Ebben az évben csak keveset túráztam az Országos Kéktúra útvonalán, kora tavasszal jártam végig a Nógrád és Becske közötti szakaszt a Nyugati-Cserháton, aztán belevágtam az Alföldi Kéktúrába, és nem nagyon volt időm a harmadik OKT bejárásom kilométereit gyarapítani. Azonban a hosszú és napsütéses vénasszonyok nyarán elgondolkodtam azon, talán mégis folytatnom kéne Becskéről a teljesítést, már csak azért is, mert a kelet-cserháti szakaszon sok útvonalváltozás történt az elmúlt időszakban, amit azért friss túraleírásokban meg kellene osztani a honlapomat látogatókkal is! Így aztán egy három, esetleg négynapos túrával számoltam, aminek a végpontja Mátraverebély lett volna.

Úgy döntöttem, hogy a halottak napján esedékes országjárásunk után indulok el a túrára hétfő reggel. Még vasárnap este összekészülődtem, bepakoltam a holmim a 75 literes Adventurer túrazsákomba, csak a mikrósdobozba összekészített élelmiszereket hagytam a hűtőgépben éjszakára. Reggel eléggé korán, és meglehetősen álmosan keltem, hiszen a rövidülő nappalokat maximálisan kihasználva igyekeztem már napkeltére Becskére érni, ehhez viszont el kellett kapnom a Keletiből 5:00-kor Egerbe induló személyvonatot. Így aztán már fél négy után elindultam otthonról és legyalogoltam Budafokon a Városház térre, hogy ott megcsípjem a 4:06-kor induló 973-as számú éjszakai buszt. Arra csak útközben jöttem rá, hogy a hűtőben felejtettem az összecsomagolt kajámat, de erre csak legyintettem egyet: visszafordulni már nem érdemes, meg aztán több is veszett Mohácsnál, ráadásul 2010 nyarán, a második bejárásomon ugyanígy otthonmaradt a mikrós doboz, amikor a Becske – Mátraverebély szakaszra indultam!

A busz háromnegyed öt előtt pár perccel érkezett meg a Keleti pályaudvarhoz, az aluljáróban gyorsan megvettem a jegyemet a néptelen pénztáraknál, aztán fenn a peronok között megkerestem a vonatomat. A vonat pontosan indult, aztán Aszódon volt pár percem arra, hogy átszálljak a Balassagyarmatra induló háromkocsis Bzmot szerelvényre. Akkor kezdett pirkadni, amikor végigzötykölődtünk a Galga-patak völgyében, végül percre pontosan, 6:37-kor állt meg a vonat a Becske-alsó vasúti megálló apró peronjánál.

Leugrottam a jól fűtött kocsiból és fázósan megborzongtam: alaposan lehűlt errefelé a levegő, a deres füvet elnézve jócskán nulla fok alatt lehetett a hőmérséklet! Kissé elgondolkodtam azon, érdemes volt-e erre a túrára is sátorral indulnom, de most már nem volt visszaút, és így legalább alaposan letesztelhettem a még kora tavasszal vásárolt három évszakos hálózsákomat, aminél a komfortzóna alsó határát -5 Celsius fokra taksálta a gyártója. Gyorsan előkészültem az útra a peron egyik viharvert padjánál: kinyitottam a teleszkópos túrabotjaimat, bekapcsoltam a GPS-t, szokás szerint felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán kesztyűt húztam és a hátamra kaptam a zsákot. Még készítettem pár felvételt a hajnali fényekben aztán útnak is indultam.

Pár lépéssel kitalpaltam a faluk között a vasúttal párhuzamosan kanyargó országútra, aztán elindultam rajta észak felé, Becske irányába. Pár perc fokozott tempójú gyaloglás után eléggé kimelegedtem, már egy cseppet sem fáztam, vissza is vettem a sebességemből, már csak azért is, mert tőlem jobbra, a Berceli-hegy mögött éppen akkor kelt fel a nap, sugarai a kissé párás levegőben szinte vízszintesen keresztezték az utamat! Megálltam pár pillanatra, megcsodáltam a látványt, néhány felvételt is készítettem, utólag visszanézve úgy látom, nemigen adták vissza a pillanat hangulatát! Aztán továbbindulva lassacskán megérkeztem Becskére, a legelső házaknál balról becsatlakozó földúton jöttek meg a jelzések. A Fő utcán végiggyalogolva érkeztem meg a faluközpontba.

