Bár a Vadszőlő panzió tetőterében volt a szállásunk és az idő sem volt éppen hűvös, cseppet sem volt meleg a szobánkban, a nyitott tetőablakon keresztül járt a levegő és reggelre kimondottan fáztam, bár a hegyek közé zárt völgyben fekvő Bakonybélben azért eléggé meg tud ülni a hideg. Reggel hat óra felé kezdtünk el készülődni, nagyjából hétre végeztünk mindennel, aztán leballagtunk a földszintre reggelizni. A recepciós fiatalember mondta, hogy az étterem helyett kiülhetünk a kerti padokhoz, asztalokhoz is, így aztán oda kértük a reggelinket, Dominik a mindent bele rántottáját én pedig a két pár főtt virslimet. Háromnegyed nyolc felé fizettük ki a szállásunk és az étkezések árát, aztán a zsákokat a hátunkra kapva bele is vágtunk a túrába. Igyekeztünk még a hűvös reggeli, kora délelőtti órákban túl lenni a túra nehezén, vagyis felérni a Kőris-hegy 709 méter magas csúcsára!

A Vadszőlőtől indulva a Fürdő utcán pár lépéssel visszatértünk az Országos Kéktúra útvonalára, aztán már a jelzéseket követve fordultunk rá az Ady Endre utcára, amin a falun áthaladó országútig, a Pápai útig ballagtunk. Ezen rövid kitérőt tettünk egy kis vegyesboltig, innivalót és nasit vettünk az útra, aztán visszatérve a buszforduló aszfalthurkához és mellette jobbra fordulva hamarosan elértük Bakonybél szélső házait. Az ott kezdődő keskeny aszfaltúton ballagtunk tovább, megkerülve az utat elzáró fémsorompót. Az út bekanyarodott a Száraz-Gerence (más néven Öreg-Séd) völgyébe, az utunk mellé társult a kiszáradt, köves medrű patak. Kellemes erdőjárás vette itt kezdetét, a kopottas aszfaltút a völgy alján kanyargott, és csak nagyon enyhén emelkedett. Nagyjából húsz perc alatt érkeztünk meg a jelzés kiágazásáig, ahol egy útszéli oszlopon jelzőtáblák sora mutatta a továbbvezető utakat.

Domi hívta fel a figyelmemet arra, hogy két ellentétesen álló tábla is mutatta Bakonybél irányát, méghozzá mindkettő az Országos Kéktúra útvonalán! Már évek óta beszédtéma a kéktúrázók között a 2015-ben a Kékkör útvonala mentén kihelyezett jelzőtáblaerdő, amiket valami elképesztően fals, a túrázókétól teljesen idegen logika alapján készítettek el! Amikor elmondták rendező elvet, megértettem, csak éppen ez alapján abszolút megtévesztő információkat lehet a célközönséghez, vagyis a túrázókhoz eljuttatni! A balra, visszafelé mutató tábla 1,8 km-re taksálta a Gerence fogadó – vagyis az egyik bakonybéli kéktúra pecsételőhely irányát, a kéktúra útvonalán jobbra mutató pedig 2 km-re Bakonybélt, pedig abban az irányban éppen távolodtunk a településtől! Persze a tábla készítőinek logikája szerint arrafelé indulva hamarosan elérjük a jelzés kiágazását, ami valóban visszavezet Bakonybélbe, de ez a kiegészítő információ nem szerepelt a táblán! Mérgelődtem egy sort, még le is fényképeztem az ominózus táblát, aztán továbbindultunk.

Újabb negyedórás menettel értük el azt a pontot, ahol le kellett térnünk az aszfaltútról. Balra, egy keskeny ösvényen vágtunk neki az erdőnek, aztán pár perc múlva ez a szűk gyalogút keményen emelkedni kezdett. Megkezdődött tehát a Kőris-hegyre felvezető hosszú, kimerítő kaptató! Hamarosan magunk mögött hagytuk az öreg erdőt, egy kefesűrűségű sarjerdőben kapaszkodtunk lihegve a hajdan volt Barátok útjának szurdoka mentén. A valaha Bakonybélt és Zircet összekötő útnak ezt a szakaszát már rég benőtte az erdő, csak a pár méter mély árok maradt meg belőle. Megálltunk pár perc pihenőre az ösvény szélén, a hátizsákokra lerogyva egy ideig szóhoz sem tudtunk jutni, amikor egy magam korabeli úriember tűnt fel fütyörészve azon az emelkedőn, ami annyira megizzasztott bennünket! Köszöntünk egymásnak, aztán megállt egy percre beszélgetni mellettünk. Amikor továbbindult, csak néztünk egymásra Dominikkel: így is lehet túrázni, bár ő csak egy kis oldaltáskával járta az erdőt, mi pedig a hátunkon cipeltük a nehéz zsákokat!

