Gondolkodtam, hogy ennek az alig fél túranapnak a leírását hozzácsapjam-e az előző napihoz, de az a leírás eléggé hosszúra sikeredett, meg ezen a rövid szakaszon is történt annyi minden, hogy külön fejezetet szenteljek ennek is. Szóval szokás szerint most is fenn kukorékoltam már a hajnalok hajnalán. Négy óra után, amikor felébredtem, úgy kiröppent az álom a szememből, hogy nem is próbálkoztam már a visszaalvással! Az okostelóm bekapcsolva csekkoltam az időjárási előrejelzéseket, de egyik kedvenc oldalam sem változtatott már a tegnap délutáni prognózisán: dél felé érkező áztató esőt jósoltak és viharos szelet. Akkor pedig én sem változtatok a döntésemen: Salgótarjánból hazaindulok! Az Elvirán megnéztem a menetrendeket is: Salgótarjánból 10:29-kor indul majd egy vonat, azt kényelmes tekeréssel is bőven elérem, Hatvanban pedig átszállva egy Pestre induló alacsonypadlós személyre, kettőre már a Keletiben lehetek!

A sátorból kinézve még csillagos volt az ég, tehát a napközben érkező erős hidegfront előtti melegfronti felhőzet sem jött még meg. Akkor úgy látszik, van elég időm! A szokásos komótos tempómban reggeliztem meg, aztán borotválkozás és egy kis macskamosdás után összerámoltam a holmim is. Készülődés közben kicsit elmosolyodtam magamban: a gyalogtúrázáshoz használt nagy hátizsákomhoz hasonlóan most már a háromrekeszes kerékpáros táskában is megtalálta lassan minden a helyét, már szinte gondolkodás nélkül pakoltam el a holmit. Az előző napokhoz hasonlóan most is hat után pár perccel másztam ki a sátorból, és bontottam le azt. Már felmálházva állt a kerékpár, amikor még hazatelefonáltam, és megerősítettem, amit már tegnap délután is említettem: még ma hazaérkezem!

Pontosan fél hétkor kapcsoltam be a GPS-t, nulláztam le a kerékpár computer napi adatait, aztán kitoltam a kerékpárt a térdig érő harmatos fűben az országútig. A készülődésem során lassan befelhősödött, sötétebb is volt, mint az előző reggeleken, ezért feltettem a kerékpárra a világítást, úgy indultam csak el. A dombtetőről hamar legurultam Tarra, ez a falu pecsételőhely az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, de nem láttam sehol sem nyitva tartó boltot. Bár a kis Coop áruházban már égett a világítás, de a kiírás szerint csak hétkor fog nyitni, ezért itt sem várakoztam a nyitásra, bizalmam a vasútállomásba fektettem, ott biztos lesz majd valaki, akitől bélyegzést kérhetek a pecsételőfüzetembe.

A sorompónál leszállva a bringáról betoltam az állomásfőnöki irodáig, ahol a vasutas az első szóra, mosolyogva belenyomta az állomásbélyegzőt a füzetbe, amelyen lakonikus egyszerűséggel csak annyi volt bolhányi betűkkel: „TAR”. Na mindegy, ajándék lónak ne nézzük a fogát, tartja a közmondás, így aztán megköszönve a szolgáltatást továbbindultam az utamon. Pár perc alatt kitekertem a falu bekötőútján a jelenlegi 21-es útra, ahol aztán egy óriási útépítésbe botlottam! Most folyik az országút kétszer kétsávos autóúttá való bővítése, a forgalom még a régi útpályán zajlik, de gőzerővel készül a túlsó oldalán a másik két sáv is. Itt még csak az alapozásnál tartottak, méteres gödrök és árkok húzódtak mindenfelé. De nekem pedig itt át kellene kelnem a túloldalra, hiszen a régi út ott indul tovább Mátraverebély felé!

A gödrök nagyságát méregetve úgy döntöttem, cipelje át a felmálházott biciklijét a túloldalra az, akinek két édesanyja van, én inkább letekerem a Mátraverebélyig vezető két-három kilométert a szombat reggel ellenére meglepően forgalmas főúton! Körülnézve semmilyen tábla nem tiltotta rajta a kerékpározást, hát akkor hegyibe! Mindenesetre azt eldöntöttem, hogy nem teszem meg a délnyugat felé vezető, vagy kilométeres kitérőt a tari sztúpához, azt úgyis már többször láttam, inkább egyből északkelet felé indulok az úton Mátraverebély felé!

