A korai lefekvés miatt már hajnalok hajnalán fenn kukorékoltam a sátramban. Négy óra után ébredtem fel, pár percig még forgolódtam, aztán egy pillanat alatt felmértem, hogy ebből már nem lesz alvás. Bekapcsoltam hát az okostelefonom, láttam rajta, hogy Mór közelsége miatt van térerő ragyásig, ezért aztán még a hálózsákomban fekve megnéztem a leveleim, elolvastam a híreket és végigpörgettem az időjárási előrejelzéseket is. Sok meglepőt nem mondtak, hiszen még több napig kitart a meleg, napsütéses vénasszonyok nyara, aztán öt óra felé megreggeliztem, végül felöltöztem és összecsomagoltam minden cuccomat. A bakancsokat a lábamra véve éreztem, alaposan megszikkadtak éjszaka, így aztán a frissen húzott zoknijaim sem nedvesedtek át.

Akármilyen komótosan tettem-vettem a sátorban, hatra már mindennel végeztem, ezért aztán a már összegöngyölt polifoam matracomra leülve hazatelefonáltam. Sok éve szokás már nálunk, hogy délután hazaszólok telefonon, hol ütöttem fel a sátramat, aztán másnap reggel is telefonálok, hogy minden baj nélkül túléltem az éjszakát! Eldumcsiztunk pár percig az asszonnyal, aztán fél hét felé láttam, hogy lassan pirkadni kezd. A holmim kidobálva a sátorból még a fejlámpám fényében lebontottam azt, végül hét előtt pár perccel már menetkészen álltam. Bekapcsolva a GPS-t megvártam, amíg pontosan meghatározza a helyzetemet, aztán pontosan hétkor a vállamra kaptam a betyárbútort és a fák között visszaballagtam az erdei útra, ahol a Közép-dunántúli Piros Túra útvonala haladt.

Pont a Mór előtti utolsó gerincen sátoroztam, ennek megfelelően folyamatosan lejtett hát az utam, húsz perc után pedig magam mögött hagyva az erdőt kiértem a Mór feletti rétekre. Magpillantottam magam alatt a kisvárost, már napfényben fürödtek az házai, de a dombok nyugati lejtője, ahol én is álltam, még árnyékban volt. Hátrapillantva láttam is, hogy a Csóka-hegy mögött éppen felkelni készül a Nap. Továbbindultam, aztán pár perc után el is értem a szélső házakat. A széles Széchenyi utca járdáján folytattam az utam a központ felé, aztán a Szentháromság templomnál letérve róla rövid kitérőt tettem a Bormúzeumhoz, vagyis a KDP pecsételőhelyhez.

Gyorsan megtalálva a bélyegzőt beütöttem azt az igazolófüzetembe, aztán visszatértem a Széchenyi utcára. A Közép-dunántúli Piros egy meglehetősen egyszerű úton átvág Móron, de azért érdemes néhány percre megállni itt-ott! A Szentháromság templomot már említettem, de a főút mellett áll a későbarokk Lamberg-kastély és a Szent Kereszt római katolikus templom is. És természetesen áthalad Móron az Ezerjó Borút is, ami láncként fűzi fel a Vértes délnyugati lejtőjének présházait, szőlőit. Nem sok időm volt most a város nevezetességeit megnézni, ráadásul még korán is volt, hiszen nagyjából nyolc óra felé értem el a városközpontot.

Egy fontos dolgot azonban még el kellett intéznem: be kellett vásárolnom a túrám további három napjára! Otthonról csak annyi előre elkészített szendviccsel indultam útnak, amiből fedezni tudtam a tegnapi ebédet és vacsorát, valamint a mai reggelit, most viszont fel kellett készülnöm a túra további három napjára! Ezért aztán látogatást tettem egy útba eső Penny Marketben, feltölteni a víz és élelmiszerkészletemet.

Nem kell valami komoly dologra gondolni itt, vákumcsomagolt szalámi és sonkaszeletek, egy doboz kockasajt, kis doboz koktélparadicsom és pár májkrémkonzerv alkotta a készlet javát, ezeket el is tettem a magamnál hordott zárható mikró dobozba. Némi nasit is vettem az útra, hogy ne csak szeletelt szalámin és konzerveken kelljen élnem a következő napokban, végül az egészet elsüllyesztettem a feneketlennek tűnő 88 literes hátizsákomba. A vásárolt két darab kétliteres ásványvíz egyikét áttöltöttem a már sokéves, visszaváltható kólás palackomba – abból iszom addig, míg ki nem fogy –, a másikat pedig bontatlanul tettem el a hátizsákomba. Sajnos ezek a vékony palackok csak addig merevek, amíg nincsenek kibontva, akkor viszont már könnyen repednek, törnek, pláne, ha kicsit meg is nyomódnak a hátizsákban, de pont ezért jó a törhetetlen kóláspalack, mert az szinte mindent kibír!

