Nyugodtan telt az éjszaka az Eszkála vadászház tisztásán, egy baj volt csak, a korai lefekvés miatt már fenn kukorékoltam, mihelyst pirkadni kezdett! Egy darabig még forgolódtam a hálózsákomban, aztán némi beletörődéssel, hogy ebből már nem lesz úgysem alvás, felkeltem és komótosan készülődni kezdtem. Most elhalasztottam az evést, gondoltam, majd legutoljára, ha már mindent összepakoltam és a sátrat is lebontottam, lesz még időm letelepedni a pihenőhely padjaihoz és kényelmesen megreggelizni. Letakarítottam a képemről a borostát a kis elemes borotvámmal, egy-két deci víz és a fürdőszivacs segítségével megmosakodtam, aztán mindent összerámoltam a hátizsákomba. Háromnegyed hat felé dobáltam ki mindent a sátorból aztán azt is lebontottam és a holmit áthurcolva a padokhoz nekifogtam a reggelinek. Megettem a félkilós kenyerem maradékát otthoni szeletelt szalámival és a koktélparadicsomaim utolsó darabjaival, szóval Makkoshotykán mindenképpen fel kell majd töltenem a készleteimet!

Fél hét előtt még hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, aztán a GPS-t bekapcsolva hátamra kaptam a zsákot és belefogtam a napi túraszakaszba. Nem volt még konkrét elképzelésem arra nézve, hol verek majd sátrat, de jó lenne valahol Rudabányácska és Vágáshuta között tölteni az éjszakát nagyjából a Cseréptói-nyereg környékén, akkor következő nap lejtővel kezdhetnék, nem pedig kapaszkodóval! Majdnem pecsételés nélkül indultam tovább, csak az utolsó pillanatban kapcsoltam, amikor elhaladtam a pecsétes dobozka fája előtt! Gyorsan beütöttem a bélyegzést a füzetembe, aztán továbbindultam.

Pár percig még folytatódott a kaptató az erdei dózerúton, aztán felértem a Gyaka-lyuk és az Eszkála-tető közötti nyereg útelágazásába. Itt jobbra fordultam a jelzéseket követve, aztán egy rövidebb szintmenet után megkezdődött a hosszú, lágy ereszkedés a Kecske-háton végigvezető keréknyomokon. Szeretem ezeket a kora reggeli sétákat, az erdő éppen csak most kezd ébredezni, ráadásul ilyenkor még nincs olyan hőség sem, mint délben, kora délután. Most is élveztem a friss levegőt és a fák közé szinte vízszintesen betűző napsugarak melegét. Kellemes volt a járás az alig használt, füves keréknyomokon is, így aztán semmi sem hiányzott boldogságomhoz! A tempós haladás sem fárasztott ki a gyengén lejtő, de inkább csak lomhán hullámvasutazó erdei úton, így aztán alig több, mint egy órás út végén, háromnegyed nyolc felé meg is érkeztem a Zsidó-rét füves mezejére, ahol az Újhutára vezető jelzés kiágazott a kéktúra útvonalából.

Letelepedtem az útjelző nyilak oszlopának tövébe egy rövid sziesztára, bár elsétálhattam volna az erdőszélen álló pihenőpadokig, de most még nem volt ereje a napnak. Szerencsém volt ezzel a túrával, pont egy erős hétvégi front utáni szerdán indultam útnak, az első napon tényleg kellemesen hűvös volt az idő, de csütörtökre már kezdett kimelegedni az idő, amit szerencsére tompított az, hogy a nap jó részét a hétszáz méteres csúcsok között töltöttem, főként az erdőben. Viszont sejtettem, hogy erre a napra már visszajön a nyári hőség, pláne, ha az előző napok változóan felhős időjárásához képet most továbbra is felhőtlen marad az ég! Mert mostanra bizony kikoptak a felhők az égről, és már most reggel is hétágra tűzött a nap!

