Jól aludtunk szanticskai szállásunkon, csak hat óra felé keltünk fel, megmosakodtunk, összepakoltunk, aztán hét óra után nekiültünk reggelizni. Pár perc alatt minden ehetőt felfaltunk, amit az asztalon találtunk, aztán még elcsomagoltuk az ebédre kapott szendvicseket is. Nyolc előtt pár perccel ültünk be a vendéglátónk autójába, aki aztán gyorsan vissza transzportált bennünket Abaújszolnok déli határába, ahol az Országos Kéktúra keresztezi az aszfaltozott Rákóczi utcát. A kocsiból kiszállva körülnéztem: pont olyan borongós volt az idő, mint az előző nap, amikor Gibártról indulva belevágtunk ebbe a túrába. Akkor kora délután szakadozott csak fel a felhőtakaró, bíztam abban, hogy ezen a napon korábban ki fog majd sütni a nap!

Elbúcsúztunk a házigazdánktól és a hátunkra kaptuk a zsákokat, de nem mentünk messzire, csak százlépésnyit, ugyanis a négyes számú ház kerítésére van felszerelve a kéktúra bélyegző dobozkája. Előhúztuk a dobozból, stempliztünk vele mindenhová, ahová kellett, aztán a papírokat eltéve a hátizsákokba most már ténylegesen is belevágtunk a túrába. Abaújszolnok is völgyben fekszik, mint a csereháti falvak zöme, tehát nekiindultunk a településtől nyugatra fekvő dombhátnak. Egy ideig a megművelt földek közötti füves keréknyomokon kapaszkodtunk, aztán még jóval a tető alatt elértük a szántók felső peremét. Jobbra térítettek bennünket a kéktúra jelzőtábla nyilai az erdőszélen futó keréknyomokra, innen pedig kétszáz lépés után kellett balra fordulnunk az erdős, bokros területen átvágó, már tavasszal is benőtt ösvényre.

Egy-két perc alatt átvágtunk a sűrű, elvadult erdősávon, bokros, ligetes mezőre érkeztünk ki belőle. A fák között még jól látható ösvény itt lassan beleveszett a térdig érő dzsindzsába, szemmel láthatólag több csapás is indult tovább, gondolom, a korábban itt járt kéktúrázók nyomai. Próbáltuk tartani a térképen is jelölt nyugat-északnyugati irányt, időnként a GPS kijelzőjére is rápislantottam, hogy nem tértünk-e le nagyon az általa mutatott útirányból. Pár perc alatt átvágtunk ezen az elhanyagolt területen – a térkép szerint itt régebben zártkertek voltak – aztán elértük a nyugati szélén húzódó erdő peremét. Alig járt keréknyomokon indultunk el itt jobbra, errefelé pár jelzés is feltűnt a fákon.

Nagyjából nyugat felé tartva törtettünk át a dzsindzsás, magas aljnövényzetű erdőfolton, közben elértük a dombtetőt és lassan lejteni kezdett az utunk a nyugati oldalában. Nyolc-tíz perc alatt értük el az erdő szélét, a megművelt földek felső peremét és tűntek fel alattunk a völgyben Nyésta házai. A keréknyomok levezettek a faluba, elég volt követni azokat, aztán lenn balra tértünk a falun végigfutó Fő utcára. Nem egészen egy órája indultunk Abaújszolnokról, de azért leültünk pár percre a fűbe ledobott hátizsákjainkra a templommal szemközti füves folton. Nem láttunk semmi mozgást a településen, csak egy kék-fehérre matricázott rendőrségi Skoda vesztegelt pár tucat lépésnyire tőlünk az utcán.

Pihentünk egy sort, aztán kilenc óra felé továbbindultunk. Több jelentős útvonalváltozás történt az utóbbi időben a Csereháton, az elsőhöz most érkeztünk meg. Korábban észak felé indult a kéktúra a Fő utcán, hogy a faluvégen nekivágjon a következő dzsindzsás tetejű dombnak, de most az ellenkező irányban kellett továbbindulni, így most kikerüljük ezt a nehezen járható területet. Dél felé végigballagtunk az utcán, aztán az utolsó házat követően tértünk jobbra és kaptattunk fel a mezők peremén a kis temető mellé. Balra fordulva végigsorjáztunk egy bokorsor mellett a mező felső szélén, aztán a bokrok végén a keréknyomok egy jobbos kiflikanyarral a dombtető felé hajlottak.

