2014-ben egy túraszezon alatt – áprilistól novemberig – végigjártam a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát, méghozzá úgy, hogy az Írott-kőről elindulva és szépen egymás mögé fűzve a megtett szakaszokat érkeztem meg késő ősszel Szekszárdra. Akkor a buszállomás kis parkjában álló Rockenbauer Pál kopjafát megérintve nyilvánvaló volt már a számomra, hogy tavasszal továbbindulok majd innen is a felfestett jelzéseket követve, de már az Alföldi Kéktúra útvonalát járva. Két Országos Kéktúra és két Dél-dunántúli Kéktúra teljesítés után úgy éreztem, illik belevágni és teljesíteni a Kék Kör harmadik szakaszát is, az Alföldi Kéktúrát. Megmondom őszintén, Petőfi Sándorral ellentétben engem soha nem vonzottak a határtalannak tűnő rónaságok, inkább szeretem a hegyeket, dombokat, erdőket járni, de egyre inkább foglalkoztatott a dolog, és úgy éreztem, tartozom annyival az Alföldön végigvonuló túraútvonal megálmodóinak és felfestőinek, hogy végigjárjam azt és bemutassam itt a honlapon is.

A tél meglehetősen száraz volt, hó alig esett, így aztán nem is kellett sokáig várnom a talaj megszikkadására. Pár cserháti próbatúrán még márciusban felmértem, hogy sár szinte sehol sincs, és mivel az idő is gyorsan kimelegedett, nem is halogattam sokáig az Alföldi Kéktúra megkezdését, kivettem két nap szabadságot, és azt még az utánuk következő hétvégével megtoldva belevágtam az első négynapos túraszakaszba. Szerettem volna már az első túranapon is teljes szakaszt menni, ezért már fél öt felé elindultam otthonról, lesétáltam a dombról a budafoki vasúti megállóba és felszálltam az 05:08-kor Dombóvárra és csatolt kocsival Dunaújvárosba tartó Stadler Flirt motorvonatra. Eseménytelen út végén érkeztem meg Sárbogárdra, itt átszálltam a Szekszárdra induló kétkocsis Bzmot motorvonatra és a menetrend szerint perces pontossággal megérkezve nyolckor már le is cihelődtem a málhámmal a szekszárdi vasútállomáson.

Becuccoltam a váróterembe, itt aztán előkészültem az indulásra: kinyitottam a túrabotjaimat, felfűztem a fényképezőgépem táskáját a derékszíjamra, a GPS-t is felcsatoltam a hátizsákom jobboldali vállpántjára, aztán beüttettem az első pecsétet a túrajelentésemre, amin az egyesületem felé számolom el a megtett kilométereket. Hohó! – gondolhatod most kedves Olvasóm – az igazoló füzetbe nem pecsételtél? Nem bizony! Volt ugyanis már egy kísérletem az Alföldi Kéktúra ezen szakaszán: 2012 nyarán belevágtam már egyszer az útvonal teljesítésébe, de a rettenetes, hőségriadós forróságban kénytelen voltam ezt a túrát feladni a kopár Duna-gáton Baja és Sükösd között! Ez a sikertelenség aztán úgy elvette a kedvemet, hogy az igazoló füzetet majdnem három évre el is süllyesztettem a fiókom mélyére. De mivel akkor már pecsételtettem a füzetbe itt a vasútállomáson – sőt egészen Ósükösdig begyűjtöttem a bélyegzőket és matricákat –, most tehát nem volt már vele gondom!

