Éjszaka többször is arra ébredtem, hogy esik, aztán amikor reggel fél hat után felkeltünk, még akkor is csepergett az eső. Sajnos, a Bónyi-kútnál semmi térerő nem volt, innen még telefonálni sem lehetett sem a T-mobil, sem a Telenor telefonjainkkal, nem hogy netezni, így aztán még azt sem tudtuk, milyen idő várható majd a nap folyamán! Kicsit kedvetlenül reggeliztünk meg és pakoltuk össze a holminkat, aztán egy rövid esőszünetet kihasználva lebontottuk a sátrat is. Feltöltöttük a vízkészletünket a forrásnál, aztán háromnegyed hét felé, épp akkor, amikor a házaspár mocorogni kezdett a másik sátorban, továbbindultunk.

Újra szemerkélő esőben ballagtunk vissza a kéktúra ösvényére, ami aztán az erdőbe betérve kanyarogva haladt az Arka-patakot követve a fák között. Éjszaka kicsit megszikkadtak a bakancsaink, de Domié megint kezdett beázni a Mogyoróska alatti ritkán kaszált, dzsindzsás rétek magas füvében, meg a ritkán járt keréknyomok mély, cuppogósan ragadós dagonyáiban. Szerencsére hamar vége lett ennek a szenvedésnek az Arka-patak völgyében, amikor egy erdősávon keresztül felkapaszkodtunk Mogyoróska házai közé. A monoton emelkedő Fő utcán értük el a faluközpontot, itt aztán le is telepedtünk a pihenőpadokra.

Dominik bakancsait megvizsgálva láttuk, hogy ezen az alig félórás úton tovább szakadt mindkét bakancsa, és úgy nézett ki, hogy nem élnék túl a hegyeket! Két lehetőség volt: vagy itt fejezi be a túrát, vagy továbbjön még velem a szomszédos Regécig, ami pecsételőhely, emiatt célszerű lenne ott befejezni a túráját. Végül a pecsételés miatt Regéc mellett döntöttünk, így aztán pár percnyi pihenő után továbbindultunk. Felettünk még borult volt az ég, időnként szitált az eső is, de nyugat felé pillantva már láttuk, hogy kék az ég, ezért bíztunk benne, hogy hamarosan véget ér majd a rossz idő!

A Fő utcán továbbindulva elsorjáztunk a templom mellett és feltűnt a falu felett magasodó hegytetőn a vár. Arra tartottunk mi is, de már reggel, készülődés közben eldöntöttük, hogy nem megyünk fel oda, mert nem akartuk megvárni a nyitását. A kaptató persze folytatódott, ami aztán a házakat elhagyva az erdőben sem enyhült meg! Lihegve, fújtatva kaptattunk fel a Várhegy nyergébe – innen indult a várhoz tovább kapaszkodó és jelzés –, aztán hosszú lejtő kezdődött először a fák között, aztán az erdőt elhagyva a Regéc feletti réteken. Csak itt láttuk, hogy amíg az erdőt jártuk, felettünk is kiderült az ég és melegen kisütött a nap. Végül fél kilenc felé értük el Regécen a Fő utcát, erre ráfordulva pedig pár perccel később a Veronika panziót, az egyik pecsételőhelyet.

Pár perc alatt elintézve az adminisztrációt letelepedtünk a panzió presszójának egyik, kinn a teraszon álló asztalához és elgondolkodtunk a továbbiakon. Dominik bakancsát elnézve már az is csoda volt, hogy eddig kibírta, ebben nem szabad nekivágni úgy a hegyeknek, hogy a legközelebbi utunkba eső lakott települést, Makkoshotykát csak a következő nap délelőttjén érjük majd el! Addigra leszakad a lábáról a bakancs! Azt már korábban megnéztük a panzió előtti buszmegálló menetrendjén, hogy nem lesz buszjárat a faluból egészen délután ötig, ráadásul még arról is át kellett volna szállni, mert nem Encs felé ment tovább. Akkor hát mit csináljunk?

