Korán ébredtem, fél négy felé már fenn kukorékoltam és mivel éreztem, már nem tudnék visszaaludni, lassan elkezdtem készülődni. Előző nap este elfelejtettem a mobilom töltőre tenni, pedig a Strava alkalmazás eléggé leszívta az akkumulátorát, így ezt most pótoltam, hogy újra teli akksival vághassak bele a napba. Még a túrám előtti héten vásároltam egy 20.000 mAh-s power bankot, úgy számoltam, ezzel akár ötször is fel tudom majd tölteni még a teljesen lemerült telefont is! Megnyugodva láttam, hogy gyorsan növekszik a töltöttséget jelző százalékérték a mobilteló kijelzőjén, így aztán hozzákezdtem a reggelihez.

Eléggé feléltem a készleteimet a vacsorával és a reggelivel, de nem idegeskedtem: Edelényben pótolni tudok majd mindent, és addig sem kell cipelnem a kaja és az innivaló súlyát. Megörökítettem a tóparti napkeltét, aztán a sátorba visszabújva összecsomagoltam mindent. Hat óra felé dobáltam ki a holmim belőle, aztán pár perc alatt lebontottam a hálóhelyem is, végül felmálháztam a drótszamarat. Negyed hét felé hívtam fel a nejemet, hogy minden rendben, túléltem ezt az éjszakát is, ezt minden túrán megteszem, hogy otthon se idegeskedjenek miattam.

Végül fél hét előtt pár perccel kapcsoltam be a turista GPS-em, indítottam a Stravát a mobilomon és nulláztam le a kerékpár computer napi számlálóját. Már csak annyi dolgom volt, hogy felfűzzem a derékszíjamra a fényképezőgépem tokját, amikor elszakadt a már sok éves szíjam épp a legtöbbször használt lyuknál! Mérgelődtem egy sort, aztán egy lyukkal beljebb csatoltam az övem maradékát, ami már kissé kényelmetlenül szoros volt. Hát hol kapok én most övet magamnak?

Nyeregbe szállva (ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy balett mozdulattal átemeltem a bal lábam a hátsó táska, valamint a rárögzített sátor és polifoam derékalj felett) elindultam visszafelé az előző nap már bejárt úton a földnyelven végigfutó homokos keréknyomokon. A sorompó után, az aszfaltutat elérve már kicsit növelhettem a tempómon, aztán néhány perc múlva már a 3-as út lámpás csomópontjánál álltam meg, hogy megvárjam a kikanyarodáshoz a zöld jelzést. A forgalom most sem volt kisebb a 2x2 sávos főúton, mint előző nap délután, de úgy számoltam, most már csupán pár száz métert kell megtennem rajta, aztán majd jönnek a kisebb forgalmú mellékutak!

Nem volt ilyen szerencsém, ugyanis a Miskolc hátárában lévő óriási autópálya-csomópont folyamatosan fejlődik, épül, és már nem úgy néz ki, ahogy a 2019-es (tehát alig egy éves) kerékpáros térképem ábrázolja! Az M30-as autópálya alatti körforgalom második kijárója a térképem szerint még Felsőzsolca elkerülő útjára vezetett, de a valóságban már az autópálya felhajtója! Erre sajnos csak akkor döbbentem rá, amikor ráfordultam az útra. Megálltam a bringával az útpadkán, hiszen tovább nem mehettem, aztán forgalommal szemben visszatoltam a kerékpárt a körforgalomhoz. Jöjjön hát a „B” terv, egy másik kihajtón bemegyek inkább Felsőzsolcára és a településen átvágva indulok majd tovább Arnót felé!

Betekertem hát a falu központjába, aztán kerékpárút jelzéseket követve indultam el északkelet felé. 2x2 sávos főúthoz értem ki, a térkép szerint ez a Szerencs és Sátoraljaújhely felé induló 37-es út volt, nekem pedig valahogy át kellett jutnom rajta, hogy Arnót felé indulhassak tovább! Mivel épp egy lámpás zebrához értem ki, leszálltam a bringáról, aztán a zöld jelzést kivárva áttoltam a túlsó oldalra, ahol aztán zsákutcába jutottam, mert nem indult onnan tovább semmilyen út! Pontosabban indult, de a folytatását pár méter után elbontották! Hú, de cifra! Szerencsére ott parkolt egy „Forgalmi ellenőrzés” feliratú autó, így aztán a sofőrtől kértem információt. Ő aztán útba is igazított: mindössze kétszáz métert kell nyugat felé tekernem ezen a főúton, és rögtön ott lesz a 3-as út és az arnóti út új kiágazása is egy körforgalomban. Csak egy a hiba: ezen az úton tilos kerékpározni! Na, de 200 méter nem a világ, és gyorsan meglett az Arnótra induló út kezdete is.

