is értünk néhány perc után.

Furcsa csoportosulásra figyeltünk fel a forrás mellett: fekete ruhás társaság álldogált némán a forrás foglalata mellett, két úr kezében ásó, közöttük a földön serlegszerű edény. Eltelt egy-két perc, mire rájöttem, hogy egy temetésbe cseppentünk bele véletlenül, aztán mivel a forrás mellett várakozók is észrevettek minket, szóltam Károlynak, induljunk inkább tovább, mert itt csak alkalmatlankodnánk. Szótlanul indultunk tovább, aztán kicsit lejjebb, ahogy a turistaút keresztezte az erdei makadámutat, vettük észre a parkoló autók hosszú sorát.

Kicsit lejjebb, a Szén-patak völgyében döbbentem rá, hogy kicsit elszámítottam magam, hiszen elfelejtettem, hogy Károly utcai félcipőben van, és így elég nehéz lesz átlábalnia a tavaszi olvadás miatt bővizű vízfolyáson! De ezt is megoldottuk: kölcsönadtam az egyik túrabotomat, és mindketten átegyensúlyoztunk egy, a medren keresztben fekvő fatörzsön. A pataktól aztán már egy félórás, eseménytelen utat követően elértünk a béla-réti elágazást. Megmutattam még a térképen Károlynak, hogy a jelzésen fél óra alatt eléri már Király-rétet, ő pedig elmondta, hogy még a következő héten elmegy, és egy túraboltban megveszi a bakancsot, valami alkalmas ruházatot és beszerzi a turistatérképeket is.

Miután elváltak az útjaink, még sokáig gondolkodtam azon, lehet, hogy most adtam meg a lökést ahhoz egy kirándulónak, hogy túrázó váljon belőle? Az elágazástól az én utam is könnyebbé vált: már magam mögött hagytam a hegyeket, az utolsó kilométereket a Börzsöny lábait övező erdő földútjain tettem meg. Elhaladtam a térképen is jelzett, hatalmas, ágas-bogas tölgyfa mellett, aztán hamarosan elértem az erdő szélét. Megérkeztem a Nógrád felett elterülő széles mezőkre, és megpillantottam magam előtt Nógrád várát.

Bekerített legelők mellett indultam tovább, utam lelejtett a Fekete-víz széles völgyébe. Egy gázlónál kereszteztem a patakot és a túlsó oldalán megművelt földek között kapaszkodtam fel egy alacsony dombhátra. Újra megpillantottam a várat, de most már jóval közelebbről. Egy útszéli kereszt melletti elágazásban délkelet felé fordulva átvágtam a megművelt mezők közötti füves keréknyomokon a Kálvária-domb felé, aztán a lábainál elhaladva hamarosan megérkeztem Nógrádra. A bővizű Csurgó-forrásnál most is autósok várakoztak hosszú sorban, hogy megtölthessék a magukkal hozott ballonokat, marmonkannákat forrásvízzel, így aztán továbbindultam arra gondolva, hogy egy útba eső kocsmahivatalban majd megpihenek.

De aztán láttam, hogy a sínekkel párhuzamos Vasút soron lévő kocsma zárva van, így aztán egyből elsétáltam a vasútállomásra. Már évek óta nincs működő pénztár a csöppnyi állomásépületben, de a kéktúra bélyegző ott van pénztár ablaka mellett a kis dobozkájában! Pecsételtem vele, aztán kiültem az állomás egyik padjára, ott várva meg a vonatom érkezését. Ekkor láttam csak, hogy az állomásépületben mégis van személyzet, hiszen egy úr kijött onnan, és leengedte a vasúti kereszteződés kézi tekerésű sorompóját. Az érkező kis Bzmot szerelvénnyel elcsattogtunk Kisvác megállóig, de itt leszállítottak minket a vonatról, mert vágányfelújítás miatt nem tudtunk bemenni a váci vasútállomásra.

Útitársaim már tapasztaltabbak voltak, rutinból indultak futólépésben a talán 2-300 lépésnyire lévő 12-es főút felé, ahol már várakozott egy helyközi autóbusz minket várva. Ezzel néhány perc alatt megérkeztünk a váci autóbusz állomásra, ami nagyjából ötpercnyi sétára lehet a vasútállomástól. Igen ám, de nekünk három perc múlva indult a vonatunk az állomásról! Így aztán a nagyjából tucatnyi utas megint csak futólépésben indult tovább, egymást előzgetve, nehogy lekéssék a vonatot! Szerencsére a kondim alapján vertem a derékhadat, az elsők között értem ki a pozdorjalemez palánkok között a vágányokhoz. A legelöl lévők azonban rosszul döntöttek, nem a megfelelő vonat felé indultak tovább, de aztán hamar korrigáltunk és még pont elkaptuk az indulófélben lévő személyvonatot!

A vonaton a legelső kocsiban ültem, így aztán gyorsan kiértem a Nyugatiból a körútra, ahol még éppen elkaptam egy hatos tuját, a Budafoki úti megállójából pedig rástartoltam egy, a végállomásról éppen elindult 33-asra, amivel aztán már gyorsan Budafokra értem. Itt éppen két perccel késtem le a hegyre induló buszomat, és mivel nem akartam fél órát dekkolni a megállóban, a túra lezárásaként inkább hazasétáltam.