A panzióban a tulajdonos hölgy a tanácstalanságunkat látva elmondta, hogy próbáljunk meg tájékozódni innen néhány háznyira a vár látogatóközpontjában, ott a kisboltban a polgármester felesége dolgozik, esetleg ő tud valamilyen megoldást! Átballagtunk hát oda, de ott sem tudtak semmi bíztatót mondani, a község mikrobusza pedig még kora reggel elment a faluból, tehát még azt sem tudnánk igénybe venni. Nem volt más megoldás, autóstoppot kellett találni! Felhívtuk hát Dominik anyukáját, el tud-e jönni valaki otthonról, de mindenki dolgozott a családból, senki sem bírt akkor reggel ideautózni Gyöngyösről.

Ekkor a látogatóközpont előtt álltunk az utcán – csak itt volt elegendő térerő, benn az épületben nem –, és arra lettem figyelmes, hogy a szemben lévő ház kertkapujánál páran beszélgetnek. Kínomban odamentem, és előadtam a bánatomat. Még engem is meglepett, hogy az egyik beszélgető hölgy azt mondta, hogy ő talán tudna segíteni. Ebéd után Encsre mennek majd autóval, Dominik pedig befér még, szóval őt is magukkal vihetik, ráadásul még pénzt sem kér érte! Ekkor már háromnegyed tíz felé járt az idő, majdnem egy órája voltunk Regécen, és úgy tűnt, ennél jobb megoldást úgysem tudunk találni! Kicsit nehéz szívvel búcsúztam el eddigi túratársamtól, de nekem viszont indulnom kellett tovább! Eléggé feszített volt a túratervem, hiszen vasárnap délutánra Hollóházán kellett lennem, hogy még aznap hazautazhassak, ugyanis hétfőn reggel már jelenésem volt a munkahelyemen! Természetesen Dominikék sátrát továbbra is viszem magammal, hiszen aludnom is kell valahol, aztán a túra után valahogy visszajuttatom nekik.

Nekiindultam hát a Fő utca kaptatójának annak a tudatában, hogy hosszú emelkedő lesz ez, mert csak hétszáz méter magasan, fenn a Kerékkötő nyergében fog véget érni! Gyorsan magam mögött hagytam Regécet, átlábaltam a Puskás-patak gázlóján, aztán erdei keréknyomokon folytattam a kapaszkodást. Elgondolkodtam azon, hogy talán nem kellett volna úgy otthagynom Domit, várhattam volna délig, amíg elindul a faluból, azt a két-három óra késést még behozhattam volna a következő napokon, de most már mindegy. Elrágódtam ezen egy darabig, csak arra figyeltem fel, hogy nincsenek már jelzések a fákon! Rápislantottam a GPS kijelzőjére, hát szerinte valahol a semmi közepén álltam, eléggé messzi a jelzett úttól! Mérgelődve fordultam vissza és ereszkedtem vagy öt percet, mire észrevettem a letérési pontot!

Itt egy keskeny ösvényen kellett jobbra letérni az erdei útról, ami pár lépés után keresztezte a Puskás-patakot, aztán a túlsó oldalon egy irtásfolton keresztül kezdte meg a kapaszkodást. Amennyire elbambultam az előbb, hogy nem csoda, hogy elvétettem, pedig még jól is volt jelezve! Átlábaltam hát újra a patakocskán, aztán az irtáson felkapaszkodva megálltam egy percre kifújni magam és hátrafordultam. Egy pillanatra meglepődtem, de pont Regéc várára nyílt szép kilátás erről a pontról! Készítettem pár fényképet róla, aztán továbbindultam.