Továbbindulva már néhány perc alatt elértük az újulat felső peremén az öreg erdőt, itt az emelkedés is megenyhült. Egy kátyús erdei földútra térve értük el a rakodó gazos tisztását, itt az összefonódó, elágazó keréknyomok között utat tévesztettünk, és csak a jelzések hiányára figyeltem fel továbbindulva. Visszafordultunk, és megkerestük a térképemen Lipka útnak jelzett erdei dózerutat. Egy-két percig rajta ballagtunk, aztán jobbra, ösvényre térve levágtuk egy hajtűkanyarját. Szellős, füves aljú bükkösben emelkedett alattunk a gyalogút, aztán Domi észrevett az egyik koros bükk tövében egy geoládát. A műanyag dobozka a fa gyökerei között bújt meg, de nem volt nagyon elrejtve, így a tőle pár lépésnyire haladó ösvényről is szemet szúrt. Írt valami üzenetet, hogy itt jártunk és megtaláltuk a dobozt, aztán folytattuk a kapaszkodást.

A gyalogút egymás után vágta le a Lipka út hajtűkanyarjait, aztán az út beállt mellénk. Itt a gyalogút hirtelen kevésbé kijárttá vált, valószínűleg az előttünk itt járt kéktúrázók zöme rátért ezen a ponton a dózerútra, de mi maradtunk a magas aljnövényzetben kanyargó szűk, benőtt ösvényen. Pár percig szenvedtünk rajta, bujkáltunk a belógó ágak és indák szövevényében, aztán mi is inkább kiballagtunk a földútra. Az emelkedő egyre inkább megenyhült, végül elértük a Parajos-tető és a Kőris-hegy közötti nyereg széles fennsíkját, az Eleven-förtést. Ott ültünk le pihenni legközelebb, ahol a hegytetőre tartó keskeny, kopottas aszfaltcsík keresztezte az utunkat. Csak háromnegyed tíz után vágtunk bele a Kőris-hegyre vezető végső kapaszkodásba.

Egy ideig egy ösvényen kaptattunk felfelé, aztán ez a gyalogút beletorkollott az aszfaltútba. Pár lépés erejéig tértünk csak rá az útra, aztán a jelzéseket követve levágtuk a szerpentinező aszfaltút egyik hajtűkanyarját. Kemény kapaszkodással értük el újra a köves hegyoldalban az utat, megkönnyebbülve léptünk ki ismét az aszfaltcsíkra pár perc múlva. Végül ezen érkeztünk meg a hegytetőn a lokátor állomás előtti autóparkolóba. Átvágva rajta már pár lépéssel feljutottunk a továbbinduló gyalogúton a tényleges hegytetőn álló favázas Vajda Péter kilátóhoz. Lemálháztunk a tövében lévő egyik pihenőpadnál aztán felkapaszkodtunk a lépcsőkön a tetőszintre.

A Kab-hegyhez hasonlóan a Kőris-heggyel sincs szerencsém! Már harmadszor járok fenn, de soha nem igazán szép a kilátás innen! Az első bejárásomon, amikor a fiammal voltam itt, szakadt az eső, a másodikon pedig, egy párás októberi napon szintén nem volt sok kilátás. Bár most hétágra sütött a nap, a hőség miatt párás volt a levegő, ami megint csak korlátozta a kitekintést. Ráadásul a kilátó teraszának nyugati oldalára egy sűrű rácsot szereltek, állítólag azért, hogy felfogja a radarhullámokat, de szerintem pusztán abból az okból, hogy illetéktelenek ne tudjanak a radarállomás felé fényképezni! Azért a párás idő ellenére jól látszottak kelet felé Szépalmapuszta házai és mögötte a Zircig húzódó erdőség. Pár percig elnézelődtünk odafenn, aztán visszaereszkedve a padokhoz tartottunk egy nagyobb pihenőt.

