Korán ébredtem ezen a napon is, de ez nem meglepő, hiszen sátorozáskor szinte a nappal fekszem és kelek. A sátorból kinézve megnyugodva láttam, hogy a zivatarfelhők éjszaka elvonultak, és derülten indul ez a túranapom is. Még csak fél öt felé járt az idő, lustálkodtam hát egyet, megnéztem a neten a postámat és a kedvenc blogjaim, pár pillantást vetettem a meteorológiai oldalakra is: délutánra záporokat, zivatarokat jósoltak Észak-Magyarországra, tehát épp erre a környékre, aztán öt óra felé nekifogtam a reggelinek. Gyakorlatilag feléltem mindenem, amit még előző nap vettem Edelényben, tehát Szemerén – ami mellesleg Országos Kerékpáros Körtúra pecsételőhely is – alaposan be kell majd vásárolnom!

Kis elemes borotvámmal leszedtem a szőrt a pofalemezemről, aztán fél hat felé kezdtem el készülődni. Fél hétre már a sátrat is lebontottam és felmálháztam a bringát, ekkor még haza telefonáltam, hogy minden rendben van és indulok tovább az utamon. Jó sokáig elbeszélgettünk a nejemmel, hét előtt pár perccel kapcsoltam csak be a GPS-em, indítottam a Stravát a mobilomon és nulláztam le a napi számlálót a kerékpár computeremen. Kitoltam a drótszamarat az út szélére az akácos fasor mögül, aztán belevágtam a napi menetbe.

Néhány perc alatt megérkeztem Felsőgagyra és ahogy áttekertem a falun, elértem a csenyétei elágazást. Az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonala szerint arra kellett volna folytatnom az utam, de még otthon egy másik, hosszabb útvonal mellett döntöttem. Az egyik oka ennek az volt, hogy Csenyéte és a szomszédos Fáj között egy földúton kellett volna tolnom durván három kilométert a bringát, mert az országútra való keskeny abroncsokkal mélyen süllyedtem volna a löszös mezei talajba. A másik ok pedig a lakosság volt, ami miatt szerettem volna elkerülni Csenyétét, a településre ugyanis már a mentők is csupán rendőri kísérettel mernek bemenni, a legutóbbi ilyen eset nagy port vert fel a médiában 2020 januárjában. Tehát egy hosszabb, és azt hiszem, szebb utat fogok most végigjárni a csenyétei látogatás helyett!

Így aztán nem tértem le a Felsőgagyon átvágó országútról a még kopottasabb csenyétei bekötőútra, hanem a falu északi végén belevágtam a következő dombtetőre felvezető kaptatóba. Nyomtam a pedált, ameddig bírtam, de nagyjából az emelkedő közepe tájékán elfogyott a lendület, ezért inkább tolásra váltottam. Pár perc alatt felértem a tetőre, itt aztán újra felkaptam a nyeregbe. Kicsit billegett az út a dombtetők között, aztán egy kanyarból megpillantottam a következő völgyben fekvő Büttöst és még a Szlovák Érchegység gerince is feltűnt a távolban. Kicsit később lejtő kezdődött, amin aztán legurultam Krasznokra.

Rettentően kátyús összekötő úton átkarikázva Büttösre rátértem a magyar-szlovák határ felé vezető keskeny, alig autónyi széles, de egészen jó minőségű aszfaltútra. Élvezet volt a tekerés ezen az aszfaltcsíkon a kátyús, hepehupás összekötő utak után, ráadásul csupán alig-alig emelkedett, tehát még nézelődni is volt energiám. Ez az út csak lassan kapaszkodott fel arra a fennsíkra, ahol az országhatár is húzódott, csupán az utolsó pár száz métere lett olyan meredek, hogy ismét tolásra kellett váltanom. Kilencre értem fel a tetőre, itt aztán meg is pihentem egy kőkereszt mellett a határon lévő útelágazásban.

Egyenesen Szlovákiába vezetett tovább egy út, viszont jobbra volt egy kiágazó út, amely egy jó darabon követte a határköveket. Alaposan megbámultam egy, a határon álló, jó állapotban lévő kőépületet – talán ez lehetett valaha a határállomás – aztán továbbindultam a határon futó keskeny aszfaltúton, a Büttösről jövő út folytatásán. Az aszfaltcsík dombtetők között billegett hosszan, időnként nagyon szép kilátás nyílt róla balra, Szlovákia felé. Megpihentem pár percre egy kopjafa mellett felállított pihenőpadoknál, aztán továbbindulva az út még megmászott egy dombgerincet, majd a túlsó oldalán szerpentinezve leereszkedett Szemerére. Csenyétét és Fájt elkerülve itt tértem vissza az OKKT javasolt útvonalára.

