Jól aludtunk a szellős faházban, de hajnalban dörgésre ébredtünk és kisvártatva az eső is eleredt. Az okostelómat bekapcsolva láttam, hogy egy zivatarfront érte el éppen Zircet, de mivel utánpótlása nemigen volt, reméltem, hogy gyorsan javulni fog az idő utána. De végig esőben készülődtünk össze és ballagtunk át reggelizni a faházak közös konyhájába. Itt már várt minket az este a hűtőben hagyott magyaros pizzánk, amit meg is ettünk pár perc alatt. Már hét előtt végeztünk a reggelivel, aztán mivel nem volt más dolgunk, bezártuk a faházat, a kulcsot a gondnokkal előre egyeztetett helyen hagyva, aztán a hátunkra kaptuk a zsákokat és nekiindultunk az aznapi menetnek. Ezen a pénteki napon Dominik már nem akart egész nap velem tartani, hiszen már a túra felénél, Bakonynána előtt meg lesz neki a bakonyi ötven kilométer a Gyermek Kéktúra tájegységi jelvényéhez, így aztán azt beszéltük meg, addig tart velem Bakonynána után, amennyi még jólesik neki.

A kis erdei telep kapuján kilépve visszaballagtunk a Pintérhegyi erdősoron a parkerdő közeli kapujáig, ott pedig ráálltunk az Országos Kéktúra jelzett útvonalára. Már nem esett, de még borongós volt az idő, mindenesetre bíztunk abban, hogy hamarosan kisüt majd a nap! A hosszú Deák Ferenc utcán lesétáltunk a domboldalból a városközpontba, közben elhaladtunk az utca „S” kanyarjában a Patkó vendéglő előtt, ahol előző nap megvacsoráztunk. Húsz perc alatt értünk a Rákóczi térre, itt megmutattam Dominak a kis parkban álló turista emlékművet, a kőből faragott bakancsot, vagyis a Közép-dunántúli Piros jelzés útvonalának végpontját, aztán egy percre átsétáltunk a tér túlsó felére, apátság épületéhez is. Nem akartunk sokat időzni itt, hiszen még lógott a lába az esőnek, ráadásul be is akartam még vásárolni, hiszen eddig a szállásainkon tudtunk étkezni, nem is volt sok élelem a hátizsákjainkban, ezután viszont nomádkodni szerettem volna a túrám végéig, ami azt jelenti, hogy kell lenni elég élelmemnek a vacsorákhoz és reggelikhez.

A Köztársaság utcára rátérve magunk mögött hagytuk az apátság épületét, végigvonultunk az arborétum hosszú kőkerítése mellett, aztán elértük a Tesco áruház előtti körforgalmat. Itt letértünk a jelzések útvonaláról és a parkoló leaszfaltozott térségén keresztül elsétáltunk az áruházhoz. Benn gyorsan összekapkodtuk a szükséges dolgokat, és miután fizettünk a pénztárban, a kezünkben a szatyrokkal átballagtunk a szomszédos vasútállomásra. Még zárva volt a váróterem, így aztán a forgalmi irodába beszólva kinyittattuk azt, benn pedig a pénztárablak mellett a falra szerelt kéktúra bélyegzővel elvégeztük az adminisztrációt. Az egyik padon elrámoltam mindent a hátizsákomba, végül megettük azokat a banánokat, amiket még a szupermarketben vettünk nasinak. Pontban nyolckor léptünk ki a váróteremből és a sínek mentén visszasétáltunk oda, ahol a Köztársaság út keresztezte a vasúti vágányokat. Itt tértünk rá újból a kéktúra útvonalára.

Még borongós időben hagytuk magunk mögött a várost az enyhe kaptatón, az utolsó házak után elfogyott a járda, itt átváltottunk az út bal oldalára, és folytattuk a dombok közé vezető emelkedőt. Mielőtt az országút befordult volna egy dombhajlat mögé, megfordulva készítettem pár felvételt az alattunk elterülő kisvárosról. Aztán továbbindulva eltűnt mögöttünk a panoráma és negyedórás menettel elértük Nagyesztergár szélét. Itt ismét járda kezdődött az út jobb oldalán, végigbaktattunk rajta, közben magamban jót szórakoztam azon, hogy szinte minden kert előtt más magasságba építették a gyalogjáró betoncsíkját, így garantált volt, hogy a telekhatáron két-három lépcsőfokkal feljebb vagy lejjebb kellett folytatnunk az utunkat. Végül elértük a jobbra nyíló Erdei Ferenc utcát, amire rátérve végül magunk mögött hagytuk ezt a falut is. Első pihenőnket az utca végén tartottuk, az utolsó ház mellett letelepedve egy kis füves foltra.

