A kellemes, korán jött tavasz sokáig kitartott 2015-ben, így aztán két héttel a Szendehely – Felsőpetény túrám után ismét hátizsákot ragadtam, hogy ott folytassam a kéktúra bejárásomat, ahol abbahagytam: a felsőpetényi kocsmánál. Az utazás majdnem ugyanaz volt, mint az előző túrámon: a Nyugatiból 06:11-kor induló személyvonattal Vácig, majd a váci vasútállomástól csupán pár percnyire lévő autóbusz-állomástól a 07:20-as busszal most nem Katalinpusztáig, hanem Felsőpetényig mentem. Menetrend szerint percnyi pontossággal 08:08-kor szálltam le a helyközi buszról a Felsőpetény, szövetkezeti italbolt nevű megállóban, aztán be is tértem az innen csupán pár lépésnyire lévő névadó intézménybe.

A reggeli törzsközönség már benn üldögélt, nem lepődtek meg túlságosan az érkezésemen, hiszen nem szokatlan errefelé a hátizsákos turista. Inkább azon csodálkoztam, hogy most csak én voltam az egyetlen kéktúrázó utas az autóbuszon, hiszen Vácról indulva keresztezte a busz a kéktúra útvonalát Szendehelyen, Ősagárdon és Felsőpetényben is! Gyorsan elintéztem a pecsételést, lecsúszott még egy hideg Borsodi a torkomon, aztán rövid cihelődés után útnak is indultam, mert eléggé szorított az idő: el kellett érnem Becskén a 16:13-kor Balassagyarmatra induló autóbuszt, különben csak késő éjjel tudnék onnan hazaérni! Addig pedig a kéktúra igazolófüzet szerint 25,8 kilométer állt előttem, ráadásul számottevő emelkedéssel. Ha pedig beleszámítom a betervezett kisebb-nagyobb letéréseket, akkor gyalogolhatok akár 28 kilométert is!

Szikrázóan napos, de kissé még fagyos időben indultam el a kocsmától, a kamáslikat fel sem véve, mert úgy sejtettem, a tartósan napos, és kissé szeles tavaszi időjárás miatt már mutatóban sem látok majd sehol sarat az utamon. A Lókos-patak hídján átkelve gyorsan meglettek a jelzések, ezeket követve indultam el kifelé a faluból a Petőfi Sándor utcán. Elhaladtam a volt Almássy kúria elhanyagolt parkja előtt – ide most nem tettem kitérőt az időhiány miatt, meg úgyis láttam már jópárszor a szépen helyreállított kis kastélyt – aztán a volt tsz majorság mellett érkeztem meg a faluvégre. Itt véget ért az aszfaltozás és jól kitaposott földúton vágtam át az Alsópetényi-patak széles völgyén megcélozva egy magányos tanya épületeit.

A házak előtt egy többszörös útelágazásba értem, itt már megszokásból indultam tovább a középső, talán legkevésbé kijárt keréknyomokon. Egy rövid erdei szakasz végén kiértem a mezők szélére, és máris hamisítatlan, dimbes-dombos cserháti táj vett körül. Visszafordulva még egy utolsó pillantás vetettem Felsőpetényre, aztán továbbindultam a dombok között hullámvasutazó, jól kitaposott keréknyomokon. Később egy bekerített kaszáló és egy telepített feketefenyves határán vezetett az utam, majd egy gázvezeték nyomvonalának nyiladékára rátérve kereszteztem egy vegyes, fenyves-akácos erdőfoltot.

Jó tempóban tudtam haladni a csontszáraz úton, fél tíz előtt már meg is érkeztem az Alsópetény előtti bekerített kaszálókhoz, ahol a jurtatábor áll már hosszú évek óta. Idén a tábor még nem nyitotta meg a kapuit, de már dolgoztak kinn: szellőztették a tél után a sátrakat, egy-két sátorponyva kiterítve lógott a sátrak előtti póznák közé kifeszítve. Megálltam itt pár percre, készítettem néhány fényképet a sátrakról, aztán a rackajuhok karámjai mellett folytattam az utamat. Lassan elértem Alsópetény első házait és az Alsópetényi-patakot követő Fűzfa sor utcáján indultam tovább a faluközpont felé.

