A sátorozóhelynek választott sorokba ültetett nyárfás kényelmesnek bizonyult, jólesett a fekvés a füves, homokos talajon, egyedül a 38-as út forgalma nem akart még éjfél felé sem csillapodni! Szerencsére eléggé fáradt voltam ahhoz, hogy ettől függetlenül végigaludjam az éjszakát, de a korai lefekvés miatt ezen a reggelen is már négy óra után felébredtem. Nyáron ez nem probléma, mert komótosan összekészülődve már korán útnak indulhatok, de az őszi napéjegyenlőség tájékán már figyelembe kell vennem, hogy jóval később kel a nap, mint nyár közepén!

Így aztán még sötétben, a fejlámpám fényében reggeliztem meg, mosakodtam és kezdtem el a pakolást. Akármilyen lassan végeztem a dolgom, fél hat felé már mindennel készen voltam, így aztán hatig még elnetezgettem a mobilomon és csak akkor bújtam ki a sátorból, amikor kinn már világosodni kezdett. Pár perc alatt lebontottam és elpakoltam azt is, végül felmálháztam a kerékpárt. Felhívtam még a nejem, hogy megnyugtassam, most is túléltem az éjszakát, néhány percig még elbeszélgettünk, aztán bekapcsoltam a turista GPS-em, indítottam a Stravát a mobilomon, és hét előtt pár perccel nekiindultam a napi távnak. Kissé merészen egy 100 km feletti szakasz teljesítését tűztem ki magam elé célnak, terveim szerint valahol Márokpapi és Tarpa között szerettem volna késő délután sátrat verni a kaszálókon.

Kitoltam a bringát a földúton a már reggel is forgalmas 38-as útra, aztán továbbindultam az azt kísérő kerékpárúton. Gyorsan elértem Nyíregyháza határát, és folytattam az utam a központ felé. Azt már korábban eldöntöttem, hogy hanyagolom a reggeli csúcsforgalomban a városnézést, gyorsan pecsételek csak a vasútállomáson és már megyek is tovább! Így aztán a 38-as út bevezető szakaszáról, a Rákóczi útról ráfordultam a belvárost körbejáró körútra és gyorsan eltekertem rajta az állomásig. Itt pecsételtettem a füzetembe a pénztáraknál, aztán indultam is tovább!

A csúcsforgalomban a belvárost dél felől körbejárva háromnegyed nyolc felé értem el a Kállói utat, vagyis a 4911-es út Nyíregyházáról kivezető szakaszát. Az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonala nem a Kállói úton hagyja el a várost, hanem a 41-es úton, azonban amikor előzetesen végigjártam az útvonalat a Google streetview felvételei segítségével, láttam, hogy a 41-es úton a nagy forgalom miatt tilos a lakott területen kívüli kerékpározás! Így aztán kénytelen voltam Nagykálló és Máriapócs felé kerülni, hogy aztán csak Baktalórántházánál térjek vissza az ajánlott útvonalra, ahonnan már volt a főúttal párhuzamos kisebb forgalmú mellékút.

A magas száma ellenére a Kállói úton is nagy volt a forgalom, de a járda-kerékpárút kitartott alattam egészen Nyíregyháza határáig. Itt kapcsoltam csak, hogy egyetlen fényképet sem készítettem a városban! Na de üsse kő, több is veszett Mohácsnál! Az országútra rátérve persze gyorsabb tempóra kapcsoltam, de még így is eléggé feltartottam néha a forgalmat! Azonban az itteni sofőrök dicséretére legyen mondva, hogy soha senki sem dudált, nyugodtan kivárták, hogy megszűnjön a szembe forgalom és széles ívekben kerülgettek ki! Le a kalappal a nyírségi autósok előtt! A gyorsabb tempó persze engem is kifárasztott, így aztán egy buszmegállóban félreálltam pár percre, hogy kicsit kifújhassam magam.

Úgy átszaladtam Nyíregyházán, hogy még vásárolni sem álltam meg, ezt aztán pótoltam Nagykállón egy jól felszerelt CBA-ban, aztán a központban is leszálltam pár percre a bringáról megnézni a Fő téren álló volt megyeháza épületét. A kisváros után már eléggé lecsökkent az út forgalma, viszont itt kerékpárút kezdődött mellette, amely kitartott alattam a szomszédos Kállósemjénig. Ezen a településen csak keresztültekertem megállás nélkül, gondolva hogy legközelebb már csak Máriapócson állok majd meg.