Ezen az úton baktattunk tovább, és jobbra tekintve csak véletlenül vettem észre, hogy egy jelzés van festve egy, a domboldalban magányosan álló fára, eléggé messze az úttól! Szóltam Dominak, hogy nem jó a direkció, térjük le jobbra az útról, és aztán nekiindultunk a füves dombhátnak gyakorlatilag mindenfajta kijárt nyom nélkül! Megálltunk a magányos fára pingált jelzésnél, és észrevettük a következőt egy szintén egymagában álló fán vagy ötvenlépésnyire. Fától fáig követve a jelzéseket értük el a dombhát tetejét, itt aztán jobb híján rátértünk a széles gerincen futó, dél felé tartó halvány keréknyomokra, amik aztán pár száz lépés után belefutottak azokba a kijártabb nyomokba, amikről letértünk néhány perccel korábban!

Körülbelül 300 méter után értünk el egy erdőfoltot, a sarkán lévő útelágazásban csak a térkép és a GPS iránymutatása alapján választottuk a nyugat felé induló földutat, jelzés itt sem volt egy szál sem! Itt kezdődött hosszú vándorlásunk a hullámzó dombtető szántóföldjei között, először nyugat-északnyugati irányban, később a jól kijárt út észak felé hajlott. Nagyjából félóra múlva tűntek fel előttünk Felsővadász házai és a templomtornya a következő völgyben. Egy erdőfolton átvágva érkeztünk meg a Hunyadi utcára, ezen aztán leszaladtunk a faluközpontba, a vegyesbolt és kocsma közös épületéhez. Bíztam abban, hogy a kocsmát nyitva találjuk ezen a Húsvét előtti Nagypénteken, de bizony be volt zárva, így aztán a pecséthez sem juthattunk hozzá!

Kissé pesszimistán készítettünk igazoló fényképeket a bolt előtt, aztán mivel volt elég időnk, elindulunk pecsétkeresőbe, hátha találunk másikat itt a faluban! A templomnál mozgolódást láttunk, első utunk tehát oda vezetett. Falubeli asszonyok rendezgették a templomkertet, takarították a templomot, tőlük kérdeztük meg, kaphatunk-e a plébánián bélyegzést? Azt mondták, nincs már pecsét a templomnál, próbáljuk megkeresni Anitát, aki valami piros tetejű házban lakik nem messze innen, ő tud majd adni kéktúra bélyegzést. Tanácstalanul járkáltunk hát a faluban, kerestük a házat, vagy bármilyen nyitva tartó helyet, ahol pecsételhetnénk, de nem találtunk, járókelővel sem nagyon találkoztunk az utcákon. Leültünk pár percre a háborús emlékmű melletti fémrácsos padokra pihenni, aztán Domi egy csapnál feltöltötte a már csappanóban lévő vízkészletét.

Engem nem nagyon foglalkoztatott a pecsételés, majdnem három kéktúra teljesítéssel a hátam mögött csak meghúztam a vállam: ha nincs, hát nincs, van viszont igazoló fénykép, de Domi jóval lelkesebben állt még hozzá a dolgokhoz és eléggé el volt keseredve, hogy nem bírtunk bélyegzést szerezni Felsővadászon! Úgy látszik, Nagypénteken megáll itt az élet! Kicsit kedvetlenül indultunk neki a következő útszakasznak, ami megint egy útvonalváltozással kezdődött. 2014-ig az Országos Kéktúra nyugat felé hagyta el a falut, egyenesen nekiszaladva a következő dombhátnak, megcélozva egy kiemelkedő pontját, a Csicsiri-dombot, de most másfelé kellett elindulnunk!

A Petőfi utcán észak felé ballagva hagytuk magunk mögött a települést, aztán a faluvégen, ahol az aszfaltút egy „S” kanyarral keresztezte a Kupai-Vadász-patakot, mi egy jól kijárt földúton maradtunk az erecske innenső partján. A megművelt földek alsó peremén baktattunk vagy ötszáz lépést, aztán a térkép és a GPS iránymutatása alapján balra, nyugatnak tértünk és a mezőkön átvágva kezdtük meg a kapaszkodást a már korábban említett dombhátra. Pár perc alatt elértük az erdő szélét, itt megálltam egy pillanatra és készítettem néhány felvételt az alattunk elterülő faluról. Továbbindulva már hamar megláttuk a dombháton futó gerincutat, amelyen régebben is haladt a kéktúra.

Megálltunk az útelágazásban pár percre egy rövid szerelvényigazításra, aztán ráfordultunk a dombtetők között hullámvasutazó, jól kijárt földútra. Egy nagyon kényelmes része kezdődött itt a túránknak, hiszen csak követnünk kellett ezt a dózerutat az éppen kizsendülő, levelesedő erdőben, és bár a nap még nem sütött ki, de egyre jobban kimelegedett az idő. Beszélgetve gyorsan fogytak a kilométerek, aztán Dominik hirtelen megállt és szólt: egy kutya van a szélső fák között! Odanéztem, ahová mutatott, tényleg egy komondorszerű eb hevert az avarban és minket figyelt. Nyugodtnak, és kissé elesettnek tűnt, közelebb léptünk hozzá, erre nehézkesen felkelt és mélyebbre oldalgott a fák közé. Loncsos bundája tele volt babszemnyi kullancsokkal. Szótlanul indulunk tovább.