Ismét beértem az erdőbe, ezen a szakaszon eléggé lassan tudtam csak haladni, mert rengeteg kidőlt fa, letört faág hevert az ösvényen, amiket kerülgetni kellett. Meglepett ez az erdőpusztulás, ilyennel még nem találkoztam a Zempléni-hegységben, de aztán gyorsan a végére értem. Pár perc múlva sziklásabb lett a terep, aztán elértem az egyre jobban összeszűkülő völgyben a Kemence-kő sziklafalát. Leültem egy percre kifújni magam egy kisebb sziklára, aztán indultam tovább. Egyre kapaszkodva kijutottam hamarosan a sziklás patakvölgyből, itt egy időre a kaptató is megenyhült. Az emelkedés csak a hegymenet vége felé gorombult be újra, itt egy vízmosásban kapaszkodott felfelé a jelzett turistaút, de ez megint teli volt letört ágakkal, kidőlt vékonyabb fákkal, így aztán a kitaposott ösvényt követve a bal oldali peremén indultam tovább. A nyerget eléve aztán tartottam egy hosszabb pihenőt.

A térképet elővéve láttam, hogy egyelőre véget értek a komolyabb emelkedők, az Országos Kéktúra egy darabig a csúcsok között fog majd haladni. Továbbindulva a Bekecs-kert bekerített növendék erdői között értem ki a földutak elágazásába, itt a jelzések élesek jobbra tértek, balról pedig a jelzés csatlakozott hozzá. Ezen a széles földúton baktattam egy sort, aztán a következő elágazásban a jelzések balra kanyarodtak, egy másik kavicsos erdőgazdasági útra. Ezen az úton is szinteztem egy sort, nagyjából negyedóra múlva tűnt fel jobbra a bükkösben a Pengő-kő sziklacsoportja.

A jelzés ösvénye indult a sziklák felé, de ott már jártam a második bejárásomon és tudtam, hogy a fáktól nincs kilátás a tetőről. Nem is tettem meg a csúcsra vezető kitérőt, inkább azt a pontot próbáltam megkeresni, ahonnan hat éve szép kilátás nyílt a még távoli Milic-csoportra és a Füzéri várra egy irtásfolton keresztül. Mostanra már több méteresek lettek a volt tarvágáson cseperedő fiatal bükkök, de még épp meg tudtam pillantani a réseiken keresztül a várat! Próbáltam pár képet készíteni róla, de a belógó faágak miatt nem nagyon sikerültek! Viszont pár perces további menet után egy óriási, bekerített tarvágás felső peremére értem ki, innen viszont fantasztikus kilátás nyílt délnyugat felé, vissza Regéc várára! Pár percig csak bámultam a panorámát, ami csak most tárulhatott fel, a fák kivágása után! Készítettem innen is pár képet, de sajnos eléggé felhős volt az ég, és nem tudtam kivárni, hogy a vár kikerüljön a felhőárnyékból.

Nehezen tudtam csak szabadulni ettől a kilátástól, de tovább kellett indulnom! Nagyjából tízperces menettel értem el a Nagy-Péter-mennykőre vezető jelzés kiágazását, és ide már tudtam, hogy ki fogok térni! Már jártam a tetőn a második bejárásomon, de a sziklás csúcsról nyíló kilátást most sem szerettem volna kihagyni! Az oda vezető ösvény talán ezerlépésnyi hosszú, nem is emelkedik sokat, szóval mindenkinek csak ajánlhatom ezt a kis letérést! Az észak felé meredeken leszakadó sziklás tetőről a Hegyközre és a Milic-csoportra nyílik fantasztikus panoráma, és persze innen is látható Füzér vára! Itt egy komolyabb pihenőt tartottam, még meg is ebédeltem, mert már háromnegyed egy felé járt az idő!

Eléggé sokat elnézelődtem a Szent-Péter-mennykőn, kapkodtam is a bakancsaim, hogy mielőbb visszatérhessek a kéktúra útvonalára! Errefelé már folyamatosan lejtett a széles erdőgazdasági út, alaposan ki is léptem rajta, de néhány perc múlva újra csak a jelzések hiányára figyeltem fel. Rápislantva a GPS-re megint csak azt láttam, hogy letértem a jelzett útról! Mérgelődve kaptattam vissza az út nagy balos kanyarjába, ahol a kéktúra alig használt keréknyomokra térve indult tovább! Ezt is benéztem! Szerencsére a lejtő a keréknyomokon is folytatódott, én pedig pár perc alatt letrappoltam rajtuk az István-kúti vadászházakhoz. Először a kőházat értem el, itt van felszerelve egy, az út mellett álló fára a kéktúra bélyegző. Beütöttem a stemplit a füzetembe, aztán leültem pár percre a ház melletti egyik padra.

