Ezen a napon tényleg nagyon korán keltem, bár a mobilomat beállítottam fél négyes ébresztésre, már háromkor fenn voltam és a fejlámpám fényében elkezdtem a reggeli készülődést. Éjszaka lehűlt a levegő, megjött az étvágyam is, így aztán megettem egy komoly reggelit, a végére körülbelül másfél liter vizem maradt. Ecsegfalváig volt körülbelül tizenhét kilométerem, a déli forróságban biztos nem lenne elég ennyi ivóvíz erre a távra, de a reggeli, kora délelőtti hűvösben reméltem, hogy ki fog tartani addig! Összerámoltam mindent a hátizsákba, aztán kipakoltam a sátorból és fél ötre lebontottam és elcsomagoltam azt. 4:40-re álltam útra készen, bekapcsoltam a GPS-t, a hátamra kaptam a betyárbútort és az erdőszéli tisztásról elindultam az alig használt keréknyomokon vissza az árvízvédelmi töltésre. Pont elég világos volt már ahhoz, hogy ne kelljen használnom a fejlámpámat!

Elgyönyörködtem a napkelte előtti égképeken, először csupán a látóhatár közelében lévő felhőket világította meg a nap, aztán ahogy közeledett a napkelte, már a fejem feletti felhők is lángra gyúltak. Arra gondoltam, a napkelte pillanatáról is készítek pár felvételt, de olyan fénnyel ragyogva jelent meg a napkorong pereme a látóhatáron, hogy az már kizárt bármilyen fényképezést! Közben persze róttam a gátkilométereket, igyekezve minél nagyobb távot megtenni a déli hőség beállta előtt. Hogy jobban haladjak, úgy döntöttem, hogy az első pihenőmet nem háromnegyed óra gyaloglás után tartom, hanem egy szuszra elmegyek Balogh János akadémikus síremlékéig. Közvetlenül napkelte után tanyák mellett haladtam el, a kecskék, marhák, juhok már kinn bóklásztak a mezőn, a disznók pedig pont előttem vágtak át a gáton és indultak az ártéri tölgyesbe egy kis makkolásra.

Gyorsan fogytak a kilométerek, egy szakaszon az ártéri erdő „folytonossági hiányán” keresztül átláttam a Hortobágy-Berettyó túlsó partjának rétjeire, így vettem észre a Tere-zugban a térképem által is jelzett csikótelep istállóinak tető nélkül álló falait. Egy villanyoszlop tetején lévő fészkében egy gólya állt magában, aztán befordulva a gát északkelet felé tartó egyenesébe megbámultam magam mögött a hosszúra nyúlt árnyékomat. Szóval jól elvoltam, mindig volt valami apró látnivaló, így értem el hat előtt pár perccel a 30,5-ös gátkilométernél álló emlékművet. Lemálháztam fenn a töltésen, a keréknyomok mellett, aztán leszaladtam megnézni a síremléket.

A szabálytalan alakúra faragott gránittömb egy, a környéken született akadémikus, Dr. Balogh János sírját jelzi. Ő szerkesztette az 1970-es évek elején a Magyar Televízióban vetített „A napsugár nyomában” című 13 részes ökológiai-természetvédelmi filmsorozatot, melynek a rendezője Rockenbauer Pál volt! Így tehát az akadémikus egy kicsit – persze csak áttételesen, Rockenbauer Pálon keresztül – kapcsolódik a kéktúrázáshoz is. A filmsorozat készítése során a forgatócsoport gyakorlatilag bejárta a Földet: filmeztek Ausztráliában, Új-Guineában, a korallszigeteken, az Antarktiszon és az Amazonas-medencében is. A vöröses-barnás kőtömb Rockenbauer Pálnak a zengővárkonyi szelídgesztenyésben található, hasonlóan szabálytalan, szinte alig megmunkált, nyers sírkövét juttatta az eszembe. Arra gondoltam, talán nem is véletlen, hogy e két, a természetért rajongó ember hasonlóan rendelkezett a végakaratában arról, hol és mi alatt nyugodjanak a hamvaik.