Az útelágazásból, ahol a kéktúra jobbra tér, pár lépéssel eltalpaltam a Vadász presszóig, a becskei kéktúra pecsételőhelyig, de az még zárva volt, a táblája szerint pedig csak nyolckor fog nyitni. Akkor gyerünk a vegyesboltba – gondoltam, és az elágazásba visszatérve a jelzéseket követve indultam tovább. Pár lépéssel el is értem a kis élelmiszerboltot és lemálháztam a bejáratánál. Benn bevásároltam, hiszen pótolnom kellett az otthon hagyott kajámat, szerencsére tartottak szeletelt szalámit, kockasajtot és megvettem még a ládában utolsóként megmaradt, kissé már fonnyadt paprikákat is. Ezeket az eladónő ingyen adta, mint mondta, úgysem tudta volna már másnak eladni! Hiába, nagy úr a szükség!

Amikor megkérdeztem, kaphatnék-e a céges bélyegzővel pecsételést az igazoló füzetembe, mosolyogva mutatott ki az eladónő a bolt előterébe, ahol megpillantottam a falra szerelt új típusú fémdobozkát, a kéktúra pecsét lakóhelyét! Eddig csak fényképen láttam a saválló lemezből hajtott fémszínű dobozkát, állítólag ezekkel cserélték le az utóbbi hetekben az összes régi, kék-fehérre pingált, és már meglehetősen megviselt darabokat. Előhúztam belőle a láncon lógó bélyegzőt, ez is már az újfajta volt: teljesen fémből készült és a lenyomata a becskei sztúpát ábrázolta! Kissé halványra sikeredett a lenyomat, ebből már az első pillantásra felmértem, hogy ez a fajta bélyegző sokkal több festéket igényel, mint a korábbi társai, már csak a mérete miatt is! Na, nem baj, a szöveg azért olvasható – gondoltam –, aztán visszapakoltam a füzetet és a bélyegzőpárnát a hátizsákomba.

Ekkor már háromnegyed nyolc felé járt az idő, tudtam, hogy a rövid nappalok miatt legfeljebb nyolc órám lesz a túrámra, de tettem még egy rövid kitérőt a falu északi határában álló sztúpához. A Petőfi Sándor utcán indultam tovább, innen a jelzések pár lépés után jobbra tértek, a Kossuth útra, de én egyenesen ballagtam tovább. Az utolsó házak után véget ért az aszfaltozás, egy földút vezetett tovább a dombok közé. Pár száz lépés után már meg is pillantottam a dombtetőn álló buddhista szentélyt, pont megvilágították az alacsonyan járó nap sugarai!

Egy kis réten átvágva felkaptattam a tetőn álló építményhez, lemálháztam az egyik padnál és körbepillantottam. Jól lehetett látni a völgyben fekvő Becskét, de a Szanda-hegyet, a legközelebbi uticélomat még eltakarták a dombok. Maga a sztúpa nem egy nagy építmény, eltörpülne a zalaszántói társa mellett, de azt hiszem, még a Tar mellett álló is nagyobb ennél, viszont szép volt a csúcsdísz aranyozása és méltóságteljes az üveg mögötti Buddha szobor. Pár percig még nézelődtem, aztán visszaindultam a faluba. Ekkor már fél kilenc felé járt az idő, ezt a tényt konstatálva aztán azonnal bele is vágtam a túra érdemi részébe.

Végigkutyagoltam az enyhén emelkedő Kossuth úton, feltűnt előttem a Szanda-hegy félig lebányászott nyugati csúcsa, az utca szemmel láthatólag pont feléje vezetett. A falu utolsó házaitól visszatekintve már magammal egy magasságban láttam a templomtorony tetejét, pedig a faluközpontból nézve eléggé magasan épült a domboldalban. Itt véget ért az aszfaltozás, a földutak faluszéli kereszteződésében egyenesen kellett továbbindulni a felfestett jelzéseket követve, be az erdőbe. Változó meredekséggel, de állandóan emelkedve értem fel nagyjából negyed óra alatt az erdő felső szélére, a kaszálókra. Itt tartottam az első pihenőmet, az egyre jobban kimelegedő időben levettem az anorákom és szokás szerint a derekamra kötöttem.

