Tavaly november elején, sajnos, félbe kellett szakítanom a Becske – Mátraverebély túrámat egy váratlan baleset miatt Hollókőn, ezt szerettem volna befejezni ezen a kétnapos, sátras megmozduláson. Ebben az évben az enyhe, rendkívül csapadékos tél után korán tavaszodni kezdett, március közepére úgy láttam, hogy a sár is lassacskán megszikkadt, ezért nem is halogattam sokáig az indulást, a hónap közepén lévő négynapos hosszú hétvégét kihasználva március 13-án, egy kissé felhős vasárnapon bele is vágtam a túrába.

Ezen a reggelen nem keltem korán, a Volán menetrend szerint az első hollókői busz csak fél kilenckor indult a Stadion autóbusz-pályaudvarról, így aztán csak hét óra felé léptem ki a lakásunk ajtaján, sétáltam le kényelmesen a dombról Budafokra és szálltam fel egy 47-es tujára. Kissé borongósan indult a nap, bár a meteorológusok már egy távozó melegfront utáni felszakadozó felhőzetet jósoltak erre a napra, de legalább nem esett, ami a rendkívül csapadékos február után már kész felüdülésnek tűnt! A Hengermalom útnál gyorsan váltva átszálltam egy 1-es villamosra, ezzel pedig háromnegyed nyolcra már meg is érkeztem a Stadion autóbusz-pályaudvarra. Félve a hosszú hétvége utas rohamától a jegyet még előző nap megvettem, de nem volt különösebb tumultus, csak alig néhányan szobroztunk a peronon, amikor beállt a busz, és felszállhattunk rá.

Rajtam kívül még pár túrázó is utazott ezen a járaton, de úgy láttam a kis hátizsákjaikat méregetve, ők csak egynapos kirándulást tervezhettek erre a napra. Aránylag gyorsan, két óra alatt meg is érkeztünk Hollókőre, fél tizenegykor cihelődtünk le a buszról az ó- és újfalut egymástól elválasztó kis terecskén. A hátamra kapva a málhát gyorsan elügettem a kocsmába, hogy beüthessem a stemplit az igazoló füzetembe, és bár utánam pár perccel a többi turista is megérkezett ide, most nem sokat szüttyögtem a készülődéssel, gyorsan felhajtottam egy üveg Borsodit, és indultam is kifelé a vendéglátó-ipari létesítményből. Az ajtón kilépve bekapcsoltam a GPS-t és amikor láttam, hogy pontosan mutatja a pozíciómat, lenulláztam a kilométer számlálóját és belevágtam a kétnapos menetbe.

Újra kigyalogoltam a kis terecskére, hiszen emlékeztem, hogy pont ott, a kis háromszögletű park sarkán tértem le ősszel a kéktúra útvonaláról, aztán a József Attila utcára rátérve elindultam kifelé a faluból. Gyorsan az órámra pillantottam: ekkor már tizenegy felé járt az idő, és mivel nem akartam már sötétben megérkezni a Tepke tetejére, úgy döntöttem, hogy kissé meghúzom a túra elejét! Pár lépés után balra tértem az útelágazásban és alaposan kilépve érkeztem fel a parkolóba. Innen indult az a jól kitaposott, sétányszerű gyalogút, ami folyamatosan kapaszkodva a várhoz vezetett. A jelzéseket követve én is elindultam rajta, leelőztem pár, a vár felé tartó családot és néhány perc alatt elértem az út nagy hajtűkanyarját.

A földút itt érte el a Szár-hegy északnyugat felé ellaposodó gerincét, aminek a végén, egy szirtfokon áll Hollókő vára. A kanyarban billen át az út a gerincen, aztán ereszkedni kezd a túlsó oldalon, innen kell a várig vezető pár száz lépéses kitérőt megtennie annak, aki fel akarja keresni a romos, de az utóbbi időben részben helyreállított falakat. Én nem ballagtam el odáig, csak addig a pontig, ahonnan a füves domboldalból már jó rálátás nyílt a várra. Készítettem pár képet a falakról, aztán indultam tovább az utamon. Messze van még innen a Tepke teteje és már lassan dél lesz!

