Az Országos Kerékpáros Körtúra egy meglehetősen cikk-cakkos úton járja körbe hazánkat, túrám első napjának nagy részén Székesfehérvárról indulva délkelet felé tekertem, hogy átvágjak a Mezőföldön Előszállásig, ahonnan én még egy kis kitérőt tettem Dunaföldvárra szállásügyben. A második napon pedig egy, az előzővel párhuzamos úton visszafelé is végig kell majd tekernem a Mezőföldön, hogy aztán dél felé megérkezzek a Velencei-tóhoz, ami olyan közel van Székesfehérvárhoz, hogy a tóparti Agárdról még a házait is lehet látni a távolban! A kerékpáros körtúra kiíróinak az volt a céljuk, hogy a mozgalom teljesítői minél jobban megismerhessék Magyarországot, ezért aztán nagyon sok helyet igyekeztek belevonni a túrába, ez indokolja a sokszor erősen zegzugos útvonalat.

A korai fekvés és a nyugodt éjszaka után meglehetősen korán, már fél öt felé talpon voltam, halkan összekészülődtem és hat után pár perccel már menetkészen várakozott a kerékpárom a szobám ajtaja előtt a gangon. Elbúcsúztam a szállásadónőmtől, aztán a tőle kapott információ alapján a közeli Spar felé indultam, hogy megvegyem a reggelimet, valamint a napi enni- és innivalót. Gyorsan megtaláltam a szupermarketet, de még zárva volt, a tájékoztató tábla szerint pedig csak fél hétre volt várható a nyitása. Az addig hátralévő jó negyedórát egy napos padon lebzseltem végig, aztán a bevásárlás után ide visszatérve itt ettem meg a reggelimet is.

Az előrejelzések szerint ez lesz a túrám legmelegebb napja, az erős hidegfrontnak valamikor az esti órákban kell majd megjönnie, ami aztán eltünteti ezt a szaharai hőséget az országból! Azért is indultam korán, hogy a lehető legnagyobb távolságot megtehessem a reggeli hűvösben, bár a bolt fél hetes nyitása kissé felülírta a számításaimat! Mindenesetre hét óra felé végeztem az evéssel és az elpakolással, ekkor gyorsan nyeregbe is szálltam, hogy belevághassak a napi távba, ami a Vértesben található Gánt faluig vezetett, ahol már előzőleg szállást foglaltam a Gránás turistaházban.

A már ismerős, nagyon forgalmas, de jól kerékpározható 61-es főúton visszatekertem Előszállásra, itt most sem álltam meg, egyből ráfordultam a település központjában a Nagykarácsony felé vezető keskeny, kopottas aszfaltútra. Gyorsan ledaráltam a végtelennek tűnő napraforgótáblák és kukoricások között vezető úton a két falu közötti öt kilométeres távot, aztán megálltam a faluközpontban a bolt és kocsma épülete előtt. Ez a település is igazolóhely a körtúrán, először a boltban próbálkoztam, de hiába vettem egy jéghideg fél literes kólát és egy kis zacskó sajtos pogácsát, nem kaptam bélyegzést a füzetembe! Szerencsére a szomszédos ivóban volt alkoholmentes Soproni Szűz, és itt benyomták a céges pecsétet is az igazolófüzetbe! Pár percet még ejtőztem a kocsmában, aztán a Mikulásház keresésére indultam.

Érdekes a Mikulásház története! A Posta még 1994-ben pályázatot hirdetett kisiskolások számára „Tervezz karácsonyi bélyeget” címmel. A verseny győztesei Nagykarácsonyban táborozhattak, itt született az ötlet, hogy ha már a falu neve is erre utal, akkor lakjon itt a magyar Mikulás! Az önkormányzat kibérelt egy üres házat, kívülről szép pirosra festette, és persze programokat is hirdettek a gyerekek számára! A látogatottság egyre nő, manapság már nagyjából 15.000 gyerek látogat el ide decemberben megnézni a Mikulást! Persze, most júniusban kissé kihalt volt a ház és az udvar, de azért készítettem pár képet róla és csak utána indultam tovább.