Gyorsan rátértem az arnóti úttal párhuzamos kerékpárútra és eltekertem a városszéli telephelyek hosszú sora előtt, aztán úgy 600 méter után a kerékpárút átváltott az országút bal oldalára. Egy kis forgalmi szünetet kivárva áttekertem a túloldalra és továbbindultam. Épp felvettem az utazósebességem, amikor a kerékpárút az országutat keresztezve ismét visszatért a jobb oldalra! Itt már mérgelődtem egy sort, de nem volt mit tennem, követtem hát a számomra kijelölt sávot. Szerencsére pár száz méteren belül véget ért a kerékpárút, mert még ki tudja, hányszor kellett volna oldalt váltanom! Innen már az országúton indultam tovább.

Ekkor már mélyen benn jártam Arnót belterületén, végigkarikáztam hát a házsorok között, aztán pár perc múlva már ezt a települést is magam mögött hagytam. Itt már a Sajó széles völgyében tekertem, balra tekingetve még gyakran feltűntek Miskolc már távoli lakótelepei a fák között, aztán kicsit később a Bükk erdős oldalát is megpillantottam. Forgalmas volt az aszfaltút, de nem volt semmi problémám az autósokkal, eléggé széles ívekben kerülgettek ki, így aztán zavartalanul tekerhettem.

Egymás után jöttek a kis falvak: Sajópálfalva, Sajóvámos és Sajósenye után érkeztem meg a nagyobbacska Boldvára. Ahogy tekertem befelé a településre, kis divatáru üzletet pillantottam meg az egyik háznál. Gyorsan megálltam hát és pótoltam a reggel, készülődés közben elszakadt övemet! Eléggé ortopéd alakom lehet, mert a vékony emberek számára készült öv túl rövid volt, viszont a korpulensebb alkatra gyártott övre úgy kellett lyukakat fúrni a zsebkésemmel, mert még legszűkebbre húzva is lötyögött a derekamon!

Boldva legfőbb nevezetessége az 1180 körül épült apátsági templom. A templom és a korábban mellette állt monostor elpusztult a tatárjárás során, de csak a templomot építették újjá. Ezután is többször leégett, aztán a XVI. század közepétől a reformátusok használták tovább. A templom most is áll, de a monostornak és mellette álló kis körtemplomnak – a rutundának – csak az alapjai láthatóak. Itt álltam meg az első hosszabb pihenőre, egy padra leülve ejtőztem egyet, és ittam a vizem maradékából. Edelényben mindenképpen meg kell majd állnom, ugyanis nagyon a végén jártam már!

Továbbra is a Sajó – illetve itt már a mellékfolyója, a Bódva – széles völgyének lapályán tekerve fél tíz felé értem el Edelény központját, meg is álltam rögtön a Penny Market parkolójában. Gyorsan bevásároltam aznapra, feltöltöttem a víz és kóla készletemet (általában a cukorpótlásra Coca Colát szoktam inni, az azonnal energiát ad), vettem kenyeret és felvágottat, meg nasinak pár péksüteményt is, aztán mindezt elpakoltam a bolt előtt a kerékpáros oldaltáskába és a hátizsákomba. Ekkor már tíz felé járt az idő, így aztán áttekertem a csupán pár száz méterre lévő kastélyhoz.

Ha Edelényben járunk, feltétlenül meg kell nézni a központban álló és az utóbbi években nagyon szépen helyreállított L'Huillier-Coburg kastélyt! Magyarország hetedik legnagyobb kastélya 1715-1730 között épülhetett, építtetője bizonyos báró L'Huillier Ferenc János volt. Az építmény első fénykora a családba beházasodó zólyomi Esterházy Istvánhoz köthető, akinek fia azonban utód nélkül halt meg, így az uradalom a kincstárra szállt. Ennek - illetve a kincstártól az uradalmat megvásároló Coburg-Koháry családnak - köszönhető a kastély második felvirágzása a 19. század elején.