Még ekkor is csak háromnegyed kilenc felé járt az idő, nem kellett különösebben sietnünk, így aztán elheverésztünk a fűben majdnem negyedórát, mire folytattuk az utunkat. A szélső házakkal szemben fekvő erdőfoltba léptünk be az erdősarkon induló úton és kezdtük meg az ereszkedést a Gaja völgye felé. Eléggé ritkán használhatják ezt az utat, az indák, faágak már eléggé benőtték, az alja is dzsindzsás volt, de még járható. Domi észrevette, hogy még virágzik az út mentén a bodza, és a hátizsákjából egy zacskót elővéve gyűjteni kezdte az elérhető magasságban lévő virágokat, hogy aztán otthon a nagymamája szörpöt készítsen belőle. Segítettem neki lehúzkodni az ágakat, közben persze a leveleken megült esővíz alaposan el is áztatott bennünket. Végül leértünk a domb alján a völgy fenekére, itt egy kis kőhídon egy erecske felett átkelve lenn indultunk tovább. Habár a térkép nem nevesítette ezt az erecskét, de ő is a Gaja-patak egyik ága lehet. Ebben a vizenyős, susnyás völgyecskében „születik” ugyanis a Gaja-patak, ami a Bakonyon átvágva még többször is az utamba fog akadni az elkövetkezendő napokban!

Persze errefelé is virágzott még a bodza, és nagyjából fél óra alatt Dominik gyűjtött is egy nagy zacskónyit belőle. Ezzel aztán jól elvoltunk, ráadásul semmi látnivaló sincs errefelé, hiszen az úttól jobbra és balra csak elvadult erdők, mezőknek húzódnak hosszan. A kis kőhíd után talán egy kilométerrel vettük észre, hogy a jelzések jobbra letérnek az útról és gyalogúton pár lépéssel magasabbra kapaszkodnak a domboldalon. Rátértünk hát erre az ösvényre, aztán néhány perccel később egy derékig érő füvű kaszálóra érkeztünk ki. Jelzés egy szál se volt, de a letaposott nyomokat követve átvágtunk a mezőn, persze a GPS-en ellenőrizve a direkciót. Végül egy keresztező középfeszültségű távvezeték nyiladékában tértünk vissza a földútra és arra ráfordulva láttuk meg pár száz lépés után Veimpuszta elhagyatott épületeit.

Az erdő által már rég benőtt, romos házak előtt az út kétfelé ágazott, itt álltunk meg az elágazás füves foltján a következő pihenőnkre. Megültünk pár percre, Dominik a bakancsát levéve zoknit cserélt, mert a susnyás úton alaposan beázott a bakancsa és tocsogósra szívta a zoknija vízzel magát. Háromnegyed tíz felé indultunk tovább az elágazásban a bal oldali, kevésbé kijárt nyomokat választva, ezen aztán pár lépés után egy, az eddigihez hasonlóan alaposan benőtt utat értünk el, amin aztán balra fordulva visszaereszkedtünk a Gaja völgyének aljára. Itt magunk mögött hagyva az erdőt magas füvű, vizenyős rétekre értünk ki, ezeken indultunk tovább jobbra, délkelet felé. Az alig használt keréknyomokon vágtunk át ezeken a sásos, gazos területen, a hajnali esőtől annyira nedves volt ez a környék, hogy még az én bakancsaim is átnedvesedtek, Domi száraz zoknijai viszont megint lucskossá áztak.

Közben egy kis hátizsákos túrázó ért utol bennünket, pár szót váltottunk, aztán hamarosan eltűnt a magas gazban a szemünk elől. Emlékezetből tudtam, hogy itt valahol a kéktúra erről az útról letérve ismét befut az erdőbe, a GPS segítségével meg is találtuk a pontos helyet, de nyom egy szál sem indult a fák felé, mi pedig nem akartuk otthagyni a legalább kicsit kijárt keréknyomokat! De semmi baj, az út párhuzamosan haladt a fákkal és a kéktúra útvonalával, amíg ez nem változik, addig semmi gond! Végül pár perc után a keréknyomok is befordultak az erdőbe és itt meglettek a jelzések is: ösvényen érkeztek jobbról és az utat keresztezve indultak tovább. Most már rátértünk az alig járt ösvényre és pár perc alatt elértük azt az eltört törzsű fát, amire már emlékeztem a korábbi bejárásaimról.