Pár perc alatt elértem a már aszfaltos Petőfi utcát, egy pillanatra megálltam a Gyurcsányi-Prónay kastély szépen rendbe hozott parkjának kerítése mellett, és készítettem néhány felvételt a kis csónakázótó mögött álló kastélyszálló épületéről. Csak pár lépés kitérő a kastélyparkkal szemközti oldalon a falu millenniumi emlékműve, ennél is megálltam egy percre, aztán a Petőfi utcán továbbindultam a faluközpont felé. Úgy láttam, hogy a kristálytiszta napsütés már eléggé felszívta a reggeli párát, ráadásul éreztem, az idővel is rendben vagyok egyelőre, be tudom iktatni az útvonalba a falu templomához vezető pár perces kitérőt.

Felkaptattam hát a domboldalban álló templomhoz és a mellette külön álló harangtoronyhoz, ahonnan nagyon szép a kilátás le a falura. A kis templom gótikus részleteket is rejt, ezek jól láthatóak a szentély csúcsíves ablakszemein, körbejártam az épületet, aztán néhány lépéssel visszaereszkedtem a harangtoronyhoz és a mellette álló Werbőczy emlékműhöz. Mert bizony Alsópetényben szinte minden Werbőczy körül forog, ugyanis egyes feljegyzések szerint itt írta meg a törvénykönyvét, a híres Hármaskönyvet!

Persze a kilátás is szép volt a falura és a mögötte álló Romhányi-hegyre, amit továbbindulva nekem is meg kellett még másznom! Elnézelődtem pár percig, néhány fényképet itt is készítettem, aztán a lépcsősoron visszaereszkedve a Petőfi Sándor utcára meg sem álltam már a faluközpontban lévő buszmegállóig. Itt gyorsan előkaptam a hátizsákomból a túrajelentésemet, amin az egyesületem számára számolok el a megtett kilométereimről (a pecsételő füzetembe már jóval korábban, egy másik túrámon bélyegeztem), aztán nem is sokat tipródtam, azonnal tovább is indultam. Gyorsan az órámra pillantva láttam, hogy már pár perccel elmúlt tíz, és úgy döntöttem, hogy az első pihenőmet fenn a Romhányi-hegyen töltöm majd, az emeletes vadászház melletti pihenőpadoknál.

A buszfordulót magam mögött hagyva a meredeken kapaszkodó Béke úton indultam tovább, innen jobbra, a Rákóczi utcára térve sem enyhült számottevően a kaptató. Szuszogva, fújtatva értem fel a legutolsó házakhoz, itt megálltam egy percre kifújni magam a mezőszéli útelágazásban. Balra térve a megművelt földek peremén indultam tovább, itt a kapaszkodás némileg megenyhült. Néhány száz lépés után egy útelágazáshoz értem, ami egy újabb útvonal módosítás kezdete is. Régebben a kéktúra egyenesen indult innen tovább és az erdőn keresztül érte el a vadászházat, most azonban balra térítettek a jelzések, és egy erdősávon átvágva kiértem a Romhányi-hegy Alsópetény feletti fás-ligetes oldalába.

Szintezve haladt a földút a hegyoldalban, időnként elég szép kilátást nyújtva a Romhányi-hegy lábainál elterülő falura. Több helyen is megálltam körülnézni, fényképezni, de aztán egy hirtelen és éles jobbkanyarral ismét a hegygerinc felé fordult alattam az út és a meredek emelkedés újra elkezdődött. Kimerítő kapaszkodás végén értem el az erdőt, és a fák között egy kis fennsíkot, ahol az emelkedés gyakorlatilag megszűnt. Itt kissé kifújhattam magam, aztán a GPS kijelzőjére pillantva láttam, hogy egyre jobban közeledem a kéktúra korábbi (és a GPS-be is feltöltött) útvonalához. Pár perc múlva meg is pillantottam a még lombtalan fák között a vadászházat, aztán még előtte találkozott egymással a két földút.

Egy emeletes vadászház eléggé szokatlan jelenség távol minden lakott településtől, érdemes ezt egy kicsit jobban szemügyre venni! A földszinti rész terméskőből van felfalazva, ezt kamrának használhatják, felette van a fából ácsolt emeleti rész, a tulajdonképpeni lakrész. Esőben jó menedék a ház, mert az emelet alatt egy elég nagy fedett terasz is található. Egyébként még éjszakai bivakhelynek is megteszi! Letelepedtem a ház melletti fából ácsolt pihenőpadokhoz, aztán mert már háromnegyed tizenegy felé járt az idő, és ráadásul eléggé meg is éheztem, itt fogyasztottam el a korai ebédemet. Közben egy túrázó pár ért a ház mellé ugyanazon az úton, amelyiken én is megérkeztem pár perccel korábban. Köszöntünk egymásnak, de ők megállás nélkül indultak tovább a hegygerinc felé.

