Már négy óra után fenn voltam ezen a vasárnap reggelen, bőségesen megreggeliztem, aztán a maradék kenyeremből készítettem pár szendvicset az útra. Megborotválkoztam, megmosakodtam, aztán hat óra felé készültem el a málha összecsomagolásával. Röviden még hazaszóltam, hogy minden rendben, aztán kibújva a sátorból lebontottam azt is és összecsomagolva felcsatoltam a hátizsákomra. Fél hétkor kapcsoltam be a GPS-t és a pakkot a hátamra kapva kisétáltam a főút szélére. A kempingen halotti csend uralkodott, a fiatalok biztos nemrég térhettek nyugovóra az átszórakozott éjszaka után, viszont azonnal összeakadtam a huszonéves gondnok sráccal, aki a jöttömre kilépett az irodájából.

Vizet kértem tőle, hiszen a vacsorához és a reggelihez, meg a mosakodáshoz elhasználtam a tegnap itt vételezett készlet javát, amit szó nélkül meg is engedett a házikója mosdójában, aztán szóba elegyedtünk. Mint kiderült, ő is túrázó, de inkább kerékpárral szokott csatangolni az országban, de járt már Romániában is. Ő lágyszívűbb volt, mint a tegnapi recepciós hölgy, megengedte volna, hogy valahol, egy eldugottabb helyen sátrat verjek, és kinyitott volna egy személyzeti mosdót is nekem, de most már késő bánat! Kicsit még dumálgattunk, pár forint apróval is kisegített, amikor még egy gyümölcslevet szerettem volna venni az irodája előtti automatából, aztán hét előtt pár perccel elbúcsúztam tőle és nekiindultam a napi távnak.

Visszabaktattam a vasárnap kora reggel még néptelen főúton a Kati-hídig, aztán a felfestett jelzések útmutatása szerint rátértem a Kati-ér partján továbbinduló keréknyomokra. Azaz csak tértem volna, ugyanis azokat pár lépéssel később teljesen elnyelte a szinte embermagas gaz, dzsindzsa! Meglepetéssel álltam meg, ellenőriztem a direkciót a térképen is, meg a GPS kijelzőjén is. Semmi kétség, itt kell folytatnom az utam! Mást nem tehettem, a gazban törtetve indultam tovább abban bízva, hogy javulni fog a későbbiekben a helyzet, de egyáltalán nem lett jobb, sőt, a magas, még harmatos gazban pár pillanat alatt derékig vizes lettem! Alaposan megküzdöttem ezzel a mintegy kilométeres, a Kati-ér mély árkának peremén vezető benőtt útszakasszal, csak akkor térhettem rá egy jól kijárt, murvás útra, amikor a jelzéseket követve elfordultam az árok partjáról.

Itt végre magasabb fokozatba kapcsolhattam a ritkásan felfestett jelzéseket követve, aztán egy szakaszon el is maradtak, csak arra figyeltem fel, hogy jobbról visszaérkeznek a murvás útra! Elővéve a térképet láttam, hogy a jelzés kitérőt tehetett a Mézes-hegyi-tó partjára, de most nem volt kedvem visszaballagni és végigjárni a jelzett útvonalat! Lesz még több tó is a mai napon az útvonalamon, majd azokat alaposabban megnézhetem! Továbbindulva a murvás erdei úton egy irtásfolt előtt tartottam az első pihenőmet. Üldögéltem pár percet a harmatos fűbe ledobott hátizsákomon, aztán jobb ötlet híján összeszedelődzködtem és folytattam az utam.