Kállósemjén után már nem volt kerékpárút, de itt az út forgalma is erősen lecsökkent, egészen kellemessé vált a rajta való tekerés! Aztán a máriapócsi elágazást elérve balra tértem a búcsújáró hely felé, és itt aztán ismét volt biciklis út az amúgy szinte nulla forgalmú mellékút mellett! Negyed tizenegy felé elérve a zarándoktemplomot letámasztottam a bicajt egy tárolónál és rövid sétára indultam a templom környékén. A hely 1696-ben vált ismertté, amikor a pici pócsi templomocskában a hívek arra figyeltek fel, hogy könnyezik az oltár feletti Szűz Mária ikon szeme. Innen aztán már nem volt megállás, a hely egyre ismertebbé vált, mára a település nagyrészt már az ide érkező zarándokok kiszolgálására rendezkedett be!

Igazából itt Máriapócs környékén értem el a kisforgalmú mellékutak világát, innen továbbindulva úgy tekertem át Ófehértóra, hogy egyetlen autóval sem találkoztam a kissé kátyús összekötő úton. Ófehértóról Baktalórántházára folytattam az utam, közben kereszteztem az itt is nagyon fogalmas 41-es utat. Csak Baktalórántháza után álltam meg egy rétnél a következő pihenőmre a keskeny, de nagyon jó minőségű aszfaltút mellett. A letámasztott kerékpár mellett elterülve a fűben élveztem a déli napsütést és sziesztázgattam vagy negyedórát a továbbindulás előtt.

Innen egymás után hagytam magam mögött a kisforgalmú mellékutakon a településeket: Rohod, Nyírmada és Ilk után vettem csak az irányt Vásárosnamény felé. Negyed három után elérve a kisvárost itt egy hosszabb szünetet tartottam. Mivel láttam, hogy idővel nagyon jól állok, hiszen már több mint 80 km-t mutatott a kerékpár computer napi számlálója, megálltam a Tisza-híd előtti Spar parkolójában és bevásároltam az áruházban már a vacsorára és a reggelire gondolva. Vásárlás után még elüldögéltem a bolt előtt a fűben, végiggondolva a továbbiakat.

Már csak alig több mint 20 kilométer volt hátra a napi távból, nem volt hát okom a sietségre. De persze nem is állt szándékomban a rohanás, hiszen itt kezdődnek majd a látnivalók! A Tisza-híd után érem majd el a fatornyos templomok világát, és egyiket sem szerettem volna elszalasztani. Ráadásul a sátorozóhelyre sem volt érdemes hamar megérkezni, hiszen a tűző napsütésben nem érdemes felállítani a mezőkön a sátrat, ugyanis nagyon gyorsan átmelegedne. Hosszabb pihenő után csak három előtt pár perccel indultam tovább az utamon.

A Tisza-hídon még a járda-kerékpárúton tekertem át – ezzel most megint a folyó jobb partjára kerültem –, de aztán ez az út véget ért a gergelyugornyai körforgalomnál, így aztán itt már kénytelen voltam a 41-es úton továbbkerekezni. Errefelé már semmilyen tábla nem tiltotta rajta a kerékpározást, a forgalom is gyér volt, zavartalanul tekerhettem a széles, hibátlan aszfaltozású főúton. Félórás menet végén értem el a kicsiny Tákost. Táblák mutatták a fatornyos református templomhoz való letérést, így aztán eltéveszthetetlen volt a direkció!

Épp akkor cihelődött ki egy nyugdíjas kommandó egy minibuszból és indult el a templom felé, amikor letámasztottam a bringát, így aztán kapásból a szomszédos tájház felé vettem a lépteimet. Mivel Tákos pecsételőhely az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, biztosra vettem, hogy a kis múzeumban kaphatok majd stemplit a füzetembe, de csalódnom kellett! Bár a régi parasztház nagyon szépen be volt rendezve, és minden bútoron eredeti – erről a környékről származó, úgynevezett csarodai keresztszemes – hímzés feküdt, a tárlatvezető hölgy mégsem tudott bélyegzést adni! Még egy kicsi, sorszámozott TKM (Tájak, Korok, Múzeumok) pecsét sem akadt a sublótfiókban! Pedig ilyen bélyegzőnek minden hazai múzeumban lenni kellene! Na de mindegy, talán a templomban akad majd egy!