Velem szemben állt a félig lebányászott Berceli-hegy, a kőbánya moraját egészen idáig elhozta az enyhe déli szél. Ez a zaj aztán egészen a Szandavárig elkísért az utamon. Pár perc múlva a hátamra kaptam a málhát és továbbindultam az utamon. A rét túlsó szélén jobbra fordultam a frissen kihelyezett jelzőtáblák iránymutatása szerint és a bokrok között kanyargó keréknyomokon már gyorsan megérkeztem a magányosan álló vadászházhoz. A kerítéssarok mellett lévő útelágazásban viszont nem volt jelezve a továbbvezető út, pedig itt nehéz eltalálni azt!

A túrázó azt gondolhatná, hogy valamelyik földúton kell folytatnia az útját, pedig nem: észre kell vennünk az a keskeny ösvényt, talán inkább csapást, ami körülbelül kelet felé tartva vág át egy régi irtásfolt helyén terpeszkedő susnyáson! Az öreg erdőt elérve persze a jelzések is meglesznek újból, innen már nehéz eltévedni. Jól kijárt erdei gyalogutakon, keréknyomokon kapaszkodtam egyre feljebb a Szanda-hegy oldalában, később elértem a volt bánya kopott aszfaltútját. Talán száz lépés erejéig rátértem, kicsit ereszkedtem rajta, aztán a hajtűkanyarjában otthagyva köves erdei úton ballagtam tovább, persze ismét emelkedve.

Örültem, hogy mostanra szerveztem a túrámat, hiszen sikerült elkapnom azt a rövid időszakot, amikor talán a legszínesebb az erdő: a lombok a sárga, a vörös és a barna legkülönbözőbb árnyalataiban pompáztak, de még csak éppen elkezdtek hullani az ágakról! Szeretem ezt az időszakot, igyekszem erre a talán egy-két hetes intervallumra mindig szervezni magamnak egy túrát. A ragyogó napsütés pedig még inkább különlegessé tette az őszi erdőt! Bámészkodva, rengeteget fényképezve érkeztem fel a Szanda-hegy két csúcsa közötti nyereg kis tisztására.

Régebben az Országos Kéktúra felkapaszkodott innen a keleti csúcsra, a várromhoz, de itt változott az útvonala! Most már csak a jelzések indulnak innen tovább a nagyon meredeken emelkedő ösvényen a hegytetőre, a jelzések lefelé fordulnak az északi hegyoldalban Szandaváralja felé. Persze a romok és az onnan nyíló körpanoráma kihagyhatatlan látnivalók, bármennyire is szorított az idő, most sem mentem el mellette! Tízperces kemény kaptató végén értem el a szirtfokon álló romokat, itt persze azonnal lemálháztam és körbetekintettem. A régi várból csupán egyetlen, felkiáltójelként álló várfaldarab maradt fenn, de itt a Cserhátra nyíló csodálatot kilátás a lényeges! Itt éppen a dombvidék szívében vagyunk, akármerre tekintünk, szinte mindenhol csak a látóhatárig húzódó dombsorokat látjuk, a közöttük meghúzódó völgyek ölén megbújó apró falukkal.

A hegy északi tövében feltűnt Szandaváralja, ez volt a legközelebbi uticélom, de egy dombsorral távolabb megpillantottam Terényt, még messzebbre tekintve pedig Cserhátsurányt is. Nyugat felé fordulva, a lebányászott másik csúcs mellett észrevettem Becske pár házát, mögötte a távolban a Naszály magányos csúcsa állt. Kelet felé a Mátra gerince húzódott, de a párás idő miatt most csupán alig kivehetően. Miután mindent megnéztem, letelepedtem a kövekre és megtízóraiztam, mert már nagyon messzinek tűnt az otthon elköltött hajnali reggelim. Csak fél tizenegy előtt pár perccel kaptam újra a hátamra a motyót, de ekkor már kapkodtam a bakancsaim is, mert éreztem, eléggé elszaladt az idő! Visszaereszkedtem a nyereg kis tisztására, és innen már újra a jelzéseket követve folytattam az utam.

Folyamatosan lejtve értem el az erdei keréknyomokon a szélső fák közötti Mária-forráshoz letérő ösvényt, a jelzéseket követve én is arra indultam tovább. Megálltam egy percre a szerényen csörgedező forrásnál, készítettem pár képet a fakeresztről és a kis szentélyről, aztán már pár lépéssel kiértem a fák közül a Szandaváralja feletti kaszálókra. Feltűnt alattam a falu néhány háza, a mezei keréknyomok éppen feléjük ereszkedtek tovább. A település szélét elérve a jelzések nem tértek rá azonnal a központ felé vezető Dózsa György utcára, továbbindultak a szélső házak mellett a földúton, csak a következő utcára, a Szondi útra fordulva vezettek befelé a faluba. Néhány perc alatt megérkeztem a buszfordulóhoz és meg is pillantottam az egyik villanyoszlopon az újfajta fémdobozkát, amiben a kéktúra bélyegző található.

