Az augusztusi, Cserehátban és a Zempléni-hegységben végigtekert négynapos túra után nem sokkal elkezdődött a munkahelyemen az éves nagykarbantartás, amikor mindenki, aki él és mozog, benn dolgozik reggeltől késő délutánig a cégnél, aztán az utána következő napokban már az időjárás-előrejelzéseket kezdtem nézegetni, hiszen jó lett volna még egy legalább négynapos menetet teljesíteni az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán és eljutni Debrecenig! Nagyon úgy nézett ki, hogy a szeptember 21-gyel kezdődő pár nap a 2020-as év utolsó nyárias hete lesz, ezért aztán kivéve arra a hétre szabadságot elkezdtem tervezni a túrámat.

Az előző menetet Sátoraljaújhelyen fejeztem be, célszerű volt tehát onnan folytatnom a körtúra bejárását. A vasúti menetrendet nézegetve láttam csak, hogy a legkorábbi vonattal is csak délelőtt tíz óra után érek le oda, és az összekészülődést is beleszámolva fél tizenegy előtt nemigen szállhatok nyeregbe! Viszont az út végén, Debrecenből is legalább háromórás az út hazafelé, tehát oda is jó lenne már megérkezni csütörtök kora délután! Ezért aztán a nagyjából 360 km-es távot úgy vágtam négy részre, hogy az első és utolsó napra rövidebb táv teljesítését terveztem csak be.

Még vasárnap alaposan átnéztem a bringát, összecsomagoltam a betyárbútort és megvettem a jegyet magamnak és a kerékpárnak a Kelenföldi pályaudvaron, az elővételi pénztárban, így aztán hétfőn kora reggel csak le kellett cuccolnom a földszinti kerékpártárolóhoz és gyors felmálházás után már indulhattam is! Mivel hat órakor indult a vonatom a Keletiből, amivel átszállás nélkül juthattam el Sátoraljaújhelyre, így öt felé legurultam a dombról és a szokásos Budafoki út – Petőfi híd – Nagykörút – Rákóczi út útvonalon betekertem a pályaudvarig. Kicsit csípős volt a hajnal, a derült ég alatt eléggé lehűlt a levegő, nem is lazsáltam, tekertem a pedálokat folyamatosan, így aztán fél hat után pár perccel már meg is érkeztem a Baross térre. Megkerestem a külső 13-as peronról induló vonatomat, aztán mire elrendezkedtem és a bicajt felakasztottam a tartóba, már indult is a vonat.

Eseménytelen út végén értem le tíz után tíz perccel Sátoraljaújhelyre, felmálháztam az öreg Csepel Marathon kerékpáromat még a napos peronon, pecsételtem a váróteremben a pénztárak melletti kéktúra bélyegzővel az igazolófüzetembe, bekapcsoltam a turista GPS-em, és a mobilon indítottam a Stravát. Végül fél tizenegy felé nyeregbe pattantam (ez azt jelenti, hogy egy balett mozdulattal átemeltem a bal lábam a csomagtartóra rögzített kazalnyi cókmókon és a nyergen), aztán nekiindultam a négynapos túrának.

Az előző menet végén tekertem át Sátoraljaújhelyen, alaposan körülnézve a belvárosban, így aztán most nem volt már más teendőm, mint a rövid Fasor utcán kitekerni a 37-es út városon áthaladó szakaszára és elindulni a szélén vezető keskeny kerékpáros nyomon délnyugat felé. Pár perc múlva már magam mögött hagytam a házakat és az elkerülő út csatlakozásánál ráfordultam a 37-es út mellett kezdődő kerékpárútra. A keskeny aszfaltcsík fölé épített székelykapuval búcsúzott tőlem Sátoraljaújhely.

Kellemesen indult a túra, szikrázóan sütött a késő délelőtti nap, az enyhe északkeleti szél is segített, viszont meleg egyáltalán nem volt, így aztán fél óra alatt áttekertem a közeli Sárospatakra. A jó minőségű kerékpárút véget ért a városka bejáróútjánál, így aztán ezen a kissé kátyús aszfaltcsíkon értem be a belvárosba és fordultam le a vár felé vezető Szent Erzsébet utcára. A park kapujában a bringát lelakatolva rövid sétát tettem a várban, de hétfő lévén a kiállítások be voltak zárva, meg aztán a késői indulásom miatt nézelődésre sem volt sok időm, így aztán pár perc múlva már indultam is tovább!

Sárospatak után már nem folytatódott a kerékpárút a 37-es út mellett, helyette a falukon áthaladó régi országút a javasolt útvonal bringások számára. Ennek aztán vannak jobb és rosszabb szakaszai is, például a Bodrogolasziba átvezető pár kilométeren tökéletes az aszfaltozás, viszont onnan tovább Vámosújfaluba egy csapnivalóan rossz úton haladtam! Egymást érték a kátyúk, még az autósok is ezeket kerülgetve manővereztek kilométereken keresztül! Szerencsére középen volt egy nagyjából méternyi széles rész, amit nem koptattak szét az autók kerekei, így a gyér forgalom miatt az út nagy részét ezen a keskeny sávon tettem meg.