Pár perc alatt bedaráltam a Mátraverebélyig vezető két és fél kilométert, és elértem az útkereszteződést. Nekem itt balra kellett volna fordulnom, hogy a régi útra visszatérve azon induljak tovább, de gondoltam, teszek egy rövid kitérőt a helyi kéktúra pecsételőhelyre, a Móricz kocsmához. Az ivó előtt leparkolva a bringát benn elintéztem a pecsételést és még egy hideg kólát is megittam a továbbindulás előtt. Most, hogy a meglehetősen vacak tari bélyegzést megtámogattam a mátraverebélyi szép Országos Kéktúra stemplivel, megnyugodva szálltam ismét nyeregbe.

Áttekertem a forgalmas 21-es úton, átvágva a másik falurészbe, és most is megütötte a szemem a két rész közötti éles kontraszt, amit mindig megfigyelek, amikor kéktúrázva errefelé járok. Itt romosak, gondozatlanok a házak, a gyomtól felvert kertekben pedig a szerte-széjjel dobált holmik mutatják, hogy itt másfajta emberek élnek, mint a Mátra felőli részén a falunak. Régebben a főút éles határt képezett a kétféle lakosság között, manapság az emberek „barnasága” kezd már átterjedni a Mátra felőli falurészre is. A kéktúra atlaszom térképe egyáltalán nem politikailag korrekt módon cigánytelepnek jelzi Mátraverebély ezen részét, és nem tévedett egy cseppet sem a térképszerkesztő, amikor ezt a nevet adta a település Cserhát felőli részének! De hát a régi országút ezen a falurészen vág át, és itt van egy nagyon szép látnivaló is!

A régi úton Tar felé visszafelé indulva két-három percen belül feltűnik előttünk az út jobb oldalán a falu nagyon régi, gótikus temploma. Ezen a helyen már a XII. században is állt egy kápolna, ennek a helyén épült fel a XIV. század utolsó harmadában a környék birtokosának, Verebi Péternek a pénzéből a jelenleg is megcsodálható háromhajós templom. A XVIII. század végén barokk stílusban átépítették a templombelsőt, az utóbbi időken pedig több kisebb restauráláson is átesett a több mint hatszáz éves épület. Érdemes megállnunk itt, mert a gótikus formájában fennmaradt, torony nélküli templom egyedülálló Magyarországon!

Mátraverebélyt a régi úton magam mögött hagyva kissé feljebb kapaszkodott a keskeny aszfaltcsík a domboldalban, a legmagasabb pontján tábla jelezte a Szentkúthoz való letérés helyét. Hazánk egyik leghíresebb zarándokhelyéhez érkeztem itt, amelyet szintén nem érdemes kihagyni! A legendák szerint a szentkút forrását Szent László király lovának patája fakasztotta, csodatévő erejének messze földön híre van már. A fokozott érdeklődésre való tekintettel a korábban itt állt kolostort zarándokszállóvá építették át, 2014-ben pedig teljesen felújították a templom melletti szabadtéri oltárt és magát a Szentkutat is. A templom feletti domboldalban több évszázados remetebarlangokhoz lehet felkapaszkodni a jól kijárt gyalogúton. Én már az Országos Kéktúra útvonalán járva többször is megfordultam itt, így most nem tettem meg az ide vezető, mindössze három kilométeres kitérőt.

A Szentkúti elágazás után sokat romlott az út minősége, egy rövid lejtő után pedig meredek kaptató következett fel a csöppnyi Csengerházára, aztán legurultam a kátyús aszfaltcsíkon újra a 21-es úthoz. Annyira csapnivaló volt errefelé a régi út minősége, hogy egy életem, egy halálom csatakiáltással ismét ráfordultam az itt is építés alatt álló 21-es útra és eltekertem rajta vagy másfél kilométernyit a 23-as út elágazásáig. Itt már Kisterenyén jártam, a 23-as útra fordulva átvágtam a falun, aztán az útelágazásban a jóval kisebb forgalmú, Kazáron keresztül Salgótarjánba vezető útra tértem rá.