Elgondolkodtam, hogy megváltom a belépőt és megnézem belülről is a kastélyt, de úgy láttam, arra rámenne legalább fél napom, annyi időm viszont most nem volt! Így hát csak a parkban sétálgattam egyet és kívülről fényképezgettem az épületet. Végül negyed tizenegy felé pattantam ismét nyeregbe, hogy folytathassam az utamat. Erre a napra nagyjából 95 km-es távval számoltam és eddig szinte teljesen sík terepen tekertem, itt pedig egy jobbkanyarral beveszem majd magam a Cserehát dombjai közé. Éreztem, az eddig megtett alig több mint 30 km csak bemelegítés a mai naphoz!

Edelényben nem csak a sík terepet, de a jó minőségű aszfaltutakat is magam mögött hagytam egy időre, amikor egy nagyon kis forgalmú és nagyon kopott úton továbbindultam Damak felé. Egy kisebb emelkedőn értem el a falut, előtte megcsodáltam a kastélynak is beillő Sáppusztai pálinkafőzdét (a tömény szeszek teljesen hidegen hagynak, ahogy néha mondani szoktam: a sörnél töményebb alkohol kár belém), de az igazi kaptató csak Damak után következett! Egy darabig nyomtam a pedált, mint siket a csengőt, de aztán kénytelen voltam belátni, hogy itt már csak a tolás segíthet! Így értem fel a dombgerincre, ahol aztán pár percre le is ültem pihenni.

A Cserehátra az észak-déli lefutású dombgerincek jellemzőek, most kereszteztem az elsőt közülük. Nem magasak ezek dombhátak, talán 80-100 méteresek lehetnek, de az utak mindenféle szerpentinek nélkül csak úgy nekifutnak a domboldalaknak, és lesz, ami lesz alapon mindig a legrövidebb úton vágnak át rajtuk. Autós szemmel nézve ennek nincs sok jelentősége, na de egy kerékpáros alapvetően másként szemléli a világot! A kaptatót persze lejtő követte, az út hasonló meredekséggel lejtett, mint ahogy emelkedett pár perccel azelőtt. A lejtő vége Lak, egy kis csereháti falu határában volt.

Lak pecsételőhely az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, de az ilyen pici településeken nincs sok lehetőség a bélyegzőlenyomat megszerzésére! Van „a” bolt, és rajta kívül semmi! Szerencsére itt kettő is volt belőle, és habár az elsőben nem jártam szerencsével, de a másikban a tulaj nagyon kedvesen pecsételt a füzetembe! Általában a kis falukban már kora délelőtt el szokott fogyni a boltokból a kenyér és a péksütemény, de most hideg ital sem volt a boltban, ezért vettem két doboz májkrémet, csak hogy ne távozzak mégsem vásárlás nélkül! Ne feledjük, a boltokban az eladó tesz szívességet nekünk, hogy bélyegez a céges stemplivel a füzetünkbe!

Lak után könnyebb lett a terep, a Vadász-patak széles völgyében gurultam enyhe lejtőn lefelé, és csak Homrogd előtt a többszörös útelágazásban fordultam északkelet, Monaj felé. Itt is völgyben haladtam, de felfelé, ami errefelé nem erős, de azért folyamatos emelkedést jelentett. Monajon és Selyeben keresztül érkeztem meg Abaújszolnok határába, itt azonban kénytelen voltam pár percre megállni egy darázscsípés miatt. Nem mentem gyorsan a bicajjal, de egy darázs csak megtalálta az utat a pólómba a nyakán keresztül és kétszer is megcsípett, mire egy ütéssel kilapítottam őkelmét! Nem vagyok allergiás a csípésére, de megálltam pár percre, hogy azért megnézzem magam. Kicsit kipirosodtak a csípések helyei, de ennyi volt az egész!

Megültem pár percre egy útszéli fa árnyékában. Még csak negyed kettő felé járt az idő, de volt még egy félig-meddig egyeztetett programom délutánra. Még előző héten derült ki, hogy kéktúrás ellenőrtársammal nagyjából egy időben fogunk Baktakékre érkezni, ahol ő már megbeszélt egy találkozót a helyben lakó Szádváry Gyulával, a kéktúrázás egyik nagy öregével. Felhívtam hát telefonon Gábort, az ellenőrtársamat, aki aztán elmondta, hogy nagyjából egy óra múlva fog megérkezni. A térképre nézve láttam, addigra én is odaérhetek, akkor hát hegyibe!