Megálltam a falu vegyesboltja előtt és kipányváztam a bringát a kerékpártárolónál. A bolt nem önkiszolgáló volt, mindent a hosszú pult mögött álló eladóktól kellett kérni. Kivárva a soromat akaratlanul is végighallgattam a vevők és az eladók közötti beszélgetéseket, amikből az derült ki, hogy az itt lakók szegénységére való tekintettel szinte minden nagyobb tételben összecsomagolt holmit megbontanak a vevők igényei szerint. Így vehettem meg én is az egy kilós, szeletelt, előrecsomagolt kenyér felét egy külön zacskóban, de adtak darabra WC papírt és kimérve cukrot is.

Megvettem mindent erre a túranapra, aztán kértem még 15 deka párizsit szeletelve, amit azonmód meg is ettem két karéj kenyérrel a bolt előtti padon. Csak fél tizenegy felé indultam tovább, de ekkor elhatároztam, hogy kissé a lovak közé csapok, ugyanis még sokat kellett ezen a napon tekernem! Gyorsan átgurultam Pusztaradványba, innen viszont egy rövid, de szivatós kaptató következett fel az utolsó csereháti gerincre. Bele is kellett tolnom egy keveset, de aztán felértem a tetőre és belefoghattam a következő lejtőbe, amely egy eléggé vacak úton levezetett Hernádvécsére. Itt értem ki a Hernád széles völgyébe, amely elválasztja a Cserehát dombvilágát a Zempléni-hegységtől.

Persze pár képen megörökítettem a síkság túlsó felén sorakozó 600-700 méter magas, erdős oldalú hegyeket, aztán legurultam a csöppnyi Garadnára. Itt kereszteztem a 3-as főúton folyó építkezést – autópályává építik ki az eddigi 2x1 sávos főutat, aztán Novajidrányban ráfordultam a síkon a hegyek lábához átvágó keskeny, kopottas aszfaltútra. Szinte pontosan Regéc vára felé tekertem, miközben a zempléni hegyek felé tartottam, aztán a Hernád hídjánál megálltam pár percre. Itt vettem észre, hogy a távolban jobbra látható Boldogkő vára is!

Megcsodáltam az ártéri erdők szegélyezte folyót, még pár fényképet is készítettem a vadregényes folyóról, amikor megpillantottam az első zivatart. Pont előttem szakadt le az ég, de a mozgásán láttam, ez el fog kerülni engem! Ezért aztán megnyugodva kaptam fel ismét a nyeregbe és tekertem be a már közeli Vizsolyba. A falu főutcáját elérve nekem észak felé kellett volna továbbindulnom, Gönc felé, de tettem egy rövid kitérőt a Biblia Látogatóközpont felé.

Vizsolyban nyomtatták 1590-ben az első, teljes terjedelmében fennmaradt magyar nyelvű Bibliát, melyet a fordítójáról Károli-Bibliaként is szoktak emlegetni. A Látogatóközpontban lévő korabeli nyomdagépen még nyomtathatnak is a látogatók, a szomszéd református templom pedig hazánk egyik legrégibb temploma! A román stílusú kis szentéjhez gótikus hajó csatlakozik, a falakon pedig középkori freskókat tártak fel. Több hazai templomban is úgy maradtak meg a falfreskók, hogy amikor a reformátusok átvették a templomot a katolikusoktól, lemeszelték a falfestményeket, így azok épen fennmaradtak az utókor számára.

Végignézve a múzeumot és templomot csak egy óra felé indultam tovább, de sok okom nem volt a sietségre, mert a rövidebbre szabott napi penzumot még így is könnyedén teljesíthettem. Itt most megint egy könnyebb szakasz következett, hiszen a Hernád széles völgyének keleti peremén tekertem, gyakorlatilag minden komolyabb emelkedő nélkül. Azonban a zivatarok egyre csak szaporodtak körülöttem, gyakorlatilag bármerre is néztem, azt láttam, hogy foltokban esik az eső. Egy ideig nem kerültek az utamba, Vizsolyból indulva kényelmes tempóban tekerhettem át Vilmányon keresztül Göncruszkára, de itt aztán elkapott a legelső! Az eső javát egy terebélyes dióda alá beállva vészeltem át és csak akkor indultam tovább, amikor már csillapodni kezdett. De aztán láttam, hogy az eddigi magányos záporok és zivatarok egy komolyabb fronttá álltak össze és éppen kereszteznem kell majd az útját! Elővettem hát az anorákomat a kerékpártáskából és rögtön magamra is kaptam, mert ismét eleredt, de most már tartósabban!

Esőben értem el Gönc határát kettő után pár perccel, és az elágazásban rátértem a faluba bevezető útra, ugyanis itt mindenképpen pecsételnem kellett! Bíztam abban, hogy találok valamilyen nyitva tartó presszót vagy kocsmát, ugyanis szombaton ekkorra már bezárnak a boltok. De nem volt szerencsém, nem volt nyitva egyetlen utamba eső bolt sem, kocsmát sem találtam, így aztán kénytelen voltam visszafordulni az egyre jobban nekiinduló esőben! Visszatekertem a falu határába, készítettem egy szelfit a település helyiségnév táblájánál, aztán a szomszédos benzinkútra pillantottam. A benzinkutasok nem a jó szívükről híresek, ők keményen üzleti alapon állnak, de ahogy a közmondás is tartja: próba, szerencse!