Pár perc múlva én is végeztem az evéssel, aztán gyorsan elpakolva a maradékot utánuk indultam, mert éreztem, eléggé csücskös lesz a becskei érkezésem! A vadászház mögött egy óriási, néhány éves tarvágás kezdődött, a régi erdő helyén növő fiatal tölgyes fái pedig még alig embermagasak. Már festeni is kezdték rájuk a jelzéseket, de emlékképpen meghagyták az egyik ágon azt a pár éve odatűzött kék színű fém konzerves dobozt, ami régebben jelezte az Országos Kéktúra útvonalát.

Erős kapatón értem fel a hegygerincre, az irtásfolt felső peremére. Fenn egy útkereszteződésben a kéktúra átbukik a gerincen, hogy az északi oldalon egyből ereszkedésbe kezdjen, de én még tettem pár lépés kitérőt a tetőn őrt álló öreg tölgy hagyásfához. 2008 előtt a kéktúra Felsőpeténytől egészen idáig a gerincen haladt, csak akkor helyezték át az útvonalat Alsópetény felé, és ez a fa jelezte azt, hol kell letérni a gerincútról az ereszkedő útvonalra.

A lejtőn jól kilépve hamarosan megpillantottam magam előtt a vadászháznál már látott párt, ott értem utol őket, ahol az addig jól járható széles erdőgazdasági útról jobbra, ösvényre kellett térni. Közben elszáguldott mellettem egy ötfős motocrossos csapat éktelen zajt csapva és büdös benzingőzt hagyva maguk után. A keskeny gyalogösvényen nehéz előzni, meg azért annyira nekem sem volt sürgős, hogy faképnél hagyjam a fiatal párt, ezért aztán beszélgetni kezdtünk. Mint hamar kiderült, ők nem kéktúráztak, csak Alsópetényből indulva mentek egy kőrt a Romhányi-hegyen, így aztán hamarosan el is váltak az útjaink, de addig együtt ereszkedtünk le az ösvényt követve egy mély vízmosásba és kapaszkodtunk ki utána a túlsó oldalán. Pár perc múlva értük el azt az útelágazást, ahol aztán ők a GPS-ük alapján jobbra tértek, én pedig továbbindultam a jelzés ösvényén.

Csak hallottam arról az útvonalváltozásról, ami most következett, de még nem olvastam róla. Egy évvel a túrám előtt még az ösvény beleszaladt egy földútba, amin aztán egészen Romhányig ereszkedhettek a kéktúrázók, de tavaly ősszel itt is új útvonal született: most még egy jó darabon folytatódott a gyalogút. Ez a változás sem volt még benne a GPS-emre telepített térképben, de úgy láttam, hogy pár száz lépés távolságból követem a régi út nyomvonalát. Mindenesetre kellemes volt a járás a szellős, tiszta aljú tölgyesben, eléggé sűrűn voltak felfestve a jelzések is, a gyalogút pedig most kezdett kialakulni a kéktúrázók lábai nyomán. Aztán egy régi irtásfolt helyén növekvő kefesűrűségű fiatalosba érkeztem, itt egy frissen vágott nyiladék keréknyomait kezdték követni a jelzések.

Ez a nemrég kialakított út aztán beletorkollott a kéktúra régi útvonalába, én pedig önkéntelenül is rátértem erre az útra, de pár lépés után csodálkozva vettem észre, hogy nem látok egyetlen jelzést sem! Megfordultam, de nem voltak a hátam mögött sem, így aztán visszatalpaltam az elágazásba és alaposabban is körülnéztem. Ott voltak biza a jelzések, de megint ösvényre tértek! Fejcsóválva indultam tovább a gyalogúton, ami hamarosan erdei keréknyomokba torkollott. Itt ki is tartottak a jelzések, aztán jó negyedóra után ez az út is beleszaladt a kéktúra régi nyomvonalán haladó jól kijárt makadámútba.

