Jót aludtam ezen az éjszakán is, bár többször is felneszeltem arra, mintha repülőgépek és helikopterek távoli hangját hallanám. Végül hajnalban, amikor végleg kiröppent az álom a szememből, a térképem elővéve megnéztem, milyen messze lehetek a pápai katonai repülőtértől. Úgy saccoltam, mintegy 30-35 kilométer lehet a távolság, ha onnan fúj a szél, könnyen elhozhatja a hangot idáig! Ekkor még csak fél öt felé járt az idő és mivel éreztem, ebből már nem lesz alvás, a fejlámpám fényében megreggeliztem, pár deci víz és a fürdőszivacsom segítségével megmosakodtam, aztán komótosan összerámoltam a cókmókot.

Sokáig nézegettem a Bakony térképem, próbáltam felmérni az előttem álló távot, végül arra jutottam, hogy ha egy kicsit kilépek, akkor ledolgozhatom azt a hátrányt, hogy most nem a Papod csúcsáról indulok az utamra, hanem csak a Papod és a Kis-Papod közötti nyeregből! A térkép szerint nagyjából másfél kilométerre lehettem a tetőtől, szintben pedig 190 méterrel alatta, úgy számoltam, nagyjából egy óra kell ahhoz, hogy az emberes málhámmal felcaplassak a csúcson álló kilátóhoz! Viszont annak is utánaszámoltam, hogy a táv és a szint ismeretében mikor érhetek a mára kiszemelt sátorhelyre, a Királykapu rétjére és úgy láttam, délután öt előtt nem lehetek ott! Márpedig ezen a napon belépek a Magas-Bakony korlátozott látogatású övezetébe, itt pedig nem illik sötétedéskor még az erdőben bóklászni! No, mindegy, majd meglátjuk!

Hét óra felé bújtam csak elő a sátorból, ekkor kezdett világosodni. Úgy láttam, derült időre virradt ezen a napon is, elvégeztem a folyó ügyeket, kidobáltam a holmim, aztán a hálóhelyem lebontva összepakoltam azt is és rácsatoltam a hátizsákomra. A nejem felhívva még hosszan eldiskuráltunk egymással, aztán amikor végeztünk, indítottam a GPS-em és lenulláztam a napi számlálóját. Ezen a napon is fél nyolc felé kanyarítottam a hátamra a zsákot, és folytattam a vándorlásom a Közép-dunántúli Piros túra útvonalán.

A nyereg rétje után hamar megkezdődött a Papod csúcsára vezető kaptató, ez aztán helyenként irgalmatlanul meredek volt! Végül egy-két rövid pihenőt beiktatva negyed kilenc felé már a Vitéz Bertalan Árpád kilátó tövében álltam. Hogy ki is volt az a személy, akiről a kilátót elnevezték, nekem is utána kellett néznem. Bertalan Árpád tiszthelyettesként, később tisztként harcolt már az I. Világháborúban is, többször kitüntette magát bátorságával, majd a két világháború között egyre magasabb rangban szolgált a hadseregben. 1938-ban szervezte meg az ejtőernyős alakulatot, ennek egyik bevetésén halt hősi halált 1941-ben, amikor felszállás után a repülőgépe meghibásodott és lezuhant. Az 1956 cm magas kilátót 2013 októberében adták át, magassága pedig az 1956-os forradalomra utal. Azt csak én teszem hozzá, hogy a tetőszintéről fejedelmi körpanoráma nyílik a környékre!

Csak a hegytetőre felérve éreztem meg, hogy komoly szél fúj odafenn, a toronyba felkapaszkodva pedig alaposan meg kellett markolnom a korlátot, mert bizony keményen cibált odafenn a szélvihar! Azonban a kilátást is eléggé helyretette az erős légmozgás, a kora reggeli időpont ellenére is szinte teljesen páramentes a levegő! Először nyugat felé néztem körül, jól látszott a Borzás-hegy irtásfoltos teteje felett Hárskút, a falu mögött pedig a Hajag erdős háta emelkedett. Azt a hegyet még meg kell másznom ezen a napon, de az is látszott, nem lesz nehéz a lapos hegyhátra felkapaszkodni! Észak felé pillantva a Kőris-hegy is feltűnt a radarállomás fehér golflabdájával a csúcsán! Oda holnap fogok majd felkapaszkodni, na, az is szép egy menet lesz! Északkelet felé Lókút terült el a Papod tövében, Zircet azonban már eltakarták a közöttünk fekvő erdős gerincek. Délkelet és dél felé a kilátást korlátozta a még alacsonyan járó nap, ezekbe az irányokba még fényképezni sem tudtam. Ettől függetlenül megérte felkapaszkodni a Papodra ezért a panorámáért!

