A korai lefekvés miatt ezen a napon is korán ébredtem, már négy óra felé kiröppent az álom a szememből, és éreztem, ebből már nem lesz alvás! Ráadásul a Hold fénye is betűzött a sátorponyván keresztül, szinte nappali világosságba borítva a belső teret. A Hold fényénél kezdtem el pakolgatni, aztán bekapcsoltam az okostelómat, megnéztem a leveleim és elolvastam a híreket is. Erre a napra is verőfényes időt jósoltak az előrejelzések, délután akár 25-26 Celsius fokos csúcshőmérséklettel. Mivel volt bőven időm, még a kedvenc blogjaimat is meglátogattam, aztán elolvastam a számomra fontos index fórumok legutolsó bejegyzéseit is.

Öt óra felé végeztem a netezéssel, utána már teljesen összepakoltam és fél hatra lebontottam a sátrat is. Áthurcolkodtam a Csiklingvártól a Hamuház pár száz lépésnyire lévő pihenőpadjaihoz, itt aztán kényelmesen megterítve magamnak megreggeliztem. Igyekeztem annyit enni, amennyi csak belém fért, mert éreztem, sok energiát kivesz majd belőlem a Burok-völgy, ahová senki sem ajánlotta azt, hogy vegetációs időszakban lemerészkedjek a nagy hátizsákommal! Magam is utána olvastam a dolgoknak: benőtt, alig járható ösvények, kidőlt fák tucatjai akadályozzák lenn a haladást, ráadásul a lenti párás klíma sem segíti az arrafelé túrázókat. Egyszóval: kell majd az energia!

Negyed hét felé pakoltam el a hátizsákomba a kaja maradékát, aztán még hazaszóltam telefonon, hogy túléltem az éjszakát, és még egy jó ideig eltrécseltünk a nejemmel. Aztán egy autó reflektorai tűntek fel az erdei úton, az órámra pislantva láttam csak, hogy már fél hét felé jár az idő. Akkor pedig ez nem lehet más, mint Attila, akivel erre az időpontra beszéltem meg a találkozást itt, a Hamuháznál! Kivilágítottam a fejlámpámmal az útra, aztán láttam, hogy az autó megáll az épület melletti avarral borított kis tisztáson. Tényleg Attila jött meg, és hozta az ellátmányomat is: a már előre megbeszélt négy liter ásványvizet!

Még sötét volt az induláshoz, elhelyezkedtünk a padokon, én még gyorsan elpakoltam a vizet a hátizsákba, aztán dumcsiztunk egészen hét óráig. Attilát már sok éve ismerem, először csak az Index kéktúra topikjában írogattunk, beszélgettünk egymással, először 2017 nyarán találkoztunk személyesen, amikor errefelé jártam a harmadik Országos Kéktúra teljesítésemen, és ugyanitt sátoroztam a Csiklingvárnál. Akkor délután már itt várt, mire megérkeztem Tés felől, az enyém mellé ütötte a saját sátrát és elbeszélgettünk késő estig. Most csak reggel tudott jönni, viszont velem fog tartani a Burok-völgyön keresztül és majd csak az Isztimér előtti mezőkről fog visszasétálni ide, a kocsijához.

Csak hét óra felé világosodott ki annyira, hogy indulhattunk, de ekkor már bele is vágtunk a túrába késedelem nélkül, mert eléggé hosszúra szabtam a mai távot magamnak, hiszen egészen Iszkaszentgyörgyig szerettem volna eljutni a túranap végére! A táv első pár kilométerét még a fennsíkon tettük meg, közben egy kisebb halomra felkapaszkodva értük el a Hárs-hegy 455 méter magas tetejét. Folyamatosan az erdőben haladva érkeztünk meg a Bükkös-árok északi végére, ahol egy kis erdei pihenő padjain tartottuk az első pihenőnket. Megültünk pár percre a padokon, aztán az egyre mélyülő völgyben megkezdtük az ereszkedést.

