Miután 2016 késő őszén befejeztem az Alföldi Kéktúrát, arra gondoltam, hogy most már ideje lenne a végére érni az idestova hét évvel ezelőtt megkezdett harmadik Országos Kéktúra bejárásomnak is! Tulajdonképpen egyszerűen csak arról volt szó, hogy amikor 2013-ban meghallottam, hogy a Magyar Természetjáró Szövetség komoly változásokat tervez az Országos Kéktúra útvonalán (amik azóta be is következtek), nem akartam még a régi útvonalon bejárni azt, mivel akkor a leírásaim hamar elavultak volna. Ezért is kezdtem bele 2014-ben a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrába, és amikor azt befejeztem, folytattam az Alföldi Kéktúrával. Ennek a két nagy túramozgalomnak az össztávja több mint 1400 km, és a befejezésük után úgy éreztem, ideje lenne elővenni a könyvespolcról a már régóta ott porosodó OKT igazolófüzetemet és végre befejezni ezt a bejárást is!

Végiglapozgatva rá kellett jönnöm, hogy már nem is hiányzik olyan sok a befejezéséhez: a Dunántúlon már csak a Bakony oldalain hiányoztak a pecsétek, keleten pedig a Borsodi-dombság és Aggteleki-karszt, a Cserehát és a Zempléni-hegység oldalai voltak üresek, vagyis a kiírás szerint mintegy 320 kilométer hiányzott még a befejezéshez. Mivel előző évben az Alföldi Kéktúrán ennek több mint a kétszeresét tettem meg, nem tűnt túl vészesnek a helyzet, úgy számoltam, nyár közepére akár már végezhetek is vele! Viszont ehhez idejekorán bele kellett vágnom, úgyhogy április közepén már útra is készülődtem az első bejárandó tájegységbe: a Cserehátba. Épp elegem volt ugyanis a kopár Alföldön a legnagyobb nyári forróságban végiggyalogolt túranapokból, elhatároztam hát, hogy ezzel a kevésbé beerdősített szakasszal kezdem majd a többnapos túráim sorát!

A húsvét előtti csütörtöki napon vágtam bele ebbe a háromnaposra tervezett, nem sátrazós túrába, előtte szerdán már megvettem a vonatjegyem Kelenföldön, a modern elővételi jegypénztárban. Szokás szerint be is vásároltam a túrára, de most nem vittem magammal sok élelmiszert, hiszen a szállásokon: Szanticskán és Tornabarakonyban vacsorával fognak várni és reggelit is fogok kapni a továbbindulás előtt, sőt, még előrecsomagolt szendvicsebédet is sikerült kialkudnom a szállásadóimtól. Így aztán nem is vittem magammal a megszokott 88 literes Adventurer hátizsákomat, a fiam által még sok évvel ezelőtt a többnapos túráinkon hordott 47 literes zsákban pont elfért minden cókmókom.

Az utazás nem volt túl bonyolult: felszálltam csütörtök reggel a Keletiből 06:30-kor induló Rákóczi nemzetközi Intercityre, amivel aztán alig több mint két és félóra alatt meg is érkezek majd Encsre, az Országos Kéktúra útvonalára. Erre a vonatra mindig kicsit vonakodva veszek jegyet, mert soha nem fogom elfelejteni, ahogy 2005 őszén, amikor a fiammal először utaztam egy túrára vele, milyen tömegnyomor fogadott bennünket, amikor fel akartunk szállni rá! De mint már oly sokszor, most sem volt semmi probléma, az ülések jó része üres volt, amikor pontosan indulva kicsattogtunk a Keletiből! Miskolcig csak Füzesabonyban állt meg a vonat, itt aztán kisiettem a peronra, hogy az ajtóból integessek a túratársamnak, aki itt szállt csak fel. Egyből észre is vettük egymás Dominikkel, aki fel is ugrott mellém, aztán már indult is tovább a vonat!

Még 2016 késő őszén ismertem meg ezt a fiatalembert, aki Gyöngyösön lakik, és szorgalmasan gyűjti a Gyermek Kéktúra teljesítéséhez szükséges kilométereket, hiszen már csak pár hónap hiányzik a 14. születésnapjához, ami a végső határidő a tájegységi és a „nagy”, a 300 kilométer teljesítéséért járó Gyermek Kéktúra jelvény megszerzéséhez! Akkor megkérdezte, elkísérem-e a saját túráin, illetve velem tarthat-e az én többnapos túráimon, amire végül is igent mondtam. Első közös megmozdulásunkon a Budai-hegységben, még 2016 decemberében kölcsönösen jól kifárasztottuk egymást egy 35 kilométeres Piliscsaba-Rozália téglagyár menettel, amiből látható volt, hogy az erőnlétünk hasonló, és mivel jól el is dumcsiztunk útközben, így aztán állandó túratársakká váltunk. Már közösen jártuk be télen és kora tavasszal egynapos túrákon a Börzsönyt és a Gerecsét – azokat a szakaszokat én már korábbi túráimon végigpecsételtem az igazolófüzetemben –, és ez volt az első közös, többnapos túránk, és ide már én is vittem magammal a füzetemet.