Nyolc után pár perccel már ki is léptem a hűvös váróteremből a kora reggeli napsütésbe és megállapítottam, kár volt magamon tartanom a poláromat, akár nyáriasan egy szál pólóban is belevághatnék ebbe a túrába! Nem mentem messzire, csupán a tér másik oldalán fekvő buszállomás melletti kis kocsmába, itt aztán megittam egy üveg Borsodit és a poláromat levéve eltettem azt is a hátizsákba. Szinte már nyárias meleget jósoltak a meteorológusok erre a napra, délután akár még 24-26 fokos meleggel és sok napsütéssel. Egy kis ejtőzés után átballagtam a buszpályaudvarra, megkerestem a parkjában álló kopjafát, készítettem pár fényképet róla, lenulláztam a tövében a GPS-em számlálóját aztán egy pillanatra megérintve a barnára pácolt faoszlopot pontosan fél kilenckor belevágtam az Alföldi Kéktúra teljesítésébe.

A park füvén átvágva elsorjáztam a buszállomás peronjai mellett, aztán észak felé indultam a forgalmas Pollack Mihály utcán. Pár száz lépés után jobbra térítettek a jelzések, néhány méter után kereszteztem az 56-os út városon átvezető szakaszát, aztán egy gyalogátjáróban a vasúti síneket is, és megérkeztem a városszéli telephelyek közé. A Dél-dunántúli Kéktúrát járók találkoznak Szekszárd szebbik arcával, a belváros szépen lekövezett sétálóutcájával és parkjaival, de akik az Alföldi Kéktúrát járva a Gemenci-erdő felé indulnak tovább, azoknak csak ezek a városszéli üzemek, telephelyek jutnak látnivalóként. Végigporoszkálva a Mátyás király úton elhaladtam mellettük, aztán ennek a folytatásán, a Bogyiszlói úton hagytam magam mögött a várost. Repceföldek mellett bandukolva értem el egy mezőgazdasági telephelyet, az eddig széles, aszfaltos út innen már jóval keskenyebb és kátyúsabb lett, aztán pár perces további menet után a jelzések erről is letérítettek, és egy fás-bozótos erdőfoltba vezető földúton indultam tovább.

Hirtelen értem ki a Csörge-tó partjára, ha nem tudtam volna a korábbi túrámból, hogy ez következik, eléggé meglepődtem volna! A kis tavacska partja 2012-ben eléggé fel volt dúlva – akkoriban rendezte a szekszárdi önkormányzat a partját és kotortatta ki a medrét is –, de most már visszafoglalta magának természet! Megálltam egy percre a partján, készítettem pár felvételt a sásos, nádas kis tavacskáról, továbbindulva eloldalaztam egy tóparti földúton a pecások mögött, aztán a tavat magam mögött hagyva kiértem a jelzéseket követve az erdőfolt keleti peremére. Útelágazásban álltam, balra indultak keréknyomok az erdő szélső fái között, egy másik földút pedig az itt húzódó Sárközi-összekötő-csatorna hídján keresztül indult tovább.

Csalogatóak voltak a balra induló keréknyomok, de arra nem láttam jelzéseket és az igazolófüzet térképére rajzolt korrekcióm szerint át kellett kelnem a csatornán! Az Alföldi Kéktúrán az igazolófüzet térképe általában szentírás, mert más turistatérkép nemigen mutatja az utat, viszont azt meg kell hagyni, hogy gondos egy munka! Amíg az Országos Kéktúra és a Dél-dunántúli Kéktúra igazolófüzet térképei csak amolyan vázlatok, ez a térkép színes, és igen részletes! Viszont a 2008-ban készült igazolófüzet térképe néhány helyen már nem a mostani állapotokat mutatja, többek között a kiadása óta megépült az M6-os autópálya is, ami keresztezte az Alföldi Kéktúra korábbi nyomvonalát, azonban nem lehet bárhol átkelni rajta! Ezért aztán a Csörge-tó után megváltozott a kéktúra nyomvonala, amit én gondosan, piros filctollal be is rajzoltam a térképre a túrám előtt a www.turistautak.hu honlap alapján.