A Bükkös-árok a Burok-völgy egyik mellékága, a dzsindzsás, irtásfoltok között vezető benőtt ösvényen hamarosan elértük a főágat. A KDP igazolófüzete szerint ez a Bakony leghosszabb és legmélyebb szurdokvölgye, mélysége nagyjából 50-90 méter közötti. A triász dolomitban keletkezett hasadékvölgy falai nagyon meredekek, és számos kisebb barlangnak adnak helyet. A völgy maga természetvédelmi terület, 64 védett növényfajjal és több mint 150 védett állatfajjal. Legfőbb értéke azonban az, hogy itt egyedülálló ősállapotában megmaradt az erdő, tehát a viharok miatt kidőlt fákat senki sem takarítja el, természetes folyamatok által korhadnak el sok-sok év alatt. És ez adja a völgyben való túrázás nehézségét is, hiszen az ösvény a völgy fenekén vezet, ahová dőlnek-csúsznak a fák is.

Attila erősen csóválta a fejét, amikor megtudta, hogy a nagy túrazsákommal szeretném végigjárni a Burok-völgyet, végül azt mondta, ez nem lehetetlen, de nagyon meg kell majd küzdenem vele! Végül is igaza lett, a túra során több tucatnyi kidőlt fa akadt az utunkba, ezeket az akadályokat a legváltozatosabb módon gyűrtem le: amelyek combmagasság alatt feküdtek a dzsindzsában, azokon egyszerűen átléptem, azokra, amelyek teteje nagyjából csípőmagasságban volt, ráültem és átfordultam rajtuk a túlsó oldalra, azoknál pedig, melyek kellő magasságban feküdtek ahhoz, hogy lehajolva átbújjak alattuk, ott így tettem. Számomra a legrosszabbak azok a helyek voltak, ahol nagyjából méteres hely volt az átkelésre alattuk. Mivel én le tudok hajolni, de a méretes hátizsákom azonban nem, ezeknél azt a módszert alkalmaztam, hogy a hátizsákot levéve és átlökve a fa alatt/fölött utána bújtam én is, a túlsó oldalon pedig ismét a hátamra kaptam a zsákot. Szóval jól elvoltam.

Magában a völgyben nem lehet eltévedni, hiszen csak követni kell a völgy fenekén kanyargó, néha azonban a dzsindzsába szinte belevesző ösvényt, hiszen sok helyen minden itt járó maga döntötte el, hogy hol és milyen módon gyűri le a keresztben fekvő akadályokat. Azonban minden nehézsége ellenére is a völgy csodálatos volt, sokszor Attila hívta fel a figyelmem a kidőlt fákon élő gombákra, az érdekesebb szilaalakzatokra, vagy egyéb látnivalókra, hiszen én épp eléggé el voltam foglalva azzal, hogy folyamatosan az utat figyelve próbáltam kitalálni, hogy fogok átkelni az éppen soron következő akadályon!

Nem tudok és nem is akarok részletes leírást adni erről a talán 8-10 km hosszú túraszakaszról, ide mindenkinek el kell jönnie és látnia kell ezt! Ez a rész ugyanis egyedülálló látványossága a Közép-dunántúli Piros Túrának! De ha jót akarsz magadnak, akkor mindezt ne nagy hátizsákkal tegyed! Attila hívta fel a figyelmem azokra a már kopott, alig látható jelzésekre is a fákon, melyek azt mutatják, hogy régebben az Országos Kéktúra is itt tette meg azt a távot, amelyet mi most a jelzéseket követve, csak az útvonal védettségére és nehézségére hivatkozva elterelték innen még a múlt század nyolcvanas éveiben.

Nagyjából óránként tartva egy-egy tízperces pihenőt fél tizenkettőre értük el azt a pontot, ahol aztán a jelzések meredeken kikapaszkodtak a Burok-völgy fenekéről a fennsíkra. Körülbelül negyedórás hegymászással értünk fel a völgy peremére, a tisztások szélére, itt egyszerűen pár percre elterültem a földön, mint egy béka! Ez a szakasz többet kivett belőlem, mint egy komplett túranap! Pár perc alatt kifújtam magam, a fennsíkon fújó széltől a csuromvizesre izzadt pólóm is kezdett megszáradni (lenn a völgy mélyének párás levegőjében persze a szellő sem rebbent) és elindultunk visszafelé a Burok-völgy peremének fenyvesében az Országos Kéktúra jelzésével együtt észak felé.

