Jót aludtam a sátramban a Tiszacsege utáni gátszakaszon a belvíz átemelő szivattyútelep kis tisztásán, de a korai lefekvés után most is fenn kukorékoltam már négy óra után. Kis forgolódás után rájöttem, hogy ebből már nem lesz alvás, így aztán komótosan hozzákezdtem a reggeli készülődéshez. A fejlámpámat felvéve megreggeliztem a még tegnap, Tiszacsegén vásárolt dolgok maradékaiból, aztán megborotválkoztam a kis elemes kézi készülékemmel, végül macskamosdást tartottam egy fürdőszivaccsal a megmaradt vízkészletemből. Már jócskán felkelt a nap, mire végeztem az összepakolással, aztán egy kicsit még elfeküdtem a sátorban.

Folyamatosan hallottam odakintről a szúnyogsereg döngicsélését, sejtettem, hogy nem lesz valami leányálom a sátor lebontása és a kerékpár felmálházása! Sajnos nem volt más választásom, ezen a procedúrán túl kellett esnem, mint egyszeri menyasszonynak a nászéjszakán, de azért próbáltam nem csak lelkiekben rákészülni erre a munkafázisra. Alaposan befújtam magam a Protect gyártmányú szúnyog- és kullancsriasztómmal, aztán egy életem, egy halálom csatakiáltással kicipzároztam a sátor ajtaját és kidobáltam rajta a holmimat a fűbe. Én is utánuk vetődtem egy csukafejessel, és abban a pillanatban megrohant a vérszívók hada!

Késő délután pont a szúnyogok folyamatos támadása miatt ki sem cövekeltem a sátrat, így most tényleg villámsebességgel lerántottam a külső ponyvát, összecsuktam a merevítőket, aztán a belső sátrat és a külső takarót összetekerve már el is süllyesztettem a zsákba. Mindezt persze ezernyi szúnyogtól hajtva végeztem el, mert úgy néz ki, a riasztóspray illata nem hogy elriasztotta, hanem inkább még jobban odacsalta a vérszívókat! Sűrű anyázások közepette dobáltam fel mindent a kerékpár csomagtartójára, aztán feltoltam az egész cókmókot a rétről a gát aszfaltos koronájára.

Itt a napon már nagyrészt békén hagytak a szúnyogok, csak néhány makacs példány kísért fel oda, akik eltökélték, hogy márpedig belőlem fognak reggelizni! Hiába csapkodtam és csápoltam a karjaimmal, mint egy szélmalom, nem sokat segített, így aztán beletörődve a sorsomba rendeztem el mindent a hátsó csomagtartón, de a kapkodásban a rögzítő gumipókot úgy meghúztam, hogy elszakadt benne a rugalmas szál! Mondtam egy cifrát, hiszen most hogyan rögzítem a sátrat és a polifoam derékaljam, de aztán rájöttem, hogy ha nem is nyúlik, de kötélként még használható a rugalmasságát vesztett kampós rögzítő!

Háromnegyed hat után pár perccel végeztem mindennel, még felhívtam a nejem (ő is egy hozzám hasonló hajnalban kelő típus), hogy minden rendben van, némi vérvesztességgel túléltem ezt a sátorozást is és útra készen állok, aztán bekapcsoltam a GPS-t, indítottam a mobilomon a Stravát és lenulláztam a kerékpárcomputerem napi számlálóját. Hat előtt pár perccel ültem nyeregbe és kezdtem bele a kisebb kihagyásokkal Poroszlóig tartó gátmenetbe!

A vámpírhad azonnal elmaradt mögöttem, így az indulásommal legalább a kínzóimtól megszabadultam. Az előző nap délutáni, a környékre telepedő hőséggel ellentétben most kellemesen hűvös volt a levegő, még a korábbi, enyhe északkeleti szél is elállt. A nap még alacsonyan járt, a sugarai sem égettek, viszont kontrasztossá tették a tájat a szinte felhőtlen égbolt alatt. Beállítottam a váltókkal egy könnyen tekerhető sebességet és nézelődve gurultam a gát tetején futó, egészen jó minőségű, de alig autónyi szélességű aszfaltúton. Most is nulla volt rajta az autóforgalom, csupán a TIVIZIG (Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság) egy furgonjával találkoztam egész úton. El nem tudtam képzelni, hogy kik használhatják rajtuk kívül ezt az utat?

