Még 2018-ban kezdtem bele hazánk legnagyobb kerékpáros túramozgalmába, az Országos Kerékpáros Körtúrába, rövidítve az OKKT-be. Sajnos nincs annyi szabadidőm, hogy egyvégtében végigtekerjek a körülbelül 4100 kilométer hosszú útvonalán, ezért aztán 3-4 napos szakaszokra bontva teljesítem, ahogy éppen az időm engedi. Olyan pontokon fejezem be a túrákat és aztán indulok tovább, melyek vonattal jól megközelíthetők Budapestről. Tavaly szeptemberben érkeztem meg a Nyírség felől Debrecenbe, most pedig onnan indulok tovább, hogy aztán a Tisza mentén tekerjek egy jót a következő napokban. Az eddigi 18 túranapon körülbelül 1400 km-t tettem meg a túramozgalom útvonalán.

Egy hosszúra nyúlott céges értekezlet miatt csak későn tudtam belefogni szerda délután az otthoni készülődésbe. Kicsit kapkodva dobáltam össze egy kupacba a túrához szükséges holmikat, szemre nem is hiányzott a halomból semmi, aztán az egészet elpakoltam a kerékpár csomagtartójára rögzíthető oldaltáskákba, a fontosabb holmikat pedig a hátizsákomba tettem. Leszaladva a földszintre még gyorsan átnéztem a kerékpártárolóban a drótszamarat, de azon is mindent rendben találtam, így megnyugodva tettem el magam másnapra.

Ezen a csütörtöki napon tényleg eléggé korán keltem, hiszen el szerettem volna érni a Nyugatiból 4:43-kor Debrecenbe induló személyt, így aztán fél három felé ugrottam ki az ágyból és gyors készülődés végén negyed négy után pár perccel gurítottam ki az öreg Csepel Marathonom a tárolóból. Pár perc alatt felmálházva a bringát nyeregbe is szálltam és legurultam vele a dombról Budafokra. Csak itt vettem észre, hogy szinte körös-körül villámlik mindenfelé, a kezdetben még halk morajuk pedig egyre inkább erősödik. Ennek fele sem tréfa!

Épp a felüljárón tekertem át, amikor elkezdett szemerkélni az eső, aztán pár perc múlva már zuhogott is! A Lukoil benzinkút előteteje alá bemenekülve kaptam magamra az anorákom és a kapucniját a kerékpáros sisakomra rántva folytattam az utam. Hát, ez a túrám is jól kezdődik! A következő percekben az eső felváltva ömlött és szakadt, én pedig minden olyan időjóst elküldtem melegebb éghajlatra, aki szép időt jósolt a következő napokra! Már a Petőfi hídon tekertem, mire a zivatar csendesedni kezdett, végül ázott verébként érkeztem meg a Nagykörúton végiggurulva a Nyugatihoz. Itt aztán a vonatom keresésére indultam, mert nem állt a 17. vágányon, ahová az Elvira jelezte.

A csarnok persze le volt zárva az átépítés miatt, ott nem működött az induló vonatokat mutató nagy panel, viszont most a vágányok végén álló kijelzők is üresek voltak! Néhány perc céltalan téblábolás után egy fiatal kaller srác mutatta meg a vonatom. Pont mellette álltam. Gyorsan megkerestem rajta az egyik kerékpáros peront, aztán mire mindent elpakoltam, már indult is a vonat. Menetrend szerint perces pontossággal, 8:25-re értünk le Debrecenbe, itt aztán gyorsan lecihelődtem és áttoltam az aluljárón keresztül a bringát a váróterembe. Megálltam a pénztárak előtt, hogy pecsételést kérjek az igazolófüzetembe, de nem találtam azt a szokásos helyén, a kerékpáros atlaszom mellett a hátizsák oldalzsebében! Hogy az a jó magasságos! Otthon felejtettem!