Az útelágazást elhagyva kinyílt nyugat felé a kilátás, le lehetett a látni a réten keresztül Komlóska völgyébe, még a település egy-két háza is feltűnt a távolban. Az errefelé alaposan kijárt földút kis kapaszkodással felért a Kecske-hegy és a Borz-hegy közötti nyeregbe, itt egy kis réten, az útelágazásban jobbra kellett térni, a kevésbe kijárt útra. A jelzést csak az utolsó pillanatban vettem észre a szemem sarkából, ha nem figyelek, simán elmentem volna mellette! Az út egy darabig még fenn vezetett a széles gerincen, aztán egy tiszta aljú ritkított tölgyesbe érve lejteni kezdett. Szerpentinezve ereszkedtem le az úton a völgybe, itt aztán meg is pillantottam hamarosan a Cifra-kút melletti erdei pihenőt. Lemálháztam a padoknál, aztán elsétáltam a forráshoz. Még volt elég vizem a palackjaimban, de gondoltam iszom egyet a hideg forrásvízből. Nem jártam szerencsével, ez a forrás ugyanis ki volt apadva! Eddig ez volt az utam során az első kiszáradt forrás, és mint később kiderült, az utolsó is. Pedig még szép tájékoztató tábla is állt mellette a források fajtáiról és foglalásukról.

Pihentem itt is pár percet, aztán továbbindultam. A forrás utáni erdei rakodónál tértem le a jól járható erdei útról egy ösvényre, ami a ritkított tölgyesben kanyargott a fák között. Kényelmes lejtéssel ereszkedtem rajta, aztán később egyre dzsindzsásabb lett erdő, az ösvény is mind jobban összeszűkült, a hátizsákom minduntalan beleakadt a belógó indákba, ágakba. Végül meghallottam a Makkoshotykáról felszűrődő zajokat: kutyaugatást és az úton elhúzó autók hangját, aztán pár perccel később elértem a település szélső házait. A Kossuth Lajos utcán kezdtem meg ereszkedést, pár perc alatt elérve a falu főutcáját, a Rákóczi Ferenc utat. A jelzések itt balra, észak felé tértek, de nekem jobbra le kellett ballagnom a faluközpontba pecsételni és vásárolni.

Megálltam a Rákóczi út 23. szám alatti kis Reál pont élelmiszerboltnál, ekkor vettem észre, hogy srégen vele szemben a régi kocsma helyén egy másik, sokkal nagyobb vegyesbolt nyitott meg, ide tértem hát be vásárolni. Jól felszerelt kis bolt volt, mindent meg tudtam venni, ami kellett, a végén még egy dobozos sört is kértem, amivel aztán leültem a bolt előtt a terasz szélére. Pár korttyal megittam a Sopronit, aztán a vásárolt ásványvizeket áttöltöttem a törhetetlen palackjaimba. Pár perc alatt elrendeztem a hátizsákban a frissen vásárolt dolgokat, aztán eszembe jutott, hogy pecsételnem is kell még! Visszamentem a boltba, de ott felvilágosítottak, hogy a stempli a szemben lévő, kisebb boltban van!

A másik boltba benyitva láttam, hogy már nem a régi: hat éve még egy kitűnően felszerelt bolt volt, most viszont már alig volt áruja, a konkurencia elvitte a vásárlókat! Persze nem illik vásárlás nélkül távozni, ha már egyszer itt van a bélyegző, de hát minden szükséges dolgot megvettem a szomszédban! Végül nasinak vásároltam pár Balaton szeletet, amiket el is tettem a hátzsákom egyik oldalzsebébe. Jó sokat elidőztem a faluban, csak háromnegyed tíz felé indultam tovább az utamon. Visszafelé is végigballagva a Rákóczi úton újra feltűntek a jelzések a Kossuth Lajos utca torkolatánál, most már ezeket követve kaptattam egyre meredekebben a felvég felé. A református templom és a Metzner kúria előtt elhaladva értem el a Petőfi Sándor utca kiágazását.