A korábbi tarvágás helyén sorokba ültetett ujjnyi vastag kis akácoknál tértem le a murvás útról és vágtam át a sorok között egy mély homokú talajúton. Egy idő után visszatértem az erdőbe, az út a szélső fák között vezetett, időnként kiláttam közöttük a mezőkre, szántóföldekre. Aztán elmaradtak mögöttem a fák, kiértem a nyílt terepre és feltűntek előttem a bánki lovascentrum bekerített kifutói. Fél kilenc felé értem el az országutat, ezt már kereszteztem tegnap is a lebontott Ludas csárdánál. Most jobbra kellett volna elindulnom rajta a jelzéseket követve, de még korábban elterveztem, hogy itt egy nagyobb kitérőt teszek majd az ellenkező irányba a Bánki Arborétumig. Tudtam, hogy kilenckor nyit majd a park, addig pedig pont odaérhetek!

Így aztán rátértem a frissen aszfaltozott, és meglehetősen forgalmas útra, aztán elballagtam rajta vagy egy kilométernyit addig a pontig, ahol a Panoráma út keskeny aszfaltcsíkja keresztezte azt. Erre tértem rá, és pár perc alatt el is értem az arborétum kapuja előtti parkolót. Még volt pár perc a nyitásig, leültem hát egy árnyékos pihenőpadra és megettem az egyik, az útra készített szalámis szendvicsemet. Pontban kilenckor kinyitották a kis kertkaput, egy közben megérkezett többgyerekes családot követve én is beléptem rajta és azonnal megálltam, hogy pecsételhessek a kapu belső oldalára felszerelt kéktúra bélyegzővel. Pár perc alatt végezve az adminisztrációval beléptem a fogadóépületbe és lemálháztam a pénztár mellett. Megvettem a belépőt, aztán tettem egy kört a parkban.

Először a fogadóépület kiállítását jártam körbe, aztán lesétáltam az alatta húzódó kis tóig. Körbejárva elolvastam a kihelyezett tájékoztató táblákat, aztán az egyik kis sétányt követve tettem egy nagyobb vargabetűt a fák között. Csak fél tíz után tértem vissza az épületbe és kaptam a hátamra újból a betyárbútort. Visszabattyogtam a Panoráma úton és a főúton addig a pontig, ahol letértem a kéktúra útvonaláról, aztán most a másik irányba is elballagtam a forgalmas út szélén vagy kétszáz lépésnyit addig a pontig, ahol a jelzések balra térítettek egy ott induló homokos útra. Nem ellenőriztem, de állítólag itt is kell lennie egy kéktúra bélyegzőnek a szomszédos lovascentrum kapujánál.

Egy-két útmenti tanyát elhagyva egy darabon a megművelt földek és az erdő határán ballagtam, aztán egy erdőfolton átvágva értem ki a Bánk melletti üdülőtelep szélére. Keresztezve a Derecskei-Kálló mély árkát a telep szélén végigfutó földúton indultam tovább a csatornát követve, elsorjáztam a kertek hosszú sora előtt, csak a legutolsók mellett álltam meg egy pihenőre, ahol egy árnyékos füves sáv húzódott az egyik telek kerítése mellett. Éreztem, ez a nap is meleg lesz majd, már most, fél tizenegy felé is égetett a nap, de bíztam abban, hogy ezen a napon is lesz majd erdő az utamon, ami legalább mérsékli a meleget és a nap erejét.

De a következő, mintegy kilométernyi úton egy deka árnyék sem akadt az utamba. A telep után egy kis hídon ismét kereszteztem a Derecskei-Kálló árkát és a nyugati partján futó keréknyomokon ballagtam egészen a Fancsika-III. víztároló gátjáig. Felkaptattam a töltésre és lepillantottam a tóra, vagyis inkább a tó helyére, mert nem volt semmi víz benne. Tulajdonképpen lehetett éppen benne az is, csak éppen a tó teljes felületét ellepő nádtól nem láttam azt. Elnézelődtem a gáton pár percet, aztán továbbindulva András szavaira gondoltam, aki a túrám első napján beszélt arról, hogy a tavakat és az azokat körülvevő parkerdőt még a rendszerváltás előtt hozták létre a debreceniek kikapcsolódására.