Megálltam egy rövid pihenőre Vámosújfaluban a Hatlyukú hídnál, ez akár ikertestvére is lehetne a hortobágyi kilenclyukú társának! A bringát a kőkorlátnak támasztva megcsodáltam a hidacskát minden irányból, aztán pár percet még üldögéltem a Tolcsva-patak füves partoldalában. Vámosújfalu határában csatlakozott az utamhoz a Tolcsván keresztül érkező országút, ezen aztán a 37-es utat keresztezve feltekertem a dombok között fekvő kicsi Tolcsva faluba. Ez a község pecsételőhely az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, amely Pálháza felől a zempléni hegyeken keresztül érkezik ide, csak én tettem egy nagyobb kitérőt az ajánlott útvonaláról Sátoraljaújhely és Sárospatak felé. Úgy gondolom, a két város látnivalói miatt megéri a kerülő, arról nem is beszélve, hogy így kihagyhattam a Gerendás-rét melletti nyeregbe felvezető hosszú kaptatót!

Először a Várhegy étterem-borozónál álltam meg, hogy pecsételést szerezhessek, itt a borozó részbe belépve az ottani törzsközönség bíztatására megnyomtam a pultra szerelt csengőgombot, ugyanis állítólag a vendéglő-kocsma egy szem alkalmazottja fenn szokott dolgozni a kertben, de a csengetésre mindig lejön! Hát most nem jött le, pedig többször is megnyomtam a gombot és vártam legalább tíz percet! Gyerünk hát tovább! Talán százlépésnyire egy CBA bolt akadt az utamba, vettem egy hideg Fantát és úgy tűnt, hogy szerencsém lesz, mert a pénztáros hölgy mosolyogva beleütötte a bolt bélyegzőjét a füzetembe. Kilépve a boltból olvastam csak el a pecsét szövegét: sárospataki cím volt rajta! A patvarba, nekem tolcsvai cím kellene! Tanácstalanul néztem körül és ekkor megpillantottam az út túlsó oldalán az önkormányzat épületét. Ott aztán az egyik irodában valóban tolcsvai bélyegzést kaptam egy kedves és csinos fiatal hölgytől!

Visszagurulva Vámosújfaluba ismét rátértem a régi országútra és pár perc alatt megérkeztem rajta Olaszliszkára. Megbámultam a katolikus templomot, melynek harangtornya őrtorony is volt régebben, aztán megálltam pár pillanatra a Szögi Lajos tanár úr meggyilkolása helyén létrehozott kis emlékműnél, hogy fejet hajthassak előtte. Értelmetlen halála valahogy hazánk jövőjét vetíti mindig elém, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ami itt történt 2006-ban, azt történik majd egy-két nemzedék alatt hazánk teljes lakosságával! Pesszimista lennék? Szerintem inkább csak realista.

Olaszliszka után egymást követve sorjáztak el mellettem az apró községek: Szegilong, Szegi, Bodrogkisfalud házai között végigkarikázva csak az előttem álló Tokaj-hegy lett egyre magasabb, hogy aztán Bodrogkeresztúrnál meg is érkezzek a tövébe! Itt torkollott bele az utam a forgalmas 38-as útba, erre rátérve gurultam át a falun. Mivel Tokaj az egyik kedvenc családi nyaralóhelyünk, gyakran megfordulunk Bodrogkeresztúron is, ahol eléggé feltűnő a hászid zsidó zarándokok sokasága, akik szent rabbijuk, Reb Sájele sírját jönnek nagy számban meglátogatni. Most is így volt, én pedig a Bodrog-parton megálltam pár percre a Hét vezér faragott szobrai mellett, hogy egy pillantást vethessek a község határában kanyargó névadó Bodrog folyóra. Most is megcsodáltam a csendes, nyugodt vizét, aztán már gyorsan áttekertem az országúton Tokajba.

Itt is csak pár percre álltam meg, mert éreztem, egyre alacsonyabbra ereszkedik a szeptember végi nap! Itt is pecsételtetnem kellett az igazolófüzetembe, szerencsére a Hotel Tokaj kissé retró panelépületében gyorsan megoldódott ez a problémám. A szálloda pont a Tisza és a Bodrog összefolyásánál áll, csak az országút választja el a folyóktól. Amikor itt megszállunk, mindig a folyókra néző szobát kérünk, ezek ugyanis a hűvösebbek és a csendesebbek is. A recepciónál gyorsan megkaptam a bélyegzést, a bringát a bejárati ajtó előtt letámasztva és lelakatolva pedig sétáltam egyet a belvárosban, aztán innen is továbbindultam.

A Tisza-hídon burkolat-felújítást végeztek éppen, így aztán a járdán toltam át a bringát a túlsó partra, mert nem akartam a váltakozva engedett forgalmat feltartani a lassúságommal, és így nyugodtan tudtam fényképezni a korlát mellől a folyókat is. Így, késő délutánra elült az eddig kitartóan fújó északkeleti szél, mint a tükör, úgy verte vissza a két folyó vize a partjaikon álló ártéri erdő fáinak a képét. Később kis motorcsónak ék alakú hullámai törték meg a tükröt és egy pillanat alatt elillant a korábbi hangulat.