Próbáltam pár képet készíteni a síremlékről, de pont mögötte kelt fel a nap, ellenfényben pedig eléggé rosszak lettek a felvételek, pedig minden trükköt igyekeztem bevetni, még a villanót is bekapcsoltam, hogy világítsa meg kissé a kőtömb árnyékos felén lévő portrét és feliratot. Innen telefonáltam haza, tudva azt, hogy hozzám hasonlóan a nejem is korán kelő, még hétvégén is fenn szokott lenni – illetve fenn szoktunk már lenni – hat óra környékén. Elmondtam röviden, hogy minden rendben, és hogy már több mint egy órája úton vagyok, ő viszont az előző esti magyar-izlandi EB focimeccset kezdte ecsetelni! Kissé meglepődtem, mert nem arról híres a feleségem, hogy különösebben rajongana a fociért, de úgy látszik, ez a francia rendezésű Európa-bajnokság, ahová ki tudja már hány év után ismét kijutott a magyar válogatott, még a foci iránt közömböseket is megmozgatta!

Egy hosszabb pihenő után csak negyed hét után indultam tovább, belefogtam a folyó egy óriási omega-kanyarjának, a Templom-zugnak a megkerülésébe, elhaladtam a Gástyási szivattyútelep épületei előtt és csak egy újabb, majdnem hat kilométeres etap után álltam meg a gát egy olyan északkelet felé tartó szakaszán, ahol az ártéri erdő fái még árnyékot vetettek a töltésen futó útra. Itt is pihentem negyedórát, bekaptam egy Balaton-szeletet, ittam rá a vizem maradékából, aztán indultam tovább. Egy újabb hatalmas folyókanyarulat következett, a Kóré-zug, ennek szinte a legészakibb pontján, a Mirhói szivattyútelep mellett álltam meg egy újabb rövid ejtőzésre háromnegyed kilenckor.

Ekkor már tűzött a nap ezerrel fenn a gáton, nem is a koronáján álltam meg pihenni, hanem a keskeny beton lépcsősoron lementem a telep rövid ártéri csatornájához és egy kikötött csónak mellett kerestem helyet magamnak a fűben az ártéri erdősáv fáinak árnyékában. Elővéve a térképet láttam, hogy innen már csak egy órai járás Ecsegfalva, ahol reméltem, hogy a vasárnap reggel ellenére találok majd nyitva tartó boltot, esetleg kocsmahivatalt, ahol pihenhetek és a vízkészletem is feltölthetem. Továbbindulva befejeztem a Kóré-zug omega-kanyarjának megkerülését, és befordulva a gát következő, északkelet felé tartó egyenesébe megpillantottam a gátőrházat és mellette a gátat keresztező országúton elhaladó autókat! Elbaktattam az aszfaltútig és végre magam mögött hagyhattam a kopár töltést! Közel harmincöt kilométert gyalogoltam rajta Mezőtúr határától idáig!

Sajnos, az aszfaltút sem volt sokkal jobb a töltésnél, a nap mostanra már annyira felforrósította az utat, hogy „izzadt”, vagyis olvadt bitumen cseppek jelentek meg a tetején. Elbaktattam a szélén a Hortobágy-Berettyó hídjáig, itt kereszteztem a folyót, aztán megálltam a túlsó oldalon a gátőrháznál, hogy pecsételhessek az igazoló füzetembe. A pecsét dobozkája a ház melletti információs tábla oszlopára volt felszerelve, nyomtam a bélyegzővel egyet a füzet ecsegfalvai rubrikájába, aztán leheveredtem pár percre a fűbe a ház melletti akácok árnyékában. Megittam a vizem maradékát, és komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy újra a hátamra kapjam a zsákot és elinduljak befelé a faluba.

Mert itt már tényleg Ecsegfalva határában voltam, és az úttest bal szélén haladva elindultam a hosszú, egyenes Fő utcán, közben persze járt a fejem balra-jobbra azt lesve, hol találok boltot, vagy kocsmát! Először az út jobb oldalán álló Mini Coop boltot értem el, láttam, hogy le van húzva a redőnye, de azért elballagtam az ajtajáig, hogy elolvashassam a nyitva tartását, ami szerint vasárnap ki sem fog nyitni! Na mindegy, gyerünk tovább! Az út bal oldalán a házak kissé távolabb álltak, ugyanis az útszéli fasor és árok mögött egy keskenyebb belső aszfaltcsík húzódott, ezen a szakaszon vettem észre a lombok között feltűnő Kicsi Kocsma épületét! Láttam, hogy nyitva van, mert már többen is ültek kinn az árnyékos teraszán lévő asztaloknál! Azonnal letértem az útról és pár pillanat múlva lemálháztam a hűvös ivóban az egyik asztalnál.

Azonnal kértem egy hideg Sopronit, amit szinte azonnal, néhány korttyal megittam, aztán egy másodikkal, meg a szintén a pultnál vásárolt zacskónyi sós csipsszel letelepedtem az egyik asztalhoz. Jól esett a pihenő a légkondicionált kocsmában, eléggé sokat el is üldögéltem az asztalomnál, csak lassan szántam rá magam az indulásra. Végül meggyőztem magam, hogy minél később indulok, annál melegebb lesz odakinn, ezért aztán a hátizsákból elővéve a két törhetetlen műanyag palackot feltöltettem azokat a pultnál hideg szódavízzel, majd összemálháztam és fél tizenegy után pár perccel a hátamra kaptam a motyót és továbbindultam az utamon.

A hűs ivóból kilépve szinte orrba vert a kinti hőség, ekkor éreztem meg először, hogy ennek a meleg, párás, fülledt melegnek rossz vége lesz, mégpedig még a közeljövőben! De az égre nézve még bárányfelhők sem nagyon pettyezték azt, a késő délelőtti nap pedig tüzelt ezerrel! Újra rátértem a Fő utcára és végigballagtam a szélén az utolsó házakig. Egy hozzám hasonló korú úr mosta slaggal a kocsiját az út szélén, amikor mellé értem, ő is megkérdezte, mint előtte már sokan mások, hogy a „kék úton” járok-e? Persze itt is leragadtam pár percre, hiszen ilyenkor nem szabad csak úgy, egy-két odavetett szó után továbbrohanni! Búcsúzásnál megkértem, hogy a slagból csak úgy porlasztva a vizet ugyan locsoljon már le, talán az egy kicsit enyhíteni fog ezen a rettenetes melegen, aminek ő aztán mosolyogva eleget is tett.

Jól esett a felfrissítő zuhany, de alig pár perccel azután, hogy továbbindultam, a faluvéget elérve már úgy meg is száradt a pólóm, mintha le sem locsoltak volna épp az imént! Az utolsó házak után az aszfaltút egy hosszú, jobbra ívelő kanyarba kezdett, ennek a végén kellett a kihelyezett kéktúra irányító táblák útmutatása alapján letérnem balra, egy itt kezdődő földútra. A térképem szerint nem kellett sokáig rajta maradnom, mert itt kezdődik az a régi vasúti pálya, amire jobbra rátérve folytatnom kell majd az utamat. Éppen csak elindultam ezen az úton, amikor egy mögöttem lassító autó hangjára lettem figyelmes. Hátra sem nézve félrehúzódtam, hogy el tudjon menni mellettem, de megállt mögöttem.

Erre már hátrafordultam, és csak ekkor vettem észre, hogy egy rendőrségi Opel Astra az. Mellém gurult, és a fiatal rendőr főtörzszászlós kiszólt az anyósülés ablakán, hogy merre tartok? Röviden elmondtam, hogy a volt vasúti töltésen megyek majd a réhelyi túzokrezervátumig, aztán onnan tovább újra a volt pályatesten egészen Dévaványáig. Amikor a szállásomról kérdezett, csak a hátizsákomra szíjazott sátorra böktem. Ő erre csak bólintott, aztán mondta, hogy ha van kedvem, Dévaványán keressem meg a strandot, a mellette lévő Ifjúsági Tábor faházaiban olcsón kaphatok szállást magamnak. Én is csak bólintottam erre, de nem mondtam sem igent, sem pedig nemet az ajánlatra. Pár percig még vele is elbeszélgettem a „kék útról”, meglepett, hogy mennyire ismeri a környéken az útvonalát, de aztán eszembe jutott, hogy a napi ellenőrzései során már számtalanszor láthatta a felfestett kék jelzéseket és a szinte új útirányjelző táblákat.

