Jól aludtam a nyárfaerdőben, az egyenletes, puha talajra terített polifoam derékaljamon kényelmesen feküdhettem, a levegő pedig még hajnalra sem hűlt le nagyon, fel sem kellett a hálózsákomon húzni a zipzárt a nyakamig. Már korán felébredtem, éppen csak körvonaluk kezdett lenni a dolgoknak a sátorban, és éreztem, ebből már nem lesz alvás! Komótosan megreggeliztem még az otthoni maradékokból, megborotválkoztam és megmosakodtam pár deci vízből egy fürdőszivacs segítségével, aztán lassan összepakoltam mindent. Negyed hét felé, még napkelte előtt bújtam ki a sátorból, aztán pár perc alatt lebontottam azt is és felmálháztam a kerékpárt. Hazatelefonáltam, hogy túléltem az éjszakát (ez pont olyan hagyomány nálam, mint a délutáni hívás, hogy hol vertem fel a sátram éjszakára), aztán bekapcsoltam a GPS-t, lenulláztam azt és a kerékpár computert is, végül kitoltam az erdőből a kerékpárt a faluk között kanyargó aszfaltútig. Bár hivatalosan most volt a napkelte, de nem volt még igazi nappali világosság, ezért inkább feltettem a LED-es világítást a bicajra, hátulra a villogó pirosat, előre pedig a folyamatosan világító fehéret.

Pár perc alatt beérve Dánszentmiklósra ráfordultam a Nyáregyházára átvezető kopott, kátyús aszfaltcsíkra, és végigtekerve a hosszú falun kiértem a szántóföldek közé. Negyed nyolc felé érkeztem meg a nyáregyházi jól felszerelt Coop áruház elé, itt aztán leparkolva a kerékpárt bevásároltam a boltban. Feltankoltam a víz és kóla készletemet, vettem egy tubus csípős mustárt, a csemegepultnál pedig készíttettem magamnak három párizsis zsemlét. A vizet és a kólát áttöltöttem a bolt előtt a magamnál hordott sok éves, még visszaváltható, tehát törhetetlen palackokba, aztán egy, a bolt mellett álló fémládára letelepedve megettem a reggeli kiegészítést. Éreztem, ennyivel már le tudom tekerni a napi táv felét, és úgy terveztem, csak Jászberényben fogok megállni egy hosszabb ebédszünetre.

Csak háromnegyed nyolc előtt pár perccel indultam tovább és hamar áttekertem a szomszédos Pilisre. Gyorsan átvágtam ezen a településen, csak a 4-es főút keresztezésénél kellett megállnom egy percre, hogy megvárjam, amíg a közlekedési lámpa zöldre vált. A falu után ismét kiértem az errefelé már egyre nagyobb hullámokat vető szántóföldek közé, aztán kereszteztem az épülő M4-es autópálya nyomvonalát is. Kényelmes tekeréssel értem át Kávára, itt aztán leparkoltam az útelágazásban a kis kocsma-vegyeskereskedés előtt. Vettem magamnak egy alkoholmentes Soproni Szűzt, aztán miközben elkortyolgattam a bolt előtti padon, elbeszélgettem a helyiekkel. Itt is a felmálházott bicajra terelődött hamar a szó, most is azon lepődtek meg a legjobban, amikor mondtam, hogy már több mint harminc éves! Persze nem a teljes kerékpár annyi idős, hiszen az évek során a felniktől kezdve a nyeregig már sok mindent kellett cserélnem rajta, tulajdonképpen már csak a váz és a heccből megtartott, de azért működőképes dinamós világítás az eredeti rajta.

Továbbindulva egy komolyabb kaptatóba vágtam bele: fel kellett kapaszkodnom a Káva és a szomszédos falu, Pánd közötti dombhátra. Most már a Gödöllői-dombság délkelet felé egyre jobban ellaposodó dombjai között jártam, szerencsére a kaptató egyenletes is volt, meg nem is volt túl meredek, éppen csak bemutatkozott ezzel a körülbelül ötven méteres emelkedővel hazánk ezen tájegysége is, csak éppen a miheztartás végett! A széles dombhátról aztán legurultam Pándra, és meg sem állva vágtam át rajta. A falu után már nem voltak komolyabb emelkedők, gyorsan átértem a szomszédos Tápióbicskére. Itt sem álltam meg pihenni, igyekeztem kihasználni a még hűvös kora délelőttöt és minél messzebb jutni a délutáni hőség beállta előtt!

A szinte teljesen kiszáradt Felső-Tápió patakot keresztezve érkeztem meg a Tápióbicskei csata emlékművéhez. Ide terveztem az első komolyabb pihenőmet, le is térve az útról megálltam az emlékmű előtt és letelepedtem az egyik pihenőpadra. Kifújtam magam, ittam egy kis kólát, aztán körbesétáltam a honvéd emlékművet. Az 1848-49-es szabadságharc tavaszi hadjárata alatt itt, a Tápió hídjánál ütköztek meg Damjanich és Klapka csapatai Jellasics seregének főerőivel, és sikerült megfutamítani a horvát bán hadtestét. Az emlékművet 1910-ben állították közadakozásból, a szobor Jankovits Gyula alkotása.