Jó fél órát a hegytetőn töltve csak tizenegy után pár perccel vettük a hátunkra újból a málhát és kezdtük meg az ereszkedést a Kőris-hegy keleti oldalában. Azért innen se piskóta megmászni a hegyet, a meredeken ereszkedő ösvényen meg is csúszott a bakancsom és seggre ülve szánkóztam pár lépést lefelé a kavicsokon. Felálltam egy pillanat alatt, Dominik figyelmeztetett arra, hogy esés közben hátrakönyökölve megkarmolta a karom valami éles kő és most kicsit vérzik. Na mindegy, ebcsont beforr! Eléggé meredeken ereszkedve értünk el egy pár éves irtásfolt helyén növekvő csemete tölgyest, ezen átvágva érkeztünk le a hajdanvolt Kisszépalmapusztára. Az első bejárásomon még álltak az erdei tanya épületei, de mostanra már eldózerolták azokat, viszont építettek egy esővédő házikót és pihenőpadokat a tisztás füvére. Ezek azonban a rét napos oldalán álltak, mi pedig inkább a fűbe telepedtünk le a fák árnyékában. Erre a napra is kezdett kialakulni a hőség, igyekeztünk hát megbecsülni minden apró árnyékot!

A hegytetőről leszaladó aszfaltút is ide érkezett – ez egyébként ugyanaz az út volt, amelyiken Bakonybélből is elindulunk –, erre ráfordulva gyalogoltunk tovább a volt erdei tanya tisztásáról. Errefelé már megszűnt a lejtés, aztán három-négyszáz lépés után innen térítettek le bennünket a jelzések erdei keréknyomokra. Nagyjából tízperces út végén értük el a Kőris-hegyet borító erdőség peremét, egy kaszáló déli szélén végigballagva és egy bokorsort keresztezve érkeztünk ki a Szépalmapusztára tartó kövesútra. A fákat magunk mögött hagyva pont a fejünk búbjára tűzött a nap, és a szellő sem rebbent. Felkaptattunk a mezőkön keresztül az erdei hotel előtti útelágazásba a kanyargós úton, ott pedig elhevertünk egy facsoport árnyékában. Ekkor már fél egy felé járt az idő, ittunk a vizünk maradékából, és eldöntöttük, hogy a maradék csak elég lesz Borzavárig, így nem mentünk be a szállodába vizet lejmolni. Sokáig elheverésztünk az árnyékban, mire háromnegyed egy felé rászántuk magunkat a továbbindulásra.

A jelzések a szálló keskeny, de jó minőségű aszfaltútja mellett voltak felfestve a fákra, aztán az út átvágva egy erdőfolton kiért a mezők peremére. Egy ideig még az úton kellett itt is haladni, aztán a jelzések behívtak bennünket a fák közé. Ismertem már ezt a szakaszt a korábbi bejárásaimról: akkor kellemes volt a séta az úttal párhuzamosan haladó kanyargós ösvényen, de most ez is eléggé be volt nőve, már a kezdetét is nehéz volt megtalálni egy már régen használt erdei rakodó dzsindzsás tisztásán! Szerencsére a jelzések megmutatták az ösvény helyét, később az út is egyre jobban kitisztult, végül is nem bántuk meg, hogy letértünk az aszfaltról a fák árnyékába! De az ösvény nagyjából kilométernyi menet után újra egyre benőttebb lett, így aztán a törtetést megunva pár lépéssel visszatértünk inkább az erdőszélre, a szálló bekötőútjára.

Nem sokkal később egy mezi elágazásban jobbra fordultunk egy sokkal kopottabb aszfaltútra, ezen aztán felkapaszkodtunk a Borzavár előtti Templom-dombra. Elballagtunk a tetőn álló mobiltelefon átjátszótorony tövében és már vártam, mikor fog felbukkanni a falu templomtornyának keresztje előttünk. Nagyon figyelve észre is vettem, amikor a tetőn átbukó aszfaltcsík végében megjelent a torony tetején lévő kereszt, aztán továbbhaladva kibukkant maga a templomtorony is. Most már nem volt más dolgunk, mint megtalálni az útból jobbra kiágazó keskeny ösvényt, ami aztán levezetett a faluba, a templom mellé. Ez is meglett természetesen, így aztán pár perc múlva már ki is léptünk a Borzaváron végigvezető Fő utcára.