Ahogy az öreg, mára már bezárt bányatelepek közötti úton tekertem, hallottam, hogy néha kattan valami az első keréknél. Megálltam egy percre a küllőmágnest megigazítani, hátha csak az ér hozzá a villára szerelt érzékelőhöz, de nem volt ilyen szerencsém! Megpörgetve a kereket nem kattogott, csak menet közben, így hát a hiba a kerékcsapágyazásnál lehet csak, valószínűleg széttört az egyik csapágykosár! Tartalék csapágyam nincs, a cél előtt tíz kilométerrel amúgy sem kezdenék hozzá a szereléshez, inkább abban bíztam, hogy nem fog sokat rosszabbodni a helyzet a salgótarjáni vasútállomásig! Rövid mérgelődés után csak úgy magamban elmosolyodtam: úgy látszik, az öreg kerékpárom sem akar Salgótarjánnál tovább menni, aztán jól elázni a szakadó esőben!

Visszaülve a nyeregbe továbbindultam, így érkeztem meg hamarosan Kazárra. Útelágazáshoz értem: mindkét továbbinduló út Salgótarjánba vezetett, a jobb oldali, kicsit rövidebb út a dombok közé felkapaszkodva, a másik, picivel hosszabb pedig Vizslás felé került egy keveset, de a turistatérkép szerint kevesebb kaptatóval. Akkor gyerünk errefelé! Kazár után egy alacsony dombhátat megmászva meg is érkeztem Vizslásra, azonban a faluban egy olyan meredek kaptató kezdődött, hogy még felnézni is fárasztó volt rá! Nyomtam a pedált, ameddig tudtam, aztán amikor elfogyott az erő, leszállva a bicajról toltam tovább, fel a tetőig. A GPS trekket utólag elemezve a kaptató legmeredekebb része nagyjából 10% százalék körüli volt, de még abban is kifáradtam, hogy a kerékpárt feltoltam rá! Fenn a tetőn pár percre megültem az út szélén, aztán a túlsó oldal lejtőjén pont olyan meredeken, mint ahogy felkapaszkodtam az innensőn, lezúdultam Salgótarján Zagyvapálfalva nevű városrészébe.

Innen már könnyű dolgom volt: a 21-es út városi szakaszát követő kerékpárútra rátérve eltekertem a belvárosig, ami azért a hosszú, keskeny völgyben fekvő városban még egy komolyabb menetet jelentett! Aztán feltűntek előttem a belváros toronyházai, mögöttük megpillantottam a dombtetőn álló Salgó várát is, egy kiadós tekerés végén pedig lassan megérkeztem a városközpontba. Az utolsó kilométereken az első kerék csapágya már nem csak kattogott, de reccsent is párat, azonban kitartott a vasútállomásig. A pénztárban megvettem hazáig a jegyet magamnak és a bicajnak, mint kiderült, ingyen is utazhattam volna, ha magammal hozom a családi autónk forgalmiját, mert éppen autómentes nap volt hirdetve erre a szombatra! Az viszont nem volt nálam, így aztán meg kellett vennem a teljesárú jegyet egészen a Keletiig!

Míg a vonatomra vártam, csekkoltam a GPS-t és a kerékpár computert: ezen a rövidke túranapon 34,7 km-t tekertem, 543 méter szintemelkedéssel. Átöltöztem az úti gúnyámba a peronon, aztán, amikor a vonat befutott Somoskőújfalu felől, felpakoltam mindent egy perc alatt az Usgyi csuklós diesel motorvonatra. Épp elhelyeztem a bringát az akasztóban és elfoglaltam a helyem, amikor leszakadt az ég! Egyszerre jött meg az eső és az erős szél, az ablakon kinézve láttam, hogy tépi a fák koronáját a szélvihar! Zuhogott egész úton Hatvanig, de még akkor sem hagyta abba, amikor egy másik peronra áttolva a bringát a Budapestre induló alacsonypadlós Flirtre várakoztam.

Budapesten már nem esett, de erősen fújt a nyugati szél és a levegő is alaposan lehült, amikor leszálltam a vonatról, így csak a polárom kaptam magamra, amikor a Fiumei út, Haller utca, Soroksári út, Lágymányosi híd, Budafoki út útvonalon hazatekertem Dél-Budára, szerencsére az út közben az első kerékcsapágy állapota már nem rosszabbodott. A bicajt eltéve a tárolóba végül három után pár perccel léptem be a lakásunkba. Hazaértem.

A túraleírás letölthető Microsoft Word „.doc” formátumban! A letöltéshez kattints az alábbi ikonra: