Már a mobilom ébresztése előtt, háromnegyed három után pár perccel kipattant a szemem, felkeltem és lassan elkezdtem készülődni. A maradék kajámból bőséges reggelit készítettem, úgy terveztem, nem is állok majd meg ebédelni, viszont Furtára beterveztem még a szokásos párizsis reggeli-kiegészítésemet, aztán mindezzel Berettyóújfaluig ki kellene majd húznom! Volt még elég vizem, hogy megmosakodjak, csak másfél litert hagytam, annak elégnek kell lennie a legközelebbi boltig! Összepakoltam mindent a hátizsákomba, összetekertem a hálózsákomat és a polifoam matracomat is, aztán háromnegyed öt felé, a hajnal fényeire előbújtam a sátorból. Lebontottam azt is, és úgy, ahogy volt, a harmattól nedvesen elcsomagoltam. Öt órára lettem készen, ekkor kapcsoltam be a GPS-t, megvártam, hogy megállapíthassa a pontos a pozíciómat és a hátamra kapva a zsákot elindultam az utamra.

A nadrágomból csavarni lehetett a vizet, mire a térdig érő harmatos fűben kigázoltam a vagy négyszáz lépésnyire lévő földútig, de nem nagyon foglalkoztam vele: úgyis hamar megszárad majd, ha felkel a nap! Erre nem is kellett már sokat várnom, negyed hat felé jelent meg a vörösen izzó napkorong a látóhatár peremén. Friss és hűvös volt a kora reggeli levegő, élvezet volt benne a gyaloglás, el is határoztam, hogy amikor csak lehetőségem lesz erre, az alföldi túráimon ezt fogom követni: napkeltekor indulva minél nagyobb távot megtenni még a hűvösben, egy hosszabbat pihenni a legforróbb órákban, aztán a maradék távot lejárni a késő délután már múló hőségben! Azonban ezen a napon csak a hajnali kezdés jön össze, mert pont a legforróbb órákra fog maradni a Berettyó árnyékmentes gátjának vagy tucatnyi kilométere! Ha el akarom érni Berettyóújfalun a 15:25-ös vonatot, akkor nem lazsálhatok egy percet sem!

Viszonylag gyorsan elértem a mezei földúton a puszta közepén álló gázfogadó állomást, háromnegyed hat felé ballagtam el a kerítés kapuja előtt és álltam rá az onnan alám forduló keskeny, de sima aszfaltútra. Tudtam, hogy innen már aszfalton teszem meg a teljes túratávot Berettyóújfaluig, ami abból a szempontból jó volt, hogy nem hátráltatnak majd az útviszonyok, viszont sejtettem, hogy sajgó talpakkal érem majd el a vasútállomást! Az aszfalt abból a szempontból is jó, hogy nem kell a lábam alá nézni, hogy hasra ne essek valamiben, így hát a környéket nézegettem. Romos tanyaépület mellett ballagtam el, aztán egy nagyobb gólya és gémcsapatra lettem figyelmes, mozdulatlanul állva lesték a reggelirevalót a vizenyős mezőn. Jó tempóban értem el a gáztelep bekötőútján a Komádi és Furta közötti országutat. Még ekkor is csak negyed hét múlt, de letudtam a túrám első öt kilométerét!

Pihentem az útszélen jó tíz percet, ittam egy keveset a vizem maradékából, de nem volt sok maradásom, tudtam, hogy annyit kell a reggeli hűvösben gyalogolnom, amennyit csak bírok! Ráfordultam hát a már vasárnap kora reggel ellenére is forgalmas országútra és a balszélén elindultam Furta felé. A táj errefelé sem változott, ugyanolyan palacsinta laposságú volt, mint korábban, de a szittyós rétek helyét megművelt táblák vették át. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, egy szinte észrevehetetlenül alacsony hátra szaladt fel alattam az országút, a tetőn vettem észre a távolban Furta templomtornyát. Innen már vonzott a távoli torony látványa, végül egyetlen hosszú menettel megérkeztem a faluba és a villanyoszlopokon lévő lakott gólyafészkek hosszú sora alatt elvonulva háromnegyed nyolc után pár perccel érkeztem meg Furta központjába, a közös épületben lévő kocsma-vegyesbolt pároshoz.