Ez már ismerős szakasz volt a számomra, hiszen többször is végigjártam a kéktúra bejárásaim során, a kilátópontokra rövid kitérőket téve és letekintve a völgybe pedig felmérhettem, hol is jártam alig fél órával azelőtt. Aztán ennek a szakasznak is vége szakadt egyszer, a Burok-völgytől elkanyarodva kiértünk a fenyvesből a fennsík mezejére, a tágas kaszálók és erdőfoltok közé, és a jelzéseket követve rátértünk az ott futó jól kijárt keréknyomokra. Csak percek múlva figyeltem fel a jelzések hiányára és vettem észre a GPS-re pillantva, hogy a KDP piros jelzése már percekkel korábban jobbra tért. Itt búcsúztunk el Attilával egymástól, ő a fennsík útjain visszatért a Hamuháznál hagyott autójához, én pedig a jelzés leágazásához visszaballagva továbbindultam az utamon.

Ekkorra már elmúlt fél egy is, én pedig eldöntöttem, hogy épp itt van az ideje egy ebédnek, megálltam hát, egy ligetes erdőfolt füvére leülve kicsomagoltam a kaját és pótoltam a Burok-völgyben leadott kalóriákat. Az ebédet befejezve még pár percet elheverésztem a fűben, aztán egy lassabb, erőkímélő tempóban beballagtam Isztimérre. Karámok mellett értem el a Petőfi utcát, erről pedig ráfordultam a falu főutcájára, a hosszú és egyenes Köztársaság útra.

Meg sem álltam a kocsmáig, ahol lemálháztam az ivó előtti pihenőpadokra. Láttam, hogy zárva van a Dreher söröző, így aztán az igazolófüzetet és a pecsétpárnát elővéve a zsákomból megkerestem a csupán pár lépésnyire lévő buszmegálló házikójának a falán a KDP pecsétet és elvégeztem az adminisztrációt. Szerencsére az itt álló kék köztéri csap működött, így aztán a vízkészletem feltöltöttem már az éjszakára is gondolva. Mindezzel végezve néztem csak meg, mikor fog nyitni a kocsma, a kiírás szerint erre csupán pár percet kellett várnom, hiszen a délutáni nyitás kettőkor volt várható. A csapos hölgy tényleg időre érkezett, úgyhogy elkortyolhattam a kinti padokon még egy Borsodit, aztán kettő után pár perccel gondoltam csak úgy, hogy folytatnom kellene a gyaloglást, hiszen komoly táv állt még előttem, igaz a túrának ez volt a könnyebbik fele!

A hátamra kapva a cókmókot nekiindultam a hosszú Köztársaság utcának, aztán a nagyra nőtt falu túlsó végén, ahol a járda véget ért, az út bal oldalára átvágva folytattam az utam. Mezők között vágott át a kopott, széles padkájú országút, talpkímélően nem is az aszfalton ballagtam, hanem a füves-kavicsos útpadkán. Errefelé nem sok látnivaló kínálkozott, egyedül jobb oldalon vonzotta állandóan a tekintetem egy hosszú dombgerinc, hiszen a túrám negyedik, utolsó napján azon kell majd végigmennem, hogy aztán megmásszam a legmagasabb csúcsát, az innen is jól látható Baglyas-hegyet. Aztán lassan elértem a kicsi Gúttamásit, megállás nélkül vágtam át a falun az országút szélén ballagva, aztán ismét kiértem a mezők közé.

Három óra felé tartottam a következő pihenőmet, egy, az országútból kiváló földúton kiballagtam a mezők szélére és elhevertem a füvön. Erre a napra is jól kimelegedett az idő kora délutánra, a poláromtól még a Burok-völgy hűvös és párás levegőjében megszabadultam, mostanra viszont igazi nyarat idéző idő kerekedett. Nem sok kedvem volt már továbbindulni, de még legalább másfél órát kellett a terveim szerint gyalogolnom, hogy tartva magam az előzőleg felállított tervemhez valahol Iszkaszentgyörgy előtt sátorozhassak, így aztán negyed négy felé továbbindultam innen is.