Mindegyik, a mezők felől becsatlakozó földútnál ki is volt téve a mindkét irányból behajtani tilos tábla, alatta a kiegészítővel, hogy TIVIZIG engedéllyel tehető csak mindez meg. Persze ez a kerékpárosokra nem vonatkozik, hiszen ez a szakasz az EuroVelo 11-es nemzetközi kerékpárútnak is a része, ennek ellenére ezen a gáton egyetlen kerékpárossal sem találkoztam!

Kiélvezve a kora reggeli tekerés minden pillanatát értem el hét előtt pár perccel a Tiszát itt keresztező M3-as autópályát, egy aluljárón átbújtam alatta, és továbbkarikáztam a gáton. Nagyjából ekkor pillantottam meg a távolban a Tisza II. Erőmű kétszáz méteres kéményét nagyjából előttem. Arrafelé tartottam, de a gát kanyarjai miatt hol az egyik, hol pedig a másik oldalamon bukkant fel, a közeli erdőfoltok is sokszor eltakarták, de ahogy közeledtem feléje, lassacskán egyre magasabbra nőtt.

Negyed nyolc felé álltam meg az első pihenőmre, letámasztottam a kerékpárt, én pedig letelepedtem a majdnem térdig érő, vadvirágos fűbe. A nap még nem szívta fel a reggeli harmatot, ezért az összetekert polifoam derékaljamon helyezkedtem el és szusszantam egyet, bár még egyáltalán nem voltam fáradt. Tökéletes csend vett körül, tisztán lehetett hallani a méhek és darazsak döngicsélését, ahogy nektárt kerestek a vadvirágokon, és az ártéri erdő fái közül a gátig halkan elhallatszó reggeli madárcsicsergést. A harmattal nem törődve végigdőltem a fűben és egy ideig csak az eget bámultam. Jó volt így, néhány percre kiszigetelni magam a civilizációból, és csak a természetre figyelni!

Aztán továbbindulva háromnegyed nyolcra értem ki a forgalmas 35-ös útra. Ekkor már szinte fölém tornyosult az erőmű magas betonkéménye. Már odahaza láttam a Google streetview-ban, hogy tilos a főúton kerékpározni (a valóságban is kinn volt a háromosztatú „Mercedes embléma”, amely tiltja az állati erővel vont járművek, a lassú járművek és a kerékpárok közlekedését), márpedig nekem rá kell fordulnom, hogy a hídján keljek át a Tisza felett! Szerencsére a térképről tudtam, hogy a túlparti Tiszaújvárosig nem nagy a táv, másfél kilométer után már el is érem az erőműnél kezdődő kerékpárutat, ami aztán bevisz a városba.

Széles volt az útpadka, ráadásul így a hídon többször is megállva jó képeket tudtam készíteni a folyóról. Aztán úgy belejöttem a gyaloglásba (végül is gyalogtúrázó vagyok elsősorban, vagy mi a szösz?) hogy átérve a túlsó partra is toltam inkább a bringát még pár percig, mielőtt ráfordultam volna a főúttal párhuzamos kerékpárútra. Aztán eltekerve a vasútállomásra kértem egy igazoló pecsétet, hogy itt jártam (Tiszaújváros is igazolópont az Országos Kerékpáros Körtúrán), utána pedig bekarikáztam a városba. Egy Coop szuper üzlet előtt pányvázva ki a bringát bevásároltam a boltban, vettem némi reggeli-kiegészítést és feltöltöttem a vízkészletemet is, aztán áttoltam a drótszamarat a szupermarket mögötti parkba és leültem egy tóparti padra.

Gallér mögé hajítottam a vett péksütiket, kicsit még elnézelődtem, aztán nyeregbe kapva visszatértem a kerékpárúton az erőműhöz. Pusztán kényelemből a kerékpárút végétől a jobbparti gátig vezető durván 300 métert végigtekertem a főúton (bár ez ugye tilos, ahogy fentebb már említettem), aztán ott is ráfordultam a koronáján vezető keskeny aszfaltcsíkra. Később egy darabon a gáton vezetett Tiszapalkonya bekötőútja is, itt találkoztam egy minimális forgalommal, de aztán az út ahogy jött, úgy le is fordult a gátról, és megint magam maradtam az üdülők, csónakházak között kanyargó keskeny aszfaltcsíkon. Kis kerékpáros csapat gyülekezett itt, szülők, gyerekek vegyesen, utat engedtek, ahogy elértem őket. Kis respektussal néztek a felmálházott bicajra, úgy láttam, ők is kerékpártúrát szerettek volna tenni a gáton.