Először a boltban tettem tiszteletemet, szokás szerint kiegészítettem a vízkészletemet és vettem három zsemlét szeletelt párizsival, aztán átballagtam az ivóba, ahol stempliztem a kéktúra bélyegzővel és kértem egy üveg Borsodit. Kinn, a külső asztaloknál és padoknál aztán elpakoltam mindent a hátizsákomba és letelepedve az egyik padra megettem a boltban vásárolt zsemléket a parizerrel, végül leöblítettem az egészet a sörrel. Kicsit még elüldögéltem, és a térképet elemezve elégedetten konstatáltam, hogy napi táv harmadával már végeztem! Csak fél kilenc után kaptam a hátamra a cókmókot és indultam tovább.

Megtettem a térképemen is jelölt fura kis kitérőt Furta római katolikus temploma felé, aztán a főútra, vagyis a Felszabadulás útra visszatérve már gyorsan magam mögött hagytam a települést. Rövid menettel elértem a forgalmas 47-es utat és egy kis forgalmi szünetet kihasználva fürgén átkocogtam a túlsó oldalára. Az itt folytatódó kisforgalmú aszfaltút melletti kerékpárúton gyalogoltam be a következő faluba, a Furtával már szinte teljesen összeépült Zsákára. Itt nem kell pecsételni, de amikor megpillantottam az útszéli Kurta Kocsmát, persze megálltam itt is egy pihenőre.

A fedett, de szellős teraszon kis szerelvényigazítást tartottam, megittam egy Borsodit, közben elbeszélgettem a helyiekkel. Itt is meglepett, mennyire tisztában vannak a települések közötti távolságokkal, sőt, ők is ismerték a „kék utat”! Tippeket is tudtak adni, hol tudnék rövidíteni az utamon, ezeket természetesen komolyan bólogatva végighallgattam, de persze továbbindulva továbbra is a jelzéseket követve bandukoltam tovább. A kocsmával szemközt az Alföldi Kéktúra útvonala letért a falu főutcájáról, nullaforgalmú mellékutcákon baktattam a házak között, aztán elértem egy parkosított terület mellett a focipályát. Innen már gyorsan visszatértem a főutcára és rákanyarodva folytattam az utamat.

Zsákát magam mögött hagyva az országút hosszú, több kilométeres egyenesében baktattam tovább az egyre jobban kimelegedő időben. Még csak tíz óra felé járt az idő, de már beütött a hőség, a nap ezerrel tűzött, miközben a kopár pusztában átvágtam. Pár szót váltottam egy juhásszal, aki az útszéli árkon túl, a ritkásan álló fasor árnyékában hűsölt, aztán egy nagyobb távot lenyomva csak fél tizenegykor álltam meg a következő pihenőre, amikor az út jobb oldalán is feltűnt egy fasor, ami már árnyékot vetett az aszfaltcsík füves padkájára. Letelepedve a frissen kaszált útszéli árokpartra sziesztáztam egyet, aztán a térképet elemezve rájöttem, a következő pihenőmet akár már Bakonszegen is tarthatom!

Talán egy kilométernyit még az országút szélén daráltam le, de aztán pont tizenegykor elértem az innen való letérést. Ráfordultam a balra kiágazó keréknyomokra, átvágtam rajta az útszéli erdősávon és megpillantottam magam előtt a Berettyó gátjának füves oldalát. Felkaptattam a földúton a töltés koronájára és ráálltam az ott futó keskeny aszfaltútra. Előretekintve már jól látszott a túlparton Bakonszeg templomtornya, aztán ahogy a gáton ballagtam, lassan a település házai mellé értem, de persze a folyón nem tudtam átmenni, el kellett gyalogolnom egészen a közúti hídig, ahol az országút keresztezte a Berettyót. Átslattyogtam a hídon, aztán pár perc alatt elértem a település központjában az útelágazást. Itt aztán megálltam pár perc gondolkodásra.