Itt is elvégeztem gyorsan az adminisztrációt, ügyelve arra, hogy alaposan betintázva és erősebben nyomjam a stemplit az igazoló füzetembe, mint kora reggel Becskén. Meg is lett az eredménye: egész szépen látszott a lenyomaton a hegytetőn álló várrom, és alatta a felirat: Szandaváralja. Még az új Országos Kék Kör embléma is kivehető volt a bélyegzőlenyomat alsó sarkában: az egyetlen kört formázó három nyíl, belül az OKT felirattal! Pár pillanatig megcsodáltam az alkotásomat, aztán arra ocsúdtam, hogy a hangszóróján egy pár taktusos melódiát játszó furgon áll meg mellettem pár lépésre, és a sofőr kiszállva a vezetőfülkéből néhány mozdulattal kis kenyérbolttá alakítja át az addig zárt rakteret. Gyorsan végiggondolva az élelmiszerkészletemen nem volt semmire szükségem, de azért én is beálltam az háziasszonyokból gyorsan felfejlődött sorba és vettem magamnak pár túrós táskát és mákos kiflit, csak úgy nasinak a további útra.

Itt nem pihentem sokáig, gyorsan a hátamra kaptam a pakkot és indultam tovább az utamon. A helyenként eléggé meredeken emelkedő Jókai utcán baktattam kifelé a faluból, ez aztán az utolsó házak után jól kijárt földútként kapaszkodott fel a Hucskó-hegy gerincére. Az erdősarkon élesen jobbra fordítottak a jelzések, a gerincen végig hullámvasutazó keréknyomokra, az erdőszélen bandukolva pár perc alatt elértem a mobiltelefon átjátszó tornyot, innen már inkább csak lejtett az utam. Erdőfoltok, kisebb szántók között kanyargott a jól kitaposott földút, később felszántott mezők közé értem ki, innen szép volt a kilátás jobbra, a völgyben fekvő Szandára. Egy mezei útelágazásban balra fordítottak a jelzések, aztán egy erdőfoltot megkerülve pár perc múlva feltűnt előttem Terény.

A mezőkön keresztül egyenesen a templomtorony felé vezetett az utam, egy rövidebb kutyagolás végén meg is érkeztem a faluba. Terény nem kéktúra pecsételőhely, viszont itt van az Orsósmagnó Múzeum, amire már régóta fenem a fogam! Sajnos, az órámra nézve láttam, hogy már jócskán elmúlt fél kettő, a korán leszakadó alkonyat miatt pedig nem volt vesztegetni való időm, indulnom kellett tovább, ha három nap alatt végig szeretném járni a Mátraverebélyig vezető túrámat! A templomnál jobbra fordulva néhány száz lépést az Arany János úton tettem meg, aztán a jelzések balra térítettek, a Mikszáth Kálmán utcára. Ez megint egy új szakasz az Országos Kéktúrán, régebben hosszú kilométereket kellett megtenni a faluból a Cserháthalápra vezető országúton, de most új útvonal lett kijelölve Cserhátsurány felé a dombokon keresztül!

Az aszfaltozott utca a temetőhöz vezetett, ennek a felső sarkán álltam meg egy pihenőre, hiszen egyhuzamban bedaráltam a távolságot Szandaváraljától idáig! Megettem egy előre, még otthon elkészített szendvicset, de nem volt maradásom: éreztem, hogy egyre lejjebb ereszkedik az alacsonyan járó nap a dombok közé, és nekem még volt hátra pár kilométerem az aznapra betervezett adagból! A temető sarkát megkerülve meredek kapaszkodó kezdődött a Hársas-hegyre, szuszogva, fújtatva értem fel a gerincére, egy megművelt parcella szélére. Egy traktoros forgolódott a szántón, gyorsan elsorjázva mellette már meg is kezdtem az ereszkedést lefelé a dombhátról.

