Előző napi elhatározásomhoz híven most nagyon korán keltem, még a napot is megelőztem, ami csak öt óra után pár perccel tűnt fel vörösen ragyogva a látóhatáron. Én ekkor már reggeliztem, de pár percre megszakítottam azt, hogy a sátorból kibújva lefényképezhessem a napkeltét. Nem volt valami nagy étvágyam, de igyekeztem minél többet enni, mert nem akartam tízóraival vesztegetni túra közben az időmet, igyekeztem ugyanis Szarvasra, hogy a délutánt a városban sétálgatva tölthessem. Hat óra után pár perccel készültem el mindennel, bontottam le a sátrat és álltam útra készen. Röviden hazatelefonáltam, bekapcsoltam a GPS-t, aztán a hátamra kaptam a pakkot és nekiindultam az erre a napra tervezett, nagyjából húsz kilométeres távnak.

Megkerültem az erdőfolt déli sarkát, visszatértem a jól kitaposott földútra és elindultam rajta észak felé. Az út jellege semmit sem változott az előző naphoz képest: most is szántóföldek, legelők, szikes rétek között ballagtam, egy idő után pedig egy békalencsés öntözőcsatorna fordult az út jobb oldala mellé, ami aztán sokáig elkísért. Kellemes volt a menet a kora reggeli hűvösben, meg is fogadtam, hogy az alföldi túrákon ezután igyekszem majd minél korábban indulni, hogy a déli hőség beállta előtt minél nagyobb távot megtehessek. Lassan ébredezett a természet is: mezei nyulak bóklásztak előttem a földúton, vízimadarak rebbentek fel a jöttömre az öntözőcsatorna vizéről. Egy idő után az emberek is megjelentek: kerékpárosok tekertek velem szemben az úton, később felzúgtak a távolban a traktorok hangjai, alaposan körülnézve észre is vettem a messzeségben, több kilométerre tőlem lassan mozgó apró pontokat.

Hét óra felé leültem pihenni pár percre az út melletti füves sávra, de mivel még nem száradt fel a harmat, a fű helyett a hátizsákomra telepedtem le. Próbáltam itt is alkalmazni azt a szabályt, hogy háromnegyed órás menet után pihenek negyed órát, ezek a nagyjából három kilométeres menetek jól szakaszolhatóvá tették az egész túrát. Negyed nyolc felé kanyarítottam ismét a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. Egyre nagyobb lett közben a forgalom az utakon: traktorok jöttek velem szemben az úton, később Lada Nívával egy agronómus húzott el mellettem, aki aztán megállt a kocsijával pár percre mindegyik, a földeken dolgozó csoportnál. Teljesen lapos, sík volt a vidék, kilométerekre el lehetett látni minden irányba.

Fél nyolc felé egy, a csatornán átvezető hídnál útelágazáshoz értem, kéktúra útjelző tábla mutatta a kereszteződésnél a távolságokat mindkét irányban. Elolvastam a szöveget és tudomásul vettem, hogy még 13,9 kilométerre vagyok a Tessedik Sámuel Múzeumtól, ami Szarvas központjában található. A hosszú, egyenes, észak felé vezető földút itt megtört, kanyargott párat a mezők között, aztán visszaállt a korábbi irányába. Újabb hosszú egyenes következett, ott álltam meg a soron következő pihenőre, ahol egy útelágazásban le kellett térnem róla balra, egy másik hasonló, északnyugat felé vezető földútra. Itt is ejtőztem pár percet, bekaptam egy Balaton szeletet, ittam rá egy keveset a vizem maradékából, aztán továbbindultam.

Újabb hosszú egyenes következett, a távolban feltűnt előttem a Kákaifőmajor víztornya. Tudtam a térképről, hogy nagyjából három kilométerre lehetek tőle, a következő pihenőm körülbelül oda esett volna. Újabb traktorok jöttek velem szemben, szemmel láthatólag most indult meg a munka a földeken. Hosszú menet végén háromnegyed nyolckor értem el a repülőtér füves mezejét, a rét üres volt, egyetlen repülőgép sem állt rajta. Innen már aszfalton ballagtam az egyre közelebbi Kákaifőmajor felé, és láttam, hogy pont az, mint amit a neve sugallt: egy nagy mezőgazdasági telephely. Az út szemmel láthatólag pont bevezetett az épületek közé, ahol aztán óriási volt a forgalom, bárhová néztem, mindenhol mozgolódó, forgolódó nehézgépeket láttam. Sajnos, errefelé nem voltak túl sűrűn felfestve a jelzések, de a térkép és a GPS-em szerint át kellett vágnom a telepen.