Átbaktatva a hídon vettem csak észre az ujjnyi vastag korlátjára festett jelzést, így aztán megnyugodva indultam tovább a csatorna jobb partján, az alig kitaposott ösvényen. Csakhogy néhány száz lépés után átpillantva a békalencsés, pangó vizű csatorna túlpartjára vettem észre, hogy a jelzések ott vannak felfestve a szélső fákra! Mérgelődve tértem vissza a betonhídon keresztül az útelágazásba, és indultam tovább a keréknyomokon. Az első pár száz lépésen nem voltak jelzések, de később meglettek (ezeket láttam a túlpartról), aztán a földút a Csörge-tavat rejtő erdőfolt északnyugati sarkánál elfordult, én meg ott álltam a semmi közepén!

Nem volt mit tennem, folytattam az utam a csatornapart és a megművelt mezők közötti keskeny, gazos senki földjén, és pár perc alatt kiverekedtem magam arra a széles, jól kijárt földútra, ami egy másik hídon keresztezte a Sárközi-összekötő-csatorna árkát. A híd oldalára festett kék nyíl itt jobbra küldött tovább a földúton. A poros dűlőúton elballagtam a szekszárdi vízmű bekerített telkén álló kútjai mellett, aztán a távolban feltűnt a Sió gátjának füves oldala. Messze volt még, de az utam pont arra tartott, nagyjából húsz perces menettel érve el a több emelet magas töltést. Felkaptattam a koronájára és ledobva a hátamról a motyót ott ültem le az indulásom óta először pihenni.

A környék legmagasabb pontjára érkeztem, innen jól be lehetett látni az eddig megtett utam, Szekszárd pedig olyan közelinek tűnt, mintha csak az imént indultam volna el onnan! Jó tíz percet üldögéltem az egyre jobban kimelegedő időben a füves töltésoldalban, csak fél tizenegy felé kanyarítottam a hátamra újra a zsákomat, hogy továbbinduljak az utamon. Egy nagyon unalmas része kezdődött itt a túrámnak, hiszen a térkép szerint majdnem hat kilométert kellett a gáton Bárányfokig gyalogolnom. Nagyjából húszperces menettel értem el az autópálya Sión átvezető hídját (ezért kellett megtennem a Csörge-tótól az idáig vezető kitérőt, mert más átjáró nincs a közelben az autópályán), aztán továbbindultam a gát tetején futó murvás keréknyomokon. Néhány perc múlva egy kapun és a rudakból álló vadcsapdán keresztül beléptem a Duna-Dráva Nemzeti Park területére, aztán abszolút eseménytelen út végén délben érkeztem meg a Bárányfoki Múzeum és Kiránduló Központ kapujához.

Leszaladva a töltésről beléptem a kapuján, aztán elsorjázva a még zárva tartó kiránduló központ főépülete mellett megérkeztem a Szabadidő Park faházai közé. 2012-ben itt pecsételtem az igazoló füzetembe, mert a kihelyezett kéktúra bélyegzőt ellopták Frigyes Főherceg pavilonjának teraszáról. Most a park recepcióján még nem láttam mozgolódást, bár a füvet éppen kaszálták az épületek között, ezért aztán hátrasétáltam a faházhoz, ahol régebben a főherceg által lőtt vadak agancsgyűjteménye volt látható. A teraszt most akkora pókhálók borították, hogy azokat még egy Indiana Jones film kellékesei is megirigyelhették volna, viszont egy szinte vadonatúj pecsét himbálódzott a terasz falára szerelt lánc végén! Gyorsan pecsételtem vele a túrajelentésre, és itt, az árnyas teraszon tartottam a következő pihenőmet. Megebédeltem a hazaiból, bejelentkeztem telefonon másnap reggelre a Lankóci gátőrháznál lévő vízügyi múzeumba és műemlék szivattyútelepre, aztán egy hosszabb szieszta végén csak háromnegyed egy felé gondoltam úgy, hogy most már erőt kéne vennem a lustaságomon és tovább kellene indulnom!