Nagykarácsonyt elhagyva egy kisforgalmú, de széles, tökéletesen aszfaltozott úton gurultam tovább a látóhatárig nyújtózó megművelt táblák között, ami aztán becsatlakozott a Sárbogárdról Dunaújvárosba tartó országútba. Húsz perc alatt értem el rajta Mezőfalvát, itt ráfordultam a Sárosd felé induló útra és megállás nélkül áttekertem a településen. Továbbra is a Mezőföld szántóföldjei sorjáztak a forgalmas összekötőút mellett, én pedig egy mezővédő erdősáv árnyékában telepedtem le a következő pihenőmre. Ekkor már fél tíz felé járt az idő, egyre jobban kezdett kimelegedni a napos délelőtt, jólesett üldögélni az akácos fasor árnyas hűvösében, de aztán jó tíz perc után összekaptam magam és továbbindultam.

A kicsi Hantosan csak átvágtam, a legközelebbi pihenőmet Sárosdon tartottam, még a falu szélén, nem messze a vasúti kereszteződéstől. Persze itt is, mint minden más kocsmában, a foci vébé volt a téma, a falra szerelt, vagy méteres tévén is éppen valamelyik meccs ment, amit a törzsközönség jelen lévő tagjai meglehetősen nagy hangerővel kommentáltak. Hogy a saját vízkészletemmel spóroljak, itt is vettem egy hideg kólát, amit a viszonylag csendes és árnyékos terasz egyik asztalához letelepedve fogyasztottam el, aztán továbbindultam a faluközpont felé.

Rövid kitérőt tettem az Esterházy kastély parkjába, ami most szociális otthonként működik, aztán egy mellékútra térve átkarikáztam a csupán pár kilométerre lévő Szabadegyházára. Ezt a falut éppen csak érintve értem ki a Székesfehérvár és Dunaújváros közötti 62-es főútra, ezen mindössze pár száz métert kellett tekernem, már le is tértem róla az Adony felé induló mellékútra. Erről fordultam rá a Zichyújfalu és Agárd felé vezető kitűnő aszfaltozású, széles, de mégis kisforgalmú aszfaltútra. Ezen aztán alig háromnegyed óra alatt letekertem a Velencei-tóig vezető 15 km-t, csak pár percre állva meg egy fasor árnyékában pihenni.

Agárd központjában az utam beletorkollott a forgalmas 7-es útba, ezt éppen csak kereszteztem, aztán a vasúti átjárón keresztül legurultam egészen a Velencei-tóig. A szabadstrand parkolóján átvágva érkeztem a füves tópartra, itt aztán megálltam egy hot dog árus napernyős asztalainál, padjainál. Éppen délre járt az idő, és bár sejtettem, hogy nem lesz olcsó mulatság, rendeltem egy hot dogot egy alkoholmentes Sopronival. Végül nem volt benne hiba, jól is laktam tőle, igaz, egy kis kiegészítéssel a hátizsákomban tartogatott nasiból. Evés után egy kicsit még sziesztáztam az árnyas padon, aztán leballagtam a partra körülnézni. A hőség ellenére nem voltak még sokan a strandon, jól is esett volna egy kicsit megmártózni a tóban, de egyrészt otthon hagytam a fürdőnadrágomat és a megpakolt bringát sem szerettem volna sokáig őrizetlenül hagyni a parton, ezért aztán csupán pár képet készítettem a tóról és a hegyekről, végül visszatértem a drótszamárhoz.

