Jól aludtam ezen az éjszakán a Vadalmás-forrás melletti erdei pihenő padjai között felvert sátramban, talán a forrás andalító, csobogó hangjának hatására. Ennek ellenére most is már hajnalok hajnalán fenn voltam, hiába no, aki a tyúkokkal fekszik, az velük együtt is ébred! Mivel nem volt mobilnet a völgyben, a fejlámpám fényében a Bakony térképen nézegettem az erre a napra tervezett utamat. Az itinerem szerint ezen a napon 26,4 kilométert kellene megtennem 811 méter szinttel a 644 méter magas Papod csúcsáig, ez pedig a nagy málhámmal nem piskóta táv! Ráadásul a szintet mindig alábecsülik a túratervező alkalmazások, a valóságban lehet, hogy az a 811 méter inkább 900, vagy még annál is több! A térképet elnézve lesznek majd kaptatók ragyásig, de a legnehezebbnek a utolsó, a Papodra felvezető ígérkezik majd! Tehát ehhez a menethez képest az előző napi túrám csak bemelegítésnek volt jó! No, majd meglátjuk!

Egyáltalán nem sietve ledörzsöltem a képemről a borostát a kis elemes borotvámmal, aztán a hűvös hajnalon kibújva a sátorból megmosakodtam a forrás jéghideg vizében. Összecsomagoltam mindent a hátizsákomba, aztán fél hét felé, még töksötétben dobáltam ki a holmit a sátorból. Feltöltöttem a palackjaimat friss forrásvízzel, megreggeliztem az egyik asztalnál, végül hét óra felé, amikor a völgyben éppen világosodni kezdett, lebontottam és elcsomagoltam a sátrat is. Hazaszóltam, hogy túléltem az éjszakát, kicsit még eldiskuráltunk az asszonnyal, közben bekapcsoltam a GPS-t, hogy legyen pár perce pontosan meghatározni a helyzetemet. Fél nyolc felé kanyarítottam a hátamra a 88 literes hátizsákomat és indultam tovább az utamon.

Visszaballagtam a piros forrás jelzéseket követve a Közép-dunántúli Piros túra útvonalára, aztán nekiindultam a murvás, kavicsos makadámúton a nap legelső kaptatójának. Ez nem volt túl meredek emelkedő, de kitartott sokáig, hiszen most vissza kellett jutnom a Tési-fennsíkra, ahonnan az előző nap délutánján leereszkedtem a forráshoz! Az út a völgy oldalában kapaszkodott egyre feljebb, aztán egyszer csak kiértem a félhomályból a már napos részre. Északnyugat felé ballagva egy ideig azzal szórakoztam, hogy az úton épp elém vetülő langaléta árnyékom bámultam, karjaimmal csápolva figyeltem, ahogy a vagy húszméteres árnyékom is mozgatta a végtagjait, aztán egy erdei pihenő mellett elértem a védett geológiai feltárás sziklafalát. Végigolvastam a tájékoztató táblát, mely szerint ezek a mészkő és márga rétegek vagy százmillió éve ülepedtek le sekély tengeri környezetben, aztán folytattam az utam.

Egy időre rátértem a Bakonynánáról Tésre felvezető keskeny, alig autónyi szélességű aszfaltútra, de nem maradtam sokáig rajta, pár száz méterrel arrébb erdei keréknyomokra invitáltak a piros sáv jelzések! Az utak persze itt is folyamatosan emelkedtek alattam, végül nagyjából a Csengő-zsomboly mellett érkeztem fel ismét a Tési-fennsíkra. Mivel ez egy mészkőfennsík, természetes a sok víznyelő, zsomboly errefelé, és valóban, a tájékoztató tábla szerint körülbelül 350 barlangot tartanak nyilván a környéken, ezek egyike a Csengő-zsomboly, és a nem messze található párja, a fantáziadúsan Bongó-zsombolyra keresztelt barlang is.