Egy komolyabb pihenő után csak háromnegyed tíz felé indultam tovább az egyre jobban kimelegedő időben. A jó minőségű, de kisforgalmú aszfaltúton gyorsan átértem Nagykátára, és a határában kezdődő kerékpárúton áttekertem a városkán. Itt tértem rá a forgalmas 31-es útra, és egy jó időre odalett csendes, de jól tekerhető vidéki mellékutak nyugalma! A kerékpárút véget ért a város határában én pedig kénytelen voltam az országút szélén továbbtekerni. Ez még nem lett volna baj, megszoktam már a forgalmas utak szélén való kerékpározást, de sajnos az országút minősége finoman szólva is sok kívánnivalót hagyott maga után! Több helyen nem csak a kátyúk betömésére készített foltok értek már szinte össze, ahol persze csak a legritkább esetben sikerült a toldást szintbe hozni az út felületével, de az úttest széle is töredezett volt, ezért kénytelen voltam sokszor beljebb húzódni az aszfalton.

Azért probléma nélkül sikerült abszolválni ezt a szakaszt is, aztán Jász-Nagykun-Szolnok megyébe átérve az út minősége is hirtelen feljavult. Hibátlan aszfaltozású, széles országút nyújtózott előttem, én pedig boldogan kapcsoltam magasabb sebességi fokozatba a drótszamarat. Csak egy útszéli presszónál álltam meg egy pihenőre, mert láttam, hogy nagyon jól állok idővel. Itt 0,33-as Heineken volt az egyetlen alkoholmentes sör, ezzel telepedtem hát le az árnyas teraszra és üldögéltem mellette bő tíz percet. Háromnegyed tizenegy felé indultam csak tovább, rátérve a presszó után az út nekem menetirány szerinti bal oldalán vezető kerékpárútra.

Itt már a Jászberényt övező tanyavilágban jártam, ez az út a környékbelieknek készült, akik aztán tényleg sokat használják, hogy bejussanak rajta a városba. Habár a sima aszfalt után egy kicsit vissza kellett fognom a keskeny és kissé hepehupás kerékpárúton a tempómon, de kényelmes tekeréssel így is elértem tizenegy után Jászberény határát. A kerékpárút megszakítás nélkül folytatódott a városban is a központ felé, de én a vasúti sínek keresztezése után rövid kitérőt tettem a közeli vasútállomásra a pecsételés miatt. Jászberény hivatalos bélyegzőhely az Országos Kerékpáros Körtúrán, és tapasztalatból tudom, a vasútállomásokon mindig szívesen tesznek eleget a pénztárosok a kérésnek, hogy üssenek egy stemplit a füzetünkbe!

Végeztem is egy perc alatt az adminisztrációval, és épp azon gondolkodtam a központ felé továbbtekerve, hogy hol álljak meg ebédelni, amikor ínycsiklandózó illatok ütötték meg az orromat. Felpillantva láttam csak a cég nevét: Gyros Faló. Lehúzódva a kerékpárút szélére megálltam, aztán visszatoltam a bicajt a kis kerthelységig, ahol le is parkoltam vele. Benn rendeltem egy gyros tálat, amit pár percen belül hoztak is. Csak kisadagot kértem, mert tudom, hogy hosszabb túrákon nem tudok sokat megenni egyszerre, de akkora adagot kaptam, amelyről egy pillanat alatt felmértem, hogy képtelen leszek egy ültő helyemben megenni! Végül azért csak sikerült a nagy részét magamba lapátolnom, utána pár percig csak ejtőztem az asztalnál, ugyanis éreztem, innen képtelen lennék azonnal felállni!

Csak délben indultam tovább, már pár perc alatt elérve a városközpontot. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy megnézem a Jász múzeumban Lehel kürtjét, amellyel a híres vezér állítólag több mint ezer éve fejbe kólintotta Ottó császárt, de erről inkább lemondtam, és csak magam mellett tolva a bringát végigsétáltam a belvároson. Elballagtam a Lehel Vezér Gimnázium előtt, megbámultam a városházát, lesétáltam a Zagyvához, aztán a városnézést a Huszár emlékmű előtt elhaladva (az I. Világháborúban elesett huszárok emlékére állították 1926-ban) a római katolikus templomnál fejeztem be. Ekkor már utam 60. kilométerét tekertem, a napi menet javán már túl voltam, tehát úgy döntöttem, hogy innen már egy kicsit lazábbra veszem a figurát, hiszen még csak fél egy felé járt az idő!