A makadámút egy nagy „S” kanyart követően kiért a Romhány határában fekvő megművelt földekre, és feltűnt előttem a már közeli település. Épp azon gondolkodtam, belefér-e az időmbe a Rákóczi törökmogyorófához vezető kitérő, ami oda-vissza legalább két kilométer a település házai között a térképem szerint, amikor egy útelágazásra lettem figyelmes, ami jelzéssel a távolban már látható fa felé indult a mezőkön keresztül. Errefelé nem is olyan hosszú az út – gondoltam –, és elindultam a keréknyomokon a törökmogyorófa felé. Persze nem volt a fa közel, csak becsapott az, hogy már láttam a távolban a hatalmas, ágas-bogas ágait! Jó tíz percbe tellett, mire eltalpaltam odáig, aztán persze itt is készítettem pár fényképet. Visszafelé is tízpercnyi volt az út, tehát a végén elmondhattam, hogy majdnem akkora kerülőt tettem a fához, mintha a falu utcáin bandukoltam volna el oda!

A mezőkön átvezető makadámútra visszatérve egy még távoli túrázó párt vettem észre, de nem azok voltak, akikkel a Romhányi-hegyen összeakadtam. Szintén Alsópetény felől jöttek, de nem vártam be őket, továbbindultam a falu felé a saját tempómban. Hamarosan elértem az aszfaltos Batthyány utcát és erre rátérve baktattam tovább a faluközpont felé. Gyenge lejtő végén tűnt fel az utca bal oldalán a Lilla presszó épülete, a romhányi kéktúra pecsételőhely. Természetesen betértem ide is, hiszen már fél egy volt, és egyhuzamban letalpaltam idáig a vadászháztól!

Benn elkértem a kéktúra bélyegzőt és a szokásos Borsodimat, aztán az egyik asztalhoz letelepedve elvégeztem az adminisztrációt. Éppen befejeztem, mikor belépett a presszóba a mezőkön már látott kéktúrázó pár. A bélyegző persze nálam volt, hiába kérték a pultos hölgytől, így aztán a férfi hozzám lépett és persze beszélgetni kezdtünk. Így tudtam meg, hogy Zsuzsa és Miklós egy kétnapos túrán vannak a kéken, ma reggel Ősagárdról indultak, és hasonló tempónk dacára azért értek utol, mert én kitérőket tettem az alsópetényi templomhoz és a Rákóczi-fához. Persze szóba került az, hogy mióta kéktúrázunk, én elmeséltem, hogy ez már a harmadik teljesítésem, az elsőt a fiammal nyomtam le – erről általában rám szoktak már ismerni a honlapot rendszeresen olvasók, és ez most sem volt másként.

Felajánlottam a hasonló tempónk ismeretében, induljunk együtt tovább, de ők még meg szerettek volna állni valahol ebédelni a faluban, meg úgy érezték, amúgy sem tudnák elérni Becskén a 16:13-as buszt, amivel én szeretnék hazaindulni. Így aztán tovább is indultak a Fáradt vándor panzió felé, ami egyben vendéglő is. Én sem maradtam már sokáig, elpakoltam a holmim, megittam a söröm maradékát, aztán utánuk indultam. Pár percre megálltam Romhány középkori kőhídjánál, ami a Lókos-patakon vezet keresztül (ez ugyanaz a patak, amit már kereszteztem Felsőpetényben is), készítettem pár fényképet róla, aztán rátértem a Romhányból kivezető országútra. Elhaladtam a Fáradt Vándor panzió előtt, aztán lassan elmaradtak mögöttem Romhány házai.

Nem különösebben forgalmas a Romhány és Kétbodony közötti országút, de azért jó pár autó elhaladt mellettem, mire átbaktattam a szélén a szomszéd faluba! Közben persze megálltam a fából faragott Rákóczi-szobor mellett, hogy elolvashassam a mellett felállított tájékoztató táblákat. A szobor Rákóczi utolsó csatájának, az elvesztett romhányi csatának állít emléket, éppúgy, mint a falu túlvégén álló törökmogyorófa is, amihez ráadásul az a legenda társul, hogy a fejedelem csata idején ott letűzött botjából sarjadt.

