Eseménytelenül telt el ez az éjszaka is, jóízűt aludtam most is a sátorban, de már négy óra után felébredtem. Egy kicsit még forgolódtam a hálózsákomban, de aztán be kellett látnom, elaludni már úgysem tudok, ezért aztán lassan, komótosan készülődni kezdtem. Még félig a hálózsákban megreggeliztem, aztán megborotválkoztam az akkus borotvámmal, utána megmosakodtam és felöltöztem, végül összepakoltam a cókmókot a kerékpáros táskámba és a hátizsákba. Hat óra után bújtam csak ki a sátorból, amikor már láttam annyit a hajnali fényekben, hogy lebonthassam és összecsomagolhassam azt is. Negyed hét felé végeztem a kerékpár felmálházásával, ekkor szokás szerint hazatelefonáltam, hogy minden rendben és indulok tovább az utamon.

Erre a napra már kicsivel kevesebb távot terveztem, mint a korábbi kettőre, hiszen most érkezem majd meg a Cserhát dombvilágába, ami nem jelent majd óriási kapaszkodásokat, hanem viszonylag rövid, de meredek emelkedőket a dombhátak között. Szinte minden cserháti falu völgyben fekszik és erre a napra az egy domb, egy falu szekvencia lesz a jellemző. Úgy terveztem, 90-100 km letekerése után valahol Mátraverebély és Bátonyterenye között keresek majd sátorhelyet a nap végén magamnak.

Pontosan fél hétkor, a felkelő nap fényében veselkedtem neki, hogy kitoljam a kerékpárt az erdőből az útelágazásba, miután bekapcsoltam a GPS-t és lenulláztam a kerékpár computer napi számlálóját. Nyeregbe szállva pár perc alatt legurultam a dombtetőről Versegre és gyorsan átvágtam az éppen ébredező településen. Enyhe kaptatón hagytam magam mögött ezt a falut, aztán egy kis tetőre felkapaszkodva begurultam az utána következő lejtőn a soron következő településre, Kállóra. Élveztem ezt a kora reggeli tekerést, a hűvös levegő pedig mozgásra serkentett, így aztán megállás nélkül tekertem keresztül ezen a falun is. Bár nyitva voltak már a vegyesboltok az útba eső településeken, de éhes nem voltam, vizem, kólám pedig maradt még annyi, hogy akár délig is kitartson.

A következő emelkedő még Kállón elkezdődött, kellemesen tekerhető, körülbelül 3%-os kaptatón érkeztem fel egy dombtetőn álló kőkereszthez, ahonnan aztán egy kicsit meredekebb lejtőn begurultam a következő faluba, Erdőkürtre. Itt sem álltam még meg, úgy gondoltam, tekerek, ameddig bírom, hiszen bárhol meg tudok állni pár percre pihenni. Így aztán még a házak között belevágtam a soron következő, az eddigi legnagyobb emelkedőbe. Végül fél nyolc után pár perccel szálltam le a kerékpárról ott, ahol úgy láttam, az addigi kellemesen enyhe emelkedés meredekebbre fog váltani. Itt az erdőben kanyargó út egy kaszáló mellett haladt el, én pedig leültem pár percre a még kicsit harmatos fűbe a letámasztott kerékpárom mellé. Kifújtam magam, a térképen megnéztem, mennyit haladtam eddig és mire számíthatok a következőkben, aztán vagy tízpercnyi ejtőzés után továbbindultam és belevágtam az emelkedő érdemi részébe.

Izzasztó kaptató volt ez már a javából, átlagosan 6%-os emelkedéssel, de voltak benne érzésre 8-9%-os részek is! Vagy másfél kilométernyi tekerés végén értem fel a tetőre, itt végre kifújhattam magam egy kicsit, aztán a kissé kátyús erdei út szerpentinjén leereszkedtem a következő faluba, Acsára. Nyolc órakor álltam meg egy komolyabb pihenőre a faluközpontban a Bikás sörözőnél, kértem benn egy alkoholmentes 0,33-as Heinekent, amivel aztán letelepedtem az egyik asztalhoz sziesztázni. A térképet elemezve láttam, a komolyabb emelkedők egyelőre véget értek, itt a faluban ráfordulok majd a Galga-patak völgyében futó országútra és azon kell majd eltekernem Becskéig. Ellenőriztem a kerékpár computert is, szerinte eddig 18,5 km-t jöttem csupán, tehát a napi táv java még előttem állt! Nem is maradtam sokáig, megittam a söröm maradékát, aztán nyeregbe pattanva továbbindultam.

