Már pirkadatkor fenn voltam, öregesen megmosakodtam, megborotválkoztam, aztán az összepakolás után megreggeliztem a sátorban. Hat óra után bújtam elő belőle, kicsit körbesétáltam a dombtetőn, készítettem pár felvételt a kora reggeli napsütésben a környékről. Csodálkozva vettem észre egy szép kilátótornyot tőlem nyugatra, egy távolabbi dombtetőn. Elővéve a hátizsákomból a kéktúra atlaszt úgy láttam, hogy a kilátó a Szuhafőtől dél-délnyugatra álló 335 méter magas, névtelen magassági ponton áll. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy esetleg elsétálhatnék oda, de a térképen méricskélve láttam, ez legalább órás menetet jelentene csak odáig, így aztán erről gyorsan lemondtam.

Negyed hétre már le is bontottam és összecsomagoltam a sátrat, aztán hazaszóltam telefonon, hogy minden rendben van és indulok tovább az utamon. Bekapcsoltam a GPS-t, aztán egy perc alatt visszatértem a füves dombtetőről a kéktúra útvonalára. Láttam, hogy egy fiatal pár kapaszkodik fel alattam a keréknyomokon, úgy sejtettem, hogy kéktúrázók lehetnek, akik Zádorfalváról indulhattak kora reggel. Néhány perc alatt utol is értek, mielőtt még elérhettem volna az erdőt. A kis hátizsákjaikkal persze sokkal gyorsabbak voltak nálam, köszöntünk egymásnak, amikor elhúztak mellettem, aztán gyorsan elnyelte őket az erdő.

A magam szerény tempójával meg sem próbáltam lépést tartani velük, aztán kicsit később én is elérve az erdőt beléptem a fák közé. Kényelmes útszakasz kezdődött itt, hiszen véget ért a Zádorfalvánál kezdődő kaptató, a földút éppen csak hullámvasutazott a dombtetők között. Az erdőhatáron elért Nagy-szőlő-tetőről átlendült az út az Égés-tetőre, közben kereszteztem egy pár éves irtásfolton növekvő sarjadék tölgyest. Az öreg erdőbe visszatérve a Kastély-bérc szerény púpján kezdődött az az útszakasz, amit már megemlítettem az első és a második bejárásomkor is. A ritkított, irtásfoltos dombháton több párhuzamos, időnként egymást keresztező ágra szakadt a földút, jelzést pedig csak ritkán lehetett látni az elágazásokban, kereszteződésekben. Itt csak körültekintően lehetett haladni, minden elágazásban kénytelen voltam benézni a továbbinduló utakra, hol látok jelzéseket, de ha egyik úton sem ötlöttek a szemembe, akkor csak a GPS segítségével tudtam továbbindulni.

Ez a sok vacillálás kissé visszavett a tempómon is, végül fél nyolc felé álltam meg az első pihenőmre. Kissé kifújtam magam, a GPS-en láttam, hogy már jó nagy adagot jöttem az indulásom óta. Ittam egy keveset és éreztem, ez a nap is eléggé meleg lesz az előzőhöz hasonlóan! Pár percig még üldögéltem, aztán úgy döntöttem, igyekszem még a reggeli hűvösben minél közelebb érni Aggtelekhez. Folytattam hát az utam az elágazó, összefonódó erdei utak szövevényében, aztán jó negyedóra után láttam, hogy lassan már a végére érek ennek az erdei labirintusnak is. A Kövecses-hegy ritkított, szellős aljú tölgyesén átvágva végül fél kilenc felé értem el a magyar-szlovák határt.

Már tudtam, hogy itt egy komoly útvonalváltozás következik, hiszen korábban a kéktúra a határt jelző táblánál és kopjafánál kelet felé fordult, hogy aztán néhány száz lépés után a Trizsből Aggtelekre tartó országúton induljon tovább, de 2014-ben áthelyezték a nyomvonalat a határnyiladékba, hogy aztán vagy három és fél kilométeres menet végén érkezzünk meg a Baradla-barlang aggteleki bejáratához. Ide terveztem a következő pihenőmet, de még nem éreztem fáradtnak magam, így aztán a jelzőtáblák iránymutatása alapján nekiindultam a nyiladékban továbbinduló ösvénynek.