Majdnem háromnegyed órát ballagtunk az erdei úton, mire elértük az Irota feletti réteket, innen láttuk meg először a falu házait. Ekkor már dél felé járt az idő, és az addig zárt felhőzet is kezdett feloszlani, melegen kisütött a nap. Heverésztünk vagy negyedórányit a fűben, csak utána indultunk tovább. A réteken átvágva és a hullámzó gerincet követve értük el a bekerített, pár éves erdőtelepítést, a lassan kidőlő kerítése külső oldalán vezettek végig a keréknyomok, aztán az út együtt fordulva a drótkerítéssel megindult lefelé a következő völgybe, Irotára. Fél egy után értük el az útelágazásban a Tálentum vendégház nagy kertjét, be is mentünk a kapun, hogy benn leüljünk a pihenőpadokra.

Odabenn tárva-nyitva volt szinte minden ajtó, de a köszönésünkre senki sem jött elő. Az egyik padra letelepedve megettük a Szanticskáról hozott szendvicseinket, aztán Domi felvetette, hogy talán itt tudnánk pecsételni, így pótolhatnánk a Felsővadászon kimaradt bélyegzést! A házban senki sem volt, és ráadásul sem az én T-mobilos, sem pedig Domi Vodafonos telefonja nem mutatott térerőt a kertben, szerencsére az enyém a kapu előtt az utcán talált valamennyi jelet magának. Felhívtuk a Vendégház vezetékes számát (+36 48 349 174), a gondnok, Marika néni azonnal felvette a telefont, és amikor megtudta a problémánkat, a fiát küldte el kerékpáron, hogy adja oda nekünk a vendégház “Cserehát turistája” feliratú pecsétjét!

A középkorú úr meg is érkezett pár perc múlva és a kicsit kopottas bélyegzőt beleüthettük az igazoló füzeteinkbe! Egy kicsit még lebzseltünk a kertben az egyre jobban kimelegedő időben, aztán negyed kettő után csak rászántuk magunkat a továbbindulásra. Észak felé hagytuk magunk mögött Irotát, a szélesre kitaposott földút egy lebetonozott gázlónál keresztezte a Vadász-patakot, aztán itt is megkezdődött a dombok közé felvezető kaptató. Ez kicsit hosszabb volt az előzőeknél, hiszen most kapaszkodtunk fel a Cserehát legmagasabb pontjára, a Kecske-padra. Mezők, erdőfoltok között emelkedett nem túl meredeken alattunk az út, aztán elértük a Kecske-pad erdős, irtásfoltos hátát. A tetőn álltunk meg csak pihenni, amikor újra elértük egy hajdani irtásfolton növekvő kefe sűrűségű sarjerdő után az öreg fákat.

Kifújtuk magunkat, habár alig 140 métert emelkedtünk Irota óta, aztán továbbindultunk a dombtetők között kanyargó földúton. Errefelé egy dologra kell csak figyelni: sokszor több ágra szakad az erdei út, ezek sokáig párhuzamosan haladnak egymással, a jelzéseket általában ott festették fel, ami akkor a legkijártabb nyom lehetett, de a helyzet időközben már változhatott! Ettől függetlenül kényelmesen járható volt az út, fel is vettünk egy haladósabb tempót, bár sok okunk nem volt a sietségre. Végül fél négy felé értük el az erdő Rakacaszend felőli végét és kezdtük meg az ereszkedést egy bokros-csalitosban a falu felé. Most, hogy kiértünk a fák közül, feltűntek előttünk a Szalonnai-hegység és az Aggteleki-karszt vonulatai, a hátteret pedig már a szlovák hegyek adták.

Köves, kanyargós földúton értük el a falut, már a házak között hagytuk el a település Árpád kori református templomát. Lenn a faluközpontban megálltunk a nyitva tartó vegyesbolt előtt, én ittam egy hideg Borsodit, Domi pedig egy gyümölcslevet, az útra is vettünk egy két és fél literes, málnaizű szénsavas üdítőt. Leültünk pár percre a buszmegállóban, az esővédő alatti pihenőpadokra, itt persze a helybeliekkel is szóba elegyedtünk. Továbbindulva a kedves mellékutcaként kezdődő Fő utca 7. számú házánál pecsételtünk, itt az udvarba betérve a ház oldalára van felszerelve a bélyegző dobozkája. A háziak általában otthon vannak, elég volt csak beszólni a kapun keresztül, már jöttek is ki elénk és beinvitáltak a szépen rendben tartott kertbe.