Innen már csak egy alig negyedórás kényelmes séta volt a Tési-fennsík meredeken leszakadó délnyugati peremén álló Csengő-hegyi kilátó. Megtettem a talán száz lépésnyi kitérőt a piros sáv jelzés útvonaláról a fatoronyig és lemálháztam a tövében álló pihenőpadoknál. A kilátóból a magasra megnőtt fák miatt nem nyílik körpanoráma, de azért több irányban is szép a kilátás! Nyugat felé például jól látszott alattam Olaszfalu, mögötte a távolban a Bakony legmagasabb hegye, a Kőris-hegy is feltűnt a csúcsán a radarállomás fehér „golflabdájával”. Oda még fel kell kapaszkodnom, de csak a túrám negyedik napján! Készítettem pár képet, aztán az éles északkeleti szél gyorsan lekergetett a kilátóból. Lenn a padon még pihentem pár percet, ittam egy keveset, aztán továbbindultam.

A kilátó mellett fordultam rá arra a murvás erdei útra, amely aztán levitt a fennsíkról a tövében haladó, Bakonynánáról Alsóperére tartó keskeny aszfaltútra, ezen aztán magasabb sebességi fokozatba kapcsoltam. A szintező úton alig egy óra alatt lenyomtam az Alsóperéig vezető távot, közben jót sütkéreztem a kora délelőtti, épp szembetűző napfényben. Alsópere csupán egy kis erdei telep, pár panzióval, vendégházzal és egy erdei hotellel, viszont pecsételőhely is Közép-dunántúli Piros túra útvonalán! Pár száz lépésnyit le kell itt térni a pecsételéshez a KDP útvonaláról és el kell ballagni egy facsoportig, ahol egy kis harangláb mellett van felszerelve az egyik fára a pecsét dobozkája. Benyomtam az itteni stemplit is a füzetembe, aztán leültem a fűbe pár perc pihenőre.

Tizenegy után röviddel indultam tovább, méghozzá egyből egy kapaszkodóba belevágva, ugyanis egy nyiladékban futó földúton felkaptattam a Tunyok-hegy oldalába. Alaposan leizzadtam, mire felértem a gerincre, itt aztán az eddigi utamon megszokott precíz piros sáv jelzések úgy eltűntek, mint az aranyóra! Ráadásul errefelé alig járt keréknyomokon kellett az utam folytatni, sűrűn váltogatva közöttük! Próbáltam az elágazásokban a GPS segítsége nélkül navigálni, de ez szinte lehetetlen volt, pedig meregettem a szemem keményen, hogy valahol észrevegyek egy-egy kopott piros sáv jelzést! Köves-ligetes fennsíkot kereszteztem itt az alig használt keréknyomok szövevényében, végül elértem az elapadt Köves-kút forrását. Itt tartottam a következő pihenőm.

Ekkor már dél felé járt az idő, elővettem hát a zsákból az elemózsiát és a konyharuhát leterítve a fűbe megebédeltem. Evés közben figyeltem fel arra a erdei csendben, hogy valahonnan víz csörgedezését hallom! Miután mindent elpakoltam, felderítésre indultam. Végül arra jutottam, hogy a forrás vize pár lépéssel a kiszáradt foglalata alatt bukkan elő a domboldalban, ahonnan beton medencéken át vezetik a vizét egyre lejjebb. Talán itatónak használhatják a vizét, ha legeltetni hoznak állatokat errefelé? Nem tudom.

A Köves-kúttól aztán lelejtett az erdei földút egy oldalvölgybe, ahol belefutott egy széles makadámútba, ami aztán később aszfaltburkolatot kapott, ezen érkeztem le a Malom-patak völgyébe. A völgy alján kis tavak bújtak meg, az út felettük vezetett pár emelet magasságban a Mészmán-tető oldalában (Ez is micsoda név! Vajon hogyan ragadhatott rá? Valaki talán méltatlankodva mondhatta itt a társának: Mész mán innen?). Egyre sűrűbben jöttek szembe velem kirándulók, gyerekek játszottak lenn a völgy alján a réteken, aztán egyszer csak feltűnt előttem a sífelvonó alsó végállomása. Megérkeztem hát Eplénybe! Pontosabban még nem a faluba, csak a sípályák aljára!

Az eplényi síközpont az Ámos-hegy északi oldalában terül el, a pályák a gerincről indulnak lefelé a Malom-völgybe, míg a település a hegy túlsó oldalán fekszik. A sífelvonó libegője most is működött, egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy felmegyek vele a hegytetőre és onnan már csak le kell ereszkednem a faluba, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább felkaptatok gyalog a jelzéseket követve! Előtte azonban jó lenne pihenni egyet, és pont kapóra jött, hogy működött az ottjártamkor a síbüfé! Lemálháztam az egyik asztalnál, aztán vettem egy sört a kis kioszkban. Ezt kortyolgatva pihentem egy sort, és csak negyed kettő felé vágtam bele a gerincre felvezető hosszú és meredek kaptatóba.

