Azzal fejeztem be a bakonyi négynapos túrám utolsó túranapjának leírását, hogy az eső elvette a kedvem attól, hogy befejezzem a Közép-dunántúli Piros túrát az utolsó, Vinyétől Zircig tartó szakaszával, inkább hazautaztam, bízva abban, hogy talán szebb időben tudok majd ide visszatérni! Ez azonban nem nagyon akart összejönni, borongós, esős napok követték egymást és egyre kevésbé bíztam már abban, hogy visszatér még ebben az évben a vénasszonyok nyara! Azonban november első szombatjára, pont arra az egyetlen napra, amikorra a túrát beütemeztem a naptáramban, félig-meddig az előrejelzéseknek is ellentmondva csak összeszedte magát az időjárás és kisütött a nap!

Ebbe a túrába azonban az eddigiekkel ellentétben nem egymagamban vágtam bele, elkísért egy régi túratársam, Tibor is, aki Kecskemétről autóval indulva felajánlotta azt, hogy felvesz valahol reggel és a túráról vissza is fog hozni ugyanarra a pontra. Tetszett az ötlete, így legalább nem kellett vonatoznom, ráadásul később is kelhettem. Változóan felhős időt jeleztek erre a napra a meteorológusok, de csillagos volt az ég, amikor kiléptem a házunk kapuján és kiballagtam a még csendes utcákon a Balatoni műútra a buszmegállóba. Jött is a sárga helyközi busz menetrend szerint, amellyel pár perc alatt meg is érkeztem oda, ahol Diósd határában az országút egy hídon keresztezi az M0 autópályát. Most már nem volt más dolgom, mint lecövekelni a lehajtója végén és várni, hogy a sofőröm értem jöjjön!

Meg is érkezett Tibor szinte percre pontosan, aztán végigdumáltuk a több mint egyórás utat Zircig. A központon kívül, a Reguly Antal Szakképző iskola parkolójában álltunk meg, aztán pár perc alatt besétáltunk a piros sáv jelzéseket követve a belvárosba, a Rákóczi térre. Első utunk a kis parkban álló bakancs emlékműhöz vezetett, ez jelzi a Közép-dunántúli Piros jelzés kezdő-, vagy ha úgy tetszik, akkor végpontját (számomra ez a végpont, hiszen a túraút túlsó, piszkei végéről indultam). Készítettem róla pár felvételt, aztán a széles Köztársaság úton kibaktattunk a vasútállomásra. Pár perc múlva be is csattogott az állomásra a csupán egyetlen Bzmot kocsiból álló vonat, ezen aztán már annyian zsúfolódtak össze, hogy inkább kinn maradtunk a peronon és a Vinyéig vezető húszperces utat végigbeszélgettük a szimpi kalauzlánnyal.

Menetrend szerint perces pontossággal, 8:38-ra értünk a csöppnyi Vinye vasúti megállójába, itt a vonatról lekászálódva elsétáltunk a csak pár száz lépésnyire lévő Vinye.hu büfébe. Egyébként, ha vonattal kellett volna otthonról jönnöm, akkor is ezzel a járattal érkeztem volna. Gyorsan pecsételtem az igazolófüzetembe a büfénél elhelyezett KDP bélyegzővel, aztán beültünk kipihenni az eddigi fáradalmakat. Végül pontban kilenckor léptünk ki az ajtaján és vágtunk bele a túra érdemi részébe.

A piros sáv jelzéseket követve pár perc alatt leereszkedtünk a Cuha-patak völgyébe a Kőpince-barlanghoz, alaposan megszemléltük a sziklahasadékot, aztán a patak legelső kanyarja után kezdődött a csoda! A nap továbbra is hétágra sütött az égen és pont beragyogta a völgyet. Az ellenfényben a sárgászöldtől az aranybarnáig terjedő színpalettán ragyogott át a napfény a lombokon, mi pedig földbe gyökerezett lábakkal bámultuk ezt a fényjátékot! Lépten-nyomon megállva kattingattuk a fényképezőgépjeinket, ugyanis szinte minden pillanatban, minden megtett lépés után más és más panorámák tárultak fel előttünk.

A patakmeder kövei között lépegettünk, a fákról lehullott levelek vastag avarszőnyege miatt nem is láthattuk volna az ösvényt. A hosszú, gyakorlatilag csapadékmentes nyár és ősz után egy cseppnyi víz sem volt a Cuha-patakban, így nem hallgathattuk az andalító csobogását, viszont a számtalan átkeléssel sem kellett megküzdenünk, minden figyelmünket a völgy csodájára összpontosíthattuk!

Jól kiépített erdei pihenők sora mellett elhaladva értük el a völgy egyre mélyülő szakaszát. Itt már az alig kitaposott ösvényből sétányszerű gyalogút lett, aztán egyszer csak magasan felettünk a völgy oldalában elhúzott egy vonat! Eddig a pillanatig nem is vettük észre, hogy a völgyet követik a vasúti vágányok is, alulról persze a sínek nem is voltak láthatóak, legfeljebb a teraszosan a hegyoldalba vágott pályát láthattuk lentől, a patakmedertől.