Pár percre még megpihentem a kilátó tövében, a padoknál, végül háromnegyed kilenc felé kaptam ismét a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. A Papod gerincén haladva egy keveset ereszkedtem a csúcsról, aztán szép lassan felkapaszkodtam a Borzás-hegy irtásfoltokkal tarkított hátára. Ismét feltűnt előttem Hárskút, visszatekintve a Papodon álló kilátó bökte az eget éppen nappal szemben. A kopasz tetőről aztán elkezdett lejteni a földút és gyorsan letrappoltam rajta a Lókút és Hárskút közötti keskeny aszfaltútra. Innen indult Attila tegnap délután fel hozzám a nyeregbe, hát, oda-vissza megtenni ezt az utat nem semmi!

Innen már könnyű dolgom volt, csak le kellett ballagnom az aszfaltúton Hárskútra. A faluvégen megálltam a temetőnél és az utcai kék csapból teljesen feltöltöttem a vízkészletem, így most kicsivel több, mint öt liter víz kotyogott a palackokban. Úgy számoltam, legrosszabb esetben egy teljes napon keresztül el kell lennem ezzel a mennyiséggel, mert csak a következő túranap reggelén ilyen időtájban jutok majd újra vízhez az Odvaskő panzióban! Nagy meleg nem lesz ma sem, így nagy valószínűséggel ki fog tartani ez odáig! A hátamra véve a zsákot kicsit meglepődtem azon, milyen nehézzé vált a betankolt víztől, de hát egyrészt öt liter víz súlya (pontosabban a tömege, de ez nem fizikaóra) öt kilogramm, másrészt most vágok bele a túrámnak abba a szakaszába, ahol két túranapot kell megtennem távol minden civilizált helytől!

Hárskút főutcáján megálltam még a már évek óta zárva tartó Hársfa sörözőnél, és a korlátjára szerelt dobozából kivéve a bélyegzőt nyomtam egy stemplit az igazolófüzetem megfelelő kis kockába. Egy perc alatt végeztem az adminisztrációval és ismét a hátamra véve a zsákot – amely a temető óta egyetlen dekával nem lett könnyebb – már pár perc alatt elértem a faluvéget. Az utolsó háznál térítettek jobbra a piros sáv jelzések és indultam tovább a keskeny, de még mindig aszfaltozott Rózsafa utcán. Néhány perc alatt elértem még egy utolsó házcsoportot, az aszfaltozott sáv átvágott közöttük, aztán a vízmű kis bekerített telkénél véget ért a burkolat, jól kitaposott földúton indultam tovább a dombok felé.

Alig észrevehető kaptatón futottak alattam a keréknyomok, bekerített legelők szélén értem el a fákat egy idő után. Az Ördög-folyás erecskéje mellett kanyargott egy ideig az út, aztán kaszálókra kiérve erősebben kezdett el emelkedni alattam, végül megpillantottam magam előtt a magányos Németh tanyát. Egyre kaptatva elballagtam a kihalt épület előtt, aztán megálltam egy pihenőre felette. Körbepillantva láttam, hogy már eléggé magasra felkapaszkodtam, jó volt a rálátás a magam mögött hagyott völgyecskére, jobbra pedig az Iharos-tetőre nyílt kilátás. Szusszantam egyet a fűbe letelepedve, aztán a térképet elemezve láttam, hogy a legközelebbi pihenőmet akár a következő pecsételőhelyen, az Augusztin tanyánál is tarthatnám!

Egy erdőfolton átvágva folytatódott a kapaszkodó újabb kaszálókon keresztül, aztán a fák közé beérve tértem rá azokra az erdei keréknyomokra, amelyek már kitartottak alattam az Augusztin tanyáig. Egyetlen épületre számítottam, de a kis erdei tisztásra kiérve láttam, hogy itt egy egész házcsoportra bukkantam! Talán a szerdai nap miatt sem volt most mozgás a kis erdei telepen, így aztán senkit sem tudtam megkérdezni, hogy hol találom itt a Közép-dunántúli Piros túra bélyegzőjét. A kinyomtatott táblázatom szerint valamilyen esőbeállóra van felszerelve a pecsét dobozkája, na de hol van vajon az az esőbeálló? A piros sáv jelzések a telep szélén vezettek végig, letérve a jelzett útról találomra indultam el a füves keréknyomokon a házak közé.