Végig az A1-Q3 sípálya füves nyiladékában haladva kaptattam egyre magasabbra a jelzéseket követve és közben tucatnyiszor elátkoztam magam, hogy miért nem szálltam fel a felvonóra! Végül azért csak felértem a gerincre, ahol megálltam pár percre, hogy kifújjam magam. Szép volt a kilátás a magam mögött hagyott sípályára, de nem gyönyörködtem sokáig a panorámában, megindultam lefelé a déli hegyoldalban.

Egy földúton negyedóra alatt leértem Eplénybe, itt aztán megálltam az Enikő panzió kapuja előtt, hogy igazoljak egy bélyegzéssel a füzetembe. Beütöttem az itteni stemplit is a neki fenntartott rubrikába, elégedetten végignéztem a bélyegzések egyre gyűlő során, aztán a panziótól pár tucat lépésnyivel lejjebb letelepedtem a füves domboldalban. Ittam egy keveset, és éreztem, eléggé sokat kivett belőlem a sípálya kaptatója! Sietni viszont nem volt okom, az utam nagyobbik részét már magam mögött hagytam, csak éppen az a fránya Papod ne lenne még ott a túranapom végén!

Felmértem az italkészletem: már csak két liternyi maradt az egyik palackomban a még reggel betankolt forrásvízből. Elgondolkodtam azon, hogy feltöltsem-e valamennyire a készletem itt a faluban, de aztán arra jutottam, hogy Attila – bakonyi túracimborám – megígérte, hogy feljön késő délután a Papod tetejére, hoz magával vagy három-négy liternyi innivalót és eldiskurálunk egy ideig odafenn. Mindenesetre egy kicsit még elsziesztázgattam a kora délutáni napsütésben és csak kettő után néhány perccel indultam tovább az utamon.

Energiatakarékos módba kapcsolva nem tettem meg a jelzéseket követve az eplényi vasútállomásig vezető kis kitérőt (úgysem szeretnék itt vonatra szállni), az országút szélén ballagtam el addig a pontig, ahol a piros sáv jelzések szemből érkezve letértek róla, és nekiindultak a Kávás-tetőre vezető hosszú kapaszkodónak. Kisebb, talán nyolcfős túratársaság jött velem szemben a földúton, ők voltak az első turisták, akikkel a mostani utamon találkoztam! Aztán később sem futottam össze másokkal, de mondjuk az is igaz, hogy hétköznapokon jártam végig ezt az útvonalat!

A Kávás-tetőre felvezető út eléggé lazán indított: egy oldalvölgy erdejében kapaszkodott egyre magasabbra a földút, viszont ahogy haladtam rajta, az emelkedő sumák módon egyre meredekebbre váltott, végül már komoly kaptatón értem el a gerinc közelében az út mentén fekvő réteket. Hallottam, hogy a telefon pittyentett a hátizsákomban. Ahá, ez biztosan Attila lesz, és az iránt érdeklődik, éppen hol járok most! Megkönnyebbülés volt lebillenteni a hátamról a zsákot a fűbe, aztán az SMS-t elolvasva láttam, hogy Attila csak azt kérdezi, hogy milyen ásványvizet hozzon fel a Papodra, buborékosat, vagy szénsavmentest? Visszaírtam, hogy bubis kéne, de láttam, hogy nincs elég térerő ahhoz, hogy a válasz elmenjen. Na mindegy! Majd elmegy akkor, ha felérkezem a gerincre!

Aztán az emelkedő vége hihetetlenül megszívatott! Biztosan nem volt túl meredek az emelkedő (legalábbis így látom most a Bakony térképen, ahogy a leírást írom), de ott és akkor több mint húsz kilométerrel a lábamban és egy tizenöt kilós zsákkal a hátamon kipukkadtam, mint egy lufi, a gerinc kis rétjén békaként terültem el a fűben! Pár perc múlva kicsit összeszedve magam megnéztem a GPS-en, milyen magasan járok: csak 465 métert mutatott a magasságmérője! Ráadásul innen ereszkednem kell, és hol vagyok még a Papod 644 méteres csúcsától! Írtam egy rövid SMS-t Attilának, hogy ma nem fog összejönni a Papod, megyek, ameddig tudok, de aztán láttam, hogy még az előző SMS sem ment el! Na, most jó kis csávába kerültem: értesítés híján Attila a tetőn fog várni, én pedig nem tudok feljutni odáig!