A Szár-hegy nyugati oldalán leereszkedő földút eléggé kátyús volt, de a mély gödrökben kialakult dagonyák kikerülhetőek voltak, mindenesetre pár percre megállva felkaptam a kamáslikat, inkább azok legyenek sárosak, mint a nadrágom! Éppen csak továbbindultam, amikor szembejöttek az első túrázók. Fiatalok voltak, kis hátipakkokkal, és alaposan kiléptek. Talán Alsótoldról indulhattak reggel, gyorsan elhúztak mellettem, és amikor pár pillanat múlva visszafordultam, már el is tűntek a kanyar mögött. Én a nagy hátizsákkal lényegesen lassabban ereszkedve pár perc alatt értem el a mezők felső szegélyét.

A Szár-hegy és a Fekete-hegy között húzódó széles völgy legelőjének tetején visszafordultam egy pillanatra, vetettem egy búcsúpillantást a fák közül kikandikáló várra, pár lépés kitérővel elbaktattam a tájékoztató tábláig, konstatáltam rajta, hogy a lábaira felfestett jelzések szerint jó úton járok, aztán elindultam az enyhén lejtő mezőségen átvezető keréknyomokon. Az út kanyarogva tartott délkelet felé, a messzi távolba pillantva észrevettem a Tepke-gerincet, sőt, még a csúcson álló kilátótornyot is.

Errefelé jó sokat lehet haladni anélkül, hogy egyetlen jelzést is észrevennénk, nincs is mire festeni, hiszen a fák olyan messzi vannak, hogy oda nem érdemes jeleket tenni. Félrevezető is lenne, hiszen akkor ott keresnék a kéktúrázók az utat, az erdő szélén. Ide kellenének azok a talán méter magas betonoszlopok, amiket az MTSZ mostanában elhelyez a kéktúra mentén, jut belőlük szinte mindenhova az erdőkben, ahol praktikusan feleslegesek, hiszen a fákra lehet jelzéseket festeni, de pont ide nem állítottak, pedig itt talán kilométernyit is lehet ballagni a mezők közepén mindenféle jelzés nélkül. Na, de ne legyünk maximalisták!

Újabb gyalogosok jöttek szembe velem, szemre anya és kamasz fia, nem tűntek helybelieknek, de igazából túrázóknak sem. Lassan ereszkedve elértem a mezők alját, itt a fák megint közelebb kerültek a cseppet sem sáros keréknyomokhoz, a törzseikre festett szabványosnál jóval nagyobb jelzések már messziről hívogattak. Kis horpadásba kanyargott le az út, egy erdősávot keresztezve átlábaltam egy kis erecskén is, aztán a fasor túlsó oldalán egy másik mezőre értem ki, de ez jóval kisebb volt az előzőnél. Itt is egy túrázó pár jött velem szemben, de nem az úton, hanem az erdőszélen, a fák mellett bóklászva. Köszöntünk egymásnak, aztán amikor elértem a rét túlsó végén a fákat, gyorsan eltűntek mögöttem. Úgy látszik, a hirtelen jött tavasz sokakat kicsalogatott az erdőbe!

A mezei keréknyomok kátyús, mély nyomvályús földúttá alakultak a fák között, de itt is ki lehetett mindenhol kerülni a dagonyákat. A patak mélyen alattam csörgedezett a völgy alján, aztán később a földút leereszkedett mellé a völgytalpra. Helybelinek tűnő nagypapa jött velem szembe a talán óvodáskorú unokáival, a kiscsizmás gyerkőcök szándékosan keresgélték a tócsákat, amit a férfi csendesen mosolyogva nyugtázott és hagyta őket játszani. Irtásfoltokat, erdei rakodókat kereszteztem, a nagykerekű erdei járművek alaposan összejártak itt mindent, átbukdácsoltam a mély nyomokon, aztán lassan kiértem az erdőszélre. Feltűntek előttem Felsőtold házai, én is arra indultam tovább a mélyszántott földek szélén vezető keréknyomokon, aztán elértem a földutak elágazását.