Most aztán mit csináljak? Hazamenni érte nem tudok, hogyan igazoljam hát azt, hogy végigjártam az utam? Most már mindegy, ha már itt vagyok, végigtekerem az egészet! Kicsit leforrázva, indiszponáltan álldogáltam még pár percet, aztán kitoltam a kerékpárt a Nagyállomás elé. Változóan felhős, napos idő kerekedett a hajnali zivatarokból, ez egy kicsit megvigasztalt, miközben nyeregbe pattantam és elindultam a Piac utcán a belváros felé. Eltekertem a Csonkatemplom előtt, aztán a Kossuth téren megbámultam a Nagytemplomot. A református kollégium után értem ki a Mester utcára, itt aztán nyugat felé indultam tovább a villamossíneket követve a kerékpárúton.

Még otthon megjegyeztem a városon átvezető utam, így most könnyű dolgom volt: a síneket követve tértem rá a Dózsa György út kerékpárútjára, aztán a Füredi úton kötöttem át a Debrecenből kivezető 35-ös útra. Itt sem kellett a kétszer kétsávos országúton tekernem, folyamatosan haladhattam a főút melletti kerékpárúton, később a kisforgalmú szervízút kerékpáros nyomain. A városhatárnál kerékpárút kezdődött az út bal oldalán és csak Józsa után ért véget ez az aranyélet, ekkor már ki kellett kanyarodnom a főút szélére. Óriási volt a forgalom a jól kiépített, széles aszfaltcsíkon, a kerékpározást semmi sem tiltotta itt, viszont kellett a sok évtizedes budapesti rutinom ahhoz, hogy ne forduljak az árokba, vagy a sáv közepére a mellettem pár centire elhúzó kamionok menetszelétől.

Nem volt egy szépségdíjas szakasz az innen Hajdúböszörményig vezető talán hét-nyolc kilométer, nem sok érdekesség volt a mezők, erdőfoltok között átvezető útszakaszon, így akadt időm gondolkodni is. Rájöttem, egyáltalán nem lőttek az igazolásoknak, hiszen a körtúra kiírásában benne van, hogy pecsét hiján elfogadják a fényképeket is, ráadásul – bár nem egy elegáns megoldás – kérhetek pecsételéseket egy papírlapra is, aztán ezeket beragaszthatom az igazoló füzetembe! Ráadásul itt van a blog, az itteni posztokat elolvasva is látható lesz, hogy ténylegesen végigjártam az utam!

Lőttem egy szelfit a mobilommal a Hajdúböszörmény városhatárát jelző táblánál (fényképes igazolásnak ez pont jó) és fél tizenegy felé értem el Hajdúböszörmény belvárosát, itt aztán egy kitérőt tettem a vasútállomásra. A pénztáros hölgy szó nélkül rányomta az állomás bélyegzőjét egy papírlapra, az adminisztráció elvégzése után pedig kiültem a peron egyik árnyékos padjára és megtízóraiztam. Szusszantam egyet evés után, aztán körülnéztem pár perc alatt a belvárosban, végül továbbindultam az utamon.

Szerencsére itt már magam mögött hagytam a zsúfolt utakat, jó állapotú, de kisforgalmú mellékúton tekertem át a szomszédos Balmazújvárosba. Errefelé már erősen tekergettem a nyakam, vártam, mikor érem el az igazi pusztát, hiszen már a Hortobágy peremén jártam. De egyelőre még erdősávok, kisebb erdőfoltok akadályozták azt, hogy egészen a távoli horizontig elláthassak! A két városközpont közötti vagy 16 kilométert egy lendülettel letekertem, csak pár fénykép kedvéért álltam meg a Keleti-főcsatorna hídján.

Éppen délre harangoztak, amikor leszálltam a nyeregből Balmazújváros központjában. Megnéztem a Semsey kúriát, aztán leültem egy kis sziesztára a Kossuth tér egyik árnyas padjára. Egyre jobban kezdett kimelegedni az idő, jó volt üldögélni egy sort a fák árnyékában, de tovább kellett indulnom, hiszen az aznapi utamnak talán a harmadánál tarthattam csak!