Kialakításuk célja az volt, hogy az egyre növekvő debreceni lakosság számára egy olyan pihenőövezetet hozzanak létre, ahol a kikapcsolódni, szórakozni vágyó emberek mindent megtalálhatnak, ami a felüdülésükhöz szükséges. Sajnos, az építés óta eltelt időben sok minden megsemmisült, a vekeri kilátótól kezdve a tóparti úttörőtáborig, az emberek igényei is megváltoztak az utóbbi évtizedekben. A tavakat manapság már csak a horgászok használják, lassan belepi őket a sás, a nád, nem is nevezhetőek már tavaknak. Ezeknek az úgynevezett létesített vizes élőhelyeknek a vízszintje az időjárástól függően rendkívül változó, a 2015-ös évben gyakorlatilag kiszáradtak, most, a 2016-os, meglehetősen csapadékos év nyarának végén a többségükben talán találhatunk valamennyi vizet. Szinte már teljesen belesimultak a tájba, csak a gátjaik emlékeztetnek mesterséges mivoltukra.

Alaposan elgondolkodhattam ezen, mert csak arra eszméltem fel, hogy a Panoráma út aszfaltcsíkja mellett állok, amit a térképem szerint ezen az útszakaszon nem kell érintenem, ugyanis mellette kellene haladnom párszáz lépésnyi távolságban. Rápillantva a GPS kijelzőjére tényleg azt láttam, hogy letértem az Alföldi Kéktúra nyomvonaláról, visszatértem hát addig a pontig, ahol a GPS szerint elhagytam azt. Itt egyből rájöttem a tévedésem okára: azok a keréknyomok, amiken eddig jöttem, letértek a töltésről, én pedig azokat követtem és nem maradtam fenn a tetején, ahol tovább kellett volna indulnom!

Megkerültem hát a tavat nyugat felől és a Fancsika-II. víztározóhoz vezető mély csatorna partján indultam tovább a ritkásan felfestett jelzéseket követve. Egyre dzsindzsásabb lett az út, aztán egy ponton az utolsó nyomok is kifordultak alólam, hogy az errefelé már elkeskenyedő erdősávon átvágva kijussanak a Panoráma útra. Pár percig még törtettem az embermagas susnyában, de aztán a GPS-en felmérve, hogy még legalább ötszáz lépésnyi dzsungel van előttem, visszafordultam és az utolsó nyomokat követve kiballagtam az aszfaltútra. Ezen tettem meg a következő tóig vezető útszakaszt, és fordultam rá a Létai-út jól kitaposott homokjára.

Ezen aztán pár tucat lépéssel elértem a susnyás csatornapartot és a zsilipnél, ahol a jelzések is megérkeztek, leültem egy hosszabb pihenőre a tóparton. A Fancsika-II. tározóban volt valamennyi víz, bár nagyrészt ezt a tavat is benőtte már a nádas. Récék úszkáltak a szabad vízfelületen, még egy hattyú is előkerült valahonnan. Hűsöltem egyet a parti fűzek árnyékában, elgyönyörködtem néhány percet a természetbe már teljesen belesimult hajdani víztározó látványában, csak fél tizenkettő felé álltam fel, és kaptam a hátamra ismét a málhát.

Végigballagtam a tavat dél felől lezáró hosszú gát tetején a földúton, aztán elmaradt a bal oldalamról a tó, átvágtam egy erdőfolton, a túlsó oldalán pedig derékszögben balra térítettek a jelzések, egy keskeny aszfaltcsíkra. Ezen is ballagtam pár percnyit, a folytatásán pedig, átlagos, homokos, az erdőben és mezőkön kanyargó keréknyomokon pedig sokkal többet. Negyed egy felé álltam meg a következő pihenőre a Bodzás-víztározó délnyugati sarkánál. Megettem a szendvicseim maradékát, aztán nekiindultam újra az útnak.