Eléggé megcsappant mostanra a Regécen feltöltött vízkészletem, így aztán kis idő múlva a hátamra kapva a zsákot rövid kitérőt tettem a névadó István-kúthoz. Kiránduló csoport jött szemben velem, ők jegyezték meg, hogy kár elmenni a forráshoz, nem lehet inni belőle, mert víz alatt van a kifolyó cső és a tavacskában összegyűlt víz szennyezett lehet. Azért csak megvizsgáltam a kérdést közelebbről és láttam, hogy ágakból, avarból kis gát épült a forrás elfolyó csatornáján, az torlasztja vissza a vizet annyira, hogy a kifolyója tényleg a vízszint alatt van. Pár perc alatt felszámoltam az akadályt, és ekkor már a szabadon elfolyó víz alól előkerült a forrás kifolyó csöve is!

A palackjaim feltöltése után indultam csak tovább, a jelzés másik ágán a farönkökből épült vadászház mellett csatlakoztam vissza a kéktúra útvonalára. Átvágtam a szép, ritkított nyírjesen, aztán ráálltam ugyanarra a széles erdei dózerútra, amin már a vadászházak előtt is mentem egy sort. Negyed három után pár perccel értem el rajta a Mlaka-rét útelágazását, itt aztán megint letértem a kéktúra útvonaláról, hogy most a Sólyom-bércre tegyek egy kitérőt. A térképet nézegetve ez a letérő sem tűnt ezer lépésnél hosszabbnak, csak éppen elkerülték a figyelmem a szintvonalak! A réten álló esővédő házikónál tértem rá a jelzés földútjára, de innen pár száz lépés után egy ösvényre kellett fordulnom a jelzéseket követve, ami aztán az erdőbe beérve egyre meredekebben emelkedni kezdett. Végül egy nagyon meredek kaptatóval értem fel a tetőre! Ledobva a hátizsákom lerogytam az egyik sziklára és pár percig csak a levegőt kapkodtam, először a kimerültség miatt, aztán később, amikor körülnéztem, a kilátás miatt is!

Erről a pontról dél és nyugat felé nyílt panoráma a környező hegyekre és persze innen is látszott Regéc vára! Pár percig elgyönyörködtem a kilátásban, aztán itt is rengeteget fényképeztem, sőt, még egy panorámaképet is készítettem! Már csak a kilátást nézegettem, és épp azon gondolkodtam, hogy fel kellene hívni Domit, amikor megcsörrent a telefonom. Éppen ő keresett, ekkor már úton volt hazafelé. Pár percig még elbeszélgettünk, aztán megnyugodva tettem le a telefont. Minden rendben van, egy-két óra múlva már haza is fog érni! Aztán három óra felé a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam az utamon.

Visszafelé persze sokkal könnyebb volt az út, mint idefelé felkapaszkodni a sziklás tetőre, pár perc alatt visszaértem a Mlaka-rét turistaút elágazásába. Itt figyeltem fel a nyilazott útjelző táblára, ami a Sólyom-kőre vezető 570 méteres utat 15 percesre taksálta. Mivel a menetidőt 4 km/h sebességgel számolják, úgy hogy minden tíz méter kaptató után hozzáadnak még egy percet, könnyen kiszámítható, hogy 60 métert kellett a csúcsig kapaszkodni! Ráadásul tényleg nagyjából negyedórámba tellett felmászni odáig. Megszívlelendő adatok!

