Ezen a reggelen is korán ébredtem, alig virradt, amikor fél ötkor már felkeltem és készülődni kezdtem. A mosakodás, reggeli és összepakolás után háromnegyed hat felé bontottam le a sátrat, aztán szokás szerint hazatelefonáltam, hogy minden rendben. Pontosan hatkor kapcsoltam be a GPS-t aztán bele is vágtam a túrába. Pár lépéssel visszatértem a kéktúra útvonalára és továbbindultam rajta Szelcepuszta felé. A sátram a Szőlő-tető zártkertjeinek alján volt, földúton kapaszkodtam fel a dombra, elhaladtam pár még ép és használt épület mellett. Egyre szebben kinyílt mögöttem a panoráma, legjobban az a ház tetszett, ami a legközelebb állt az erdő széléhez, pár tucat lépésnyire elhaladva mellette látható volt, hogy örökpanoráma nyílik a teraszáról Színpetri völgyére. Kár, hogy távol van mindentől, pedig itt el tudnám képzelni a nyugdíjas éveimet!

Aztán néhány lépés után beléptem az erdőbe, amit aztán Szelcepuszta határáig el sem hagytam. Sejtettem, hogy ez a nap is jó meleg lesz majd, ezért is indultam korán, hogy minél jobban kihasználhassam a reggeli, kora délelőtti viszonylag hűvös órákat. A még alacsonyan járó nap fénye csak most kezdett bevilágítani a fák közé, apró fényfoltok jelentek meg a talpam alatt a ritkán használt földúton. Nagyon hangulatos séta volt ez az éppen ébredező erdőben, egyáltalán nem bántam meg a korai indulást! A dombtetőkön kanyargó erdei út végül beleszaladt egy jól kijárt erdőgazdasági útba, ezen aztán némi lejtéssel lejutottam a Szelce-völgy északkeleti végébe. A szélső fákhoz közeledve a jelzések letérítettek erről a széles dózerútról, bal felé kiágazó, alig használt keréknyomokra. Ezeket követve léptem ki a fák közül a Szelce-völgy kaszálóira.

Az út eltűnt alólam, a térdig érő fű pedig harmatos volt még; mire végiggázoltam benne a talán száz méternyire futó keréknyomokig, térdig vizes lett a nadrágom. De nem sokat foglalkoztam vele, tudtam, hogy perceken belül úgyis megszárad. A keréknyomok beletorkollottak a Színből Szelcepusztára tartó keskeny aszfaltútba, én is azon indultam tovább a jelzések útmutatása alapján. Pár perc alatt elértem az erdészeti szállót, fél nyolc előtt pár perccel málháztam le a bejárata előtti pihenőpadoknál. Sziesztáztam egyet, ittam a vizem maradékából és elgondolkodtam azon, hogy bemenjek-e a házba feltölteni a palackjaim? Végül arra jutottam, hogy több forrás is lesz a Patkós-völgyben, valamelyikből csak jönni fog a víz! Így aztán tíz perc ejtőzés után továbbindultam.

Hamarosan elértem az aszfaltút nagy balos kanyarját, itt tértem le róla egy kőszórással megerősített földútra. Ismét beléptem a fák közé és megkezdtem a hosszú ereszkedést a Patkó-völgy fenekére. Régebben végig a fák között ereszkedett az út, most azonban egy randa irtásfolton kellett átvágnom, mindenesetre annyi haszna volt a fák kivágásának, hogy így folyamatosan láttam a völgy alját alattam. Aztán egy hajtűkanyarral befordult az út a völgy fenekére, itt az eddigi erős lejtés is megenyhült. Nyolc óra felé értem el a völgy első forrását, a bővizű Puska Pál-forrást. A kifolyócsövén most is szinte ömlött a jéghideg forrásvíz, lemálháztam hát a mellette lévő erdei pihenő asztalainál és a palackjaimat elővéve csurig feltöltöttem azokat. Ennek a víznek már elégnek kell lenni Bódvaszilasig!