Az emlékműtől már csak pár lépés Kétbodony – pontosabban Felsőbodony, hiszen a két faluból összenőtt település ezen részére érkeztem. Végiggyalogoltam a hosszú, egyenes Rákóczi úton, aztán az útelágazásban balra fordultam, és átvágva a Kétbodonyi-patak völgyének megművelt földjein átgyalogoltam a másik falurészbe, Alsóbodonyba. A házak között felkaptattam egy kis dombra, pontosan a tetőn ágazott ki az útból jobbra az a jóval keskenyebb utca, ahol a jelzések továbbindultak, nekem azonban kellett még egy kisebb kitérőt tennem a Hangi presszóba, a kétbodonyi pecsételőhelyre! Szerencsére ez csupán pár lépés kitérőt jelentett, de itt már nem ültem le pihenni, mert már háromnegyed kettőre járt az idő, és nekem még volt az igazoló füzet szerint 11,5 kilométerem Becskéig. Két és fél órám volt erre, és már láttam, cifra lesz a megérkezésem!

A kis dombocskáról jó tempóban ereszkedtem le újra a Kétbodonyi-patak völgyébe, aztán a romló állagú, bár használatban lévő volt tsz telephely mellett elhaladva megérkeztem a Cser-hát domb lábainál lévő útelágazásba. A villaszerű hármas útelágazásban a középső utat kell választani, ami aztán felkapaszkodik a gerincélen a dombhát tetejére, és mivel nem akartam a tempómból komolyabban visszavenni, ezért aztán lendületesen felgyalogoltam a tetőre. Az emelkedés csak lassan enyhült meg, de aztán fokozatosan elenyészett, én pedig továbbindultam a már csak enyhén hullámzó és nagyon jól járható gerincúton. Ez volt a legkönnyebb része a túrámnak: tapasztalatból tudtam, hogy még a jelzéseket sem kell nagyon figyelni, egyszerűen csak tempósan mennem kellett a földúton!

Délutánra ezen a túrámon is kimelegedett az idő, az anorákomat már az erdészháznál a derekamra kötöttem, és most jól kilépve arra gondoltam, hogy le kellene vetnem a poláromat is, de egy-két árnyékosabb részre érve már éreztem, hogy lassan hűlni kezd az idő. Egy idő után magam mögött hagytam az erdőt és az egyre alacsonyabb gerincen haladva elértem a Cser-hát bokros-ligetes részét. A hátam mögül motorberregést hallottam, és még időben félre tudtam állni az ötfős motocrossos társaság elől, akikkel már összefutottam egyszer a Romhányi-hegyen. Csak nem ők is kéktúráznak? – villant át a fejemen a gondolat –, de megkérdezni már nem tudtam, mert ekkorra már csak a benzinfüst maradt utánuk. Továbbindulva feltűnt előttem egy, az utamat keresztező 120 kV-os távvezeték, tapasztalatból tudtam, hogy pont alatta kell majd balra letérnem a gerincútról, hogy leereszkedjek a Kisecsetre menő makadámútra. Hamar elértem az útelágazást, itt az órámra pillantva láttam, hogy éppen három óra van. Mivel a térképem szerint pontosan félúton voltam Alsóbodony és Becske között, elégedetten konstatáltam, hogy a rendelkezésemre álló időnek is pont a felét használtam el eddig!

Gyorsan leügettem a lejtős földúton a völgybe, és rátértem a Kisecsetről jövő útra. Valamikor talán bazaltburkolata lehetett ennek a keskeny erdei útnak, de az már rég összetöredezett, most csak csikorogtak a helyükből kifordult faragott kődarabok a bakancsom talpa alatt. Rövid, nem túl meredek kaptatóval értem fel egy kis dombhátra, itt az út kifordult a vasúti vágány fölé, aztán lassan leereszkedett a sínekhez. Egy vasúti átjáróban átvágtam az Aszód és Balassagyarmat közötti, mára már alig használt szárnyvonal sínjein, aztán a túlsó oldalukon újra melléjük fordult az út. Itt állt régebben Becske vasútállomása, ide jött Kisecsetről is a kövezett út. Az 1980-as évek elején még állt az állomásépület, és a vonatok is megálltak itt. Nem sokkal később a megállóhelyet megszüntették, megszűnt a szolgálat is, az első kéktúra bejárásomon, 2004-ben láttuk még a fiammal az épületek szerény maradványait, azonban mára ezek is eltűntek, vagy benőtte őket a gaz, a dudva.