Bevásárlás után kissé meglepődtem a hátizsákom megnövekedett súlyán, de gond egy szál se, hiszen a tempómat jól beosztva fél öt felé már el is tudom érni a Csiklingvárat, vagyis a mai napra kiszemelt táborhelyemet! Nem is vesztegettem sokáig az időm, tempósan elindultam kifelé Mórról. Egy idő után kereszteztem egy hídon a forgalmas 81-es főutat, aztán nem sokkal később a vasutat is, végül átvágtam az ipari park telephelyi között. Enyhe kaptató kezdődött fel a dombok közé, igyekeztem felvenni egy erőkímélő, de azért haladós tempót, azonban egy nemzeti dohánybolt reklámtáblája megállított. A dohányáruk nem nagyon érdekeltek, de hideg sört is hirdetett, és a bolt előtti padoknál észre is vettem pár szesztestvért. Pár pillanat alatt végiggondoltam, hogy a következő másfél napra ez az utolsó lehetőség egy sör felhajtására, ezért aztán habozás nélkül lemálháztam a padoknál.

Csak dobozos sör volt a boltban, de az legalább jéghideg! Ki is kaptam egy Borsodit a hűtőgépből, amit aztán el is fogyasztottam a bolt előtt. Ilyenkor óhatatlanul szóba kerül a helyi erőkkel történő beszélgetés során, hogy honnan, merre visz az utam. Kicsit meglepődtek, mikor mondtam, hogy a még távoli Várpalota a célom, de aztán hozzátettem, hogy természetesen nem ma fogok odáig elérni! De ekkor már negyed tíz felé járt az idő, indulnom kellett tovább, hiszen a napi túrámnak eddig csak egy kis részét teljesítettem!

Újra a hátamra véve a zsákot elhagytam az utolsó kis lakótelepet is, a házak után véget ért az addig kitartó járda, így aztán az út bal szélén folytattam az utam a dombok közé. Az országút balra ívelő kanyarjában tértem le jobbra, a Timár-pusztára induló keskenyebb aszfaltcsíkra, innen pedig pár tucat lépés után balra, egy fasorba bevezető keréknyomokra fordultam. Állapotukat tekintve nemigen használja ezeket már senki más, csak a KDP-t járók, ezért aztán alaposan benőtt volt ez a néhai allé, egy darabig törtettem a dzsindzsában, a tüskés bozót is megszaggatott kicsit, de aztán be kellett látnom, hogy ezen az úton nem terem sok babér nekem, ezért a fasoron keresztül kicsaptam inkább balra, a mezők szélére.

Az elvadult allé egyébként nem is tartott sokáig, pár száz lépés után elértem a felső végét, itt viszont nem volt semmilyen jelzés, de a GPS által is mutatott délnyugati irányban átvágtam a szántón és az erdősarkon elértem egy jól kitaposott földutat. Rátérve erre az útra folytatódott a kapaszkodó, amely nem volt nagyon meredek, de azért kitartott hosszasan. Ahogy egyre feljebb jutottam, úgy nyílt ki egyre szebben a kilátás, leláttam a magam mögött hagyott, széles Móri-árokba, egy idő után már egész Mór látótérbe került! Megálltam pár percre, készítettem néhány felvételt a városról, aztán a kis távcsövem elővéve elnézelődtem pár percig. Alaposan meglepődtem, amikor felfedeztem Csókakő várát a hegyoldalban, de a térképem szerint mindössze pár kilométerre voltam tőle! Továbbindulva már hamarosan elértem ennek a mezei útnak a végét.

Hosszú kerítés állta az utamat, előtte jobbra tértem, a drótkerítéssel párhuzamos keréknyomokra, ezeken folytattam a gyaloglást. Hullámzó mezőkön keresztül tartottak északnyugatnak a nyomok, az egyre jobban kimelegedő időben ezen a napon is gyorsan megszabadultam a vékony poláromtól, és eltettem a hátizsákba. Lovas hölgy poroszkált velem szemben a mezei úton, pár percig elbeszélgettünk az októberi nyárról, aztán indultunk tovább a dolgunkra. Tizenegy előtt pár perccel értem ki a Mórról Nagyvelegre kanyargó keskeny aszfaltútra. Megálltam itt pár perc pihenőre, ettem a még Móron vásárolt péksüteményekből, aztán továbbindulva néhány percre rátértem az aszfaltútra.