Mivel a parti úton nagy volt a gyalogosforgalom, ezért a vasút mellett vezető, jóval kisebb forgalmú aszfaltcsíkot választottam továbbinduláskor. Így gyorsabban haladhattam, viszont kilátás sem volt a tóra, de hát valamit valamiért! Tíz perc alatt átgurultam Gárdonyba, aztán a vasútállomás aluljárójának kerékpáros le- és felhajtóján áttekerve a pénztárhoz, ott kértem pecsételést az igazolófüzetembe. Ezt egy pillanat alatt megszerezve visszatértem a sínek mellett vezető belső útra és tovább gurultam rajta Velencéig. Itt is az állomáson kértem igazolást, aztán a Velencei-tó északkeleti sarkát megkerülve, a nagy forgalom miatt szinte lépésben végigtekertem a Velencei Korzó és szabadstrand pár éve felavatott épületkomplexuma előtt. Itt tényleg lehetett látni, hogy megkezdődött már az iskolai vakáció, családok kerestek helyet az autóiknak a parkolókban, vagy ballagtak gyalogszerrel a járdán, de sokszor az úttesten is, alig győztem kerülgetni őket! Aztán gyorsan magam mögött hagytam a tópartot, a családi házak közé beérve pedig a forgalom is jelentősen lecsökkent.

A lovasberényi elágazás után álltam meg a következő pihenőre, mert tudtam, most jelentős kaptatók jönnek, amik előtt nem árt egy kis erőgyűjtő felkészülés! Ittam pár decit a már megmelegedett kólámból, aztán nyeregbe szállva áttekertem az M7-es autópálya feletti felüljárón. A hídról szép volt a rálátás a tavasszal felavatott, furcsa, nyíló virágra emlékeztető alakú Bence-hegyi kilátóra, de ide most erőkímélés céljából nem akartam feltekerni a szerpentinen, különben is, már jártam ott tavasszal egy családi autós kiránduláson! Így aztán most maradtam a lovasberényi úton és a hosszú egyenesébe befordulva feltűntek a végén Nadap szélső házai.

Ahogy haladtam rajta, az út sumák módon emelkedni kezdett, végül már egy komoly kaptatón értem el a falut. Végigtekertem a házak között a folyamatosan emelkedő úton, aztán a templomnál elértem egy kis tetőt, itt az emelkedés egy rövid időre véget ért. Kicsit ki tudtam fújni magam, gurultam pár métert a bicajjal, de a kaptató nem kegyelmezett, még Nadap házai között újra elkezdődött! Szerencsére a falu után beértem az erdőbe és a fejem felett összeboruló fakoronák árnyékában tekerhettem tovább, így legalább a kora délutáni tűző nap elől megmenekültem! Egy idő után aztán elfogyott a lendület, később a levegőm is, és mivel az izzadtság is patakokban csurgott már rólam, leszállva a kerékpárról és elfektetve azt a széles, füves padkán elterültem mellette. Éreztem, nem menne tovább a tekerés!

Talán pár perces heverészés után fékcsikorgásra figyeltem fel, csapódó kocsiajtó hangjára, és a szemem kinyitva láttam, hogy egy férfi hajol fölém és kérdezi, hogy baleset ért-e? Erre már felültem és elnevettem magam, mert éreztem, tényleg eléggé furcsa látvány lehettem az elfektetett kerékpárom mellett a padkán heverészve! Megnyugtattam az autóst, hogy semmi bajom, csak éppen kutya módra kivagyok a melegtől és a meredek kaptatótól! Az autós vette a lapot és megkérdezte, felhúzzon-e a kaptatón, de erre már önérzetesen nemet mondtam. Így aztán megnyugodva továbbindult, én is összekaptam magam pár perc alatt és feltoltam a bringát a pár száz méterre lévő nyeregig. Itt aztán ismét felkapva rá a hosszú lejtőn legurultam Lovasberénybe.