Szépen, lassan korhad, néhány év múlva biztosan el fog már tűnni, de törzsének még álló része büszkén őrzi hajdani nagyságát! Megkerültük ezt az eltört törzsű fát és pár lépéssel kiértünk a Gaja partjára. Itt már egy elég tekintélyes patakocska volt, jó két méter mélyen be is vágta magát a laza talajba. Leereszkedve a patakvölgybe kereszteztük a lépegetőköveken, aztán a túlsó oldalán felkapaszkodtunk a magas partra. Pár méterrel a patak fölé kerültünk, aztán elfordultunk tőle és nekivágtunk az erdőnek. Hamarosan keréknyomokra tértünk, balra, délkeletnek fordultunk vele együtt és ezen az erdei úton elbaktattunk a Cser-hát dombja tövében fekvő tisztásig.

Dominik itt újra levette a bakancsát és a csurom vizes zoknijait, a felázott talpain már láttuk, hogy megjelentek a vízhólyagok. Ennek a fele sem tréfa! Végül úgy döntöttünk, hogy Bakonynána már itt van a közelben, ott amúgy is meglesz a tájegységben előírt ötven kilométere, így aztán nyugodtan buszra szállhat és elindulhat hazafelé. Alapos esélyt láttunk arra, hogy még világosban haza is fog érni Gyöngyösre! A rövid pihenő után a gyér jelzéseket követve balra indultunk tovább a réten és egy abszolút eseménytelen erdei út végén tizenegy után néhány perccel kiértünk a Bakonynánára vezető keskeny aszfaltútra. Erre rátérve aztán tíz perc alatt megérkeztünk a falu határába. Csak itt vettük észre, hogy időközben felszakadozott az eddig zárt felhőtakaró és melegen kisütött a nap.

Az Országos Kéktúra nem megy be a faluba, rögtön az első házaknál jobbra tér, hogy ráforduljon a Tés felé kiágazó aszfaltútra, onnan pedig pár lépés után egy balra kezdődő murvás gyalogúton induljon tovább a Gaja-szurdok felé, de itt található a kéktúra bélyegző is egy villanyoszlopra szerelt dobozkában. Elintéztük az adminisztrációt, aztán Domival elindultunk befelé a faluba a buszmegállóba. A völgyből a házak közé felkaptatva találtuk meg a buszmegálló tábláját, a menetrendet ellenőrizve pedig észrevettük, hogy 12:06-kor, tehát alig több mint fél óra múlva menni fog egy busz Zircre! A megálló mellett a tuják melletti árnyékos fűfoltra letelepedve elővettem az okostelómat, ezen aztán láttuk, hogy a buszhoz van vonatcsatlakozás Zircen és Veszprémben sem kell majd sokat várnia Dominak a Budapest felé továbbinduló csatlakozásra! A buszra várva megebédeltünk a fűben, és egy kérincsélni odajött macskakölyökkel is eljátszottunk pár percet, mire a busz megérkezett.

Domi felszállt a buszra, megvártam az indulást, aztán a hátamra kaptam a zsákomat és a faluvégre visszatérve a kéktúra pecsét villanyoszlopa melletti kékcsapnál feltöltöttem a vízkészletemet, és csak utána folytattam az utam. A murvás úton elbandukoltam a közeli Prémmalomig, aztán a telkét balról megkerülve érkeztem meg a jól kitaposott gyalogúton a Gaja-patak völgyébe. Ez már nem olyan lapos völgyecske volt, mint ahol délelőtt jártunk, itt a patak már egy mély szurdokvölgyet vágott magának a dombok kőzetébe, ahogy a gyalogúton baktattam, mélyen a völgy aljából hallottam csak a patak csobogását. Jó húsz percet követtem a patakot a kanyargós szurdok oldalában, amikor aztán az ösvény leereszkedett a patakpartra.

Szépen kiépített erdei pihenő állt itt a Gaja kiszélesedő völgyében, szokás szerint most is több családot láttam letelepedve itt, gyerekzsivaj verte fel az erdei csendet. Letérve a jelzések útvonaláról a patakparton indultam tovább, és ballagtam el a pár száz lépésnyire lévő Római fürdőig, ahol a Gaja vize kis vízesések hosszú során keresztül zuhog le egy sokkal mélyebben fekvő szurdokvölgybe. Levéve a zsákot a hátamról körbesétáltam a helyet, pár képet is készítettem a vízesésekről. Elnézelődtem még egy keveset, aztán a motyót a hátamra kapva visszatértem az erdei pihenőnél a kéktúra útvonalára.