A korábban, még a szocializmusban karbantartott határnyiladékot már benőtte az erdő, ösvényen indultam neki ennek a szakasznak, aztán pár lépés után keréknyomok fordultak be a határkövek sora mellé. Rátértem erre az útra, ez általában a határ szlovák oldalán vezetett, de nem egyenesen, az elforduló íveit viszont nem mertem követni, mert nem tudhattam, visszatér-e majd később a határra. Így aztán inkább a határköveket követtem az alig járt ösvényen, végül kilenc előtt pár perccel érkezve meg a határ éles törésébe. Egy is tisztás nyílt itt, le is telepedtem a fűbe ledobott hátizsákomra. Pihentem egy sort, ittam egy keveset az egyre jobban megcsappanó vízkészletemből, aztán negyedórányi szieszta után továbbindultam.

A kis tisztáson az eddigi északnyugati irányból sarkosan kelet-délkelet felé fordult a határ, én pedig a jelzőköveket követve hamarosan elértem az erdő szélét. A szlovák oldalon hatalmas kaszálók húzódtak, a fehérre meszelt határkövek ennek a peremén sorjáztak tovább. Szép volt a kilátás a mezőkön keresztül, erdős dombhátak sorakoztak egymás mögött, a távolban pedig a látóhatárt a Szlovák Érchegység vonulata zárta le. Elnézelődtem itt is pár percig, csak utána folytattam az utamat. Egy darabig kinn ballagtam a mezők szélén, aztán a jelzések visszaküldtek az erdőbe és a magyar oldalon kanyargott egy ideig az ösvény a fák között.

Aztán elfogyott az erdő, a határkövek a mezőkön vezettek keresztül, végül megmásztak egy erdős dombocskát. Követve őket én is felkapaszkodtam a halomra, aztán a túlsó oldalán kibukkanva a fák közül már pár perc alatt elértem a réteken át a szlovákiai Gömörhosszúszóról a határon keresztül Aggtelekre tartó aszfaltutat. Pont a volt határállomás épületéhez érkeztem ki, aztán az országúton jobbra indulva gyorsan elértem a kemping kerítését. A jelzések itt balra térítettek, a kavicsos úton végigballagtam a kerítés nyugati oldalán, aztán a kapun betérve végigsétáltam a belső úton a sátortábor mezeje és a faházak hosszú sora előtt. A Baradla szállót elérve megkerestem a hátsó bejárata mellett a kéktúra bélyegző dobozkáját, aztán nyomtam a pecséttel egyet a kéktúra igazoló füzetembe.

Ekkor már tíz óra felé járt az idő, elgondolkodtam azon, kéne itt tartani egy hosszabb pihenőt, hiszen az idővel is nagyon jól álltam, meg aztán enni is kéne már valamit! Végül úgy döntöttem, átballagok az országút túlsó oldalán álló butik- és büfésorra, ott le is ülhetek és haraphatok is valamit. Készítettem még pár felvételt a Baradla szállóról és a barlang sziklafaláról, aztán le is telepedtem az egyik kisvendéglő árnyékos padjaira. Rendeltem egy pár főtt virslit aztán egy üveg Borsodival egyetemben lazán gallér mögé hajítottam az egészet. Mivel kevésnek éreztem ezt, a virsliből rádupláztam, aztán még egy ideig csendesen ejtőztem az asztalomnál.

Csak fél tizenegy felé untam meg a semmittevést. Visszaballagtam a barlang bejárata fölé tornyosuló sziklafal tövébe, aztán nagyot sóhajtva megkezdtem a kapaszkodást a szirt tetejére felvezető lépcsősoron és lebetonozott sétányokon. Pár perces kaptatóval megmásztam a szinte függőlegesen leszakadó sziklaorom csúcsát, itt aztán kimerülten le is dobtam a hátamról a málhát az egyik pad tövébe. Innen is körülnéztem, aztán néhány perces pihenő végén továbbindultam.