A vasúti kereszteződés utáni útelágazásban megálltam a Liget sörözőnél és az árnyas teraszán a kerékpáros atlaszomat elővéve komolyan elgondolkodtam. Ha a körtúra útvonalát továbbra is követem, akkor Alcsútdoboz felé kellene továbbindulnom, megint csak a dombok között, hasonló kaptatókkal megküzdve, mint amilyennel most is meggyűlt a bajom, és aztán csak Felcsút után váltanék irányt, hogy Csákvárt vegyem célba. Ha viszont Lovasberényből egyenesen Csákvár felé indulnék tovább, akkor kihagyhatnám a dombokat és az utam is rövidebb lenne több mint húsz kilométerrel! Igen ám, de így viszont kihagyom az alcsútdobozi pecsételőhelyet! Komoly dilemma! Elrágódtam rajta pár percig, végül arra jutottam, most rövidítek, a kihagyott szakaszt viszont pótolni tudom majd egy egynapos kerékpáros kiránduláson Velencéről indulva és oda visszaérkezve! Megjegyzés: A kihagyott szakaszt később pótoltam, erről ebben a fejezetben olvashattok!

Mindenesetre kis lelkiismeret-furdalással indultam tovább, de be kellett látnom, ebben a tikkasztó, front előtti döglesztően meleg időben túl sok lenne már a táv és a szint, ráadásul a Csákvárral szomszédos Gánton vár a szállásom! Mivel már négy óra felé járt az idő is, ezért aztán Lovasberényből egyenesen Csákvár felé indultam tovább és a házakat elhagyva fel is tűnt előttem a Vértes erdős hegyvonulata. Erőkímélő tempóban is átértem fél óra alatt a hegyekig nyújtózó síkságon, szántóföldek között vezető országúton Csákvárra, és itt is megálltam egy pihenőre a központban, a Csákvári Csárdánál. Itt is begyűjtöttem egy céges bélyegzést a pecsételőfüzetembe, megittam egy alkoholmentes Soproni Szűzet, aztán még üldögéltem pár percet a csárda hűvös vendéglőrészében. Nem sok kedvem volt belevágni az előttem álló, a dombok közé felvezető utolsó hét kilométerbe, de aztán erőt vettem magamon és nekiindultam az utolsó túraszakasznak!

Szerencsére ez az emelkedő nem volt túlságosan meredek a kopott, kátyús aszfaltúton, nagy része pedig a fák között vezetett. Nézelődős tempóban tekertem végig Csákváron, aztán az erdei szerpentinen, végül csak elértem egy nyerget, ahonnan már lefelé vezetett az utam. Hamarosan belecsatlakozott a kopott aszfaltút a Vértesen átvágó főútba, ezen aztán már pár perc alatt legurultam Gántra. A faluközpontban áll az út mellett a Vértes fogadó és vendéglő épülete, ők kezelik a szomszédos turistaházat is. Itt is le volt már foglalva a szállásom, pár perc alatt át is sétáltam egy pincérrel a fogadóból a kisebb igényeket kielégítő turistaházba, ahol rögtön el is foglaltam a kicsi, de tiszta és lakályos szobámat.

A poros, átizzadt ruháimat ledobálva magamról gyorsan lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel, aztán csak úgy végighevertem az ágyon. Nagyon nehéz volt ez a nap, ami még a rövidítéssel együtt is hosszabb volt 100 km-nél! Jó volt sziesztázni egy nagyot a hűvös szobában, de aztán egyre inkább éreztem, olyan éhes vagyok, hogy még a vasszöget is megenném! Így aztán erőt véve a lustaságomon pár száz lépéssel átsétáltam a vendéglőbe vacsorázni. Gyorsan gallér mögé hajítottam a húslevest és a cigánypecsenyét, aztán egy most már nem alkoholmentes Soproni mellett még hosszan elüldögéltem. Nyilvánvaló, hogy kissé túlterveztem a mai napi távot, a jövőben nem szabad majd sokkal 100 km fölé emelni a napi meneteket még sík terepen sem, hát még hegyek-dombok között!

Ezen az estén is gyorsan eltettem magam másnapra, és bíztam abban, hogy az éjszaka érkező hidegfront egy kissé lehűti majd a levegőt! Még az elalvás előtt megnéztem a kerékpár computert és a GPS-t: a Lovasberény és Csákvár közötti rövidítés ellenére is 106,31 km-t tekertem ezen a túranapon, összesen 443 méter szintemelkedéssel!