Régebben egyenesen kellett továbbindulni, hogy aztán pár perc alatt elérve Felsőtold házait a haranglábnál rátérjünk a faluk között vezető kisforgalmú aszfaltútra, de itt 2014-ben változott egy elég hosszú szakaszon az Országos Kéktúra útvonala! A változás három szakaszból áll össze, az első itt kezdődik, Felsőtold mellett. Tehát most nem kell bemenni a faluba, hanem kinn maradunk a mezőkön, és az útelágazásból délnyugat felé, az erdőszélen továbbvezető keréknyomokon indulunk tovább. Féltem ettől a szakasztól, hogy saras lesz, de úgy látszik, eléggé régen ért véget az esős időszak ahhoz, hogy a szántóföld megszikkadjon. Helyenként most is kissé mély talajú volt az út, de nem hátráltatott a menetben, nem lettem saras itt sem.

A kanyargós keréknyomok egy darabig az erdőszélen vezettek, aztán a fák távolabb húzódtak, szántások között ballagtam tovább. Egy időre egy bokros erdősáv társult az út mellé, de egy idő után ez véget ért. Egy pillanatra balra tekintettem, a távoli hegyek felé, és a földbe gyökeredzett a lábam: arról a helyről szép kilátás nyílt két domboldal között a távoli fennsíkon, az igazi hegyek tövében épült Garáb falura! Készítettem róla pár felvételt, aztán továbbindultam.

Lassan kezdett csak felszakadozni az addig zárt felhőtakaró, melegen kisütött a nap, én pedig gyorsan kimelegedtem. Levettem az anorákom, a derekamra kötöttem és csak a poláromban indultam tovább. Elértem a mezei földút két derékszögű kanyarját, az elsőben az addigi délnyugati irányból délkelet felé tört az út, aztán pár száz lépéssel arrébb egy másik kanyarban vissza délnyugat felé. Mindkettőben vadiúj jelzőoszlop állt útirány jelző nyilakkal. Alaposan megnéztem mindkettőt, aztán továbbindultam. Lovasok jöttek szembe velem a mezőn, félrehúzódtam előlük, ahogy elléptettek előttem. Köszöntem nekik, az elöl lovagló férfi elfordította a fejét, csak a fiatal nő köszönt vissza kedvesen mosolyogva. Arany János sorai jutottak eszembe az úri lócsiszárról, de nem mérgelődtem a férfi bunkóságán, csak legyintettem egyet képzeletben és továbbindultam.

Lassan elértem Alsótoldot, a mezők szélén egy, a dombokról lefutó kis vízfolyást kereszteztem egy fasor mellett, itt a „gázlóból” mély, saras dagonyát csináltak a traktorok kerekei. Nagy nehezen átvergődtem rajta, de itt tényleg bokáig saras lettem. Leültem a faluvégi temető melletti füves domboldalban, itt tartottam Hollókő óta az első pihenőmet. Üldögéltem pár percet a meleg napsütésben, aztán ebédre megettem két magammal hozott szendvicset. Az órámra pillantottam: már fél kettő múlt, ideje volt továbbindulni!

Régebben a kéktúra az országúton érte el Alsótoldot, hogy aztán le sem térve róla induljon tovább a Bableves csárda felé, most azonban éppen csak megpillantottam a főutat a házak között magam előtt, de egy útkereszteződésben jobbra térve a Toldi utcán indultam tovább. Gyorsan elértem a faluvéget, az utolsó házak után nem ért véget az út aszfaltozása, hanem továbbindult a keskeny, kopott aszfaltcsík a közeli Cserhátszentiván felé. A jelzések erre vezettek tovább, de talán kilométeres út után a kéktúra balra tért innen, egy földútra.