Itt jobbra fordítottak a jelzések, aztán pár tucat lépés után, az utca derékszögű balkanyarjában feltűnt a kis kertkapu, amin keresztül tovább kellett indulnom. Az első bejárásom idején még szobroztunk előtte a fiammal pár percet, hiszen milyen dolog már az, hogy a kéktúra átvezet egy kis fa kertkapun, akkor csak az egyik szomszéd jóindulatú bíztatására nyitottunk be rajta, de most már rutinból léptem be rajta keresztül a mögötte lévő kertbe! Kövekkel kirakott gyalogúton kaptattam fel a Metzner család kriptájához és a mellette álló haranglábhoz, aztán elballagva az épület előtt egy ösvényen léptem be a bozótos erdőfoltba. A keskeny, benőtt gyalogösvényen ballagva értem ki egy kisebb mezőre, itt pár lépés erejéig rátértem a rajta keresztülvezető keréknyomokra, aztán a jelzések innen is letérítettek, egy újabb ösvényen keresztül be a következő erdőfoltba. Ennek a túlsó oldalán egy nagyobb kaszálóra értem ki és feltűntek előttem a Sátoros-hegyek csúcsai.

Kelet-északkelet felé tartva vágtam át ezen a mezőn az alig látható csapást követve, amit a kéktúrázók jártak ki a fűben. Egy egyszerű kőkereszt mellett értem fel egy alig látható dombhát tetejére, innen látszottak a legjobban a még egyelőre távoli hegyek, de tudtam, még ezen a túranapon fel kell kapaszkodnom közéjük! A kaszáló keleti szélén keréknyomok futottak, ezekre tértem rá és ballagtam el az erdősávon nyíló résig. A keréknyomok itt átfordultak a túlsó oldalára és ott indultak tovább, de engem a jelzések északkelet felé térítettek, és újra csak egy alig látható csapáson vágtam át a következő réten. Szerencsére az erdő szélét elérve láttam, hogy jó volt a direkció, hiszen az egyik szélső fán feltűnt a következő jelzés!

Pár percig a fák között kanyargott a gyalogút, aztán egy bekerített irtásfolt alsó határát értem el. A kerítés kapuján belépve hegymenetben vágtam át a hajdani, hagyásfákkal tarkított tarvágáson, aztán a felső szélén ismét beléptem az erdőbe. Innen már jóval egyszerűbb lett az út: kezdetben gyalogúton, később erdei keréknyomokon ballagtam, tartva egy állandó észak-északkeleti irányt. Teljesen eseménytelen erdőjárás végén értem el tizenegy előtt pár perccel a Cirkálótanyához tartozó megművelt földek sarkát, aztán pár tucatnyi lépés után az épületeket. Egy kis fekete-fehér foltos eb volt a fogadóbizottság, tessék-lássék megugatott, hogy a gazda is hallja, látogató érkezett, de aztán kíváncsian odaállt mellém, amikor a hátizsákomból előhúzva az igazolófüzetet odaballagtam a karám oldalára felszerelt kis asztalkához és a kéktúra bélyegzőhöz. Beütöttem a füzetembe a soron következő pecsétet, aztán letelepedtem a füves folton álló, egy szál deszkából és két rönkből összetákolt pihenőpadra.

Ekkor még csak tizenegy felé járt az idő, de a korai reggeli miatt már megéheztem, így aztán meg is ebédeltem egy ültő helyemben. A kutyus egy ideig csak nézett, időnként megnyalva a szája szélét, aztán odatelepedett elém várva a jussát. Mosolyogva gondoltam vissza a hat évvel ezelőtti epizódra, amikor egy kiscica épp itt kérincsélt tőlem kaját, de a csípős kolbász illatát megérezve otthagyott. Most is hasonló kolbász volt az ebédem, de a kutyát nem érdekelte sem az íze, sem az illata, az odaadott falatokat azonnal eltüntetve várta a következőket! A végén még egy kis sós csipszet is ettünk együtt, ettől aztán tényleg barátok lettünk az ő szemében! Odafeküdt mellém, együtt emésztettünk egy sort, de nekem indulnom kellett tovább, hiszen hosszú út állt még előttem, a napi szakasznak talán csak a felét jártam be, ráadásul csak a könnyebbik felét!