Továbbindultam a jelzések útvonalán, vagyis a jól kijárt, tetők között kanyargó dózerúton és elgondolkodtam, megtegyem-e a betervezett harmadik kitérőmet a Kerek-kőre? Először 2005-ben próbáltam oda eljutni a fiammal, de a tetőre vezető, nagy ipszilont formázó jelzés ösvényét úgy benőtte akkor a dzsindzsa, hogy mindkét megközelítési irányból kénytelenek voltunk visszafordulni. A második bejárásomon 2011-ben túl későn, közvetlenül alkonyat előtt értem ide és még sátorozóhelyet is kellett keresnem, most viszont úgy voltam vele, hogy a Sólyom-kő (térképem szerint Sólyom-bérc) után menjen fel oda ilyen nehéz hátipakkal az, akinek két édesanyja van! Így aztán minden különösebb lassítás nélkül elmentem a hegytetőre vezető jelzés mindkét ága mellett, csak a Cselliszka-rét keleti szélén álltam meg egy pihenőre.

Éreztem, hogy elég sokat kivett belőlem a mai nap, sok volt a kaptató, a táv sem volt piskóta, hiszen az előző napi kis lazsálást (tudni illik, hogy csak a Bónyi-kútig mentünk Dominikkel) is be kellett hoznom, így aztán úgy terveztem, éppen elég erre a napra, ha elmegyek az Eszkála vadászházig, az erre a napra tervezett sátorverési helyig. Így már biztos lehetek abban, hogy tartva a tervet vasárnap délutánra Hollóházán lehetek! Csak negyed öt felé vettem a hátamra a pakkot, de akkor már azzal a szándékkal, hogy a vadászházig meg sem állok!

Folytatódott a szintezés, enyhe lejtés az erdei dózerúton, nagyjából ötre értem el a Gerendás-rét útkereszteződését. Favágók dolgoztak az itteni rakodón, éppen több méteres, már korábban kivágott bükköket vágtak darabokra és pakoltak fel markolóval egy teherautóra. Elsorjáztam volna mellettük, de amikor köszöntem, megálltak a munkával és pár percig elbeszélgettünk. Kérdezték, hol akarok majd sátorozni, de erre csak annyit válaszoltam, hogy pár négyzetméter sima, füves hely mindenhol akad az erdőben! Dehogy árultam volna el, hogy innen mindössze pár száz lépésnyire, a vadászháznál szeretnék sátrat verni! Végül folytattam az utam és egy könnyű kaptatón néhány perc alatt el is értem a ház feljáróútját.

Az Eszkála vadászház pár méterrel magasabban van az útnál, keréknyomok vezetnek odáig, de egyelőre még nem mentem fel a házhoz, hanem pár lépéssel leereszkedtem az út másik oldalán a Fekete Péter-forráshoz. Kicsit megnyugodtam, mert a kifolyóján vígan csörgedezett a víz, így nem kellett beosztanom a még az István-kútnál a palackjaimba töltött víz maradékát. Most már felballagtam az út másik oldalán álló házhoz és lepakoltam a tőle talán ötvenlépésnyire lévő erdei pihenő asztalainál, padjainál. Még ki sem fújtam magam, amikor egy nálam picit kisebb hátizsákkal egy fiatalember érkezett a másik irányból, gyorsan pecsételt a ház melletti fára szerelt bélyegzővel, aztán visszajött a padokhoz. Megkérdezte, hogy az István-kút felől jövök-e és ha igen, akkor mondjam már meg, mennyi ideig tart odáig az út?

Az órámra pillantva láttam, hogy már negyed hat felé jár az idő, és mivel tudtam, hogy negyed háromkor indultam az István kúttól, csak le kellett vonnom belőle a Sólyom-bércre tett háromnegyed órás kitérőmet és Cselliszka-réti pihenőmet. Szóval nagyjából kétórás az út odáig. Éppen oda tud érni alkonyat előtt! Megköszönte az infót és már indult is. Én még elüldögéltem pár percig a padon, aztán hazatelefonáltam, lediktálva a hely GPS pozícióját. Háromnegyed hat felé vertem fel a sátrat a ház mellett egy füves folton, aztán a padokhoz visszatérve még megvacsoráztam. Fél hét felé húzódtam be a sátorba, aztán még zenét hallgattam a mobilomról, amíg el nem álmosodtam.