Gyorsan áttekertem Abaújszolnokon, az ilyen településekre szokta mondani egy túratársam, hogy „térdre esett falu”. A magyar lakosság már kipusztult vagy elköltözött innen, néhány öregen kívül szinte csak cigányok lakják a települést. A megüresedő házakat aztán szó szerint lerabolják, minden értékesíthető, vagy újrahasznosítható dolgot (ajtókat, ablakokat, cserepeket, gerendákat, csöveket, villanyvezetékeket) kibontanak, a puszta vályogfalak pedig már csak pár évig bírnak magukban állni. Csendes pusztulás, elhanyagolt kertek mindenfelé. Ennek ellentéteképpen az utca mindig hangos a gyerekzsivajtól.

Friss aszfaltozású úton kaptattam fel az Abaújszolnok feletti dombtetőre, ahol aztán az elágazásban a Baktakék felé vezető útra fordultam. Úgy látszik, idáig még nem jutottak el az útfelújító gépek, mert a mellékút minősége tényleg kritikán aluli volt! Szavamra mondom, a gödröket és kátyúkat kerülgetve lassabban ereszkedtem lefelé, mint ahogy felfelé tekertem a dombgerinc másik oldalán! Azért csak elértem Baktakéket fél három felé és pár perc keresgélés után megleltem Gyula bácsi házát is. Gáborral már ott fröccsözgettek az árnyékos teraszon!

Leülve közéjük ittam pár deci sportfröccsöt (egy rész bor, négy rész szóda), de nekem még tekernem kellett az utakon, ezért többet nem reszkíroztam. Jól elbeszélgettünk, csak fél öt felé álltunk fel az asztaltól. Elbúcsúztunk Gyula bácsitól, aztán Gábor gyalogosan indult tovább Irotára (ott várta az autója), én pedig két keréken folytattam az utamat. Terveim szerint még nagyjából 20 km-t kellett volna tekernem a magyar-szlovák határig, de úgy voltam vele, hogy addig megyek, ameddig kedvem tartja!

Végül nem mentem sokat: nagyjából 6 km után Felsőgagy előtt mondtam azt, hogy elég, ezen a napon már egy pedáltekerésnyit sem megyek tovább! Ebben persze része volt annak is, hogy pont előttem, Felsőgagy mögött húzott el egy komoly zivatar, és nem volt kedvem bőrig ázni! Itt az út jobb oldalán egy akácos bokor- és fasor húzódott a szántók szélén, az aszfaltútról nem lehetett átlátni rajta. Megálltam hát az egyik „folytonossági hiányánál”, és kitolva a bringát a mezők szélére kerestem egy sátorverésre alkalmas helyet.

Ekkor még csak öt óra felé ballagott az idő, felállítottam a sátrat és el is rendezkedtem azonnal benne. Hazatelefonáltam, hogy minden rendben, lediktáltam a sátor GPS pozícióját is, aztán megvacsoráztam és töltésre raktam a mobilom. Mivel csak későn sötétedett, ezért megterveztem a következő napom, amely a korai sátorállítás miatt hosszúnak ígérkezett. Végül úgy döntöttem, lerövidítem a következő túranapot, mert nem fogom megtenni a Lászlótanyára vezető letérést. Korábban itt állt a Magyarország legészakibb, autóúton megközelíthető pontját jelző kopjafa, de már jó néhány évvel ezelőtt áthelyezték azt Hollóházára. Akkor odáig megyek csak én is!

Persze Lászlótanya a füzetem szerint pecsételőhely is, de valójában már régóta nem az. 2006-ban, amikor a kéktúrát járva először voltam arrafelé, még létezett a bélyegzője, de akkor már zárva volt az egykori üdülő. Még az ezredforduló után vásárolta meg a volt vadászkastélyban működő SZOT üdülőt Wáberer György vállalkozó, aki az épületet és az azt körülvevő parkot rendbe hozatta, azonban le is záratta a látogatók elől. Ekkor szűnt meg a kastély, mint Országos Kéktúra bélyegzőhely, és ezután került el onnan a már említett, Magyarország közúton megközelíthető legészakibb pontját jelző kopjafa is. Így hát kénytelen vagyok én is Hollóházán pecsételni, hiszen ott található az Országos Kéktúra gyalogos túramozgalom egyik végpontja (a másik pedig a körülbelül 1160 km hosszú túraútvonal túlsó végén, a magyar-osztrák határon, az Írott-kő csúcsán).

Nagyjából fél kilenc felé tettem el magam másnapra, de elalvás előtt még rápillantottam a kerékpár computerre és a GPS-emre: ezen a napon 80,93 km-t tekertem 464 méternyi emelkedéssel. Ez bizony soványka a kitűzött céllal szemben!