Egy alacsony gerincen hagytam magam mögött az aszfaltot, a földút pedig, amire rátértem, pár lépés után kiszaladt a mezőkre és a következő gerincen feltűnt előttem egy magas szélkerék. Az utam – jól kijárt keréknyomok – lelejtett a völgybe, elhaladtam az alján egy kis tavacska mellett, aztán újra elértem az erdőt. Egy keveset még a széles völgy alján bóklásztam, egy kis hídon kereszteztem az amúgy teljesen kiszáradt Velegi-vízfolyás medrét, aztán nekiindultam a következő dombhátnak. A KDP útvonala többször is váltott az erdei keréknyomok között, de nagyjából tartva a déli irányt hamarosan elértem a Vadhányás erdős dombtetőjét. Kicsit még lejtett az utam a fák között, aztán kiértem a megművelt földek felső peremére.

Dél felé járt az idő, lenn a völgyben feltűntek előttem Mecsértelep házai, a térképet elemezve pedig úgy láttam, eléggé jól állok idővel, tehát megálltam egy hosszabb pihenőre. Elővettem a Móron vásárolt, még friss kenyeret, jóízűen megebédeltem, aztán megettem a péksütemények maradékát. Elhevertem pár percre a fűben, élvezve az őszi napfényt, csak negyed egy után szedtem össze magam, és kezdtem meg az ereszkedést le a völgybe.

Mezők, erdőfoltok között baktattam a keréknyomokon, háromnegyed egy felé érve el a falut. Megálltam a zárva lévő kis vegyesboltnál, elintéztem a pecsételést, aztán megültem pár percre a bolt előtti árnyékos padon. A térképen láttam, innen már csak alig másfélórás út a Kisgyóni Természetbarát Telep, onnan pedig újabb másfélórás út fel a Tési-fennsíkra, a Csiklingvárhoz. Ilyen tempóban már négy óra után odaérhetek! Ráérek, nem kell sietni. De azért pár perc után mégis továbbindultam.

Kanyargósan átvágtam a falucskán és az utána következő fatelepek között, közben kereszteztem egy hídon a völgy alján csordogáló Gaja-patakot is. A Gaja a Keleti-Bakony fő vízfolyása, az Országos Kéktúra hosszan követi a születésétől egészen Bodajkig, de a jelzés csak egyszer keresztezi, itt Mecsértelep határában! A telephelyek után egyből megkezdődött a következő dombhátra felvezető út, szerencsére folyamatosan az erdőben haladva. Kanyargósan, többször is utat váltva értem fel a széles dombhátra, itt aztán beletorkollott az utam a Kisgyónra levezető kavicsos makadámútba. Pár percet szusszantam itt is, aztán a köves úton fél óra alatt leértem a természetbarát telep határába.

A házak szélénél találkozik egymással a Közép-dunántúli Piros Túra és az Országos Kéktúra útvonala, az elágazásban felállított tájékoztató tábla oldalára van felszerelve egy kéktúra bélyegző. Nagyjából egyszerre értem ide egy kishátizsákos túrázóval, aki a fennsík felől ereszkedett le a jelzésen, de amíg ő továbbment a telep felé, én gyorsan elintéztem a bélyegzést a táblánál. Sokéves tapasztalat, hogy olyan helyeken, ahol több kihelyezett bélyegző is van, a legjobb rögtön a legelső útba esővel pecsételni, mert hátha nincs meg a következő és akkor vissza kell térni a korábban mellőzött stemplihez. Vagyis kicsit átalakítva a közmondást: amit most megtehetsz, ne halaszd későbbre!

Egy perc alatt elintéztem a stemplizést, aztán indultam is tovább. Azt még láttam, hogy a másik túrázó a Gyöngyvirág kulcsosház kapujánál lévő bélyegzővel pecsételt, de mire odaértem, már továbbindult Bakonycsernye felé. A hétvége miatt eléggé forgalmas volt a telep, több kiránduló társasággal is összeakadtam, de más hátizsákos túrázóval már nem találkoztam.

Kisgyón bányászkolónia volt, de az 1980-as évek elejére a bányák bezártak, és a telep elnéptelenedett. Ekkor kapták meg a fejér megyei természetjáró egyesületek a házakat használatra, így aztán a telep nem kezdett pusztulni, hiszen ismét gazdái lettek a házaknak. 2005-ben én is itt sátoroztam a fiammal a Gyöngyvirág kulcsosház kertjében. 2016-ban ért véget ez a világ: az egyesületeknek le kellett adniuk a házak kulcsait. Akkor azt ígérték, hogy a házak állami felújítása után azok ismét visszakerülnek a természetjárók kezébe, azonban most úgy láttam, azóta sem történt semmi. A házak üresen állnak, a természetjáró egyesületek pedig kiszorultak a telepről.