A kulcsosház bezárt épülete előtt elballagva vettem csak észre a rönkökből összerótt asztalt és pihenőpadokat, ott lemálháztam és körbetekintve egyből észrevettem a pirinyó kis esőbeállót, ráadásul ott figyelt a pecsét dobozkája az egyik lábára felszerelve! A hátizsák oldalzsebéből előkapva az igazolófüzetem és a bélyegzőpárnát egy pillanat alatt elvégeztem itt is a papírmunkát és azzal a tudattal tettem vissza őket a hátizsákba, hogy legközelebb már csak késő délután kell elővennem azokat valahol a Pápavár oldalában!

Még csak fél tizenkettőre járt az idő, de már eléggé éhesnek éreztem magam ahhoz, hogy a konyharuhám kiterítve az asztalra elővegyem a kaját, és megebédeljek. Összeütöttem pár szendvicset a szeletelt kenyeremből és paprikás szalámimból, vágtam rá egy csípős paprikát, aztán egy fél parenyica sajtot még hozzácsapva teletömtem egy időre a bendőmet! Kicsit spórolósan ittam rá a vizemből, végül a holmim elpakolva délfelé untam meg a semmittevést és indultam tovább az utamon. Nem is ártott sietni, ugyanis még nem jártam az erre a napra tervezett utam felénél!

Erdei keréknyomokon értem fel a Rend-kő irtásfoltos hátára, itt aztán el is kavartam egy picinykét! Jól kijárt földútra állítottak rá a piros jelzések, el is indultam rajta, csak éppen azt a jelzést nem vettem észre, amely aztán pár lépés után le is térített volna róla! Elkutyagoltam vagy háromszáz lépésnyit, mire észrevettem a jelzések hiányát és rápislantottam a GPS-em gyufásdoboznyi kijelzőjére! Mivel szerinte is a semmi közepén álltam, távol a jelzett úttól, kénytelen voltam visszaballagni és alaposan körülnézni! Fel volt festve a jelzés, csak én nem figyeltem eléggé!

Egy növendék erdő után értem el a Középső-Hajag hátán egy csodaszép öreg bükköst. Itt szinte eltűntek a keréknyomok a vastag avarban, én pedig jelzéstől jelzésig bandukolva szótlanul csodáltam a vén fákból álló erdőt! Helyenként olyan sűrűn álltak egymás mellett a bükkök, hogy sejtelmes félhomály volt itt még a ragyogó déli verőfényben is! Sajnos, hamar a végére értem ennek az alig kilométeres szakasznak, aztán már egy rikított, magas aljnövényzetű bükkösben kezdem meg a meredek ereszkedést a Felső-Hajag nyugati oldalában. A ritkásan álló szálbükkök között már magas volt a pár éves újulat és a korábbi hangulat elenyészett.

Sok szintet elvesztve értem le a hegy lábához, az eddig északnyugatnak vezető utam lassan délnek fordult, aztán egy erdei útelágazás után kiértem egy bekerített mező peremére. A kerítés mellett, a bozótos erdőhatáron futottak tovább a keréknyomok, én pedig követtem őket az enyhe lejtőn a Gella-patak vizenyős völgyébe. Átlábaltam a völgytalp pár lépésnyi dagonyáján, aztán egy kaszálón kezdtem meg a következő kapaszkodást az Öreg-hálás oldalában. A mező felső pereménél, az erdőhatáron megálltam egy percre, megcsodáltam a visszafelé, a Felső-Hajag oldalára nyíló kilátást, aztán belépve a fák közé ismét elnyelt az erdő.

Alig járt ösvényen kanyarogtam a bükkök között, aztán itt is elértem egy őserdőszerű szakaszt. Letört ágak, kidőlt fák között kígyózott a gyalogút, aztán kiértem a sátortábor rétjére. Most üres volt a kis füves tisztás, csak éppen őszi kikericcsel volt borítva minden talpalatnyi hely rajta! Kedvencem a kis lila virág, így aztán a zsákot ledobva a hátamról viráglesre indultam a fényképezőgépemmel. Tobzódtam a kikerics-tengerben, egyre újabb és újabb virágokat kapva lencsevégre, végül háromnegyed három felé erőt vettem magamon és a zsákot a vállamra kanyarítva folytattam az utam.