A jelzések ugyanis itt jobbra tértek, hogy a faluvégen található Bessenyei György emlékház felé induljanak tovább, ahol a hivatalos kéktúra bélyegző is leledzik, csakhogy egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy a vasárnap déli időpont miatt bárkit is találnék ott. Viszont az egyetlen vasárnap napközben is nyitva tartó hely, ahol szívesen pecsételnek a céges bélyegzővel a túrázók igazoló füzetébe, vagyis a Remete presszó a másik irányba esett, viszont ez egy jó ötszáz lépésnyi kitérőt jelentett. Végül úgy döntöttem, megteszem a kitérőt a presszóig, már csak azért is, mert itt ihattam egy sört, ami koránt sem valószínű az emlékház esetében!

A presszóban tényleg első szóra benyomta a pultos úriember a bélyegzőt az igazoló füzetembe, aztán a nagy meleg miatt az előző nap érintett Körösszakálhoz hasonlóan itt sem sört kértem, hanem egy félliteres fröccsöt, amivel kitelepedtem az árnyékos teraszra. Ekkor már délfelé járt az idő, tudtam, hogy túl vagyok a napi táv több mint kétharmadán, innen már csak át kellett ballagnom a talán nyolc kilométerre lévő Berettyóújfaluba, azonban ezt a távot a Berettyó gátján kellett megtennem! Nagyon nem akaródzott felállnom a padról, de tudtam, hogy tovább kell indulnom, mert minél tovább várok, annál melegebb lesz az idő!

Negyedórás pihenő végén döntöttem úgy, hogy folytatnom kéne az utam, visszaballagtam az útelágazásba, és már a jelzéseket követve baktattam el szinte a túlsó faluvégig, közben megálltam egy működő útszéli kék vízcsapnál és arcot, kezet mostam. A Bessenyei emlékháznál kellett letérnem a község főutcájáról, a Hunyadi útról, hogy egy rövid utcácskán végighaladva elérjem a Berettyó gátját. Az emlékház kapuja zárva volt, tehát megérte a kitérőt megtenni a Remete presszóig! Innen visszafordulni oda már sokkal nagyobb kitérőt jelentett volna! Így tehát nem tudtam megnézni Bessenyei Györgynek, a magyar felvilágosodás egyik legnagyobb alakjának szülőházát és a benne berendezett múzeumot.

A rövid, burkolatlan utca végén felkapaszkodtam a Berettyó gátjára, aminek a tetején pont olyan keskeny aszfaltcsík futott, mint a túlparti töltésen, amin korábban Bakonszegig gyalogoltam, itt aztán nekiindultam a Berettyóújfaluig vezető utolsó hét kilométernek. Tudtam, hogy nagyon jól állok idővel, majdnem három órám volt erre a távra, de éreztem, hogy egyre jobban belassulok ebben a kora délutáni kánikulában! Persze a gáton nem volt fenn egy deka árnyék sem, a nap pedig pont a fejem búbjára tűzött! Ettől függetlenül eléggé jól bírtam a gyűrődést, egy nem túl megerőltető, de azért haladós tempót felvéve gyorsan fogytak a még hátra lévő kilométerek.