Egy talán százlépésnyi szakasz miatt még vissza kellett kapaszkodnom a gátra, de aztán leereszkedhettem róla a belső, Gemenci-erdő felőli oldalán. Az ártéri erdő fái közé belépve egy kis fahídon átkeltem egy, még a térképen sem szereplő holtág felett, majd annak a partján kanyargott tovább a jól jelzett túraösvény. Megkerültem a gemenci kisvasút végállomásának peronját, aztán kiérkeztem egy komolyabb holtág, a Szilágy-fok partjára. Sokszor hivatkozom a 2012-es túrámra, most sem teszek másként: akkor augusztusban csak egy büdös, pangó vizű mocsár volt itt, most viszont tele volt vízzel! A túráról hazaérkezve utánanéztem a www.hydroinfo.hu honlapon a Duna akkori vízállásának: mindössze 150 cm volt 2012 augusztusában a bajai vízállás, most viszont 400 cm-t jeleztek erre a napra. Ennyit tesz hát két és fél méter vízszintkülönbség!

Csodálatos volt ez a néhány száz lépés hosszú szakasz a Szilágy-fok partján, de aztán a gyalogút lassan eltávolodott a holtágtól és csatlakozott a kisvasút vágányaihoz. Hétköznap lévén magamban jártam az erdei utakon, talán ezért is merészkedtek elő a sűrűből a szarvasok, mert egy egész csapatnyit pillantottam meg pár perc múlva a sínek mellett! Ők is észrevettek, ezért aztán a fényképezőgépem zoomjával próbáltam pár távoli képet készíteni róluk, mielőtt még elinaltak volna. Innen már lassan véget értek a hangulatos erdei szakaszok: a gyalogösvények és keréknyomok után kátyús, szélesre taposott erdészeti földutak következtek, egyre több irtásfolt akadt az utamba, az út is szárazon porzott a talpam alatt. Pár percre megálltam egy erdei pihenőnél a Sió partján, aztán indultam tovább, mert szerettem volna háromra megérkezni a Keselyűsi csárdához. A végére itt is akadt még vagy két kilométernyi gátmenet, de három óra felé tényleg megérkeztem a csárdához.

Már tudtam a pecsételőhelyek fórumáról, hogy zárva van régóta, ezért aztán elindultam a kisvasút Keselyűsi állomásánál lévő látogatóközpont felé. Épp ahogy mentem lefelé a gátról, láttam, hogy egy fiatal hölgy szépen zárogatja az épület ajtóit, és autóba ülve elindul felém a kocsiúton. Megállt mellettem, és lehúzva az ablakot megkérdezte, hogy a látogatóközpontba igyekszem-e, mert az háromkor bezárt! Előadtam röviden a kívánságom: pecsételni szeretnék, meg feltölteni a vízkészletemet, mert az eléggé megcsappant eddig útközben. Megértően bólogatva mondta, hogy ő a központot nem fogja még egyszer kinyitni, de a Vonal-út túloldalán (ez arra a gátra merőleges másik gát, amin eddig jöttem) az erdészet telephelyének portáján szintén van kéktúra bélyegző és ott vizet is tudnak adni. Ezzel elporzott.

Ha már itt voltam, lebandukoltam a látogatóközponthoz, lemálháztam az előtte lévő turistapihenő egyik padjánál, aztán körbesétáltam a környéken. Először a szinte vadiúj épületet néztem meg, aztán leballagtam a vasúti vágányokon túl a Holt-Sió partjára. Itt igazi horgászidill fogadott: a pecások a vízparton üldögélve várták a jószerencsét, és csónakok ringatóztak csendesen, kikötve az árnyas parton. Alaposan körülnéztem itt is, pár fényképet is készítettem. Visszatérve a látogatóközponthoz és a málhát ismét a hátamra kapva átkerültem a Vonal-út gátjának túloldalára, itt egyből megláttam a sorompót és a mellette lévő kis épületet. Elbaktattam odáig, a portás pedig, amikor meglátott, már hozta is az irodából a kéktúra bélyegzőt! Stempliztem vele a túrajelentésre, aztán a ház mosdójában feltöltöttem a palackjaimat hideg csapvízzel. Röviden arcot, kezet mostam, aztán egy kisebb beszélgetés végén elbúcsúztam a nagyon rendes őrtől megköszönve a segítségét, csak utána indultam tovább az utamon.