Miután elbúcsúztunk, ő visszafordult az autóval, én pedig pár lépés után már észre is vettem a földútból jobbra kiváló és nyílegyenesen továbbinduló keréknyomokat. Semmi nem mutatta a helyszínen, hogy ez lenne az 1973-ban felszámolt Dévaványa-Kisújszállás vasút nyomvonala, jelzést sem láttam sehol, de a GPS-em egyértelműen jelezte, hogy itt kell letérnem! Rátértem hát a mezők között vezető keréknyomokra, és elballagtam rajta vagy másfél kilométernyit a Kisszartos-Ködmönösi-csatorna átereszéig. Itt telepedtem le pihenni a náddal, sással benőtt csatorna partján. Nem volt okom sietni, hiszen Ecsegfalván már túljutottam a napi táv felén, innen már sokkal lazább időbeosztással is végigmehettem a délutánra tervezett túraszakaszon. Bár még Dévaványa elé terveztem a sátorozást, egyre inkább elgondolkodtam a fiatal rendőr főtörzszászlóstól hallottakon! Ebben a hőségben nagyon megizzadtam, jó lenne megmosakodni este! De úgy indultam tovább a szokásos negyedórás pihenőm végén, hogy még nem döntöttem el, hol fogom majd tölteni az éjszakát!

Az Ecsegfalva határában kezdődött keréknyomok eléggé sokáig kitartottam alattam, de egyre kevésbé használtakká váltak, végül belevesztek a fűbe. A pályatest két oldalán húzódó fasor fái egyre jobban benőtték a közöttük vezető utat, a végén már szinte dzsungeltúrává vált ez a szakasz a sokszor derékig érő fűben, gazban, a belógó ágak között bujkálva! Fél egy felé értem el azt a pontot, ahol ki kellett térnem a volt pályatestről jobbra, a mezők közé, hogy átvágva rajtuk a Réhelyig vezető utolsó kilométereket azon az országúton tegyem meg, amiről még Ecsegfalva után tértem le. Itt röviden megpihentem, aztán a mezőkön átvágó alig járt keréknyomokon kigyalogoltam az országútig. A kisforgalmú aszfaltút szélén ballagtam vagy húsz percet, mire megláttam a következő letérés helyét.

Közlekedési táblák mutatták az autósoknak a Réhelyi Bemutatóközponthoz való lekanyarodás távolságát, de engem a kéktúra jelzőtáblák már korábban balra küldtek, egy földúton. Elhaladtam a túzok megfigyelőhely lelátószerű kilátóhelye mellett és a poros keréknyomokon elbandukoltam a bemutatóhely központi épületéig. Lemálháztam a látogatóközpont ajtaja előtt, pecsételtem a korlátra szerelt dobozában fellelt kéktúra bélyegzővel, aztán benyitottam az ajtón. Azonnal megcsapott a fogadóhelység klimatizált levegője és sejtettem, hogy nehéz lesz innen is továbbindulnom! Sietnem mindenesetre nem kellett, mert még csak alig múlt fél kettő és talán kétórai járásra lehettem már csak Dévaványától.

A pultos hölgyek azzal fogadtak, hogy már vártak rám! Csodálkozva nézhettem rájuk, mert aztán elmagyarázták, hogy a körzeti megbízott fiatal főtörzszászlós itt járt talán egy órája és ő mondta, hogy találkozott velem Ecsegfalva után. Pár percig beszélgettem a hölgyekkel, aztán az egyikük átkísért a szomszédos múzeum épületébe. A külső bemutatóhelyeken a Magyarországon őshonos állatfajták, többek között rackajuhok, bivalyok, magyar szürkemarhák és mangalicák tekinthetőek meg, külön megfigyelőhelyet építettek a túzokok megtekintésére, de a múzeum is sok érdekességgel szolgált. A hazai túzokpopulációnak nagyjából a harmada él ezen a környéken, és előszeretettel fészkelnek a különböző szántóföldi növénykultúrákban. A központba a mezőgazdasági munkák során előbukkant fészekaljak kerülnek, itt gondoskodnak a keltetésükről, a felnevelésükről és a visszavadításukról is. Ennek az odaadó munkának a nyomán lassan gyarapszik a világszinten veszélyeztetett nagytestű madár populációja, ami már meghaladja Dévaványa környékén az 500 egyedet!

Gyorsan körbeszaladtam a kis múzeumban, aztán a hölgy kinyitotta a kedvemért a büfét és itt is megittam egy üveg sört. Közben beszélgettünk egy sort, majd visszasétáltunk a látogatóközpontba. Itt még kaptam pár szép prospektust, aztán már lassan tovább kellett indulnom, mert kezdett elszaladni az idő! Gyorsan körbefényképeztem a telepen, ekkor vettem észre, hogy a déli látóhatáron szinte már ólomszürke az ég, és az eddigi enyhe déli légmozgás is megállt! Kacifántos idő volt készülőben, ezért aztán visszasiettem a látogatóközpont ajtaja mellé letett hátizsákomhoz, és a hátamra kapva folytattam az utam.