Elüldögéltem egy sort a Gyöngyvirág kulcsosház zárt kertkapuja előtt, aztán háromnegyed három felé erőt vettem a lustaságomon és továbbindultam innen is. Pár száz lépést még együtt tesz meg az Országos Kéktúra és a Közép-dunántúli Piros Túra a volt bányák felé továbbinduló keskeny aszfaltúton, de aztán a KDP jobbra letér az útról és ösvényen halad tovább. A gyalogút egy pár éves irtásfoltra kanyargott ki, aztán meredeken belefogott a Tési-fennsíkra való kapaszkodásba. A volt tarvágáson most egy szúrós, gazos, bokros, dzsindzsás vadföld terpeszkedik, nem tudott még kialakulni rajta az erdő újulata, talán majd pár év múlva jobb lesz a helyzet, de most alaposan megszenvedtem, mire átvágtam rajta! Szerencsére ez a rész nem volt hosszú, aztán végre az öreg erdőben folytatódott az ösvény, végül elértem a fennsíkra vezető, kanyargós aszfaltutat. Tulajdonképpen az ösvényen csupán levágtam pár szerpentinkanyarját.

Az útra ráfordulva persze a kaptató is megenyhült, amely csupán kényelmesen emelkedve kanyargott alattam a fák között. Egy hajtűkanyarjában a szintén a fennsíkra tartó kéktúra érintette az erdei utat, aztán egy idő után elfogyott a talpam alól az aszfalt, egy kavicsos makadámúton kapaszkodtam tovább. Teljesen eseménytelen út végén értem fel a fennsíkra a hosszú kapaszkodás finisében. Elhaladtam a Csiklingvárhoz tartó jelzésű ösvény leágazása mellett, aztán pár lépés után megérkeztem a Hamuházhoz, az erdőben magányosan álló vadászházhoz.

Lemálháztam a ház előtti pihenőpadoknál, aztán csak a KDP igazolófüzetet és a bélyegzőpárnát magamhoz véve elsétáltam a turista tájékoztató táblán található stemplihez. Érdekes különben, hogy bár az Országos Kéktúra is érinti ezt a helyet, annak itt nincs pecsételőpontja! Beütöttem hát a nap utolsó bélyegzését a füzetbe, aztán visszatértem a padokhoz. Ránéztem a GPS kijelzőjére: Kisgyónról indulva egy 4,5 km hosszú úton 250 métert kapaszkodtam a Tési fennsíkra! Még nem volt öt óra sem!

Kicsit még üldögéltem a padon, aztán próbáltam felhívni Attilát, hogy terv szerint megérkeztem a Hamuházhoz, és másnap reggel várok majd rá, de a korábban egy papírlapra kiírt számot bepötyögve a telóba egy ismeretlen ember szólt bele a telefonba (mint később kiderült, két számot felcseréltem, amikor leírtam)! Így aztán egy rövid e-mailt írtam, aztán a hátamra kapva a motyót visszasétáltam a Csiklingvárhoz. Lemálháztam az ottani pihenőpadoknál, aztán az alkonyatban elballagtam a romokhoz. Nem sokat tudunk az itt állott „várról”, a romok már nem is nagyon látszanak ki az aljnövényzetből, de az épületet kerítő árok vonala még jól kivehető a fák között. Talán egy kisebb erődítés, vagy vadászkastély állhatott itt évszázadokkal ezelőtt.

Körbesétáltam az árkot, készítettem pár képet is róla, aztán visszaballagtam a padon hagyott hátizsákomhoz. Hazatelefonáltam, elmondva, pontosan hol fogom felverni a sátramat, később előpakolva a hátizsákomból az ennivalót megvacsoráztam, aztán az egyre jobban besűrűsödő alkonyatban felállítottam a padok és a várárok közötti kis vízszintes területen a sátort. Bedobálva a holmim utánuk másztam, és előkészültem az éjszakára. Leolvastam a GPS-ről az aznapi utam göngyölt adatait: ezen a napon 26,9 km-t gyalogoltam, 332 méternyi emelkedéssel. Lassan elvackolódtam a hálózsákomban és most is sokáig hallgattam zenét a mobilomról, mire elálmosodtam és eltettem magam másnapra.