A gátra visszatérve már háromnegyed négy felé ballagott az idő, én pedig belevágtam abba a négy és fél kilométerbe, ami a Szomfovai erdészházakig még hátra volt. Itt már keskeny, de nagyon jó minőségű aszfaltút vezetett a gát koronáján, én pedig a talpam kímélendő inkább letérve róla a fű szélén róttam az utam. Az Alföldi Kéktúrát a kiírása szerint kerékpárral is lehet teljesíteni, hát ez a szakasz pont a kerékpárosoknak való! Gyakorlatilag vízszintes, sima aszfaltút, csak egy-egy kanyar töri meg nagyjából kilométerenként a monotóniát. Bal oldalon a gemenci ártéri erdő, jobb oldalon pedig a nemzeti park külső kerítését követő keskeny erdősáv kísérte az utam, fenn a gáton pedig nagyjából tízpercenként kellett egy-egy autó elől picit még lejjebb húzódni a fűre.

Teljesen eseménytelen út végén öt után pár perccel pillantottam meg a töltésről a gát külső oldalán, egy tisztáson álló erdészházakat, leszaladtam a lejáró úton az épületekhez, és lemálháztam az előttük lévő turistapihenő padjainál. Egy pillantást vetettem a GPS kijelzőjére, mielőtt kikapcsoltam volna: túrám első napján 26,3 km-t tettem meg a mindenféle kitérőkkel, és 91 méter volt a készülék által mért szintemelkedés. Így visszagondolva ennek nagy része abból jöhetett ki, hogy többször is fel kellett kaptatnom az árvízvédelmi gátakra, egyébként olyan lapos volt az utam, mint a palacsinta!

Emberek érkeztek terepjárókon a házakhoz, én pedig odaballagtam hozzájuk, hogy megkérdezzem, sátrat verhetek-e a tisztáson? Természetesen megengedték, de azt mondták, ebben végső soron csak a gemenci főerdész dönthet, aki hamarosan szintén meg fog érkezni. Néhány perc múlva már személyesen is beszélhettem az illető úrral, és mivel ő sem támasztott nehézségeket, fel is ütöttem a sátramat a pihenő padjai mellett, a tisztás északi szélén, közel a házakhoz. Ezután még megnéztem az asztalok melletti kis emlékhelyet, amit néhány éve állítottak a valaha itt állt Asszonyfalva nevű falu emlékére. A faragott tájékoztató tábla szerint ide, a Duna szabályzása előtt még mocsarakkal védett helyre menekültek a környező falvak lakói – elsősorban az asszonyok és gyerekek – a tatár, török, labanc elől. Hat óra után megvacsoráztam az egyik faasztalhoz letelepedve, hazatelefonáltam, aztán behúzódva a sátorba eltettem magam másnapra.

Megjegyzés:
Sátorozáskor általában szeretek messzebb húzódni az emberektől, településektől, de most a túrám során a Duna-Dráva Nemzeti Park területén jártam, ahol a sátorozás tiltva van. Habár itt éppen a nemzeti park kerítésétől csupán pár méternyire voltam, de mivel az több méter magas, így nem tudtam volna elhagyni a park területét, kénytelen voltam hát más lehetőséget találni. A Google Earth légifelvételein láttam korábban, hogy itt a tisztáson egy turistapihenő is van a házak szomszédságában, így vetődött fel bennem az ötlet, hogy itt sátorozzak, de mivel ez a hely is a park területén van, illett engedélyt kérnem erre a főerdésztől. Természetesen megengedte, egyébként fel sem merült bennem, hogy esetleg megtilthatná!