Egy újabb gázlónál és pihenőhelynél sziklafalakhoz érkeztünk, itt vasalt utat (via ferrata) építettek ki a sziklamászóknak. A Cuha-patak völgyének ez a része talán a legvadregényesebb, itt már a vasút nem is bírja követni az egyre kanyargósabb, szűk szurdokot, kénytelen rövid alagutakkal és egy nagy viadukttal kiegyenesíteni az útját. Felkaptattunk egy meredek ösvényen a völgyhídra és onnan is körülpillantottunk. Itt egy sziklabevágásból érkező sínek ahogy áthaladtak a hídon, azonnal el is tűntek egy alagútban. Muflonok – szólt Tibor hirtelen – én pedig az állandóan készenlétben lévő fényképezőgépemet a mutatott irányba fordítva még éppen le tudtam kapni a meredek sziklafalon minden félelem nélkül mászkáló hegyi kecskéket!

Ettől a ponttól aztán már kezdett lassan kinyílni a völgy, talán már a kanyarok is megfogyatkoztak, de az erdő szépsége egy szemernyit sem csökkent! Sőt! Az egyre magasabban járó nap egyre mélyebben tudta megvilágítani a Cuha-patak völgyét, a hegyoldal bükkösének lombjai pedig az aranytól a vörösig terjedő palettán ragyogtak az ellenfényben! Persze itt is szinte belefeledkeztünk a fényképezésbe, a végén már úgy kellett erőt vennünk magunkon, hogy továbbinduljunk.

Ahogy a sétányszerű út ismét keresztezte a patakmedret, itt láttunk benne először vizet! Ez csupán egy kis pocsolya volt, amit félig már befedtek a ráhullott lombok, de végre vizet vettünk észre a Cuha-patakban! Innen már néhány perc alatt elértük a Porva-Csesznek vasútállomásra vezető rövid letérést. (Porva is, Csesznek is több kilométerre fekszik innen, aszfaltos utak sem vezetnek a vasúttól a falukba, de ettől még ez a megálló neve.) Pecsételtem a peronon, egy lámpaoszlopra szerelt bélyegzővel az igazolófüzetembe, aztán megültünk az egyik padon egy hosszabb pihenőre.

Ekkor már tizenegy felé járt az idő, mi pedig elcsodálkoztunk azon, hogy a Vinyétől idáig vezető, a kihelyezett tábla szerint mindössze 4,8 kilométer hosszú utat két óra alatt tettük meg. Most, a GPS adatainak feldolgozása után láttam csak, hogy kicsit tévedett a tábla, a kütyü szerint ugyanis több mint hat kilométer volt a táv - bár a kitérőkkel együtt! Végül is, ha figyelembe vesszük, hogy közben mintegy százhúsz fényképet is készítettem (Tibi is nagyjából ennyit), talán nem is volt olyan lassú a tempónk!

Végül jó húszperces tízóraiszünet végén folytattuk az utunkat az itt már egyre szelídebb völgyben. A korábban kanyonszerűen szűk szurdok alja egyre szélesebb lett, a Cuha-patak szeszélyes kanyarokkal csavargott az alján, mi pedig érdekes, fatörzsekből, ágakból tákolt gátakat vettünk észre a mederben. Talán fel sem figyeltünk volna a mesterséges eredetükre, ha nem pillantottuk volna meg a közelükben még álló, megrágott fatörzseket. Hódok élnek a Cuha-patakban! Itt is lecövekeltünk pár percre, de nem láttuk a gátépítőket sehol sem!

Egyébként ahogy követtük, egyre több lett a víz a patakban, itt már nem csak tócsák ragyogtak a napfényes mederben, de szó szerint folyt is a patak! Ebben csak az a meglepő, hogy Vinye óta felfelé gyalogoltunk folyással szemben, tehát a víznek valahol Porva-Csesznek vasúti megálló környékén el kellett tűnnie a mederből! Bár, ha figyelembe vesszük, hogy a Bakony nagy része mészkőhegység, akkor akadhatnak erre jócskán víznyelők is!

A túránk most következő szakasza már csak egy kellemes erdőjárás volt, a keréknyomok a vasúti sínek és a patak mellett vezettek, időnként egy-egy patakátkeléssel fűszerezve. A lépegetőköveken persze viszonylag könnyen meg lehetett ezt tenni, de itt felmérhettük, mennyire küzdelmes lett volna mindez, ha már az alsó szakaszon is sűrűn ilyenekbe botlottunk volna!

Végül magunk mögött hagytuk az erdőt, utoljára még egy hídon kereszteztük a Cuha-patakot, és a mezőkön keresztül indultunk tovább a zirci ciszterci apátság templomának a távolból hívogatóan idelátszó tornyai felé. Jó negyedórás menettel értük el Zirc legszélső házait, aztán az Alkotmány utcán a Reguly Antal Szakképző iskola épületét. Az itt parkoló autónktól már csak pár lépés volt művelődési ház épülete, a bejárati ajtaja mellett a falra felszerelt KDP bélyegzővel beütöttem az igazolófüzetembe az utolsó, még hiányzó harminckettedik stemplit, aztán elégedetten néztem végig a háromoldalnyi pecsételésen. Tizenhárom túranap alatt érkeztem meg a Duna partjáról, Piszkéről a Gerecse, a Vértes és a Bakony erdein keresztül mintegy háromszáz kilométert megtéve ide, Zircre! Befejeztem a Közép-dunántúli Piros túra bejárását!

Beütöttem az utolsó, még hiányzó pecsétet is az igazolófüzetembe. Ebben a pillanatban fejeztem be a Közép-dunántúli Piros túrát! Most már nem volt más dolgunk, mint kocsiba ülve hazajönni. Tibor kitett ott, ahol felvett, az M0 diósdi lehajtójánál, én pedig röptében elkapva egy Érdről Budapestre tartó helyközi buszt fél óra múlva már otthon voltam.