Ördögszántásos domboldalban kapaszkodtam tovább, aztán elértem a vékony talajon éldegélő satnya erdőcskét. Az ösvény kanyarogva és szintezve vágott át az erdőfolton, kelet felé tartva értem ki a domboldalban Aggtelek falucskája fölé. Egy kisebb rétre jutva észak felé fordult az ösvény, és már ismét kapaszkodva léptem be a fák közé. A Mész-völgyben kaptattam felfelé egy nagy töbröt jobb felől megkerülve, aztán a Baradla-tető és a Galya-tető közötti nyereg többszörös útelágazásában kelet felé indultam tovább a jelzéseket követve. Kis pihentető szintezést követően ismét emelkedő kezdődött, most fel a Magas-hegy és a Somos-tető közötti nyeregbe.

A széles nyerget elérve már jóval 400 méter felett jártam, szerencsére innen már újra csak szintezett a gyalogút a Magas-hegy keleti oldalában. Aztán egy útelágazásban jobbra, ösvényre térítettek a jelzések és meredek lejtő következett, ami aztán egészen Jósvafőig kitartott alattam. Néhány perces ereszkedéssel értem le a Tengerszem szálló feletti meredek gerincélre, itt a kéktúra a gerinc hosszában indult tovább, de nekem le kellett térnem innen, hogy pecsételhessek a szálló mellett a Baradla-barlang jósvafői bejáratánál. Közben megcsörrent a zsebemben a telefonom, Tibor, az előző napi túratársam hívott már otthonról, elmondta, hogy rendben hazaért még délután, és érdeklődött, merrefelé járok? Pár percet beszélgettünk, aztán továbbindultam.

Leereszkedve a nyeregből meredeken lejtő ösvényen értem ki a szálló és a barlangbejárat között a kikövezett térségen álló pihenőpadokhoz és asztalokhoz. Itt lemálháztam az egyik padra, aztán csak az igazoló füzetemmel és a bélyegzőpárnával a kezemben kerestem meg a pénztár mellett a kéktúra bélyegző falra szerelt dobozkáját. Nyomtam a bélyegzővel a füzetbe egyet, aztán még pár percet ejtőztem a holmim mellett a padon, mielőtt továbbindultam volna. Végül háromnegyed egy felé untam meg a padon való lebzselést, kaptam a hátamra a zsákot és kapaszkodtam vissza a gerincre.

Innen már pár perc alatt leszaladtam Jósvafőre, persze megállva a domboldalban álló harangtoronynál és megcsodálva onnan a falura nyíló kilátást. Már nem olyan szép, mint tíz éve, mert megnőttek azóta a környező fák, de azért még élvezhető! A házakat elérve először a Kecső-patakot kereszteztem egy kis hídon, aztán a nagyobbik vízfolyás, a Tohonya-patak következett. A túlsó parton a jelzések balra küldtek volna tovább, kifelé a faluból, de nekem mindenképpen be kellett mennem a központba, hogy a közelgő hétvégére is tekintettel feltölthessem a készleteimet. Egyébként innen egészen Bódvaszilasig nem érintek lakott települést, oda viszont csak a következő nap, szombat délután fogok megérkezni, amikor már valószínűleg zárva lesz minden bolt!

Így aztán a kis önkiszolgáló áruházban beszereztem a három napra elegendő kenyeret, vettem friss zöldséget és a vízkészletem is teljesen feltöltöttem. A boltból kilépve az ásványvizet áttöltöttem a saját törhetetlen palackjaimba, aztán a kaját is elcsomagolva némi beletörődéssel vettem a hátamra a jócskán megnövekedett súlyú málhámat! Nem is mentem vele messzire, csak az út túlsó oldalán álló Jósva étteremig. Kértem benn egy Borsodit, aztán leülve vele a hűvös belső helységben itt is sziesztáztam egy sort.

Úgy terveztem még otthon, hogy a távot nagyjából háromfelé osztva érkezem majd meg szombat délután Bódvaszilasra, így aztán ezen a napon már nem voltak nagy terveim. Úgy gondoltam, innen már csak három kilométert megyek a Szőlő-tető mára már nagyrészt felhagyott zártkertjeiig, és ott verek majd sátrat, akkor pedig minek sietni! Mivel volt térerő ragyásig, megnéztem a hátizsákból elővett okostelefonomon a következő napok időjárását, de nem volt semmi újdonság a nap alatt: meleg, változóan felhős időt jósoltak az egész hétvégére! Üldögéltem még egy sort a söröm maradéka mellett, aztán kettő felé a hátamra kapva a zsákot visszaballagtam a kéktúra útvonalára.