Azért szerettem volna tudni, hogy merre hány méter a pálya, ezért odaléptem egy traktoroshoz, aki az út szélén bütykölte éppen a járműve motorját. Amikor köszönés után megkérdeztem tőle, át lehet-e menni a telephelyen, azonnal visszakérdezett, hogy a „kék úton” járok-e? Érdekes, errefelé az Alföldön szinte mindenkitől ezt a kifejezést hallom, nem pedig a kéktúrát! Igenlő válaszom hallatán persze mondta, hogy ismeri az utat, hiszen errefelé is előző ősszel állították fel az útjelző táblákat, amiket kíváncsian végigolvastak, meg látták a ritkásan felfestett kék jelzéseket is. Pár percig még elbeszélgettünk, a kiinduló kérdésemre pedig azt válaszolta, hogy nyugodtan vágjak át a telepen, csak alaposan nézzek körül, mert senki sem várhatja el azt, hogy a nehézgépek térjenek ki a gyalogosok elől! Így mondta szó szerint, én pedig arra gondoltam, talán lehettek korábban problémák ebből.

Elbúcsúztunk, én pedig hamarosan elértem a majorság épületeit. Figyelmesen átvágtam közöttük, itt-ott még felfestett jelzéseket is láttam a rámpákon, házfalakon. A majorság túlsó felén lakóépületek álltak, mellettük is elsorjáztam az aszfaltúton, és csak jóval a telep után álltam meg a következő pihenőre. Észak felé nézegettem, próbáltam észrevenni Szarvast, de még semmit sem láttam a városból, pedig már közeledek feléje! Végül továbbindultam és pár perc alatt kiértem a Szarvasra vezető 4401-es főútra.

Itt már komoly volt az autóforgalom az út magas száma ellenére, a bal oldali füves padkára letérve róttam a kilométereket. Háromnegyed tíz felé értem el a letérést, ahol a főutat elhagyva kereszteznem kellett a Szarvasi-Holt-Köröst egy kis hídon, hogy a hatalmas holtág által bekerített Bikazug nevű terület belsejében folytassam az utam. Itt állt az elágazásban az Aranyhal nevű horgászbolt-kocsma keverék, előtte az árnyékos padokon már hűsölt néhány szesztestvér. Betértem, kértem egy Sopronit, aztán kiültem én is a padra. Persze, itt is kialakult azonnal a beszélgetés a „kék útról”, meg hogy honnan-hová tartok ezzel a terjedelmes hátipakkal? Itt is elüldögéltem pár percet, csak tízkor indultam tovább.

Most már eléggé könnyű volt a hátizsákom, hiszen majdnem minden vizet megittam belőle, csak félliternyi maradt, az pedig már elegendő lesz Szarvasig! A bolttól továbbindulva kereszteztem a főutat, aztán egy erdősáv után kiértem a Szarvasi-Holt-Körös partjára. Megcsodáltam a holtág látványát a híd mindkét oldaláról, aztán folytattam az utam a keskeny, kopottas aszfaltúton. A Bikazug nagy részén széles mezők terülnek el kisebb erdőfoltokkal, egy foghíjas jegenyefasor vetett árnyékot az útra, ahogy a hosszú egyenesében ballagtam. Félórás menettel értem el egy öreg majorságot, ahol ismét közel kerültem a kanyargós holtághoz. Leballagva egy horgászstéghez vezető ösvényen itt is megcsodáltam a holtág látványát, aztán az aszfaltút véget ért (úgy látszik, csak a majorhoz vezetett) és az itt kezdődő földúton baktattam tovább.

Még megálltam pár percre pihenni a földút hosszú egyenesében, aztán már egyetlen menettel elgyalogoltam az Anna-ligetig. Itt található a Csáki-Bolza kastélyban a Körös-Maros Nemzeti Park igazgatósága, mellette áll a látogatóközpont épülete. Egy hosszú listával érkeztem, amelyen Szarvas látnivalói voltak kigyűjtve, ezen előkelő helyen állt a kastély megtekintése. A jelzésről letérve besétáltam az aszfaltúton a látogatóközpontig, hiszen itt van felszerelve a kéktúra pecsét kis dobozkája az épület bejárata mellett, az ajtó belső oldalán. Beütöttem a pecsétet a füzetembe, aztán tovább ballagtam az információs pultig. Megkérdeztem a hölgyektől, hogy lehet felkeresni a parkban álló kastélyt, reméltem, minden további nélkül elsétálhatok odáig, de sajnos meg kellett vennem a belépőjegyet, igaz, azzal végigjárhattam a parkban található kis állatkertet is. Szerencsére a málhát a pultnál hagyhattam, így aztán vettem magamnak egy jéghideg félliteres ásványvizet, aztán néhány korttyal felhajtva azt sétára indultam az arborétumban.

Szarvason két arborétum van, ez a kettő közül a kisebbik, az öregebbik. A Pepi-kert, a szebbik, nagyobbik sajnos kiesik a kéktúra útvonalából, és odáig elgyalogolni a központból eléggé nagy kitérő lett volna, így aztán azt ki is hagytam a programomból. Pedig ott található a Mini Magyarország, a hazánk legszebb épületeit bemutató makett gyűjtemény is. Így aztán csak ebben az arborétumban sétáltam körbe a szépen kikövezett sétányokon, aztán ezekről az utakról vethettem pár pillantást a csodálatosan renovált kastélyra is. Jó sokáig elnézelődtem itt, csak fél egy felé indultam tovább.