Végül is itt, Balmazújváros és Újszentmargita között értem el a 3316-os úton az igazi Hortobágyot, a várost elhagyva a lászlóházai elágazás után léptem – pontosabban tekertem – be a Hortobágyi Nemzeti Park területére. Kereszteztem az itt csupán pár lépés széles Hortobágy-patakot (ez felett vezet át a 33-as főút a híres Kilenclyukú hídon), aztán eltűntek az út mellől a megművelt területek, lápos, szikes rétek vették át a helyüket. Kicsit visszaváltottam, beálltam egy kényelmesebb, nézelődős tempóra. Már vártam, mikor érem el az út mellett álló madármegfigyelő kilátót, de ebben egy kicsit csalatkoznom kellett!

Amikor még otthon virtuálisan, a Google Streetview képein bejártam az útvonalat, láttam, hogy a tizes kilométertábla után kell elérnem a tornyot, de a valóságban már csak a hűlt helyét találtam! Kicsit továbbtekertem, hátha csak rosszul emlékeztem a helyére, de később sem akadt az utamba. Amikor megálltam az út szélén egy pihenőre, akkor azért elkészítettem a „pusztai” fotókat! Bár itt sem találtam rá az igazi rónaságra, hiszen bármerre pillantottam, mindenhol állt valami: egy istálló, kisebb erdőfolt, de az az érzés azért megvolt, hogy hazánk legsíkabb területének a közepén állok!

Leültem pár percre az út mellett az árokpartra, frissítettem, aztán csak úgy elfeküdtem egy időre a széles útpadkán a fűben. Bámultam az égen átvitorlázó bárányfelhőket, aztán jobb ötlet híján folytattam az utam. Kereszteztem a nádas, szittyós partú Nyugati-főcsatornát is és nagyjából húsz perc alatt tekertem el az útelágazásig, ahol aztán észak felé, Újszentmargita irányába fordultam. Elkarikáztam a faluig, közben elhaladtam a település határában egy jó magas betontorony mellett. Talán TV átjátszó lehetett valaha, mindenesetre jó iránytű volt a pusztaságban, hiszen órákig a látóteremben maradt.

Megálltam a postánál, ugyanis Újszentmargita is pecsételőhely az Országos Kerékpáros Körtúrán, kérem egy bélyegzést a papírlapomra a hajdúböszörményi mellé, aztán eltoltam a bringát a szomszédos kis presszóig. Volt alkoholmentes sörük, így aztán vettem egy jéghideg Soproni Szűzt, azzal aztán elüldögéltem pár percet a hűvös ivóban. Röviden elbeszélgettem a törzsközönséggel – itt is szóba került, honnan hová kerekezek az alaposan felpakolt bringával –, aztán háromnegyed három felé itt is vettem a sátorfámat és továbbgurultam innen is.

Az OKKT nem útvonalkövető mozgalom, a pecsételőpontjait tetszés szerinti útvonalon fel lehet keresni, bár ajánlott útvonala azért létezik, ez pedig le is van írva az igazolófüzetében. Azonban még otthon úgy döntöttem, hogy innen egy másik – hosszabb – útvonalat fogok választani! Az ajánlott út Polgáron keresztül vezetne Tiszaújvárosba, végig országúton haladva, én azonban kerülővel, az aszfaltozott Tisza gátakon szeretnék elérkezni oda! Így tehát Újszentmargitán visszafordultam (csak kitérőt tettem ide az igazolás miatt), és a másik irányban Tiszacsege, tehát a Tisza-part felé vettem az irányt!

Errefelé is kisforgalmú, de eléggé jó állapotú volt az országút, kényelmes tekeréssel negyed öt felé értem el a kompkikötőt, de előtte még bevásároltam a faluban vacsorára és reggelire. Vizet is vettem annyit, hogy kitartson a másnap délelőtti tiszaújvárosi érkezésemig. A kompátkelőnél elgondolkodtam, beüljek-e a vendéglő sátrába, de aztán inkább csak az ivó napernyős asztalait választottam. Itt is lecsúszott a torkomon egy alkoholmentes Soproni, aztán már csak sziesztázgattam az árnyas padon.