A Tohonya-patakot követve hagytam magam mögött Jósvafőt, pár perc alatt elérve a patak egyik forrását, a bővizű Nagy-Tohonya-forrást. A patak vize a Kossuth-barlang ráccsal lezárt kapuja előtt tör a felszínre a sziklák között. Itt is megálltam pár percre és készítettem néhány képet a kőtömbök közül előtörő vízről. Továbbindulva a túra egyik legszebb szakasza kezdődött a Tohonya-patak völgyében, ugyanis az imént látott forrás a patak vizének csak az egyik – igaz, a nagyobbik – részét adja!

A szűk szurdokvölgy alján egy földút és maga a patak osztozik, aztán hóolvadás után, kora tavasszal, amikor megnő a patak vízhozama, akkor a víz az úr, és kikívánkozik az útra is, már láttam így a patakot az első bejárásom idején, amikor a fiammal április közepén jártunk itt. Most azonban megfért a vízfolyás a medrében, így kényelmesen járható volt a kanyargós, sziklás völgy földútja. Egy baja van csak ennek a szurdoknak, mégpedig az, hogy túlságosan rövid, így aztán pár perc alatt elértem a völgy kiszélesedő felső szakaszán a rétek hosszú sorát.

Egy kicsit feljebb jutva a völgy kettéágazott, én pedig a jelzéseket követve a kissé szűkebb, jobb oldali ágát választottam, a Lófej-völgyet. Nem sokáig vezetett azonban a völgy alján az út, pár száz lépés után élesen jobbra fordulva meredeken kikapaszkodott onnan a füves fennsíkra. Lihegve értem el a mezők peremét és tűnt fel előttem egy mélyedésben a Hucul ménes karámjának piros teteje. Feléje indultam tovább a keréknyomokon, azonban még az épület előtt beletorkollottak azok egy keresztező földútba. Jobbra mentem tovább ezen az úton, az irányjelző táblák pontosan mutatták az utat.

Nagy ívben megkerültem a ménes területét, aztán a távolban megpillantottam a lovakat is. Bár már többször jártam erre, soha nem volt hozzájuk szerencsém, de most láttam, hogy pont feléjük tartok majd az úton és bíztam abban, hogy nem mennek arrébb addig, míg oda nem érek melléjük! Pár perc alatt meg is érkeztem hozzájuk, éppen ott legelésztek a földút mellett! Készítettem róluk pár felvételt, aztán továbbindultam a mezőkön átvezető keréknyomokon.

A bokorcsoportok között kanyargó úton hamarosan elértem a Szelce-völgy déli bejáratát, itt kereszteztem a szintén Jósvafőről, de másik útvonalon érkező jelzés földútját, ami egyenesen a völgy felé indult tovább, én pedig a és a falu óta velünk tartó jelzéseket követve kelet felé vágtam át a keréknyomokon a mezőkön. Végül elértem az erdőt és megkezdődött a Szőlő-tetőre felvezető kapaszkodás. Ez nem volt túl hosszú, különösen meredek sem, háromnegyed négy felé már meg is érkeztem a hajdanvolt zártkertek közé. Itt ágazott el egymástól a és jelzés útvonala, én pedig körülnéztem, hogy valamilyen sátorozásra alkalmas helyet keressek magamnak a környéken.

Még állt pár ház a környéken, néhány kertet is műveltek még, de a terület zöme kaszáló volt, kellemes, bokáig, vagy térdig érő fűvel. Pár perc alatt ki is választottam az alkalmas helyet, kissé távolabb húzódva az úttól, de kitűnő panorámával az alattam elterülő Színpetri völgyére. Negyed öt felé már állt a sátor, de a délutáni melegben még nem húzódtam be, inkább a mellette leterített polifoam matracomon végigfeküdve sziesztáztam, szunyókáltam végig a délutánt. Fél hét után bújtam csak be a sátorba, hazatelefonáltam, hogy minden rendben, lediktáltam a GPS-ről a sátor pozícióját, aztán egy kis további lustálkodás után megvacsoráztam már a fejlámpám fényében. Fél kilenc felé tettem el magam másnapra.