Már nem kellett sokat gyalogolnom, egy kisebb holtágat keresztezett az aszfaltút és már el is értem az Erzsébet-ligetet. A térképem nem jelezte az Ifjúsági Tábort, ahol a szállásom intéztem, ezért aztán megkérdeztem még a látogatóközpontban, hogyan tudok legegyszerűbben oda eljutni. Egyáltalán nem bonyolult a dolog, csak a híd után le kellett térnem jobbra a szórványos jelzéseket követve egy hosszú, egyenes útra, ami foci- és teniszpályák mellett elvezetve pont a tábor kapujával szemben ért véget. A jelzések talán két-háromszáz lépéssel korábban térhettek balra, be a park fái között vezető sétányra. Beléptem a tábor kapuján, szerencsére tudták, hogy jövök, így gyorsan elvégeztük a papírmunkát, kifizettem a tényleg jelképes összeget a sátorhelyért (1150 Forint volt IFA-val), aztán elmenve az esküvői vacsorára készülődők mellett jó távol kerestem tőlük helyet magamnak, lenn a vízparton a tábor északkeleti sarkában.

Már akkor felhívták a figyelmem a szombat estére tervezett lakodalomra, amikor a szállás után érdeklődtem, de úgy gondoltam, csak meg tudom húzni magam távol a mulatozóktól, ahol én sem zavarom őket, meg ők sem engem. Ahogy elnéztem a terítékek számát, körülbelül 60-80 főre számíthattak, abban pedig csak bízni tudtam, hogy nem valami mulatós társaság lesz! Felütöttem a sátramat pár lépésnyire a vízparttól, bedobáltam a cuccot, elmentem zuhanyozni a tábor vizesblokkjába, aztán átöltöztem a tiszta úti ruhámba, végül háromnegyed három felé elindultam a városba egy kis nézelődésre.

Az első utam az Erzsébet-liget parkján keresztül a Holt-Körös partjára vezetett, itt megcsodáltam a vízben álló mocsári ciprusokat és készítettem róluk pár felvételt is. Úgy terveztem, hogy a nemrégen épült gyaloghídon átsétálok a belvárosba, de amikor az ívelt hátú hídon felkapaszkodtam a tetejére, akkor vettem csak észre, hogy az ifjú pár pont a túlsó oldalán fényképezkedik. Nem akartam zavarni őket, ezért inkább maradtam az innenső parton, és a sétautakon elballagtam a halászcsárdáig. Amikor a kiszűrődő illatokat megéreztem, tudatosult csak bennem, hogy nagyon éhes vagyok, hiszen még nem is ebédeltem! Be is ültem azonmód a kerthelységbe és amolyan ebéd-vacsora kombóként megettem egy halászlé-brassói egyveleget és lefojtottam azt egy korsó Sopronival. A kiszolgálással nem lehetett bajom, mert négyre már végeztem is, csak a számla kifizetésénél szívtam egy kicsit a fogam, ugyanis 4120 Forintot gomboltak le rólam!

Az jó volt, hogy legalább jóllaktam, viszont el is nehezültem, így aztán eléggé szűkre szabtam a délutáni hőségben a városnézést! Átballagva a Holt-Körös felett a közúti hídon megcsodáltam a vízben álló, szökőkutak ölelte Millenniumi Emlékművet és a túlparti Bolza kastélyt. Pár pillanatra megálltam Tessedik Sámuel lelkész, pedagógus szobra előtt, aki megalapozta az oktatást Szarvason a XVIII. és XIX század fordulóján. Elsétáltam még a Szabadság úton a Mittrovszky kastélyig, itt megnéztem az épület előtt álló, a városnak nevet adó szarvas szobrát is. Készítettem még pár felvételt a katolikus templomról, de ekkor már úgy gondoltam, berekesztem a városnézést.

Bevásároltam a következő túranapra, összesen öt liter ásványvizet véve, aztán visszasétáltam a holtág partjára, leültem pár percre a híd tövében és megbámultam a szökőkút keltette szivárványt. Végül kiültem az evangélikus templom előtti rövid sétálóutcán a Galéria Grill egyik kinti, árnyékos asztalához, és sörözéssel fejeztem be a napot. Késő délutánra végre egy kicsit megenyhült a hőség, a két korsó Staropramen mellett elüldögéltem háromnegyed hétig. Ezután a hídon és az Erzsébet-liget parkján keresztül visszasétáltam az Ifjúsági Táborhoz.

Megnyugvással vettem tudomásul, hogy a lakodalomhoz gyülekező vendégsereg autói néhány éves alsó- és középkategóriás járgányok, nem láttam egyetlen sokmilliós BMW-t és Audit sem. Ez számomra garantálta a vendégsereg kulturált szórakozását, így megnyugodva vonultam vissza a sátramba. A vacsora után fél kilenc felé kezdődött a zene, hála istennek itt nem a maxi igénytelen mulatós nótákat játszották, inkább a hetvenes-nyolcvanas évek slágereiből merítettek, ráadásul egyáltalán nem nagy hangerővel. Szerencsére a fák és a tábor faházai ebből is sokat felfogtak, mindenesetre a telefonomon bekapcsoltam a zenelejátszót és Vangelis Spiral-jára aludtam el.