A vasúti sorompó után tértem rá az országútra, ez jóval szélesebb és jobb minőségű volt, mint az eddigi, a dombok között kanyargó, helyenként eléggé gidres-gödrös erdei út. Magasabb fokozatba váltva kissé gyorsítottam is, hogy termelékenyebben fogyjanak a kilométerek! Ez egy nagyon kellemes része volt a napi menetnek: az országút csak alig-alig hullámvasutazva kanyargott a széles völgyben, volt időm és energiám a környékben is gyönyörködni. A távolban felbukkantak a Szanda-hegy ikercsúcsai, ahogy közeledtem Becskéhez, úgy kerültem egyre közelebb hozzájuk is. Megállás nélkül áttekerve Galgagután és Nógrádkövesden végül negyed tíz felé érkeztem meg a Szanda-hegy lábainál fekvő Becskére.

A faluközpontban álltam meg, az útelágazás melletti kis vegyesboltnál, itt aztán a boltocska előterében elhelyezett kéktúra bélyegzővel elvégeztem a pecsételést, aztán az itt vett három zsemlével és párizsival letelepedtem az egyik pihenőpadhoz és megtízóraiztam. Az eladó hölgy bőven mérte a parizert, maradt belőle még pár szelet a mellettem kérincsélő cirmosnak és a tacskószerű kutyusnak is, végül a boltban vett ásványvizet és kólát áttöltve a saját palackjaimba lassan készülődni kezdtem. Bár reggel még a sátorban megnéztem a telómon az időjárási előrejelzéseket, amelyek az idő múlásával egyre több csapadékot ígértek a szombati napra, de itt Becskén a helyiekkel beszélgetve azok is felhívták a figyelmem, hogy esetleg ronggyá fogok ázni a következő túranapomon!

Egyelőre még nem tudtam, hogyan tovább, folytassam-e a menetet egészen Egerig, vagy a rossz idő miatt fejezzem-e be korábban, mindenesetre ezen még ráérek rágódni később is, most a legfontosabb, hogy tartsam magam a tervhez, vagyis ezen a napon meg kell érkeznem a Mátra lábaihoz, minél közelebb kerülve Salgótarjánhoz. Csekkoltam a kerékpár computert, szerinte eddig 36,3 km-t tekertem, tehát jól állok idővel, hiszen a napi táv több mint harmadán már túl vagyok. Egy pár percig még elbeszélgettem a helyiekkel, ilyenkor szokás szerint felmerülő aktuálpolitikai kérdéseket is megvitatva, aztán a hosszúra nyúlt pihenő végén csak háromnegyed tíz felé indultam tovább az utamon. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, megtegyem-e a talán kilométernyi kitérőt oda-vissza a falu határában, egy dombtetőre épített sztúpához, de győzött a lustaság: már jártam ott az Országos Kéktúrát járva 2015 késő őszén, akkor sokat fényképeztem, most tehát nem érdemes kimenni oda!

Azt már tudtam, hogy itt Becskén véget ér az Acsától idáig tartó kellemes tekerés, hiszen letérve a völgyben futó országútról újabb kaptatók jönnek majd, az első rögtön itt, a falu után, fel a Söprös-domb és a Berceli-hegy közötti nyeregbe! A nagyon rossz minőségű aszfaltcsík teli volt gödrökkel, a befoltozásukkal senki sem törődött. Végül is a magammal hozott Cserhát turistatérkép szerint ebbe az útba csatlakozik bele a Berceli-hegy kőfejtőjéből induló út, tehát a nehéz kőszállító teherautók tehették tönkre ennyire az utat. Azért csak felértem a tetőre, ahonnan szép kilátás nyílt a Berceli-hegyre és a Szanda-hegy csúcsaira is, aztán megkezdődött a hosszú ereszkedés az enyhe lejtőn le Bercelre.

Bercelen aztán az út minősége is megjavult, egészen kellemesen tekerhetővé vált. Megállás nélkül vágtam át ezen a falun is, aztán belefogtam a soron következő kaptatóba. Ez hosszabb volt, mint a Becske utáni, többet is kellett kapaszkodnom, a GPS adatait itthon letöltve láttam csak, hogy másfél kilométeren körülbelül 65 métert emelkedett az út, ami 4%-os átlagos meredekségnek felel meg, de a tető előtti szerpentinkanyarokban volt az 7-8% is! Meg is álltam pár percre az emelkedő dereka után kifújni magam, de aztán már egyetlen menettel felkaptattam a Cseres-domb tetejére, ahonnan örömmel fogtam bele a Vanyarcra vezető lejtőbe.