Meredek kapaszkodó kezdődött itt, ki a Gaja mély völgyéből, lihegve értem fel a gerincre pár perc múlva. Itt egy kicsit kifújtam magam, majd pont olyan meredeken, ahogy felkapaszkodtam, most leereszkedtem a gerincről vissza a Gaja-patak mellé, hiszen most csak azt a dombgerincet másztam meg, amit a patak kényelmesen megkerült. Egy darabig még az erdőben baktattam a földúton, aztán ott, ahol kiértem a mezők szélére, a jelzések jobbra térítettek és elvezettek a keréknyomokon a patakig. Régebben át kellett itt gázolni a vízen, de most építettek egy kis gyaloghidat a patak fölé, nem pont az út nyomvonalában, hanem pár lépéssel jobbra tőle. Így aztán száraz lábbal keltem át most a Gaján és indultam tovább a mezőkön kanyargó keréknyomokon!

Kényelmes része ez a túrának, de most távoli dörgéseket hallottam a hátam mögül és hátrapillantva láttam, hogy egy sötét zivatarfelhő igyekszik utolérni engem nyugat felől! Ennek a fele sem tréfa, egy pillanat alatt felmértem, hogy nem egy életbiztosítás, ha a zivatar a mezők közepén kap el, így aztán magasabb sebességbe kapcsoltam, hogy legalább a Szentkút viszonylag védett ligetéig elérhessek az eső előtt. Kicsit megfuttatott a viharfelhő, ugyanis egyre közelebbről hallottam a lecsapó villámok dörrenését, és már felettem volt a zivatarfelhő széle, amikor a jásdi vízmű telephelye után megérkeztem a Szentkút ligetéhez. Lemálházva az egyik padon pár perc múlva sétára indultam, mivel az eső csak nem akart megérkezni!

Megnéztem a kis templomocskát, a szabadtéri istentiszteletek helyszínét és a domboldalba felszaladó kálvária tövébe is elballagtam. Közben az eső elkezdett cseperészni, de erősebben nem kezdett rá, pár perc múlva ez is abbamaradt. Úgy látszik, csak a szélét kaptam el a zuhinak, így aztán visszaballagtam a zsákomhoz és hátamra kapva továbbindultam Jásd felé. A Szentkút ligetét kívülről megkerülve érkeztem meg a kapuján kiszaladó füves keréknyomokhoz, ezekre rátérve aztán már negyed három előtt elértem Jásd határát. A földút egy hídon átvezetett a patak felett és felsétáltam rajta a faluközpontba. A pecsételőhelyek fórumából már tudtam, hogy kocsma zárva tart a déli, kora délutáni órákban, de a kéktúra pecsét dobozkája kívül volt felszerelve, a kerítésre. Gyorsan elvégezve a papírmunkát pár percet pihentem még az ivó teraszán az egyik sörpadon, aztán továbbindultam.

Egy kis mellékutcán visszaereszkedtem a Gajához, itt egy gyaloghídon tudtam visszatérni a patak déli partjára, aztán rögtön bele is kaptam a Tési-fennsíkra felvezető kaptatóba. Nem piskóta emelkedő ez sem: a mintegy két kilométeres távon több mint kétszáz métert kell kapaszkodni! Az emelkedő az erdőben indított, néhány perces menettel értem fel a Siska-kút bővizű forrásához, amelynek a vize kis csermelyként csobogott le a Gajához a gyalogút mellett. A kaptató persze kíméletlenül folytatódott először az erdei ösvényeken, földutakon, aztán kiértem egy pár éves, éppen most beerdősülő irtásfoltra. A bükköst magam mögött hagyva az eső is rákezdte, én pedig az esőriasztóként eddig a derekamra kötött anorákomat magamra kaptam és még a kapucnit is a fejemre rántottam!

A talán méteres bozótoson átvágva most a fejemre kaptam az áldást, de azután sem lett sokkal jobb, amikor elértem egy kicsit idősebb irtásfolton növekvő kefesűrűségű fiatalost, mert itt pedig a hátizsákom akadt bele minden, az ösvényre benyúló ágba! Nagyjából itt vettem észre a turistaúttól balra, az irtáson álló Széchenyi Zsigmond kilátót, korábban már elterveztem, hogy teszek egy kitérőt oda, de arra gondoltam, ebben az esőben menjen az, akinek két édesanyja van! Úgysem látnék ebben az időben semmit sem a környékből! Így aztán maradtam a benőtt ösvényen, és néhány perc múlva nem csak az eső kezdett csillapodni, de ismét elértem az öreg bükköst is. Ebben fejeztem be a kaptatót, és fél négy felé, pontosan egy órával a Jásdról való indulásom után kiértem az erdőből Tésre.

A falu jórészt két hosszú házsor, amik a főutca, a Bakony utca két oldalán állnak, erre tértem rá és pár lépéssel elértem rajta az Erdei büfé épületét. A kéktúrázók egyik kedvenc helye a büfé, hamburgerüket pedig nem szabad kihagyni, olyan finom! Ettem én is egyet, ittam rá egy Borsodit, aztán felhívtam Attilát, hogy nagyjából öt óra felé fogok megérkezni a Hamuházhoz. Már évek óta ismerjük egymást az Index kéktúra fórumáról, de még sohasem találkoztunk személyesen, most azonban, hogy erre a túrára készülődtem, írtam neki egy rövid e-mailt, hogy ezen a pénteki napon valahol a Hamuház környékén szeretnék majd sátrat verni, ha van kedve, jöjjön ki az erdőbe dumálni egyet az estében! Azonnal jött is rá a válasz, hogy kijön Bakonycsernyéről sátorral, így végigdumálhatjuk az estét és ott alszik majd ő is az erdőben! Így aztán erre az estére is akadt társaságom!

De ekkor már négy óra felé járt az idő és a térképről láttam, hogy az erdei vadászházig, a Hamuházig körülbelül három kilométer az út, ráadásul még pecsételni is meg kell majd állnom Csőszpusztán, a barlangkutató központban, így aztán indulnom kellett! Végigsorjázva a Bakony utcán a község keskeny bekötőútján baktattam tovább, aztán annak a nagy jobbos kanyarjában egyenesen mentem tovább az ott kezdődő erdei keréknyomokon. Pár perc múlva feltűntek mellettem Csőszpuszta épületei, de az erdei út mellett folyamatosan kerítés húzódott, ezért itt nem tudtam átvágni feléjük. Ki kellett ballagnom egészen a Jásdról érkező aszfaltútig, aztán itt jobbra fordulva volt lehetőségem bejutni a barlangkutató központ telkére. Hátulról kerülve előre a bejáratához egyből észre is vettem az ajtó mellett a falra szerelt dobozkát, a kéktúra bélyegző „lakását”.

Lemálháztam az épület előtti egyik pihenőpadnál és az igazoló füzetemet előhúzva pecsételtem a megfelelő rubrikába. Éppen mindent elcsomagolva indultam volna tovább, amikor két montis fiatalember érkezett, odaköszöntek és ők is pecsételtek a kéktúra füzeteikbe. Kerékpárral járni az Országos Kéktúrát nem túlságosan szabályos, hiszen ez egy gyalogos túramozgalom, de hát végül is ez az ő dolguk, nekem sem jogom, sem okom felelősségre vonni őket. Személy szerint úgy gondolom, kerékpárral sem sokkal könnyebb végigjárni a távot, mint gyalogszerrel, hiszen az aszfalt eléggé kevés, ahol a kerékpárral gyorsabban és kényelmesebben lehet haladni. Pár percig még elbeszélgettünk, aztán valamennyien továbbindultunk az utunkon.

Visszatérve az erdei útra már nem volt nehéz dolgom, a jásdi utat keresztezve indultam tovább és a Tési-fennsíkon átvágva, először az erdőhatáron, majd egy fiatal irtásfolton keresztül értem el az öreg erdőt, ebben pedig pontosan öt órakor érkeztem meg a Hamuház előtti útelágazáshoz. Attila már itt várt, váltottunk pár szót, aztán ő is felkapta a hátizsákját és együtt baktattunk el a jelzéseket követve a talán néhány száz lépésnyire álló szerény romokhoz, a Csiklingvárhoz. Lepakoltuk a málhát az egyik pihenőpadnál, aztán körbesétáltuk a romokat. Az árokkal kerített területen tényleg egy épület maradványai találhatóak, de a falak már nem állnak, csak a kövek hevernek szétszóródva a földön. Elnézelődtünk pár percet, aztán visszatérve a padokhoz leültünk és sötétedésig beszélgettünk, persze közben meg is vacsoráztunk!

A sátrakat nyolc óra felé ütöttük fel, az utolsó fényeknél, aztán visszaülve az asztal mellé még folytattuk a dumát. Szentjánosbogarak jelentek meg az este leszálltával az erdőben, kis zöldes parazsakként cikáztak a fák között, végül a hosszú beszélgetés végén kilenc után bújtunk be a sátrainkba és tettük el magunkat másnapra.