Kilenc után pár perccel már meg is érkeztünk Encsre, fürgén le is cihelődtünk a gyorsan továbbinduló Intercityről. Átballagtunk az aluljárón keresztül a szomszédos buszállomásra, ahol volt majdnem egy óránk a Gibártra induló helyközi járat indulásáig. Itt most joggal kérdezheted, kedves olvasóm, hogy ha már egyszer az OKT útvonalán vagyunk, akkor miért is utazunk még pár kilométert a következő, szintén az útvonalon fekvő faluba? Ennek az oka a kéktúra kiírása, ami úgy rendelkezik, hogy a Gyermek Kéktúra tájegységi jelvényeinek megszerzéséhez 50 kilométert kell teljesíteni igazoltan az adott tájegységben. És itt a hangsúly az „igazoltan” szón van: Encs nem bélyegzőhely, el kellett hát mennünk a legközelebbi pecsételő pontra, ami jelen esetben Gibárton van, a vízerőműnél. Ráadásul csak Gibártról indulva Bódvaszilasra lesz meg a kötelezően előírt minimum 50 kilométeres távolság, ha a menetirányba eső legközelebbi faluból, Fancsalról indulnánk, akkor már nem.

Volt tehát majdnem egy óránk a buszállomáson, ezt az egyik padon sziesztáztuk végig, közben meg is reggeliztünk. A busz pár perces késéssel indult, de negyed tizenegyre már így is átértünk vele a szomszéd faluba, Gibártra, ahol le is szálltunk róla a Dózsa György út 10. szám előtti megállóban. Már alaposan benne jártunk a délelőttben, nem is sokat molyoltunk, a hátunkra kaptuk a betyárbútort és belevágtunk a túrába. Méghozzá visszafelé, ugyanis Bódvaszilas felé bizony Encsen keresztül vezet az út! Pár perc alatt kiértünk a Hernád partjára, aztán már a jelzéseket követve átballagtunk a folyón átívelő közúti hídon. Innen már meg is pillantottuk az erőműhöz induló keskeny aszfaltutat, a Petőfi Sándor utcát. Letérve a főútról elsétáltunk az erőmű udvarának talán 300-400 lépésnyire lévő rácsos vaskapujához és a bal szárnyára szerelt dobozból előhúzva a kéktúra bélyegzőt pecsételtünk az igazoló füzeteinkbe.

Ekkor már fél tizenegy volt, indulunk is tovább, visszakutyagoltunk a Kossuth Lajos utcára és továbbindultunk rajta Encs felé. Néhány perc múlva elérve a faluvéget rátértünk az országút bal oldalán futó kerékpárútra, azon róttuk tovább a kilométereket. Habár a meteorológusok csapadékmentes, derült időt jósoltak a következő napokra, errefelé kicsit ködös volt kora délelőtt az idő, ami később csak annyit változott, hogy a halvány köd felszállt és alacsony rétegfelhőzet lett belőle. Nem látszottak jól a párás időben a közeli zempléni hegyek, viszont legalább meleg sem volt. Mintegy félóra alatt megtéve a települések közötti távolságot tizenegy felé már újra Encsen voltunk.

Most megállás nélkül kereszteztük ezt a kisvárost, végigballagva a hosszú és tökegyenes Petőfi utcán fél tizenkettő után érkeztünk meg a keresztező 3-as főúthoz. Egy kis forgalmi szünetet kihasználva fürgén átkocogtunk a széles aszfaltcsíkon és máris megérkeztünk Abaújdevecserbe! A Kossuth Lajos út járdájára rátérve értük el pár perc alatt a Hörpintő sörözőt. Azt hittem, nyitva találjuk, de a kiírás szerint délfelé zárva tart ez a műintézmény. Mindenesetre leülünk a fedett teraszán ez egyik asztalhoz pihenni egy sort. Úgy gondoltam, itt az ideje telefonálni a szanticskai vendéglátónknak, hogy már úton vagyunk és nagyjából az előre kikalkulált és egyeztetett időpontban, délután öt felé fogunk megérkezni Abaújszolnokra, ahová majd eljön elénk, de a gondosan megírt és kinyomtatva magammal hozott túratervre elfelejtettem felírni a felhívandó telefonszámot! Mérgelődtem egy sort, próbáltam a neten megkeresni a szállás weboldalát, de alig volt mobilnet, nem akart rendesen letöltődni a lap, aztán pedig az ott látott számot hívva nem vette fel senki a telefont. Akkor induljunk inkább tovább!