A faluban több helyen is lehet pecsételni: a polgármesteri hivatalnál, a vegyesboltnál és az Oázis presszónál is, ráadásul mindhárom a Fő utca mentén található. Legelőször azonban egy működő kék kutat kerestünk, ahol aztán arcot, kezet mostunk és a vízkészletünket is feltöltöttük. Nyugodtan mondhatom, dögmeleg lett kora délutánra, be is húzódtunk a délben zárva lévő vegyesbolt melletti ház árnyékába. Itt intéztük el a pecsételést is, a kerítésre szerelt dobozkájából előhúzott bélyegzővel beütöttük a stempliket az igazoló füzeteinkbe. Csak kettő után indultunk tovább az utunkon, de nem sok kedvünk volt a hőség miatt ehhez a túraszakaszhoz!

A Fő utca hosszú és egyre meredekebb lejtőjén letrappoltunk a Borzavári-patak völgyébe, aztán a jelzéseket követve egyből letértünk az útról a patak keresztezése után az úttal párhuzamos keréknyomokra. Talán kétszáz lépés után kellett otthagynunk az útmenti keskeny kaszálót, hogy egy alig kijárt ösvényen felkapaszkodjunk a Pintér-tető oldalában. Egy ideig a bokros, köves hegyoldalban kanyargott a nem túl kijárt gyalogút, aztán végre elérve az erdőt a fák árnyékában ballagtunk tovább. Keréknyomok fordultak alánk, ezeken tettük meg aztán a további út nagy részét.

A kaptatót kisebb lejtő követte, leereszkedtünk egy sekély völgyecskébe, ennek a túlsó oldalán aztán ismét elkezdődött az emelkedő. Ez hosszabb volt az előzőnél, ráadásul egy irtásfoltra kiérve ismét a délutáni tűző napsütésben poroszkáltunk a poros földúton. Szerencsére azonban ennek a szakasznak is a végére értünk, újra a fák között haladhattunk, ráadásul elértük a tetőt is, ahonnan már gyengén lejteni kezdett az utunk. Itt már a Pintér-hegyi parkerdő gyalogútjain jártunk, kanyarogva ereszkedve le rajtuk az erdőszéli rét játszóterére. Innen hívtam fel a szállásunkat, hogy mondják el, hogy kell eljutnunk a Deja vu faházakhoz, amikről tudtam, hogy itt kell lenniük a környéken, de csak egy helyrajzi számunk volt cím gyanánt!

Végül kiderült, hogy alig ötpernyi sétára vagyunk csak a faházaktól, így aztán a parkerdő kapuján kilépve rátértünk a Pintér-hegyi erdősorra, ami végül is Zirc legszélső utcája, hiszen csak a jobb oldalán álltak házak, bal oldalon még az erdő kísérte az utat. Pár perc múlva észre is vettük az üdülő kapuját, ezt a kéktúra térképem Erdőalja Panzióként jelezte. Belépve meg is láttuk a minket váró gondnokot, akivel pár perc alatt elintézve az adminisztrációt elfoglalhattuk a hatalmas bekerített területen az egyik fák között álló kis faházat. Fáradtan rogytunk le a házikó nappalijában az ülőgarnitúrára, pár percig szólni sem volt kedvünk!

Ekkor még csak negyed négy felé járt az idő, elheverésztünk egy ideig a szobánkban, aztán lezuhanyoztunk és folytattuk a semmittevést. Végül fél hat felé vettünk erőt magunkon és legyalogoltunk a kéktúra útvonalán a városba, ahol aztán beültünk a gondnoktól tippként kapott Patkó vendéglőbe. Kellemesen hűvös volt a hely, ráadásul a vacsorára rendelt magyaros pizzákban sem kellett csalatkoznunk, így aztán mielőtt felkerekedtünk volna, rendeltünk még egy pizzát másnapra, reggelinek. Végül fél nyolc felé indultunk vissza a szállásunkra, ahol már nem maradtunk fenn sokáig, némi szöszmötölés után le is feküdtünk aludni.