A pecsételés iránti kérelmemre kapásból nemet mondott a fiatal benzinkutas srác, de ekkor már én is bekeményítettem. Jó, akkor veszek egy zacsi csipszet, és ÁFÁ-s számlát kérek róla. Azon rajta lesz a benzinkút neve és címe! Egy ÁFA-s számla kitöltése több percbe is beletelik, pláne ha nincs benne az eladónak gyakorlata, így aztán a srác is azt mondta, akkor inkább nyom egyet a füzetembe a céges stemplivel. Győzelem! Mégis lett tehát gönci bélyegzésem! Eddig még mindenhol sikerült az Országos Kerékpáros Körtúrát járva pecsételni, remélem, ezután sem fog elpártolni tőlem a szerencse!

Persze az eső szakadt tovább, nem állt el, miközben a benzinkúton intéztem a papírmunkát, és ahogy az eget kémleltem, ez a csapadék eléggé tartósnak ígérkezett! Visszatértem hát a falu határában vezető országútra és az elágazásban a Zsujta felé továbbinduló mellékútra fordultam. Eléggé nyomott hangulatban tekertem át Zsujtára, aztán a falu után felkaptattam egy dombhátra. Ezen tekertem egészen Abaújvár határáig, aztán leereszkedtem a faluba. A szűnni nem akaró eső miatt meg sem álltam a településen, pedig vizet mindenképpen szereznem kellett, ugyanis már eléggé a végén jártam a készletnek! Bizalmam hát a következő faluba, Kékedbe vetettem!

A két falut, Abaújvárt és Kékedet egy másik, az előzőnél magasabb és meredekebb dombgerinc választotta el, itt egy kicsit tolnom is kellett a drótszamarat, aztán a túlsó oldalának lejtőjén, mint a vihar, lezúdultam Kékedre. Itt is tervbe volt véve a Melczer kastély megtekintése (jelenleg kastélyszálló), de a vigasztalan eső miatt erről is lemondtam. Megálltam a legelső köztéri kék vízcsap előtt, szerencsére az működött! Feltöltöttem a kétliteres törhetetlen palackom, aztán továbbindultam.

A következő, a nap leghosszabb kaptatója még a falu főutcáján megkezdődött. Viszont ez nem valami sumák emelkedő volt, becsületesen ki volt téve az elejére a 10%-os meredekséget jelző közlekedési tábla. Ehhez mértem azonnal bele is kezdett az emelkedésbe, nekem pedig hamar elfogyott a lendületem. Megadva magam a sorsomnak megálltam az út szélén és a továbbra is szakadó esőben belekezdtem a hosszú, több mint három kilométeres tolásba. Szerencsére legalább a forgalom nem volt nagy az egyébként eléggé jó minőségű úton, talán 4-5 autó jött szemből és előzött meg a hosszú hegymenetben!

Úgy terveztem korábban, hogy a nyereg túlsó oldalán, a Hollóháza feletti réteken fogom felverni a sátrat, de erről a szűnni nem akaró eső miatt lemondtam. A legjobb ilyenkor az erdei táborozás, ilyenkor legalább a felállítás közben nem ázik át a belső sátor addig, amíg a külső, vízhatlan réteget rá nem dobom. Valamilyen, a fák közé bevezető földút kiágazását kerestem, de az első kilométereken vagy mély szurdokok, vagy pedig meredek hegyoldalak között kanyargott az aszfaltút. Az első megfelelőnek tűnő földút a GPS-em szerint úgy 380 méteres szint közelében indult bal felé és egy közel sík talajú tölgyes-gyertyánosba vezetett. Bekukkantottam a fák közé és a hely egyből elnyerte a tetszésemet! A sűrű lombozat miatt a fák alatti avar még mindig száraz volt, pedig már órák óta esett az eső, a földút sem tűnt gyakran használtnak, a vastag avar fedte talaj sem lejtett komolyabban. Eszményi erdei sátorhely!

Egy percet sem teketóriáztam, letértem az országútról, pár lépés után a keréknyomokról is és messze benn a fák között kerestem magamnak helyet. Egy pillanat alatt eldobáltam a kiválasztott sátorhelyről a letört faágakat, aztán felállítottam a sátrat. Végül a bicajt elfektettem az avarban, bedobáltam a poggyászt a sátorba és utánuk másztam én is. Öt óra után kapcsoltam ki a GPS-t és állítottam le a Stravát. Ezen a napon is túl vagyok! Egy ideig még hallgattam az eső neszét, ahogy a leveleket veri magasan felettem, aztán megvacsoráztam és megágyaztam magamnak.

Hazaszóltam, hogy minden rendben van és lediktáltam a sátorhely koordinátáit is. Szinte esti sötétség telepedett már hat óra után az erdőre, így aztán a fejlámpám elővéve néztem meg a következő napi túrám útvonalát a térképen, netezgettem még egy ideig, aztán nyolc óra felé tettem el magam másnapra. Ezen a napon 74,12 km-t gurultam a kerékpárral és közben 932 méter szintet is legyűrtem.