Kis sóhajjal szálltam ismét nyeregbe már a Tiszántúlon, hogy tekerjek még legalább húsz kilométert, és minél közelebb kerülhessek a túranap végére Nyíregyházához. Rögtön a híd után kerékpárút kezdődött a Teknősház Látogatóközpontnál (ez is a régi országút egy szakasza), ezen tekertem át a közeli Rakamazra. Itt aztán meg is álltam, hiszen be kellett vásárolnom vacsorára és reggelire, ráadásul a folyadékkészletem is kimerülőben volt. Egy hideg kólával még elüldögéltem egy padon az élelmiszerbolt árnyékában, aztán fél négy felé innen is folytattam az utam.

A jó minőségű kerékpárút újra kezdődött Rakamaz határában, ahol véget értek a viacolorral kirakott szakaszok, én pedig felvettem egy jól tekerhető, de azért haladós tempót. A tokaji hídon átvezető és egészen Nyíregyházáig tartó 38-as út nagyon forgalmas volt ezen a hétfő délutánon, én pedig áldottam az eszét annak, aki kitalálta ezt a párhuzamos kerékpárutat! Egyébként délelőtt, amikor még a zempléni hegyek lábánál tekertem, kissé még hepehupás volt a terep, az út kisebb dombokat mászott meg, de Rakamaz után már olyan lapos volt a vidék, mint a palacsinta, még a legkisebb emelkedő is eltűnt róla! De ez látható a Strava szintmetszetén is, amely akkor nyílik meg, ha a cím alatti képre kattintotok.

Útközben persze egyre a hátam mögé sandítottam és azt figyeltem, hogy kerülök egyre messzebb a Tokaj-hegytől. Nagyjából Nyírtelek magasságában enyészett el a távolban, amikor Virányos és Varjúlapos falunak éppen nem nevezhető tanyaközpontjai után elértem a Honvédségi Emlékparkot Nyírtelek központjában. Amikor a túra útvonalát előzetesen bejártam a Google Earth streetview alkalmazásával és megpillantottam az emlékpark rakétáit, azt mondtam magamban, hogy ilyen rakéták nincsenek, biztosan csak valami élénk fantáziájú művész agyszüleményei! A hosszú, orsós törzsekből hegyes, háromszög alakú stabilizátor-szárnyak nőttek ki, a főhajtómű mellett segédrakéták övezték a törzseket, és a két alkotmány pedig a szürke különféle árnyalataiban pompázott!

Megálltam a parkban, és körbesétáltam a kiállított két rakétát. Hát, valódi rakéták voltak – persze hatástalanítva! A nagyobbik egy VEGA típusú rakéta, a mögötte álló kisebb pedig egy 2K11 Krug típusú közepes hatótávolságú csapatvédő rakéta, derült ki az ismertető táblákból. Kicsit még elbámészkodtam itt, aztán felpattantam a bicajra és áttekertem vele Nyírtelken. A település után következtek azok az erdőfoltok, melyeket még odahaza kiszúrtam a streetview-n és reméltem, jó sátorhelyül szolgálnak majd számomra!

Az első nem nyertem meg a tetszésemet, kicsi volt és közel voltak hozzá a telephelyek, de a körforgalom után következő már megfelelőnek látszott. Keleti oldalán egy poros földút vezetett egy közeli tanyához, leszállva a bicajról ezen indultam tovább, aztán vagy százlépésnyit gyalogolva befordultam a kétkerekűvel a sorokba ültetett nyárfásba. Átverekedve magam az erdőszéli csalitoson láttam, hogy jól számoltam: tiszta, füves aljú az erdő, nagyszerűen lehet benne sátorozni! Sem a főútról, sem pedig a földútról nem lehetett belátni ide, csak a forgalom zaja volt erős! Mindegy, egy éjszakára ez a hely is megteszi!

Nem is hezitáltam tovább, pár perc alatt felütöttem a sátrat, bedobáltam a csomagjaim és mielőtt még utánuk másztam volna, elfektettem a bringát a földön, hogy ne vegye észre senki a bordó vázon megcsillanó fényt. Csekkoltam a napi távot és a szintet: a kerékpár computer szerint 78,12 km-t gurultam eddig a sátoraljaújhelyi vasútállomástól, a szintre pedig 305 métert mért a Strava. Ekkor már negyed hat felé ballagott az idő, hazaszóltam telefonon, hogy minden rendben van, és a sokéves gyakorlat szerint lediktáltam a sátorverés pontos koordinátáit.

A gyorsan leszálló estében már a fejlámpám fényében vacsoráztam meg, aztán mivel 4G volt ragyásig, röviden összefoglaltam a napi utamat a facebook OKKT csoportjában. Egy darabig még netezgettem, aztán zenét hallgattam fülhallgatóval a mobilról, míg el nem álmosodtam. Utolsóként még töltésre tettem a mobilt, csatlakoztatva a magammal hozott power bankhoz, mert eléggé leszívta az egész napos használat során a Strava, aztán eltettem magam másnapra.