Pecsételés után pár percig még beszélgettünk, aztán indultunk tovább, hiszen még át kellett jutnunk a szomszédos Tornabarakonyba, ami még egy megmászandó dombhátat és még négy kilométer gyaloglást jelentett, az idő pedig már negyed öt felé járt! Így hát a falut elhagyva felkaptattunk a füves keréknyomokon a Barakonyi-hegy szelíd lankáin a hosszan elnyúló tetőre, elhaladtunk a mobiltelefon átjátszó fémvázas tornya alatt, aztán a dombhát mezőiről kinyílt előttünk a kilátás. Újra feltűnt a Szalonnai-hegyég (arra kell majd következő nap továbbindulnunk), mellette az Aggteleki-karszt vonulatai sorjáztak. Aztán a keréknyomok beszaladtak egy erdőfoltba és a túlsó oldalán kibukkanva már meg is láttuk a következő völgyben fekvő Tornabarakonyt.

Felhívtam a szállásadónkat, hogy fél órán belül érkezünk, aztán a kátyús keréknyomokon elindulunk lefelé a faluba. Megálltunk pár percre a görög katolikus templom mellett, hogy pecsételhessünk a parókia kerítésére szerelt kéktúra bélyegzővel, aztán továbbindulunk a szállásunkra, a Levendulás házba. Gyorsan lepakoltunk a szobánkban, aztán már csak meg kellett várnunk a vacsorát. Dominik inkább lepihent, de én még végigjártam a délutáni napsütésben a falut és fényképeztem párat. A vacsora sztrapacska volt, azt hittem, meg sem tudjuk enni az egészet, annyit kaptunk, de aztán végül meg tudtunk birkózni vele!

Kicsit belehúztunk ebbe a napba, viszont kevesebb, mint 20 km maradt a túránk utolsó napjára, így lesz majd időnk az Esztramos-hegy alatti Rákóczi-barlang megtekintésére is – gondoltuk, de a dolgok sajnos másként alakultak. Hajnalban arra ébredtem, hogy Dominik egyfolytában köhög és fújja az orrát, felkelve éreztem a homlokát megtapintva, hogy láza is van. Így nem lehet folytatni a túrát! Adtam neki egy lázcsillapítót a mindig magamnál hordott elsősegély csomagból, aztán mivel vacogott a gyerek, begyújtottam újra a kályhába is, mert az esti tűznek már csak a hamuja volt meg.

A lassan bemelegedő szobában megnéztem a mobilomon a buszmenetrendet, úgy láttam, a szombati nap ellenére is van délelőtti busz Komjáti és Bódvaszilas felé, ahol vonatra szállhatunk majd. Ki is gyűjtöttük egy papírra a menetrendeket, de aztán megint másként alakultak a dolgok! A reggelinél, amikor a szállásadónőnk megtudta, hogy abbahagyjuk a túrát és Miskolcon keresztül hazautazunk, felajánlotta, hogy a Tiszai pályaudvarig szívesen levisz minket kocsival, és mivel ő amúgy is hazamenne Debrecenbe, tehát még útba is esik neki! Ezt a fuvart köszönettel elfogadtuk, így aztán kilenc után úriasan autóval hagytuk magunk mögött Tornabarakonyt!

Szanticskához hasonlóan Tornabarakony is a kihalás határán állt pár évvel ezelőtt, de itt lelkes városi emberek vásárolták meg a megüresedő házakat és rendbe rakva azokat falusi vendéglátásra rendezkedtek be. Igyekeznek megőrizni a falu hagyományait is, kosárfonó, ikonfestő és lovastáborokat is szerveznek az érdeklődőknek. Szállásadónk, Jenei Edit a +36 20 324 7678-as telefonon bármikor elérhető, és szívesen ad ki szállást kéktúrázóknak is egyetlen éjszakára.

Fél tizenkettő után értünk a pályaudvarra, volt majdnem két óránk a következő olyan gyorsvonat indulásáig, ami megáll Vámosgyörkön és van csatlakozása tovább Gyöngyös felé. Ezt az időt a peronon lebzseltük végig az egyik padon, közben megettük ebédre a szállásadónktól az útra kapott szendvicseket. Végül fél négyre érkeztünk meg Gyöngyösre, ahol Dominiket már várta az édesapja az állomáson. Engem pár perc alatt átvittek autóval a buszállomásra, ahol még éppen elkaptam egy Budapestre induló gyorsjáratot, amivel ötkor már a Stadionok autóbusz-állomáson voltam. Szerencsém volt a budapesti átszállásokkal is, mert hat előtt már be is léptem a lakásunk ajtaján. Kicsit rövidebbre sikerült ez a túra a vártnál, de nincs nagy probléma, mert a kimaradt Tornabarakony-Bódvaszilas szakaszt majd hozzácsapom a következőnek tervezett, Putnok-Bódvaszilas menethez!