Végiggurultam ezen a falun is, aztán az útelágazásban a Szirák felé induló utat választva gyorsan magam mögött hagytam a települést. Az egy domb, egy falu ritmust tartva most ismét emelkedő következett, méghozzá fel a Mész-hegy és az Öreg-hegy közötti nyeregbe. A GPS szerint itt kapaszkodtam a legmagasabbra, két lépcsőben több mint 120 métert emelkedett alattam az út fel a 300 méteren lévő nyeregbe. Hosszú lejtő végén érkeztem meg Szirákra, ahol persze kihagyhatatlan látnivaló a szépen felújított Teleki-Degenfeld kastély. Nem nehéz megtalálni, a falun átvágó országúton tábla jelzi a letérés helyét, onnan már egy-két perc alatt el lehet tekerni a kastély kapuja előtti autóparkolóig.

Leparkoltam én is a drótszamaram a főleg osztrák és német rendszámú prémium kategóriás autók mellé, aztán felsétáltam a kastély kertjének kovácsoltvas kapujáig. A barokk kastélyt Roth Tamás és Wattay Borbála építtette még a XVIII. században, később leégett, de kissé kibővítve újjáépítették. A II. Világháború után a magyar kastélyok, kúriák szokásos kálváriáját járta végig: a harcok során megrongálódott, kifosztották, majd az állami gazdaság tulajdonába kerülve még traktoros iskola is működött a falai között. Sorsa 1985-ben fordult jobbra, amikor felújították és szállodaként nyitotta meg a kapuit. Körbesétáltam a parkban, készítettem pár képet az épületről, aztán visszatérve a bringához továbbindultam innen is.

Kisbágyon volt a következő útba eső település, ide egy mindössze 60 méteres dombhát leküzdése után jutottam át, itt aztán megálltam az útelágazásban lévő Viktória sörözőnél egy hosszabb pihenőre. Vettem benn a pultnál egy félliteres, alkoholmentes, dobozos Heinekent, ezzel aztán letelepedtem az árnyas terasz egyik asztalához. Már üldögélt itt két, magam korabeli úriember, akik az egész túra legnívósabb beszélgetésével ajándékoztak meg! Miután gyorsan átbeszéltük, honnan, merrefelé megyek, a családi dolgok kerültek szóba, konkrétan mennyire árt, vagy javít a hosszútávú párkapcsolatokon az egyik fél gyakori, többnapos távolléte. Tényleg eléggé mélyenszántó gondolatokig jutottunk el, és nagyjából egyet is értettünk abban, hogy az életre szóló kapcsolatok során nem szabad magunkhoz láncolni a társunkat, adni kell bizonyos szabadságot egymásnak a mindennapok során, de persze ezt nem szabad túlzásba sem vinni. Csak nehezen tudtam felállni az asztaltól, és nem a fáradtságom miatt! Ritkán akadok össze az utam során ilyen beszélgető partnerekkel, a legtöbbször megmarad a társalgás a felszínes kérdéseknél.

Kisbágyon után következett az utolsó megmászandó dombhát, ez is hasonló hosszúságú és meredekségű volt az előzőhöz, de mivel ez nem az erdőben vezetett, szép volt visszafelé a kilátás a völgyben fekvő falura, a tetőre felérve pedig megpillantottam magam előtt az Alföld felé már ellaposodó utolsó dombhátakat is. Lenn a völgyben a Palotási-víztároló tükre is megcsillant a szikrázó déli verőfényben. Csupán átgurultam Szarvasgedén és csak a hosszú lejtő vége felé álltam meg egy pihenőre Jobbágyiban, közben a mezők között vezető útról alaposan meg tudtam csodálni a Mátra csúcsait, amelyek pontosan velem szemben ott sorakoztak már a Zagyva széles völgyének túloldalán.