Még az asztalnál ülve vettük észre, hogy szemerkélni kezd az eső, ritkásan kopogtak a cseppek a terasz műanyag tetején. Egymásra néztünk Domival: erről nem volt szó! Lassan összecihelődtünk, aztán továbbindulunk. Az eső úgy látszik, nem tudta eldönteni, hogy essen-e, avagy sem, pár percig még csendesen szemerkélt, aztán lassan abbamaradt. Azért szerencsénk volt vele: a túránk során ez után már egy csepp sem esett! Pár perc múlva balra tértünk az Abaújdevecser 740 éves fennállásának emléket állító faoszlop melletti keresztutcára, ezen aztán leereszkedtünk a Devecseri-patak völgyébe. Az út egy kis hídon keresztezte a vízfolyást, aztán néhány lépés után jobbra fordulunk a Csoma kastély parkja előtt a hosszú Fő utcára.

A porták hosszú sora előtt végigsorjázva fél egy felé kopott ki a bakancsaink talpa alól az aszfalt, már épp elegünk volt belőle, hiszen gibárti indulásunk óta folyamatosan ezen haladtunk! Alaposan kijárt mezei földút indult tovább a Fő utca folytatásaként, aztán vagy ötszáz lépés után egy villaszerű útelágazásba értünk. Jelzés sehol, nem is lenne mire festeni itt a legelő közepén, na, ide elkélt volna egy kéktúra jelzőoszlop! De az se volt, így aztán a GPS-re pillantva láttam csak, hogy a balra térő és a domboldalba felkapaszkodó keréknyomok lesznek a nyerők! Nekiindultunk hát az első csereháti kaptatónak, pár perc múlva már fel is értünk a lapos tetőre. Már tudom tapasztalatból, hogy szép innen visszatekintve a Zempléni-hegységre nyíló panoráma, de most visszanézve éppen csak látni lehetett a párás időben a távoli hegyeket!

Fenn a tetőn, a mezők sarkában értünk el egy szélesebb erdősávot, jobbra rátérve a gerincútra kereszteztük azt, aztán a túlsó oldalán, ahol az út kifordult a zártkertek szélére, mi maradtunk egy keskeny ösvényen az övszerűen a gerincen húzódó erdőcsíkban. Az eddigi két bejárásomon nyáron voltam errefelé, és mindkétszer járhatatlannak találtam a benőtt ösvényt, de most, kora tavasszal még úgy tűnt, végig lehet menni rajta! Nem egy hosszú szakasz különben ez, 300-350 lépés lehet, ha valaki nem akarja, hogy megtépjék a fák benyúló ágai, az inkább maradjon kinn a földúton! Az erdősávban vezető ősvénynek egy keresztező út vetett véget, a jelzések iránymutatása alapján erre tértünk rá, és nyugat felé leszaladtunk a mezők között a völgyben fekvő Fancsalra.

A domboldalban álló templomot értük el először, jobbra kerülve meg gyalogoltunk le a völgy aljára, pár lépés erejéig rátértünk a Rákóczi utcára, aztán balra fordulva kereszteztük a Fancsali-patak árkát és felkaptattunk a völgy túlsó oldalán a Fő utcára. Épp arról beszélgettünk, hogy az utca két oldalán álló két kocsma közül melyik lehet a Tornyos söröző, ahol az egyik kéktúra bélyegző „lakik”, de hamar felismertük a tornyos tetejéről, viszont észrevettük a másik bélyegző dobozát is, ami a kocsmával szemközti családi ház kerítésére volt szerelve. Végül ez utóbbival bélyegeztünk és utána tértünk be a nagyon kulturált sörözőbe egy pihenőre. Innen tudtam aztán elérni a szállásadónkat, és tisztázni azt, hogy a megbeszélt időpontra, délután ötre leszünk majd Abaújszolnokon.

Háromnegyed kettő tájban álltunk csak fel az asztalunktól, és vettük a hátunkra a cókmókot, okunk nem volt sietni, úgy számoltam, hogy három óra alatt simán átérünk Abaújszolnokra, még úgy is, hogy azért lett egy-két útvonalhossz növelő változás itt a Csereháton! A Fő utcán továbbindulva a temető után tértünk le balra, felkaptattunk a szőlők és présházak között a dombgerincre, itt kereszteztük a Fancsalról Baktakékre tartó országutat és egy erdei úton kezdtük meg a túlsó oldalán az ereszkedést.