A forrás vize az úttól jobbra, kis patakként csörgedezett tovább a völgy legalján, és ahogy továbbindultam, azt figyeltem, hogy a kis erecske hogy válik egyre bővizűbb patakká, ahogy egyre több forrás vize csatlakozott hozzá. Aztán ebbe a kis vízfolyásba belecsatlakozott a Ménes-völgyből érkező Ménes-patak is, így aztán már egy kisebb folyó csobogott a völgy alján kanyargó földút mellett! Kényelmes menettel fél kilenc felé értem el azt a pontot, ahol a Patkó-völgyből ki kellett kanyarodnom balra az egyik mellékvölgybe bevezető keréknyomokra. Ezeken sem maradtam aztán sokáig: egy kéktúra jelzőtábla nyilai innen is letérítettek a domboldalban meredeken kapaszkodni kezdő ösvényre.

Lihegve kaptattam fel vagy hatvan méter szintet, mire felértem a fennsíkra. Kiértem az erdőből is, kaszálók rétjei mellett kanyargott az a földút, amibe az emelkedő végén az ösvény belecsatlakozott. Egy elágazásban élesen jobbra fordultam a jelzéseket követve, errefelé is egymást váltották a rétek és erdőfoltok, végül negyed tíz felé pillantottam meg magam előtt Derenk maradványait.

A községet még a II. Világháború előtt számolták fel. Horthy Miklós medverezervátumot szándékozott a környéken létrehozni, és attól tartottak, hogy a falu lakossága és a medvék kölcsönösen háborgatni fogják egymást, így a lakosság kitelepítése mellett döntöttek. A falu lengyel származású lakosságát szétosztották a környező települések között, az elnéptelenedett falu pedig pusztulni kezdett. Aztán jött a háború, a rezervátum mégsem valósult meg, de a lakók nem költöztek vissza. Néhány éve a félig már romos iskolát helyreállították, most egy kiállítás tekinthető meg benne Derenk történetéről. Pecsételtem a földút melletti tájékoztató táblára szerelt kéktúra bélyegzővel, aztán felballagtam a domboldalban álló kis kápolnáig, amit a volt falu emlékére emeltek az innen elköltöztetettek leszármazottai. Lemálháztam a pihenőpadoknál, aztán sétára indultam.

Természetesen megnéztem a volt iskolában a kiállítást, aztán mentem egy kört a domboldalban a romok között, végül visszatértem a padokhoz és megtízóraiztam. Csak háromnegyed tíz felé kaptam a hátamra újra a zsákot és indultam tovább. A falu régi bekötőútján ballagtam át a kaszálókon, negyedóra alatt elérve a Szögligetről a volt Vidomájpusztára tartó keskeny aszfaltutat. Kereszteztem, aztán folytattam az utam a földúton. Három túrázó fiatalember jött velem szemben, pár percre megálltunk beszélgetni, aztán mentünk tovább az utunkon. Elgondolkodtam azon, felkapaszkodjak-e a Szádvárhoz, vagy inkább maradjak lenn a völgyben? Tizenkét évvel ezelőtt a fiammal felmásztunk a romokhoz csak úgy az erdőn keresztül, mostanra azonban a térkép szerint már felfestettek turistajelzéseket is oda.

A döntést az utolsó pillanatig halogattam, végül mivel időm volt elég, csak nekiindultam a várromok felé vezető jelzéseknek! Az emelkedő nem volt túl meredek, gyorsan felértem egy réten átvágva a Várhegy nyergébe egy erdei pihenőhöz. Innen továbbindulva még lejtett is kicsit az út, ahogy átkerült a jól kitaposott gyalogút a várhegy északi oldalából a délibe. Aztán megérkezett jobbról a jelzés gyalogútja és már azt követve kezdődött el a kaptató, de olyan meredekséggel, amit még az ellenségeimnek sem kívánok! Végül háromnegyed tizenegy felé értem fel a romos falakhoz és dobtam le a hátamról a málhát egy, a falak között álló magányos fa árnyékába. Elterültem a fűben, és pár percig csak levegőért kapkodtam. Miután kicsit kifújtam magam, sétára indultam a romok között, a poggyászom a fa tövében hagyva.