Itt egy kicsit módosítottam az OKKT ajánlott útvonalán, mert az Csécsén keresztül írta a továbbvezető utat Pásztóra, de a kerékpáratlaszom ajánlott egy kerékpárutat a völgy alján a vasút mellett Szurdokpüspökin keresztül, ami ráadásul még rövidebbnek is tűnt, tehát az mellett döntöttem. Jobbágyiban a Vatica italbolt előtt parkoltam le a kerékpárral, benn pedig alkoholmentes sör hiányában kértem egy jéghideg kólát, azzal ültem le az egyik asztalhoz pihenni egy sort. A számláló szerint az utam 66. kilométerét tekertem már, és még csak alig múlt egy óra!

A dombok kemény kaptatói ellenére nagyon jól álltam idővel, ezért aztán az okostelóm elővéve megnéztem rajta az időjárás-előrejelzéseket. Mind a windguru táblázata, mind pedig az osztrák meteorológiai intézet hivatalos oldalának következő három napra szóló esőtérképe rosszabb időt jósolt ekkor már szombatra, mint kora reggel, tizenöt-húsz milliméter csapadékot várva a Mátra vidékére. Tapasztalatból tudom, a hegyek még meg is fogják majd a felhőket, így aztán a tetőkön lehulló csapadékot nyugodt szívvel akár meg is lehet duplázni!

Ezeken gondolkodva szálltam ismét nyeregbe és gurultam el a 21-es út csomópontjáig. Nem akartam a felmálházott bicajjal bemerészkedni a forgalmas kétsávos körforgalomba, ezért aztán inkább áttoltam a járgányt a gyalogos aluljárón, és áttekertem Jobbágyi Mátra felőli, kisebbik felére. Rátértem az észak felé induló utcára, a térképem szerint ezen az úton kellene átjutnom Szurdokpüspökibe, de az pár száz méter után bevezetett egy kapun keresztül egy telephelyre, más továbbvezető utat pedig nem láttam semerre!

Tanácstalanul tekertem vissza az útelágazásba, elővettem a térképem, de az egyértelműen jelezte a kerékpárutat! Tanácstalanul letelepedtem az útszéli fűbe és a lehetőségeimet mérlegeltem. Visszatekerhettem volna a Csécse felé továbbvezető útra, de ahhoz nagyon nem fűlött a fogam! Most már jelentős kitérő lenne arrafelé menni, ráadásul kaptató is van ott, amiből eddig sem volt hiány, szóval ezt csak a végső esetben választanám. De akkor hogyan tovább?

Egy negyvenes úr jött oda hozzám, eddig a szomszédos kertben nyírta a füvet, de most látva a bénázásom úgy gondolta, megkérdezi, mi a hézag? Előadtam a gondom, ő aztán elmondta, hogy a régi 21-es út telephelyeken átvezető szakasza tényleg le van zárva, de a kapuk előtt balra térve egy gyalogúton lemehetek a vasúti sínekhez, azok mellett pedig keréknyomok futnak egész Szurdokpüspökiig! Ha úgy gondolom, el tudok menni rajtuk a kerékpárral, akkor ott megpróbálhatom az átjutást!

Megköszöntem a tanácsát, és jobb híján arra indultam tovább, amerre javasolta. Gyorsan meglett a gyalogút, ami levezetett a vasúti vágányig, azt keresztezve aztán ráfordultam a mellette vezető nyomokra. Egészen jól tekerhető út volt ez, ami egy kilométer után befordult egy bekerített telekre. Az úr szerint ezt meg kellett kerülnöm, de erre már csak füves keréknyomok vezettek tovább. Leszállva a nyeregből ezeken toltam tovább a bringát, szerencsére hamarosan feltűntek előttem Szurdokpüspöki szélső házai. Végül vagy tízperces gyaloglás után csak kijutottam a falu aszfaltos bekötőútjára, én pedig egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb: ajánlott út helyett a nem ajánlottat csak akkor válasszuk, ha tudjuk, mibe vágunk bele!

Idővel még mindig nagyon jól álltam, alig múlt pár perccel két óra, amikor nyeregbe szálltam és elindultam az aszfaltúton a falu felé. Pár perc alatt átvágtam Szurdokpüspökin, aztán a hegyek lábainál szelíden hullámzó régi 21-es úton tekertem tovább. Jó minőségű, de kis forgalmú volt ez az aszfaltcsík, kényelmes menettel háromnegyed háromra értem át rajta Pásztóra. Ide terveztem a késői ebédemet, meg is álltam a főút szélén egy gyros árus járdára kitett napernyős asztalainál. Rendeltem benn egy maxi, mindent bele hamburgert, amit jóízűen egy ültő helyemben meg is ettem. Pár percig még sziesztázgattam a napernyő árnyékában, közben a telón újra megnézve az előrejelzéseket úgy láttam, még rosszabb időt jósolnak szombatra, mint egy órával azelőtt! Döntöttem: ma megyek, ameddig kedvem van, holnap pedig hazaindulok Salgótarjánból! Az időjárás előrejelzések abban egyetértettek, hogy csak késő délelőttre jósolták az eső megérkezését a Mátrába, addig pedig kényelmesen befejezhetem az utam!