Néhány száz lépés után elértem az országútról való letérés helyét, egy kaszálóra fordultak ki a keréknyomok, innen aztán váratlanul megpillantottam a távoli Vértes oldalában álló Csókakő várát. Készítettem róla pár felvételt, még a kis távcsövemmel is megnéztem a távoli romokat, amik már nem is annyira romok már! Olvastam róla, de most a tulajdon szememmel is láthattam, hogy az utóbbi években szépen helyreállították a századokkal ezelőtt leomlott falakat és mostanra már egyre jobban hasonlít eredeti önmagára. A várat képzeletben hozzáírtam a bakancslistámhoz, aztán a mezőn átvágva és elérve az erdőt eltűntek előlem Csókakő várának falai.

Itt egy újabb, jelentős útvonal módosításhoz értem, igaz ez csupán átmeneti jellegű. A Fehérvárcsurgó-víztároló átalakítási munkái miatt változott a Közép-dunántúli Piros Túra és az Országos Kéktúra útvonala is ezen a környéken. Mindkét túraútvonal felkereste régebben a tópartot, de most a KDP fenn marad a dombok között, ezért több kilométerrel rövidült a hossza is! Ezt a túra előtt figyelembe is vettem a napi túraszakaszok tervezésénél. Így aztán a tópart felé haladó erdei földútról egy jól jelölt ponton a jelzések jobbra térítettek, és egy eléggé szuszogós kaptatón felkapaszkodtam a Vaskapu-hegy és egy névtelen kisebb domb közötti nyeregbe, ahol megérkezett Fehérvárcsurgó felől az Országos Kéktúra útvonala. Itt az irtásfolton magányosan álló tölgy hagyásfán találtam meg a KDP bélyegzőjét a szokásos dobozkájában. Nyomtam vele egy stemplit a füzetembe, aztán leültem a fa tövébe a következő pihenőmre.

Ekkor már négy óra felé ballagott az idő, és eldöntöttem magamban, hogy fél órát még megyek, aztán valahol az erdőben keresek egy szimpatikus sátorozóhelyet. Így nem tudok eljutni Iszkaszentgyörgy határáig, de úgy gondoltam, a maradék két kilométert hozzácsapom majd az utolsó nap túratávjához. Igaz, az sem lesz könnyű a térképem szerint a kopár fennsíkon az utamat keresztező eróziós völgyek, itteni nevükön horgok miatt, de ha nem lesz kedvem elmenni Várpalotáig, akkor kiszállhatok majd a túrából a kicsit közelebbi Inotán is!

Amikor továbbindultam, szerencsére véget értek a komolyabb kaptatók, már csak szintezett, kicsit hullámvasutazott a földút a dombtetők között. Magam mögött hagytam az irtásfoltokat is, aztán egy jó adag erdei menés után kereszteztem a Kincsesbányáról Felsőkincsesre tartó aszfaltutat. A műút után újabb kaptató következett, most fel a Szeg-hegy oldalába, itt már komolyan nézegettem, hol tudnék sátrat verni. Végül pár perc múlva egy ligetes dombtetőre értem, itt füves tisztások nyíltak a kisebb erdőfoltok között. Kiválasztottam itt egy védettnek tűnő zugot, ahová nem lehetett belátni az erdei útról, aztán felállítottam rajta a sátramat.

Mivel kutyaugatást hallottam a távolból, az okostelómon is csekkoltam a sátor pozícióját a Google Earth-ön, hát, nem voltam túl távol a lakott területtől, vagyis Felsőkincses szélső házaitól! Általában nem szoktam ilyen közel sátrat verni a lakott területhez, de most kellőképpen fáradt voltam ahhoz, hogy kicsit lazítsak a saját magam által még sok évvel ezelőtt felállított szabályokon. Hazatelefonáltam, most is pontosan lediktálva a sátor pozícióját, megvacsoráztam, aztán már a fejlámpámat felvéve előkészültem éjszakára. Fél hét után vackolódtam el a hálózsákba, aztán még sokáig zenét hallgattam a mobilról, mire elaludtam.