Ebben a tóban sem volt víz, ezt volt időm alaposan felmérni, hiszen hosszan gyalogoltam a víztározó kanyargós gátján. Egy helyütt leballagtam egészen a tópartra, itt jól lehetett látni, hogy a nád, a sás a mocsaras tófenékből nő ki. Végiggyalogoltam a tó déli és délkeleti oldalán, aztán a tavat töltő Gúti-ér zsilipjénél hagytam ott a gátat. A víztároló volt az utolsó látnivaló az utamon, utána ismét erdei keréknyomok jöttek, a homokosabb fajtából. Gyalog könnyen járhatóak voltak ezek az utak, a bicajosok azonban nagyokat szívhatnak ezen a szakaszon!

Így visszagondolva nem volt semmi különleges ezen a részen, egy előnye viszont volt: a kora délutánra egyre jobban kimelegedő időben is árnyékot adóan borultak az erdei út fölé a lombok, egyetlen hosszú, zöld alagutat képezve. Hosszúlábú, barna tollazatú, majdnem a térdemig érő, a fészkéből kiesett madárfióka keveredett elém az útra. Repülni még nem tudott, csak verdesett a szárnyaival, viszont gyalogolni, azt bírt kitartóan! Rájöttem, hogy előlem szalad az úton, megálltam hát egy percre, hogy megnyugodjon és eszébe jusson, hogy letérjen a magas aljnövényzetű vegyeserdőbe, ahonnan elém csámborgott, erre ő is megállt és nem mozdult. Kénytelen-kelletlen továbbindulva több száz lépésen keresztül követtem, mire letért a keresztező keréknyomokra. Nem sok jövőt jósoltam neki, valószínűleg hamar elkapja majd valamelyik környékbeli róka.

Háromnegyed kettő felé kereszteztem a Debrecen és Nyírábrány közötti vasútvonal sínjeit egy átjáróban, innen már pár száz lépés után elértem a vele párhuzamosan futó 48-as főutat. Jobbra indultam el rajta és néhány perc alatt megérkeztem a volt Halápi csárda melletti buszmegállóhoz. Egy süppedősen homokos úton elballagtam a már évek óta zárva tartó és csendesen pusztuló épületig, és rövid keresés után megtalálva a kéktúra pecsét dobozkáját a tájvédelmi körzet határát jelző oszlopon, nyomtam egy stemplit vele az igazoló füzetembe. Készítettem pár felvételt az elhagyatott csárdáról, aztán visszaballagva a buszmegállóba átöltöztem gyorsan az esővédő bodega padjára letelepedve.

A menetrend szerint pár perc múlva meg is jött a buszom, amivel aztán huszonöt perc alatt bezötykölődtem a debreceni vasútállomás előtti Petőfi térig. Átkeltem a főút alatt egy aluljárón, megkerültem a tér közepén lévő villamosfordulót, aztán pontban háromkor beléptem a váróterembe. A hangosbeszélő épp akkor mondta be, hogy indul Budapestre a Kamilla IC, de ezt a vonatot a menetrend ismeretében nem is volt célom elérni. Megvettem a jegyem a félórával később induló sebesvonatra, ez még épp pár perccel az őt követő Latorca nemzetközi IC előtt fog felérni Kőbánya-Kispestre. Vettem egy kis nasit és két hideg, félliteres kólát az útra, aztán kiballagtam a peronra.

A vonatom percnyi pontossággal érkezett meg Záhony felől, és végig tartva a menetrendet negyed hétkor ért fel a Kökire. Átbumlizva a felüljárón még éppen elkaptam egy induló metrót, összejött a váltás a Kálvin téren is, ahol átszálltam a Kelenföld felé továbbinduló M4-es metróra. A pályaudvar melletti buszvégállomás forró betonkatlanában várnom kellett egy kicsit a buszomra, de negyed nyolcra már haza is értem vele.