A kis étkezdétől továbbindulva csak pár száz métert tekerhettem, amikor megpillantottam egy Spart, ennek is megálltam a parkolójában, megvettem itt a vacsorám és a másnapi reggelim. Feltöltött vízkészlettel indultam tovább és hagytam magam mögött Pásztót. Széles dombhátra vezetett fel az országút, a tetőn egy nagyüzemi szőlőtábla mellé értem, mögötte feltűnt az erdő is. Sátorozásra épp alkalmasnak tűnt ez a rész, meg is álltam egy, a szőlők közé bevezető földút kiágazásánál. Az erdőig vezető távot próbáltam puszta szemmel felbecsülni, úgy láttam, alig pár száz méter lenne odáig az út, aztán körbepillantottam. Az országút túlsó oldalán egy kaszáló húzódott, az úttól egy magas bokorsor választotta el, csak azért láttam el felette, mert az útról letérve egy kicsit kapaszkodnom kellett a domboldalban a szőlők széléig. Az sem lehet rossz hely!

A kerékpárt letámasztva leheveredtem a fűbe, figyelve a forgalmat. Egyre jobban elnyerte a bizalmam a bokorsor mögötti kaszáló, oda nem vezetett semmilyen út sem, úgy gondoltam, jó hely lesz majd az a sátorverésre. Ránéztem a kerékpár computerre: 82,9 km-t mutatott, a GPS pedig valamivel 900 méter feletti kapaszkodást jelzett a versegi sátorozóhely utáni szakaszra. Ha továbbra is tartanám magam ahhoz, hogy a hátralévő két nap alatt áttekerek a Mátrán, akkor jó lenne még legalább egy órát menni, de így, hogy holnap befejezem a túrát Salgótarjánban, az odáig vezető harmincegynéhány kilométert kényelmesen le tudom gyűrni kora délelőtt. Végül negyedórás szieszta végén feltápászkodtam és eltoltam a bringát a túlsó oldali bokorsor legközelebbi folytonossági hiányáig. Átvágva a bokrok között helyenként derékig érő füvű mezőre jutottam, itt visszatoltam vagy száz lépésnyit a gépet addig a részig, ahol a legmagasabbak voltak a bokrok, ott aztán ismét letelepedtem a fűbe.

Körbepillantva láttam, ez eszményi hely a sátorozáshoz, az útról még a kamionok vezetőfülkéiből sem lehetett ide belátni, a panoráma pedig valami eszméletlenül szép volt nyugat felé, le a Zagyva völgyére, és a túloldali hegyekre, vagyis az éppen magam mögött hagyott Cserhát legmagasabb, jóval 500 méter feletti csúcsokkal bíró hegygerincére. Még az egyik hegytetőn, a Tepke 567 méter magas csúcsán álló kilátót is észrevettem a távolban! Egy probléma volt csak a szomszédos országút zajosságán túlmenően: ez a hely nyugat felé nyitott volt. Ez erős szél esetén nem a legkellemesebb, de emlékeztem rá, hogy a windguru a szél és az eső érkezését egyaránt csak késő délelőttre jósolta, akkor pedig minden rendben! Még nagyon korai volt az idő, alig múlt négy óra, ezért fel sem állítottam a tűző délutáni napsütésben a sátrat, csak a polifoam matracomat terítettem le a fűbe és sziesztáztam, szunyókáltam rajta egyet.

Öt után vertem fel a sátrat, berámolás után hazatelefonáltam, lediktáltam a sátor pontos pozícióját a GPS-ről leolvasva, a vacsora után pedig most is sokáig hallgattam még zenét a mobilomról, mire elálmosodtam. Lefekvés előtt még megcsodáltam a Zagyva völgyére nyíló esti kilátást, a lenti települések szikrákként ragyogó lámpáit, aztán fél kilenc felé eltettem magam másnapra.