Keréknyomokon folytattam az utam, átvágva egy akácos erdőfolton kiértem a megművelt táblák szélére, itt aztán az utam balra, keletnek fordult. Végigvonultam a hosszú, de keskeny mező északi szélén, kereszteztem az itt csupán erecskényi Galga-patakot, aztán a túlsó oldalán, a földutak elágazásában ismét jobbra, délkelet felé fordítottak a jelzések az itt kezdődő keréknyomokra. Újabb eseménytelen út vette itt a kezdetét, kisebb, az erdőbe ékelődő megművelt földek széle mentén haladtam először, aztán egy rövid erdei szakasz után errefelé is elértem a fás-ligetes legelőket, kaszálókat. Az utamtól balra egy alacsony dombgerinc húzódott, a Galgától számítva talán félórás út végén a lassan földúttá bővülő keréknyomok balra, a domb felé fordultak és lazán felkapaszkodtak a dombhátra. A tetőre felérve ereszkedés következett, alattam feltűnt Becske, a házak mögött pedig megpillantottam a Szanda-hegy ikercsúcsait, a távolabbin észrevettem a várrom egyetlen, felkiáltójelként megmaradt faltöredékét. Persze itt is megálltam fényképezni, hiszen ez egy kihagyhatatlan panoráma!

Innen már gyorsan leszaladtam a falu szélső házaihoz és rátértem a központ felé vezető széles Fő útra. Itt húzott el mellettem harmadszor a motoros csapat, ezzel véglegesen meggyőzve arról, hogy ők tényleg kéktúráznak! Gyorsan az órámra pislantva láttam, hogy már elmúlt négy óra, ezért alaposan kilépve, szinte kocogva tettem meg az utam utolsó 6-700 méterét az útelágazásban álló buszmegállóig. 16:10-kor értem el a várótermet, menetrend szerint három percem volt a busz érkezéséig. Bár nyitva volt a megállóval szemközt az út túlsó oldalán a Vadász kocsma, nem szaladtam át pecsételni, mert jó igazolásnak a túrajelentésre a buszjegy is, és a buszomat sem akartam elszalasztani! Már többen is várakoztak a megállóban, így aztán én is beálltam közéjük, itt kapcsoltam ki a GPS-t (a kijelzőjén láttam, hogy a mindenfajta kitérőkkel együtt 28,1 km-t jöttem, összesen 716 méter szintemelkedéssel), levettem a fényképezőgépem tokját is az övemről, aztán elpakoltam mindent a hátizsákomba.

Teltek-múltak a percek, már rég elmúlt az érkezési ideje, de a busz csak nem akart feltűnni! Márpedig nekem elég szoros volt a menetrend szerint az átszállásom Balassagyarmaton: mindössze öt percem volt arra, hogy átüljek a Budapestre induló távolsági buszra. A megállóban várakozókhoz fordultam a kérdésemmel, de ők megnyugtattak, hogy általában késni szokott a busz, de mindig megjön! Arra viszont nem tudtak tippet adni, hogy elérem-e a másik járatot, mert senki sem akart Pest felé továbbutazni, de mielőtt még sokáig rágódhattam volna a problémán, megérkezett a régi kocka-Ikarus.

A jegyet megvéve azért kissé félve kérdeztem meg a fiatal sofőrtől, hogy elérjük-e Gyarmaton a pesti buszt, amire ő vidáman csak annyit mondott: „Csodálkoznék, ha nem!”. Aztán becsukva az ajtót olyan akrobatamutatványokba kezdett az országút szűk kanyarjaiban, hogy az utasok kézzel-lábbal kapaszkodtak, hogy ki ne essenek az ülésekből, én pedig irigykedve gondoltam a cerkófmajmokra, akik a farkukat is igénybe tudják venni erre a célra. Természetesen elértük Balassagyarmaton a 17:00-s pesti buszt, amivel 18:30-ra érkeztem Újpest, Városközpontba.

Persze továbbra sem közlekedett hétvégéken a 3-as metró az Árpád-híd és a Deák tér között, így rövid két metrómegálló után átszálltam a metrópótló buszra, amivel aztán bezötykölődtem a 47-es villamos végállomására. Csak pár perccel késtem le Dél-Budán a hegyre menő buszomat, és mivel nem akartam várni a következőre fél órát, hazaballagtam gyalog. Nyolc előtt pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.