Jászberényt a Gyöngyösi úton hagytam magam mögött, egészen a város határáig a járdából leválasztott kerékpárúton tekerve. Itt aztán rátértem a forgalmas, de nagyon jó minőségű 32-es út szélére, és egy kényelmes, jól tekerhető tempót felvéve elindultam Hatvan felé. Az eddigi utamon félig-meddig szembe fújó meleg délkeleti szél itt már hátba támadott, hiszen Jászberényben az addig tartott keleti irányból balra, északnyugatnak fordultam a hegyek felé, ez is segített egy kicsit, végül egy órára átértem Pusztamonostorra. Itt is megültem pár percre egy útszéli kocsma teraszán egy alkoholmentes Sopronit kortyolgatva, elbeszélgettem egy életvidám idősebb úrral is, aztán vettem a kalapom (pontosabban a kerékpáros sisakom) és továbbindultam innen is.

Újabb eseménytelen kilométereket követően a jászfényszarui leágazás után kerékpárút kezdődött, ami aztán kitartott alattam egészen Hatvanig. Már régóta vártam, hogy a Mátra hegyei felbukkanjanak előttem – szép idő esetén ugyanis már Nagykátától is látni lehet azokat – de csak Hatvantól pár kilométerre bukkantak fel előttem a párába vesző messzeségben. Aztán lassan elértem a települést a kitűnő minőségű kerékpárúton, ahol rátértem a 3-as főút városon átvezető szakaszára, itt szintén volt felfestett kerékpáros nyom az út szélén. Egy útba eső Penny marketben feltöltöttem már az éjszakára gondolva a víz és kóla készleteimet, vásároltam vákuumcsomagolású felvágottat fél tucat zsemlével vacsorára és a másnapi reggelihez, aztán betekertem a belvárosba.

Itt csak pár percre állva meg körbesétáltam a város főterén, a Kossuth téren, megnéztem a szépen felújított Grassalkovich kastélyt és a Városházát, aztán, mivel már három felé járt az idő, továbbindultam. Nem voltak nagy terveim, hiszen a főtéren már az utam 88. kilométerét tekertem, úgy terveztem, hajtok még 15-20 km-t és valahol keresek majd magamnak egy sátorozó helyet. A vasút feletti felüljárón áttekerve észak felé indultam tovább a Salgótarjánba vezető 21-es úton, erről tértem le még a házak között a Heréd felé induló mellékútra.

Kereszteztem a város határa után az M3-as autópályát egy felüljárón és itt tértem vissza ismét a kisforgalmú mellékutak világába. Élveztem a zajos országutak utáni csendet, a zavartalan tekerés nyugalmát és a déli forróság után lassan egyre jobban lehűlő levegőt. Heréden megálltam még egy pihenőre, vettem a vegyesboltban egy jéghideg kólát és kiülve a bolt elé a buszmegálló padjára ejtőztem még egy sort, aztán erőt véve a lustaságomon felültem a bicajra és továbbtekertem. A következő falun, Nagykökényesen csak átvágtam, a házak utáni útelágazásban pedig rátértem a Verseg felé továbbinduló, csapnivaló minőségű összekötő útra. A kátyúkat kerülgetve kapaszkodtam fel az úton egy alacsony dombhátra a szántóföldek között, fenn aztán beletorkollott ez az út a Jobbágyi felől érkező sokkal jobb minőségű országútba.

Az útelágazásban megálltam egy percre és körbepillantottam. Nem rossz hely, egyáltalán nem rossz! A kereszteződésből negyedikként továbbinduló földút egy erdőfolt mellett vezetett délnyugat felé tovább, ezen végigtolva a bringát pár tucatnyi lépés után észrevettem, hogy az út kikanyarodik a mezőkre, de egy már rég felhagyott ága bevezet a fák közé! Már nem is volt ez út, hiszen a keréknyomok sem látszottak már itt, de az út korábbi nyomvonala egy füves aljú akácosban futott, és nem lehetett idelátni sehonnan, még a mezőszéli földútról sem! Épp megfelelő a hely a sátorozásra, csak éppen idehallatszott a közeli országút zaja, de ez nem túlságosan érdekelt. Még nem volt fél öt sem, magasan járt a nap és betűzött a fák lombjai között, nem volt hát érdemes még felállítani a sátrat, mert gyorsan felmelegedett volna benne a levegő. Inkább a polifoam matracom leterítve a fűbe elheverésztem rajta egy jó órányit és csak fél hat felé ütöttem fel a sátrat, amikor a nap már lejjebb ereszkedett.

Miután behurcolkodtam, hazatelefonáltam, most is lediktálva a sátorverésem pozícióját, aztán megvacsoráztam és most is nagyjából nyolcig zenét hallgattam a mobilomon, egészen addig, amíg el nem álmosodtam. A GPS és a kerékpárcomputer szerint ezen a napon pontosan 104 km-t tekertem 273 méter szintemelkedéssel. Hoztam a tervet. Fél kilenc felé tettem el magam másnapra.