Az utóbbi években nagyon szépen megtisztították a hegytetőt, most jobban láthatóak a romos falak, mint tucatnyi évvel ezelőtt. Ahogy néztem, néhány falat még újra fel is építettek, megmagasítottak, biztonságosabbá tették azokat. Ami azonban nem változott, az a romos erőd monumentalitása! Szádvár nem egy egyszerű végvár volt, komoly erődítmény épült fel itt a meredek oldalú hegytetőn! A várat körbejárva értem ki a déli falakra, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a közeli Szögligetre, bár a Várhegy tövében álló Szalamandra házat nem lehetett látni, ahol a fiammal megszálltunk, amikor errefelé jártunk. Csak negyed tizenkettő felé untam meg a nézelődést és tértem vissza a fa tövében hagyott hátizsákomhoz.

Gyorsan visszaereszkedtem a kéktúra útvonalára, és folytattam az utamat a Vár-kert füves tisztásán keresztül. Aztán ismét elnyelt az erdő és a gyalogút lelejtett a Lakatos-forrás sziklás, köves völgyébe. Megálltam a forrásnál, mert tudtam, hogy hosszú emelkedő következik majd felfelé a Bába-völgyben. Most el volt apadva, és amúgy is eléggé viharvert benyomást keltett, szerencsére alaposan feltankoltam a Patkó-völgyben, most nem volt vízre szükségem! Sziesztáztam itt is pár percet, aztán nekiindultam a Bába-völgy kaptatójának.

A Bába-völgy emelkedője több lépcsőből állt, vagyis hol meredekebbre váltott, hol pedig megenyhült egy időre. Szerencsére végig az erdőben vezetett az út, így legalább a nap nem tűzött folyamatosan a fejem búbjára! Egy lassabb, kapaszkodósabb tempót felvéve háromnegyed egy felé érkeztem fel a széles hegyhátra, ahol az eddigi utam beletorkollott a gerincen kanyargó jól kijárt dózerútba. Leültem pár percre az útelágazásban egy farakásra, és a térképet nézegetve láttam, hogy csak pár száz lépésnyire lehetek itt a magyar-szlovák határtól. Nem üldögéltem sokáig, mert úgy terveztem, a komolyabb ebédszünetet innen talán másfél kilométerre, a Szabó-pallag erdészház melletti erdei pihenőnél tartom majd meg, ezért aztán továbbindultam és egy óra után pár perccel meg is érkeztem a már régóta nem lakott, lepukkanófélben lévő erdészház tisztására.

Letelepedtem a kis esővédő házikó egyik padjára, megettem ebédre a még reggel, a sátorban előre elkészített szendvicseimet, aztán pecsételtem az igazoló füzetembe a faház oldalára szerelt kéktúra bélyegzővel. Nem volt különösebb okom a sietségre, innen már alig másfél óra alatt lejuthattam volna Bódvaszilasra, de a készleteim nem apadtak még el, ami kaja volt a hátizsákomban, az tudtam, hogy ki fog még tartani a túra végéig, működő vízcsapot pedig csak találok majd a faluban, hogy feltölthessem a vízkészletemet. Így aztán csak fél kettő felé kaptam a hátamra a zsákot és indultam neki az utolsó túraszakasznak.

Egy darabig még a fennsíkszerű hegyháton kanyarogtak alattam az ösvények és keréknyomok, aztán lassan elkezdődött a lejtő. A hosszú ereszkedés közben nem vettem észre, hogy hol tértem az új útvonalra, ugyanis pár éve itt is történt egy komolyabb útvonalváltozás. Korábban a kéktúra útvonala a cigánytelepen keresztül érkezett le Bódvaszilas központjába, de felépült egy záportároló a faluvégen és emiatt az útvonalat meg kellett változtatni. A térképem szerint a Nagy-vizes-töbör mellett vált el az új út a régitől, amire most jelzések lettek felfestve, hiszen az érinti a Barlangkutató-forrás szépen kiépített foglalatát is, de nem láttam sehol a letérő jelzéseket, bár lehet, hogy csak figyelmetlen voltam.