A túranap nehezebbik részén már túl voltam, most már csak szednem kellett a lábam, hogy minél kevesebb maradjon hátra a kinézett szállásomig a délután négykor kezdődő erdőlátogatási korlátozáskor! Ráálltam a térképemen Szénahordóútnak nevezett széles, jól kitaposott, néhol murvás földútra és elindultam északnak a laza emelkedőjén. Itt már tényleg kapkodtam a bakancsaim, végül az erdőben és bekerített, friss irtásfoltok között fél négyre értem fel a Pápavár oldalába, ahol ez az út beletorkollott abba a másik alaposan kijárt kavicsos útba, amelyen az Országos Kéktúra útvonala halad.

Ezelőtt pár évvel a kéktúrát járva kiszúrtuk az akkori túratársammal, hogy ott, az útelágazásban álló koros bükkön egy KDP pecsét található a dobozában, de akkor persze nem kellett használnunk, most viszont elővéve beütöttem a következő bélyegzést a füzetembe! Leülve pár percre a fa tövébe pihentem és frissítettem, aztán a térképem elővéve felmértem a még előttem álló utat. Nagyjából öt kilométerem volt még hátra a kiszemelt táborhelyemig, viszont egy jó részét egy volt vasúti pálya nyomvonalán kellett volna megtennem az erdőben. Egy másik lehetőségem az volt, hogy maradok ezen az erdei úton, ami a volt vasúttal párhuzamosan ereszkedik le a Király-kapuhoz, talán egy picivel rövidebb útvonalon. Ezen kéne maradnom, itt legalább láthatóbb leszek a puskás embereknek! Na, de akkor hegyibe!

Háromnegyed négy felé indultam tovább, de akkor már alaposan kilépve! Errefelé már megszűnt az emelkedő, kicsit hullámvasutazott alattam az út, aztán amikor kopott aszfaltburkolatot kapott, lágyan ereszkedni kezdett a Kis-Pápavár oldalában. Már erősen alkonyodott, amikor a piros sáv jelzések jobbra, ösvényre térve kiváltak ebből az útból, itt megint elgondolkodtam: most aztán merre? Egy pillanat alatt végiggondoltam a lehetőségeket és maradtam korábbi döntésemhez híven az aszfalton! Innen már minden ment, mint a karikacsapás, megnyújtva a gyenge lejtőn a lépteimet öt előtt pár perccel értem le a Király-kapu völgyébe, de ekkor már olyan sötét volt, hogy fel kellett volna vennem a fejlámpám, ha tovább szerettem volna menni.

Most már csak egy eldöntendő kérdés volt: menjek ki a rétre, vagy maradjak a fák között? Az erdőt biztonságosabbnak ítéltem, így aztán betörtetve az útról a tölgyes-gyertyánosba felütöttem a sátram az utolsó fényeknél úgy húsz-huszonöt lépésnyire a keskeny aszfaltcsíktól. Gyorsan bedobáltam a holmim a hajlékomba és utánuk másztam. Már a fejlámpám fényében vacsoráztam meg és készültem elő az éjszakára. Csekkoltam a telefonom: telefonálásra volt elég térerő, viszont itt sem tudtam internetezni! Így aztán csak egy SMS-t írtam Attilának, hogy megérkeztem rendben az itiner szerinti táborhelyre, aztán még hazatelefonálva a nejemmel is elbeszélgettem sokáig.

Megnéztem a GPS-t is, ezen a napon 27,24 km-t tettem meg, összesen 792 méter szintemelkedéssel. Kicsivel többet mentem, mint az előző nap, nagyjából ötven méterrel kevesebb szinttel, de ezen a napon nem voltak – a reggeli, Papodra vezető kivételével – meredek emelkedők, és ami a lényeg, ledolgoztam az itinerhez képest a hátrányomat, terv szerint haladok az utamon! Fél hét felé mindennel végeztem, onnantól már csak olvasgattam, később pedig zenét hallgattam a mobilomról. Szokás szerint nyolc óra felé raktam a telót töltődni a power bankra, én pedig eltettem magam másnapra.