Újabb útirányjelző táblák mutatták a követendő utat, itt azonban a jelzés útvonalát jelölték a kéktúra helyett. Való igaz, hogy itt régebben, az útvonal megváltoztatása előtt az a jelzés haladt, de most már nem! Pedig a táblát már az után állították itt fel, hogy a jelzések fel lettek festve! Sok a baj ezekkel a táblákkal, rengeteg a kisebb-nagyobb tévedés rajtuk, ezt már sokan jelezték az MTSZ felé, bizony jó lenne, ha mielőbb kijavítanák azokat!

Kemény kapaszkodó kezdődött az aszfaltútról letérve a Bézma oldalában, először a bokros, ligetes hegyoldalban egy erdősáv mellett, aztán ahogy a fák véget értek, kinn a legelőkön. Látszott, hogy az út egyre emelkedve megcélozza a Bézma és Nagy-Mező-hegy közötti Alsó-szurdok nevű völgyet, ahová a kéktúra régi nyomvonala, az országút is tartott. A mezőkön felállított jelzőoszlopok továbbra is a jelzés irányát mutatták, de a magányos fákra festett jelzések megbízhatóan vezettek. Hamarosan elértem az erdőt, jobbról köves út érkezett, ebbe torkollottak bele az eddigi keréknyomok.

Az emelkedő kissé megenyhült, beértem a köves úton az Alsó-szurdokba, mellettem jobbra a Bézma hegyoldala, balra alattam a szurdok húzódott. A lombnélküli fák között néha feltűnt a szurdok túloldalán a velem szinte azonos magasságban haladó országút, egy-két elsuhanó autót is megpillantottam rajta, aztán a szurdok alja az ott csobogó kis patakkal lassan felemelkedett az utak szintjére. A makadámút itt torkollott bele az aszfaltútba, itt a jelzések balra fordítottak, rá az aszfaltcsíkra és megpillantottam alig százlépésnyire magam előtt a Bableves csárdát. Egy perc alatt oda is értem. Szinte azonnal észrevettem a teraszra vezető lépcső mellett a kéktúra újfajta, festetlen saválló lemezből hajtogatott pecsételődobozkáját, előhúzva a hátizsákomból az igazoló füzetet beütöttem a dobozból előhúzott bélyegzővel a soron következő pecsétet.

Ekkorra már elmúlt fél három is, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy érdemes-e megebédelnem, de még szerettem volna világosban felérni a Tepkére, hogy alaposan körbefényképezhessek mindent a kilátóból. Ezért aztán csak egy kori csapolt sört kértem benn a söntéspultnál, amivel visszajöttem a teraszra és az egyik asztal mellé letelepedve kényelmesen megiszogattam. Számolgattam a térképet nézegetve, mikorra érek fel a tetőre, alig három kilométer volt a távolság odáig, de szinte végig hegymenetben, szóval a nagy hátipakkomat figyelembe véve négy óra utánra taksáltam az érkezésem.

Végül háromnegyed három felé vettem a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. A vendéglő előtt kereszteztem a kéktúra korábbi, az országúton haladó nyomvonalát és az épület mellett kezdődő földúton indultam el befelé az erdőbe. Hamar átvágtam a pár száz lépés széles erdősávon és kiértem a megművelt mezők szélére. Itt haladtam talán háromszáz lépést, amikor elértem a következő útelágazást. A jelzések jobbra küldtek tovább, a kiágazó földúton, de pár lépés után viszont erről balra kellett letérnem, egy fasor mögött húzódó keskeny mezőre. A halvány keréknyomokat követve srégen, északkelet felé tartva vágtam át rajta, aztán egy újabb erdősáv következett. A túlsó oldalán már jobban láthatóak lettek a keréknyomok, a mezők szélén vezettek tovább a hegyek felé. Mellettem villanypásztor kerítése futott sokáig, nem volt kedvem megfogni, van-e benne áram? Feltekintve az előttem húzódó gerincre ismét megpillantottam a Tepke tetején a kilátót, most már jóval közelebb volt, mint az Alsótold előtti réteken!