Egy völgybe lejtett a földút, közben folyamatosan láttam velem szemben, a következő dombhátra felkapaszkodó szakaszát. A kaptató aztán meg is kezdődött menetrendszerűen, szerintem ez kissé hosszabb volt, mint az előző, talán kissé meredekebb is. De csak elértem itt is a tetőt, aztán magam mögött hagyva az erdőt kiértem az északi domboldal kaszálóira. Ezeken keresztül tekergett lefelé a szekérút, jó hosszú szakaszát beláttam magam előtt belőle, egészen a következő völgy aljáig, de Cserhátsurány még nem tűnt fel innen. Jó tempóban értem el a dombok alját, itt balra fordult az utam, átvágott egy erdőfolton és beletorkollott egy mezőgazdasági telephelyhez vezető széles betonútba. Innen láttam csak meg először a falut, szinte ott feküdt az orrom előtt!

Gyorsan kitalpaltam a betonúton a faluba vezető aszfaltos országútra, ezen aztán már pár perc alatt elértem a házakat. Meg sem álltam a faluközpontig, ahol aztán egyenesen a Vadász sörözőbe vezetett az utam! Elkértem a pultnál a jól megérdemelt Borsodimat, a kéktúra bélyegző dobozkája pedig ott virított szinte karnyújtásnyira tőlem a falon. Gyorsan elvégezve az adminisztrációt – itt is új bélyegző volt már kirakva, aminek a lenyomata a falu öreg templomát ábrázolja – letelepedtem egy asztalhoz és kényelmesen megittam a sörömet. Ejtőzve pár percet még elbeszélgettem a pultos hölggyel, de három előtt pár perccel indulnom kellett tovább, mert még legalább egy órát szerettem volna menni, mielőtt sátrat verek!

A völgyben fekvő faluból kifelé tartva persze újabb kapaszkodó kezdődött, egy percre megálltam lefényképezni a Jánossy kastélyt, elhaladtam az utóbbi években szépen felújított templom mellett (ez nem az, ami a pecséten szerepel, az a falu túlsó végén áll), aztán lassan magam mögött hagytam ezt a települést is. Egy kőkereszt mellett értem ki a mezőkre, két motocrossos fiatalember beszélgetett a járgányaik mellett az útelágazásban. Köszöntünk egymásnak és csak remélni mertem, hogy másfelé indulnak tovább, mint én, amikor a jelzéseket követve egy erdőszéli földútra fordultam.

Egyre magasabbra kapaszkodva a dombháton egyre szebb lett visszafelé a falura nyíló kilátás, aztán később feltűntek a dombok felett a Szanda-hegy ikercsúcsai is. Lassan elértem az erdőt, a fák között egy ideig még emelkedett az utam, itt jobbról megérkezett a jelzés egy gyalogúton, a jelzéssel tartott egy pár száz lépés hosszú szakaszon, majd a gerincutat elérve balra tért, a kéktúra viszont egyenesen indult tovább a kanyargó gerincet követve.

Ezen a szakaszon megszűnt az emelkedés, csak alig-alig hullámvasutazott alattam a jól járható földút. Később nagy irtásfoltok felső peremén vezetett az utam, ezeken keresztül szép kilátás nyílt déli irányban a cserháti dombsorokra, amik mögött a Szanda-hegy ikercsúcsai álltak őrt a távolban. Itt már negyed öt felé járt az idő, a nap kezdett lebukni a dombok mögé, ideje volt sátorozó helyet keresni magamnak! Végül ezt a hosszú gerinc végén, egy, az úttól balra nyíló kaszálón találtam meg, aztán mivel láttam, hogy itt több magasles is áll, pont az egyik tövében ütöttem fel a sátramat.

Ekkor már egyre erősebben sötétedett, gyorsan bedobáltam minden holmimat a sátorba, és már a fejlámpám fénye mellett uzsonnáztam meg. Mivel láttam, hogy van elég térerő, még hazatelefonáltam, pontosan lediktálva a GPS-ről a pozíciómat, aztán az egyre hűvösebb estében bebújtam a hálózsákomba. Először megpróbáltam olvasni, de ekkor ki kellett dugnom a karjaim a hálózsákból, ekkor viszont a kezeim gyorsan fázni kezdtek, kesztyűt húzva viszont nem volt könnyű a lapozás. Ezért inkább letettem a könyvet és zenehallgatással csaptam agyon az időt, végül nyolc óra felé vackolódtam el, és tettem el magam másnapra.