Gyerünk hát tovább és addig kell mennem, míg olyan magasra nem jutok, hogy az üzeneteket el tudja a telefon küldeni! Persze a Kávás-tető túlsó oldalában ereszkedve elvesztettem vagy száz méter szintet, akkor csupán 350 méteren jártam és onnan indultam neki a Papodra vezető kaptatónak. A telefonom a hátizsákból a nadrágom zsebébe téve folytattam az utam, sűrűn megnézve, hogy van-e már térerő? De nem volt sehol.

A Papodra felvezető út is lazán indított, de aztán hamar bekeményített! Nagyjából minden öt percnyi kapaszkodás után egy-két perces pihenőket iktattam be, ilyenkor a zsákkal a hátamon megálltam és a botokra támaszkodva kicsit kifújtam magam. Ezzel a módszerrel araszoltam egyre magasabbra, időnként kontrollálva a telón a térerőt, de az még sehol nem volt! Az egyik rövid pihenőn elővettem a térképem a hátizsákból és megnéztem, mi lehet a probléma? Persze egyből látszódott, hogy Eplényt kitakarja a Mohos-kő, Hárskutat pedig maga a Papod-hegy! Fel kell jutnom legalább a Papod és a Kis-Papod közötti nyeregbe, ott majd kinyílik a világ Eplény és Lókút felé is! Akkor pedig gyerünk tovább!

Kínnal, keservvel felszenvedtem magam nyeregbe, nagyjából 460 méter magasra. Ránéztem a telefon kijelzőjére, volt térerő! Ledobtam a hátamról a zsákot a rét füvére és elheverve mellette gyorsan SMS-t írtam Attilának, hogy megálltam a nyeregben, nem megyek fel a csúcsra, a vizet pedig nyugodtan hagyja a tetőn, majd reggel megtalálom, addig pedig kitart a nálam lévő! Szinte azonnal jött a válasz, hogy már a hegytetőn üldögél, de lejön a csúcsról hozzám! Tehát kétszer mássza majd meg a hegyet a kedvemért, ugyanis neki visszaindulva a Hárskút határában álló kocsijához újra fel kell majd kapaszkodnia a tetőre! Na, milyen barátaim vannak? Egy szavam nem lehet!

Pár percig még fatuskóként hevertem a fűben, aztán körbesétáltam a ligetes nyeregben, megfelelő sátorhelyet keresve. Több számításba jöhető részt is találtam, de egyelőre nem akartam tartósan elmozdulni az útelágazásból, hogy Attila könnyen észrevehessen. Meg is jött menetrend szerint húsz perc múlva a tetőről, megköszöntem neki, hogy elhozta ide is az innivalóm, aztán még eldumálgattunk egy ideig. Csak sötétedéskor indult vissza a kocsijához tudva azt, hogy az út nagy részét fejlámpával kell majd megtennie!

Végül csak pár lépésnyit vittem arrébb a hátizsákomat az erdei utak kereszteződéséből, ugyanis a legelső alkalmasnak tűnő helyen felütöttem a sátrat! Bedobálva a holmim azonnal elrendezkedtem éjszakára, aztán már a fejlámpám fényében vacsoráztam meg. Utána a nejem felhívva még vele is elbeszélgettem néhány percig, végül arra gondoltam, némi netezgetéssel fejezem be a napot, de itt sem volt 4G a Vadalmás-forráshoz hasonlóan, így olvasgattam és zenét hallgattam a mobilról addig, míg el nem álmosodtam. Végül ezen a napon is nyolc óra felé raktam rá a mobilom töltődni a power bankra és tettem el magam másnapra. Fejbekólintott mormotaként azonnal el is aludtam.

Ezen a túranapon 25,73 kilométert tettem meg a GPS szerint, és közben 843 méter szintet is kapaszkodtam. Azonban még maradt a Papod csúcsig vagy másfél kilométerem majdnem kétszáz méter szinttel, ezt kénytelen leszek a következő nap távjához hozzátenni, ha nem akarom a lemaradásomat végig magam előtt görgetni a teljes ötnapos túrán!