Enyhén kapaszkodva vágtam át a megművelt földek között a fennsíkon, ekkor újabb túrázó társaság jött velem szemben a kátyús földúton. De sokan indultunk ma túrázni! Pár perc alatt elértem az erdőt, a fák közé belépve pedig megkezdődött az egészen a Tepkéig tartó kaptató! Az első szakasza a gerincút eléréséig tartott, itt erősen figyeltem a földút jobb oldalát, hiszen valahol itt kellett megérkeznie annak az ösvénynek, amin a kéktúra régebben felkapaszkodott ide a hosszú országúti szakasz után, de mivel már egy éve nem használták a kéktúrát járók, úgy benőtte a gaz, hogy észre sem vettem.

Jó tíz percbe telt, mire felértem a gerincre, itt megpillantottam a délről, Kozárd felől érkező és jobbra, Pásztó felé elforduló piros jelzést. Leültem az útkereszteződésben pár percre a hátizsákomra, hogy kicsit kifújjam magam, de nem volt sok maradásom, pár perc után újra a hátamra vettem a motyót és továbbindultam. A gerincen kicsit megenyhült az eddigi kaptató, de kitartott alattam egészen a hegytetőig. Közvetlenül a csúcs előtt a keréknyomok kifordultak alólam jobbra, gyalogösvényen értem el a kilátó tövében fekvő kis rétet és a vadiúj pihenőpadokat. Lemálháztam az egyiknél, és feltrappoltam a több mint húsz méteres fémvázas kilátó lépcsőin a legfelső szintre.

Sajnos, késő délutánra megint eléggé befelhősödött az idő, és bár az egész napos szél tisztára fújta a levegőt, de a borongós ég alatt minden egyhangúan szürkének tűnt. Nyugat felé fordulva jól látszott Hollókő vára, a Szár-hegy keleti oldalán a falu néhány háza is látható volt. Kissé távolabb pillantva felfedeztem a Szanda-hegy ikercsúcsait, balra mögötte még a Naszály is feltűnt. Kelet felé tekintve előttem terült el a Zagyva széles völgye, a túloldalán a Mátra tömbje állt, tövében feltűnt Pásztó is. Körbefényképeztem mindent, aztán a hideg szél gyorsan lekergetett a toronyból. Fél öt felé járt még csak az idő, ilyen korán nem akartam felállítani a sátrat, inkább leültem a kissé szélvédettebb asztalok mellé és megvacsoráztam.

Öt felé újabb túrázók érkeztek, a fiatalok pár percet fenn töltöttek a toronyban, aztán gyorsan továbbindultak, hogy még sötétedés előtt megérkezzenek a Bableves csárdához, hallottam, hogy telefonon odarendelték azt, aki értük jön majd autóval. Fél hat után elkezdett esteledni, ekkor döntöttem úgy, hogy felverem a sátrat. Pár perc alatt végeztem vele, gyorsan bedobáltam a holmit, aztán én is behúzódtam. Előkészültem éjszakára, megágyaztam a hálózsákomat, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, aztán félig belebújva a zsákba a következő nap útvonalát kezdtem el olvasgatni a kéktúra atlaszban a fejlámpám fényénél.

Naplemente után gyorsan lehűlt a levegő, csak azt vettem észre, hogy fázni kezdett olvasás közben a kezem. Előkaptam a zsákból a kesztyűm, de azt felvéve nem tudtam már lapozgatni a könyvben, ezért inkább elvackolódtam és eltettem magam másnapra. Éjfél környékén felébredtem, hallottam, hogy a szél még mindig huhog a csupasz ágak között. Kibújtam pár pillanatra a sátorból, hogy elvégezzem a folyó ügyeket, ekkor vettem észre, hogy a szél elfújt minden felhőt és hihetetlenül csillagos lett az ég! Városiként megszoktam, hogy csak néhány tucat fénypontot lássak az égen, de itt szinte agyonnyomott a csillagos ég látványa! Nem is több száz, de talán több ezer csillag ragyogott felettem az égen! Pár percig elgyönyörködtem bennük, de a hideg szél gyorsan visszakergetett a sátorba, a hálózsákom melegébe.