Húszpercnyi pihenő végén vettem a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. A kutyus még egy kicsit elkísért, aztán megállt az erdőszélen, hiszen mégsem hagyhatta ott a gondjaira bízott „objektumot“! Egyedül indultam tovább a jól kitaposott erdei úton, látszatra a tanya lakói is ezt használhatták, mert a másik irányból a házakhoz érkezve nem tűnt ilyen kijártnak az út. Pár pillanat múlva két szembe jövő alakra lettem figyelmes, először azt hittem, túrázók, de túl színes volt ehhez a ruhájuk. Mikor közelebb értünk egymáshoz, vettem csak észre, hogy két batyus cigányasszony a szemközt érkező, köszöntünk egymásnak, aztán miután elkerültük egymást, kisvártatva felhangzott a tanya kutyájának ugatása! Ez azonban másfajta, sokkal erőszakosabb ugatás volt, mint amivel engem fogadott, úgy látszik, különbséget tud tenni a látogatók között!

Alig félórányi kényelmes menettel értem el a Hercegkúti-patak völgyét, átgázoltam az itt vezető keréknyomokat követve a völgytalp susnyásán, egy kis gázlónál kereszteztem a patakot is, aztán kemény kaptató kezdődött a túlsó oldalon felfelé egy oldalvölgyben. Még az emelkedő legelején elhaladtam egy rendben tartott sírkereszt előtt, amikor erre járok, mindig elolvasom a szövegét: „Itt halt meg Dankó János, szül: 1936, meghalt 1983. aug. 24.“. Már korábban is próbáltam a neten információt gyűjteni, ki lehetett ő és miért halt meg ezen a helyen, de semmi érdemlegeset nem találtam róla. Most is megálltam egy percre a sírkereszt előtt, aztán nekiveselkedtem az emelkedőnek.

A kaptató hosszú volt, az eleje ráadásul meredek is, de lassan felértem a Nagy-Hardavár hátára, itt az útról letérve a jelzések egy létrán keresztül bevezettek egy vadiúj, bekerített tarvágás területére. Végigcsörtettem a gazban a kerítés belső oldalán, aztán a kerítéssarok után egy létrán pont úgy távoztam az irtásfolt területéről, ahogy bejutottam oda. Újra erdei földút volt a talpam alatt, ezen értem el pár perc alatt a Pusztadélő útkereszteződését. A jelzés keresztezte itt az utam egy másik földúton, innen már gyorsan elértem az út mellett álló ősöreg tölgyet, a Rákóczi fát. A nagyon öreg, göcsörtös törzsű fa egymagában áll a jóval fiatalabbak között, eltéveszthetetlenül. Törzsén koszorúk, nemzeti színű szalagok jelzik, hogy mások is számon tartják ezt a famatuzsálemet.

A fa után, egy irtásfolt rakodójában kezdődött az a széles dózerút, amin aztán a következő kilométereket megtettem. Ez az út nagyjából tartva a szintet vezetett az erdőben, fel is vettem rajta egy haladósabb tempót. Az egyik komolyabb kanyarja után vettem csak észre, hogy a jelzések abból a mély völgyfőből kapaszkodnak vissza az útra, amit éppen most kerültem meg! A térképemet is elővéve láttam, hogy Bancsi-gödör néven jelzi a térkép ezt a mély völgyfőt, a fák között az aljára lepillantva azt is észrevettem, hogy elég meredeken kapaszkodik ki belőle az ösvény. Márpedig ide ezzel a hátipakkal nem fogok leereszkedni, az fix! Lesz még kaptató épp elég ezen a túranapon, gondoltam, és továbbindultam.

Elég kimerítő volt a következő túraszakasz amúgy is, a szintező dózerútról letérve az Országos Kéktúra ösvényeken, keréknyomokon folyamatosan süllyedt, vagy emelkedett a dombok oldalában. Hosszabb távon eléggé fárasztó volt ez a menet, szerencsére legalább folyamatosan az erdőben haladhattam, így nem tűzött a fejemre a déli napsütés. Később azonban egyre jobban befelhősödött, és ahogy közeledtem a Bányi-nyereghez, még távoli mennydörgések hangját is felém sodorta a szél. Utolsóként a Pandák-völgy több méter mély eróziós árkával küzdöttem meg, amit a kéktúra ösvényen keresztezett. A túlsó oldalán kikapaszkodva belőle egy vadszedresbe jutottam, ahol az ágak eléggé megtéptek, majd egy benőtt nyiladék mellett vezető ösvényen kiértem a Bányi-nyereg keskeny aszfaltútjára, de előtte még átvágtam két párhuzamos távvezeték széles irtásán is.