A kis tájházat töviről hegyire végigjártam negyedóra alatt, így aztán a szomszédos templomocska felé vettem az irányt. A nyugdíjasok még benn hallgatták a templom történetét, én is leültem hát egy padra és meghallgattam az előadás végét. Amikor aztán a csoport kisorjázott az ajtón, előadtam az óhajom az itteni vezető hölgynek, de itt sem jártam sikerrel, ugyanis neki sem volt bélyegzője! Hát most akkor hogyan igazoljak? Persze a templomocskát is megnéztem alaposan, készítettem pár szelfit a templom előtt igazolás gyanánt, aztán négy előtt pár perccel innen is továbbindultam.

Visszatekerve a Bajcsy-Zsilinszky utcán a 41-es útra vettem csak észre, hogy egy Soproni cégéres kis italbolt leledzik a faluközpontban éppen az út túlsó oldalán! Amúgy is szomjas voltam, gyerünk hát be! Itt aztán kaptam alkoholmentes Sopronit és bélyegzést is az igazolófüzetembe! Kicsit megnyugodva telepedtem le az asztalom mellé, hogy elfogyasszam a sörömet, közben persze a törzsközönség is kivallatott, hogy honnan, merre visz az utam. Mire minden kérdést megválaszoltam, az italom is lassan elfogyott, így aztán elköszöntem és továbbindultam.

Na, nem tekertem sokat, csak alig három kilométert a szomszédos Csarodára! Persze itt is letértem megnézni a fa harangtornyot, de itt már nem akartam sokáig elidőzni. Bár itt is jelezve volt a letérés a főútról, mégis sikerült kicsit elkevernem a mellékutcák között, de aztán végül csak meglett az a fránya harangláb! Kicsit elnézelődtem itt is, aztán továbbkerekeztem.

Megjegyzés:
Nagyjából egy héttel a túrám után elkészültek a túraleírások és feltöltöttem őket a honlapra. Másnap már jelezték az ismerőseim, hogy Csarodán bizony eléggé lyukra futottam, mert nem a fentebbi képen látható harangláb a fő látnivaló! Tovább kellett volna sétálnom vagy kerekeznem talán még száz lépésnyit és ott találtam volna meg a tényleg nagyon szép református templomot! Így utólag már hiába mérgelődök, ez a látnivaló már kimaradt a túrámból, így hát csak annyit javasolnék az utánam oda érkezőknek, hogy a haranglábtól menjenek még egy picit tovább a templomig! Az internetről letöltöttem egy képet róla, alább ezt láthatjátok, természetesen a kép forrásának megjelölésével.

Csarodát elhagyva már tényleg nem voltak nagy terveim. A szinte nulla forgalmú 41-es úton eltekertem a Márokpapiba vezető leágazásig, közben a tákosi kocsma törzsközönségének magyarázatán gondolkodtam, akik a koronavírus járvány miatti határlezárással indokolták az országút mostani minimális forgalmát.

Pár percet még elüldögéltem az útelágazás buszmegállójában, aztán a keskeny úton elindultam Márokpapi felé. A falun áttekerve azonnal ráleltem a fatornyos templomra, itt is megálltam hát és készítettem róla pár fényképet. Végül fél hat előtt pár perccel értem el a sátorozásra kiszemelt helyet a falu után. Letértem a keskeny aszfaltútról és elindultam befelé a kaszálóra az alig használt, füves keréknyomokon.

Akár már itt is felüthettem volna a sátrat, de inkább toltam tovább a bringát, míg el nem értem egy, a mezőn keresztben húzódó bokros sávot. Mögéje kerültem, aztán az úttól távolabbi oldalán végül felállítottam a sátramat. Így még a gyakorlatilag nulla forgalmú útról sem lehetett látni a szállásomat! Alaposan körülnéztem az előttem elterülő mezőn, de sehol sem láttam magasleseket sem. Eszményi hely a sátorozásra!

Egy pillanatig sem teketóriáztam, néhány perc alatt felütöttem a kis sátramat, rögtön be is dobáltam a holmimat, szokás szerint lefektettem a bicajt a fűbe, hogy ne hívja fel rá a figyelmet már messziről a csillogó bordó váz, végül bemásztam a sátorba. Ellenőriztem a megtett távot: 103,88km-t mutatott a kerékpár computer napi számlálója, és 305 méter szintemelkedést írt ki a mobilomon a Strava. Hoztam hát a tervet!

Szokás szerint most is felhívtam a nejem, lediktáltam a sátor pontos koordinátáit, aztán még sokáig elbeszélgettünk egyéb dolgokról. Ekkorra már erősen besötétedett, így aztán a fejlámpám fényében vacsoráztam meg és ágyaztam meg magamnak. Egy darabig még netezgettem, a facebook OKKT csoportjába most is írtam egy rövid összefoglalót a napomról, aztán nyolc óra felé eltettem magam másnapra.