Már az új útvonalon értem el egy kilátópontot, ahonnan Bódvaszilasra és a háttérben álló Esztramos-hegyre nyílt szép panoráma. Megálltam itt egy pillanatra, készítettem pár képet, bár az amúgy eléggé napsütéses kora délutánban a falu éppen felhőárnyékban volt, és nem volt kedvem ahhoz, hogy kivárjam, míg a felhő arrébbkúszik az égen! Aztán továbbindultam és fél három felé az erdőt magam mögött hagyva kiértem a Bódvaszilas feletti mezőkre, irtásfoltokra. Balra tőlem feltűnt a vízmű bekerített telke, a Google Earth légifelvételei alapján még otthon úgy döntöttem, itt verem majd fel a sátram. A valóságban is megfelelőnek tűnt a helyszín, a bekerített telephely mögötti füves rét el is nyerte a tetszésemet. De még fiatal volt az idő, gondoltam lesétálok a közeli faluba.

A vízmű telephelyétől már széles földút indult lefelé Bódvaszilasra, pár perc alatt el is értem a házakat és a kanyargó Akácos úton leballagtam egészen a falu főutcájáig, vagyis a 27-es főútig. Balra, az állomás felé indultam el rajta, pecsételtem a peronon a fehérre meszelt kerítésre szerelt dobozában fellelt kéktúra bélyegzővel, nem feledkezve meg arról, hogy ez szakaszhatár, így két helyre is nyomtam vele: a 24-es szakasz (Aggteleki-karszt) utolsó rubrikájába és a 25-ös szakasz (a Cserehát) elő kockájába is.

Pár percre letelepedtem az egyik padra, ejtőztem egyet, aztán három óra után úgy döntöttem, visszaindulok a faluba. A főúton elballagtam a Petőfi Sándor utca torkolatáig, itt érkezett meg régebben a kéktúra a hegyekből, és beléptem az utcasarkon álló Soproni emblémás büfé ajtaján. Már ott lebzselt ezen a napos szombat délutánon a törzsközönség, lemálháztam az egyik szabad asztalnál aztán kértem egy üveg hideg Borsodit. Az asztalhoz leülve persze most is beindult a beszélgetés, mint kiderült, a falubeliek itt is pontosan tudták, hogy változott az útvonal, és most elkerüli a korábban állandó konfliktusforrást jelentő cigánytelepet.

Már évekkel ezelőtt kialakult ugyanis a telep gyerekei között az a szokás, hogy amint meglátták, hogy túrázók vágnak át a házak között, körülvették őket csokit, cukrot lejmolva. Aztán ha nem kaptak – hiszen nem mindenki hord magánál ilyen nasit – akkor a vége felé már elszabadultak az indulatok, bár tettlegességről nem hallottunk, csak verbális inzultusokról. A helyiek egyetértettek az útvonalváltozással, így most szerintük a túrázók nem keltik majd rossz hírét a falunak. Csak négy óra felé álltam fel az asztaltól és indultam vissza a kiszemelt táborhelyemre.

Néhány perc nézelődés után megtaláltam a vízmű telephelye közelében a megfelelő sátorhelyet: a bekerített telek felett egy füves rét húzódott, a nyugati oldalán futott végig a földút, amin a jelzések is fel voltak festve, én a pedig a mező keleti szélén vertem fel a sátrat, amit az úton haladók elől elrejtett a réten végigfutó, alig észrevehető dombhajlat. Fél ötkor már állt a sátor, becuccoltam, aztán végigsziesztáztam, szunyókáltam a délután még hátra lévő részét. Sötétedés után megvacsoráztam és fél kilenc felé tettem el magam másnapra.