Régebben a jelzések ezen az aszfaltúton leszaladtak Rudabányácska határába, ahol aztán nyugatra térve visszaindultak Vágáshuta felé, de 2014-ben egy komoly, több kilométeres útvonalnövelő változás történt, és most az Országos Kéktúra felkaptat a Sátoros-hegyek közé is. Ezzel a változással tulajdonképpen csak a régi, több évtizedes útvonalat állította helyre a Magyar Természetjáró Szövetség, de ez a módosítás legalább másfél órai többletmenetet jelent, ráadásul elég sok emelkedő is bekerült az útvonalba. A jelzések most is rátérnek a kopott aszfaltcsíkra, de alig néhány lépést kell csak megtenni rajta, mert egyből jobbra kell fordulni róla, a víkendházak közé bevezető földútra, arról pedig szinte rögtön balra, a legszélső ház telke mellett az erdő felé induló keréknyomokra.

Itt, a földutak elágazásában telepedtem le egy hosszabb pihenőre, mert tudtam, kemény kapaszkodók következnek majd! Ezt az útszakaszt már bejártam az előző év novemberében, amikor az Alföldi Kéktúrát befejezve érkeztem Sátoraljaújhelyre, és hogy a Kékkört is bezárhassam, feljöttem ide, a hegyek között kanyargó aszfaltútra. Ettem egy kis sós csipszet, ittam is rá, és láttam, hogy a Makkoshotykán feltöltött vízkészletem mostanra már eléggé megfogyatkozott. Körülnéztem a környéken, hátha kinn van valaki ezen a pénteki napon a telkén, de nem volt semmi mozgolódás a házak között, ezért aztán visszatelepedve az útszéli füves foltra felmértem a helyzetemet. Továbbindulva a hegyek között nemigen lesz vízvételezési hely, csak Rudabányácska határába érve bízhattam abban, hogy lesz majd valaki a Vöröskő vendégházban, amit érint a kéktúra. Azonban ha ott sem találok senkit, akkor be kell ballagnom Rudabányácskára, ami azért legalább két kilométert jelent oda-vissza! Na mindegy, majd csak lesz valahogy!

Már éppen elkezdtem volna a készülődést, amikor vidám hangok hallatszottak az erdőből és fiatalok kis csoportja bukkant ki a fák közül. Turisták voltak, viszonylag nagy hátizsákokkal, amikor a lány és a három fiú elsorjázott mellettem, odaköszöntünk egymásnak. Kinn megálltak az aszfaltútnál, és bár nem láttam őket, de hallottam a hangjukat, épp arról folyt a diskurzus, hogy merre induljanak tovább? Nyilvánvalónak tűnt a számomra, hogy Makkoshotyka felé kell továbbindulniuk a kéktúra útvonalán, ezért amikor úgy hallottam, hogy pont ellenkező irányba folytatták az útjukat, felálltam és az aszfaltút szélére kiballagva utánuk kiáltottam: Nem arra megy a kéktúra! Visszafordultak egy pillanatra, aztán az egyik fiú közölte, hogy tudják!

Ja, ha tudják, akkor az más! A csomagomhoz visszatérve már nem telepedtem le a fűbe, hanem a hátamra kapva a málhát nekiindultam a maradék kilométereknek. Egy, az utat elzáró fémsorompót megkerülve léptem be az erdőbe, itt aztán az emelkedő is megkezdődött. A keréknyomok folyamatosan kapaszkodtak a Tatárka-tisztás rétjéig, itt azonban eltűntek a jelzések! A földúton nem láttam több jelzést, és emlékeztem arra is a tavalyi túrámról, hogy innen ösvényen kapaszkodtam tovább! De ösvény nem volt sehol, illetve ahol érzésem szerint lennie kellett volna, ott egy viszonylag frissen kidőlt fenyő hevert a földön. Kerüljük csak meg a fát! Így meg is lett a gyalogút, ami aztán elég meredeken nekiindult a Kecske-hegy és a Sátor-hegy közötti Nagy-nyugodó nyergébe vezető kaptatónak.