Látnivaló persze nem sok volt: tőlem jobbra a Berettyó kanyargott, balra megművelt táblák húzódtak, ritkásan álló tanyákkal. A gát azonban egyáltalán nem volt kihalt: kerékpárosok, kismotorosok érkeztek rendszeresen szemből, vagy értek utol hátulról, szinte mindenki megbámult engem és a hátizsákomat. Voltak olyanok, akik meg is álltak megkérdezni, hogy miért gyalogolok itt a kopasz gáton? Minden fáradtságom ellenére jót mulattam rajtuk, ahogy fejcsóválva mondták: ebben a hőségben miért nem pihenek, vagy ülök inkább kerékpárra? Útközben egy kisebb pihenőt tartva kettő felé már feltűntek előttem Berettyóújfalu házai, aztán a folyó feletti hidat is megpillantottam a távolban. Addig kell csak mennem a gáton!

A hídtól talán ötszáz lépésnyire megálltam, hogy átöltözzek. Előszedtem a hátizsákból a hazautazásra tartogatott utolsó rend tiszta ruhát, az átizzadt, poros pólót és nadrágot pedig begyömöszöltem a tiszta helyére. Hallottam, hogy némi késéssel elindul a közeli vasútállomásról a 14:08-as vonat, de ezt amúgy sem volt szándékomban elérni! Egy kicsit még lazsáltam a fűben üldögélve, aztán a hátamra kapva a motyót elballagtam a hídig. Ráfordultam a városba bevezető útra és pár lépéssel elértem a vasúti síneket, majd a vasútállomásra vezető utcát. Körbepillantottam, hátha meglátok valahol itt a városszélen a közelben egy kocsmát, és szerencsém is volt, mert észrevettem az Arany Karika vendéglőt! Ide még beszaladtam, megittam a túrazáró Borsodimat és előrelátóan vettem két doboz jéghideg dobozos kólát a hazaútra.

Pár perc alatt átsétáltam a vasútállomásra és a kikapcsolása előtt megnéztem a GPS-en a megtett távot: 139 kilométeren állt a számlálója. Ennyit gyalogoltam tehát az ötnapos túrámon, az utolsó napon pedig 30-at. Megvettem a jegyem a Nyugati pályaudvarig, a mosdóban még gyorsan megmosakodtam, aztán nem volt már más dolgom, mint megvárni a hűvös váróteremben a Nagyszalontáról Püspökladányba tartó nemzetközi személyvonatot. A vonat pontosan érkezett, felszálltam a szinte töküres szerelvényre és több mint fél órát főttem rajta, mire megérkeztem vele Püspökladányba.

Volt fél órám a Latorca nemzetközi IC érkezéséig, ezt az árnyékos, de azért széljárta peronon dekkoltam végig. Miközben gyülekeztek az utasok, az IC-re szóló jegyemet olvasgattam: „Helyjegy nem IC minőségű kocsiba helyszám nélkül”. Fából vaskarika: helyjegy helyszám nélkül! Aztán megjött a vonat, mi pedig, a rá várakozók megrohamoztuk a kocsikat, én például a jegyen szereplő 71-es kocsit. Felszállva persze megértettem a jegy kitételeit: egyrészt a MÁV nem garantálta, hogy lesz helyem a vonaton, de azért találtam még egy üres ülést magamnak a zsúfolásig telt kocsiban, másrészt nem volt légkondicionálás, ezért írták a jegyemre, hogy nem IC minőségű lesz az utazásom! Így aztán a többiekkel együtt szinte megfőttem még a lehúzott ablakok mellett is, mire Budapestre értünk!

Csak Kőbánya-Kispest előtt pár perccel kapcsoltam, hogy nem kell bemennem a vonattal egészen a Nyugatiig, leszállhatok akár itt is, így aztán fürgén lecihelődtem róla az állomáson és a felüljárón átkocogtam a metróvégállomásra. Itt még éppen elkaptam egy induló szerelvényt, aztán a Kálvin téren váltva a 4-es metróra fél óra múlva már Kelenföldön voltam. A buszvégállomás kopár betonteknőjében aztán már nem volt más dolgom, mint megvárni egy hazafelé induló buszt, végül háromnegyed nyolc felé léptem be a lakásunk ajtaján.