Megálltam még pár percre a kilátó előtt, de hiába másztam meg a távcsövemmel, egyetlen túzokot sem láttam a környéken! Velem ellentétben biztosan volt annyi eszük, hogy a nyomasztóan párás hőség és a közeledő vihar elől elbújjanak valahová! Nagyjából ekkor hallottam meg a távoli morajlásokat, így aztán nem is vesztegettem tovább az időmet, sietősen továbbindultam. A bemutatóhely után visszatértem ismét a vasúti pályatestre, illetve a keleti oldalán vele párhuzamosan haladó jól kijárt mezei földútra. A távolban, kissé balra előttem feltűnt Dévaványa még távoli templomtornya, mögötte pedig egyre sötétebbé vált az ég, úgy látszik, most dél felől jön a vihar! Igyekeztem sietni, csak egy rövid pihenőre álltam meg a falu felé félúton. Nem volt maradásom, mert egyre közelebbről hallatszottak a villámok dörrenései, az ég is egyre feketébb lett. Alaposan kilépve pont a zivatarral együtt értem el Dévaványát!

A szakadó esőben gyorsan letértem a vasútállomásra, nem az utcákon, hanem csak úgy a sínek mentén beszaladva a váróterembe. Pecsételtem a pénztárablak mellett a falra szerelt dobozkájából előhúzott kéktúra bélyegzővel, miközben a pénztár mellett lebzselő gyerekek figyelték a ténykedésem, aztán ismét kiléptem az épület elé. A fák alatt jó páran álltak, ide húzódtak be a szakadó eső elől, tőlük érdeklődtem meg, hogy merre találom a strandot és a mellette lévő tábor faházait? Szerencsére nem volt messze, alig ötpernyire lehettem tőle. A helybeliek elmondták, hogy találok oda, de aztán jó kalauzaim lettek azok a környékbeliek, akik a strandról az eső elől menekülve a vasútállomás felé futottak! A tömeggel szembe furakodva beléptem a strand kapuján és megálltam a pénztárnál.

Mondtam a benn ülő fiatal lánynak, hogy az Ifjúsági Tábor felől érdeklődnék, erre rám nézve csak annyit mondott, hogy gondolták, hogy az eső elől menekülve lassan már meg kell érkeznem! Nagyon elképedve nézhettem a leányzóra, mert csak annyit jegyzett meg, hogy a körzeti megbízott beszólt még négy óra után, hogy valószínűleg kapnak majd a személyemben egy vendéget! Miközben a strandolók utolja is kimenekült a kapun, elintéztük a papírmunkát és pár perc múlva már meg is kaptam a légkondicionált faházam kulcsát. Gyorsan lemálháztam a szobában, aztán a lassan csillapodó esőben átballagtam a strand büféjébe.

Már a záráshoz készülődtek, hiszen vendégek nélkül minek tartsanak nyitva, de azért még kaptam egy pohár csapolt Arany Ászokot. Letelepedtem vele az egyik napernyős asztal mellé (eső ellen is jól védett az ernyő), de mivel láttam, hogy az alkalmazottak már a székeket is kezdik összerakni és az ernyőket is leeresztik a mellettem lévő asztaloknál, gyorsan felhajtottam a söröm maradékát és az eső utáni párás melegben visszaballagtam a szállásomra.

Mérgelődtem egy sort, hogy megfuttatott egy zivatar, meg aztán kinn is sátorozhattam volna a mezőkön, de aztán bekapcsoltam az okostelómat és a pénztárnál kapott jelszóval felléptem a wifin a netre. A www.met.hu esőképén láttam, hogy zivatarok hosszú sora érte el több hullámban déli irányból Dél-Magyarországot, a rövid hurokfilmből látszott, esni fog kiadósan egész éjszaka! Tehát mégis csak jó, hogy szállást kerestem magamnak! Lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán megvacsoráztam. Korán lefeküdtem ezen a napon is, ugyanis úgy terveztem, következő nap is korán, lehetőleg már öt óra felé indulni fogok tovább. Egy pillanatra bekapcsolva a GPS-t a kijelzőjén láttam, hogy 56,1 km-en áll a számlálója. Elégedetten konstatáltam, hogy ezen a napon eléggé belehúztam, ugyanis az első nap 22,5 kilométere után most 33,6-ot hagytam magam mögött és jóval túl vagyok már a túrám össztávjának a felén!