Végül jó negyven perces hegymászás után érkeztem fel a nyeregbe, itt aztán ledobtam a hátamról a zsákot és én is elhevertem mellette. Pár percig csak levegőért kapkodtam, de miután kifújtam kissé magam, elővettem az igazoló füzetemet és pecsételtem bele az információs tábla oldalára szerelt bélyegzővel. Ez egy új pecsételőpont, akkor hozták létre, amikor erre terelték az útvonalat, mert a korábbi a Vöröskő vendégháznál volt. Így a kéktúrázók kénytelenek feljönni ide bélyegezni, nem vághatják le ezt a hegymenetet az aszfaltúton! Pecsételés után pár percet még ejtőztem, aztán továbbindultam.

A kaptató nem ért véget a Nagy-nyugodónál, folytatódott még a Kecske-hegy oldalában is, aztán onnan lelejtett a gyalogút a Vörös-nyereg turistaút csomópontjába. Itt meg sem álltam, egy dózerútra rátérve átlendültem a Körtefa-nyeregbe, innen pedig megkezdődött az aszfaltútra visszavezető hosszú lejtő. Nagyjából ugyanannyit ereszkedtem most lefelé, mint amennyit a Bányi-nyeregből felmásztam a Nagy-nyugodóig, matematikailag tehát nullszaldós az ügy, sajnos, az izmaim ezt nem így gondolták! A meredek lejtőn talán még fárasztóbb volt az ereszkedés, mint korábban a hegymenet volt, ráadásul az eső is rákezdte. Először csak azt hallottam, ahogy az esőcseppek a faleveleken koppannak, volt időm elővenni a zsákból az anorákomat. Pár perc múlva aztán leért az égi áldás a talajszintre is, a meredek ösvény pedig csúszni kezdett. Az ereszkedés vége egy már rég nem használt, vízmosásos erdei földúton volt, itt bizony alaposan a lábam alá kellett néznem!

Az aszfaltutat fél öt felé értem el újból, erre ráállva pedig már pár perc alatt kiértem az erdőből és megpillantottam az út jobb oldalán a magányosan álló volt erdészházat, a mostani Vöröskő vendégházat. Szerencsére egy család éppen a teraszán üldögélt, nem akartam bemenni a kapun keresztül a kertbe, csak a kerítésen keresztül kiabáltam be, hogy fel tudnák-e tölteni a vizespalackjaimat? A férfi azonnal kijött a kapuhoz és elvéve tőlem pár perc múlva már feltöltve hozta vissza azokat a házból. Megköszöntem, aztán letelepedtem pár percre a ház kerítése előtti füves sávra. A zápor már elvonult, az ég kezdett kitisztulni, én pedig elgondolkodtam azon, mennyit menjek még ezen a napon? Végül úgy döntöttem, az első alkalmas helyen meg fogok állni.

Pont a vendégházzal szemben kellett letérnem az aszfaltútról, hogy azon nyomban bele is kapjak a Som-hegyre vezető hosszú kaptatóba egy földúton. Pár perc múlva elértem egy keresztező, a hegyről leszaladó távvezetéket, és amikor benéztem a nyiladékába, láttam, hogy egyáltalán nem dzsindzsás, csak éppen combközépig ért benne a ritkán kaszált fű. Nem is sokat hezitáltam, letértem vagy ötvenlépésnyit az erdei útról, és sátrat vertem ott, ahová már nem lehetett belátni.

Öt óra felé költöztem be a sátorba, és fáradtan elhevertem a polifoam matracomon. Hosszú volt ez a nap, mégsem jutottam el addig a pontig, ameddig szerettem volna, hiszen nagyjából másfél órányi menet állt még előttem a Cseréptói-nyeregig, de több is veszett Mohácsnál! Majd bepótolom ezt a távot a következő nap egy korai indulással! Megvacsoráztam, megágyaztam magamnak, hazatelefonáltam, aztán még világosban nyugovóra tértem.