Pár perc múlva elértem a régi erőművet is (Tisza I. Erőmű), amely már sok éve be van zárva. Megálltam a bicajjal, készítettem a gépteremről és a kéményekről pár képet, és kicsit elnosztalgiáztam. 1979-ben, másodéves főiskolásként a nyári gyakorlatomat a Ganz Villamossági Gyárban töltöttem, a generátor szerelő csapatban. Velük tartottam, amikor leküldték ide őket hibaelhárításra az új erőműbe, és akkor munka közben folyton arra gondoltam, hogy a fene se akar egész életében ilyen háznagyságú generátorok javításával veszkődni! Aztán már 36 éve mégis ezt teszem. Ennyit a megérzéseimről és az előrelátásomról.

Az órámra pillantva láttam csak, hogy eléggé ellazsáltam az időt a városban, már tíz felé ballagott az idő, amikor ismét nyeregbe ültem és magam mögött hagytam Tiszapalkonyát. Tiszaújváros és Tiszapalkonya viszonya egyébként pont olyan, mint Dunaújváros és Dunapentele kapcsolata: mindkét esetben egy-egy falucska határában nőtt ki a földből egy új iparváros a szocialista érában.

A késő délelőtthöz képest alaposan ki is melegedett az idő, a nap is tűzött ezerrel, ahogy a szinte teljesen árnyékmentes gátkoronán tekertem. Szerencsére a keskeny aszfaltcsík minősége semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, simán és könnyen gurult rajta a bicaj! Kár, hogy bal felé az ártéri erdő elzárt minden kilátást a Tiszára, így meg kellett elégednem azzal, hogy csak jobbra nyílt panoráma a gát tetejéről, errefelé viszont mindig volt valami látnivaló, ahogy eltekertem a gát védett oldalán fekvő falvak mellett!

Tiszapalkonya után ismét átbújtam az M3-as autópálya alatt, hiszen most a reggeli gátmenettel ellentétes irányban, dél felé tekertem, aztán feltűnt a távolban Tiszatarján templomtornya. Elgurultam mellette a töltésen, aztán fél tizenkettő felé értem el Tiszakeszit. Ezen a oldalon a gát nem volt olyan kanyargós, mint a másik parton, és pont a falunál fordult úgy a Tisza, hogy éppen a töltés mellé került! Megálltam itt is pár fotó kedvéért, megörökítettem ezt a kis pecásparadicsomot, aztán a falu után hosszabban is megpihentem. Habár egyre melegebb lett az idő, de feltámadt egy kellemes észak-északkeleti szél, ez egyrészt enyhítette a hőérzetet, és szerencsére a haladásban is segített egy kicsit. Viszont csak később láttam, hogy ezen az útszakaszon úgy lekapott a nap, mintha csak strandoltam volna reggeltől estig!

Továbbra is a szinte tökéletes aszfalton gurulva róttam a kilométereket, nézelődésre is futotta még az energiámból! Éppen Ároktő mellett tekertem el, amikor keresztezte a gátat a komphoz vezető aszfaltút. Pontosan itt voltam szemben Tiszacsegével, ahol az előző nap délutánján először tértem rá a túlparti gátra! Ekkorra már kitört az igazi kánikula, de valahogy az ég is megemberelte magát, felhősebb lett, egyre gyakrabban takarták el a napot az egyre jobban meghízó, jóltáplált bárányfelhők! Szóval elvoltam, mint a befőtt!

Ároktő után vettem észre azt is, hogy romlik az út minősége! Először csak pár helyen ütötték fel fűfoltok a fejüket az aszfaltcsík közepén, ahol a gáton ritkásan járó autók kerekei nem bírták eltaposni azokat, később az aszfalt is egyre hepehupásabb, repedezettebb lett. Pár perccel később már a kátyúkat is kerülgetni kellett, a gödrök pedig egyre jobban összeértek. Tiszadorogma előtt néhány kilométerrel már komolyan vissza kellett vennem a tempómon, annyira gidres-gödrös volt a gát koronáján futó kopott aszfaltcsík, végül már hosszabb szakaszokon is eltűnt az aszfaltozás. Megálltam egy pihenőre, a térképen pedig láttam, hogy már közel járok Tiszadorogmához, ahol úgyis otthagyom majd a gátat, hiszen csak odáig jelezte azt aszfaltosnak az atlasz. Úgy látszik, a valóságban az aszfaltozás nem hirtelen ér véget, hanem folyamatosan romlik a minősége!