Domi kéktúrázáson kívüli másik hobbija a kőzetgyűjtés, fél szemmel mindig a földet figyeli, ő vette észre azt a furcsa, gömbölyű, kissé szivacsosnak tűnő dolgot a fűben, ami megállásra késztetett bennünket. Találgattuk, mi lehet az, én valami gombafajtára tippeltem, de nem túl nagy meggyőződéssel. Továbbindulva az erdei keréknyomokon aztán már gyorsan elértük újra az országutat, aminek csak egy hajtűkanyarját vágtuk le a fák között. Erre tértünk rá, és battyogtunk rajta tíz percet, mire megláttuk a jobbra letérő földutat. Csak kétszáz lépést kellett ezen az úton megtennünk, aztán balra fordulunk a Tóbiástanya bekerített telke előtt a következő dombhátra felkapaszkodó keréknyomokra.

Ezen az úton értük el a dombon a baktakéki zártkerteket, átvágva közöttük ereszkedtünk le Baktakékre. Elsorjázva a temető előtt egy kis árok mellett érkeztünk meg a görögkeleti templomhoz, aztán balra térve a Kossuth utcán jutottunk le a falu főutcájára. A jelzések és a táblák itt jobbra küldtek volna tovább minket, de a pecsételőhely kocsmája balra van, talán 300 lépésnyire. Megtettük ezt a kitérőt, pecsételtünk a füzetekbe, aztán itt is leültünk egy pihenőre. Ittunk – Domi egy üdítőt, én egy Sopronit – aztán indultunk tovább. Három felé járt az idő, úgy számoltam, még ha nem is sietünk, akkor is megérkezhetünk fél ötre Abaújszolnokra!

Visszatértünk a faluszéli útelágazásba, 200 lépést még a főúton baktattunk tovább, aztán balra tértünk egy, a mezőkön átvágó betonútra. Pár perc alatt felkapaszkodtunk rajta a következő dombhát oldalában fekvő mezőgazdasági telephelyre, Ilkaházára, de még a major kapuja előtt balra térve megkerültük egy erdőfoltban a telket, és visszaereszkedtünk a Baktakéket Szanticskával összekötő keskeny, kopott aszfaltútra.

Vagy ezerlépésnyit ballagtunk a kisforgalmú országút szélén, mire elértük a következő dombhátra, a Kalmi-tetőre felvezető földút letérését. Ez volt a legmagasabb dombhát az eddigiekből, jó nyolcvan métert kapaszkodtunk, mire elértük a fenn futó gerincutat! A jelzések jobbra küldtek volna tovább bennünket, de táblák mutatták a 300 lépésnyire álló Katalin kilátóhoz vezető letérést. Elballagtunk hát odáig, és a legfelső szinte felkapaszkodva láttuk, tényleg megérte a kitérő, mert nagyon szép kilátás nyílt a völgyben fekvő Baktakékre és a környező dombokra! A dombtetők felett még Regéc vára is feltűnt! Ez a kilátó azon ritka kivételek közé tartozik, ami helyi kezdeményezésre, a helyiek pénzéből épült, és még nem is jelent nagy kitérőt a megközelítése! Ne hagyjuk ki a róla nyíló panorámát!

Elég sokáig elnézelődtünk fenn a toronyban, közben az eddig zárt felhőtakarót kezdte felszaggatni a megélénkülő északnyugati szél, még a nap is kisütött! Pontban négykor indultunk csak tovább és az erdőben, aztán kinn a megművelt földek peremén haladva már fél öt felé Abaújszolnok felett voltunk a domboldalban. Leültünk a fűbe a napos szántóföldek peremén, sziesztáztunk jó húsz percet, aztán ötre leballagtunk a kéktúra útvonalán a faluvégre. Már ott várakozott a vendéglátónk, aki pár perccel korábban érkezett csak meg. Nem is mentünk el pecsételni, azt megtehetjük majd következő nap is, amikor továbbindulunk innen, szóval egyből beletelepedtünk az autóba!

Pár perc alatt megérkeztünk Szanticskára, beköltöztünk az Urbán vendégházba, aztán vacsora előtt még tettünk egy rövid sétát a falucskában. A finom vacsora után (csirkeragu volt krumplipürével, sütőben átsütve) lezuhanyoztunk, aztán gyorsan eltettük magunkat másnapra, mert tudtuk, a 25 kilométeres távjával az lesz a túránk legnehezebb napja!

Szanticskát, ezt a néhány éve még a végső elnéptelenedés előtt álló falucskát pár, a vidéki életet kedvelő, amúgy „városi” ember mentette meg, és hozták rendbe a házait, amiket most nagyon jutányos áron kínálnak a pihenni, üdülni vágyóknak, többek között a környéken járó kéktúrázóknak is. Vendéglátónkat csakis ajánlhatom mindenkinek: Teleki Mónika, telefon: +36 30 257 2566, e-mail: rejtekadovolgy@gmail.com.