Végül fél kettő felé hagytam ott a gátat, gurultam le róla a faluba és álltam meg Tiszadorogmán az első utamba eső presszónál. Kértem egy hideg Soproni Szűzt és kiültem vele a terasz egyik árnyas asztalához. Épp a kerékpáros atlaszom nézegettem, azt felmérve, hogy innen már országúton tekerek egészen Poroszlóig, amikor egy hozzám hasonló korú kerékpáros házaspár érkezett. Az asztalomhoz invitáltam őket, aztán gyorsan kiderült, hogy valamennyien Poroszlóra tartunk. Ők a tókerülő „kiskőr” után vissza a szállásukra, én pedig a kempingbe tartottam. Pár percig elbeszélgettünk, aztán egyszerre kerekedtünk fel, hogy továbbinduljunk. Ők egyből kerékpárra pattantak, de én még elveszkölődtem pár percig a csomagokkal, mert szokás szerint menet közben helyezkedtek a dolgok a nyeregtáskában, ezért ferde volt már a rákötözött sátor és matrac.

Aztán utánuk indultam a tökéletes aszfaltozású országúton, ahol még a félhátszél is segített. A tankcsapdányi gödrök kerülgetése után jólesett a suhanás az úton, a nap továbbra is csak bujkált a felhők között, kimondottan élveztem ezt az útszakaszt! Egymás után hagytam magam mögött a kisebb-nagyobb falvakat: Tiszabábolnát és Tiszavalkot, ott kerültem el a házaspárt, ahol ők megálltak az út szélén, ők pedig engem ott, ahol Négyesen egy kisboltnál megálltam pár perc pihenőre. Alkoholmentes sör híján megittam egy jéghideg Fantát, aztán továbbindultam a már csak tucatnyi kilométerre lévő Poroszló felé.

Sajnos, Négyes után az országút minősége erősen leromlott, kátyús, folt-hátán-folt úton tekertem át Borsodivánkára. Itt értem utol megint a házaspárt, a faluvégen álltak meg egy kecskesajtokat értékesítő boltocskánál. Itt már annyira siralmas volt az út állapota, hogy komolyan vissza kellett vennem a tempómon, de szerintem még így is jobban jártam, mintha fennmaradok a gátakon, ugyanis azok még földesek Tiszadorogma és Poroszló között! A házaspár Poroszló előtt pár kilométerrel ért ismét utol, menet közben kerültek el, a tömlősebb kerekeiken ugyanis kicsit gyorsabbak voltak nálam.

Aztán Poroszlót elérve a kempingem keresésére indultam, négy óra után pár perccel meg is találtam közel a vízparthoz, a gát külső oldalán. Gyorsan sátrat vertem a Tavirózsa Kempingben, aztán első utam a zuhanyzóba vezetett. Pár perc alatt leöblítettem magamról a hosszú út porát, aztán tiszta ruhába öltözve csavargásra indultam a településen. A kerékpárt a kempingben hagyva végigballagtam a Tisza-tó partján, a gát tetején vezető sétányszerű úton, pár helyen lesétálva a vízpartra is, aztán a kört a város főutcáján fejeztem be, ahogy visszasétáltam rajta a központba. Megálltam pár percre az Ökocentrum kapujánál, de ekkor már zárva volt! Kilenc éve jártam már itt, akkor alaposan végignéztük a kollégákkal a csapat(le)építő tréningen, szóval most nem vesztettem semmit! Leültem még vacsorázni a kemping melletti Nádas Büfé egyik napernyős asztalához, aztán egy mindent bele hamburgerrel a hasamat megtömve már nem is akartam mást, mint lepihenni a sátorban.

Hazaszóltam még, hogy minden rendben, gyorsan ellenőriztem a megtett távot, 89,16 km-t mért a kerékpárcomputerem erre a napra, a Strava pedig 89,54-et egészen minimális, 77 méter szinttel. Kicsit még elnetezgettem a mobilon, aztán fél kilenc felé rádugtam töltődni a power bankomra és eltettem magam másnapra.