Tulajdonképpen itt a napi szakasz végére értem, már csak annyi volt a tervem, hogy keresek egy sátorverésre alkalmas helyet. Ahogy körülnéztem itt, a békés Tisza-parton, lett volna is alkalmas hely erre, egy kis lenyírt füvű rét nyílt az épületek mellett, talán a folyón vizitúrázók számára. Tetszett a hely, viszont a vadkempingezésnél ragaszkodom ahhoz, minél kevesebben, sőt, lehetőleg senki se lássa, hol verek sátrat! Sokan kérdezik, félek-e a vadállatoktól, ha sátorozom valahol, hát el kell mondanom, hogy a vadállatoktól nem, viszont a „vademberektől” azért tartok ilyen alkalmakkor!

Azért a bringát az ivó előtt hagyva csak lesétáltam a Tiszához, és elgyönyörködtem pár percig a folyó látványában. Bíztam abban, hogy elkaphatom akár még a tiszavirágzást is, de azért ekkora szerencsém nem volt. Csak hazaérve hallottam a tévében, hogy idén a hűvös tavasz miatt ez késhet pár napot! Na, de nem probléma, több is veszett Mohácsnál!

A bringára felkapva ráfordultam a gát koronáján vezető keskeny, alig több mint autónyi szélességű aszfaltcsíkra és elindultam rajta észak felé. Az árvízvédelmi gát hatalmas ívekben követte a kanyargós Tiszát, és már a virtuális bejárásomon felfedeztem, hogy pár kilométerenként földutak vezetnek le róla az ártéri erdőbe. Egy ilyen helyen terveztem a sátorozást a fák között, de aztán másként adódott!

Késő délutánra enyhült már a hőség, a gát is jól kerékpározható volt, így aztán arra gondoltam, tekerek még annyit, amennyire futja a kedvemből! Meg aztán amit megteszek ezen a napon, azt nem kell megtennem a következőn, így aztán gyorsan nőtt a megtett távolság a kis kerékpárcomputeremen! Talán tíz kilométer után értem el egy szivattyútelepet, amely a gát mentett oldaláról emelte át a vizet a Tiszába. Vele szemben a gát belső oldalán egy néptelennek tűnő tanya épületei álltak, viszont ami a lényeg: a szivattyútelep mellett egy kis kaszált füvű rét nyílt a magasparton.

Egy pillanat alatt megtetszett a hely, de amint megálltam, megrohamoztak a szúnyogok! Előkapva az állandóan készenlétben tartott riasztómat alaposan befújtam magam, és pár perc alatt megállapíthattam, hogy a kombinált szúnyog- és kullancsriasztóm hatásfoka körülbelül 99 százalék lehet. A milliónyi szúnyogból ugyanis 990.000-et elriasztott, viszont a maradék tízezer annál nagyobb elánnal vetette rám magam!

Azt hiszem, ilyen gyorsan még soha nem vertem sátrat! Pár perc alatt készen voltam vele, hiszen ki sem cövekeltem, azonnal bedobáltam a holmim, aztán én is a csomagok után ugorva berántottam magam mögött a cipzárt! Ezután már nem volt más dolgom, mint a velem együtt a sátorba bejutott pár tucatnyi szúnyogot egyesével agyonnyomogatni. Ekkor döntöttem el, hogy legközelebb a vízparti sátorozásokra hozok majd magammal szúnyogirtót is!

Ez a hadakozás eléggé kimerített, pár percig csak hevertem a matracomon, arra fülelve, hallok-e még szúnyogdöngicsélést a sátron belül, aztán erőt vettem magamon és kinéztem a hajlékom szúnyoghálós ajtaján. El kellett ismernem, nagyon szép sátorhelyre bukkantam, a folyó felett öt-hat méter magasan lehettem, kitűnő kilátással a vízre, melyet épp az utolsó napsugarak világítottak meg. Néhány percig csak bámultam a látványt – ilyenkor érzem csak igazán, hogy az a rossz a magányos túrázásban, hogy nem tudom senkivel ott, helyben megosztani az örömöm, hogy ilyen szép helyen lehetek az utam során!

Szokás szerint felhívtam a nejem, lediktáltam neki a GPS-ről a sátorozás helyének pontos koordinátáit – ez már egy sok éve alatt kialakult szokás közöttünk. Így ő is tudja, hol vagyok, és hogy jól vagyok. Ennek a szokásnak a másik fele pedig az, hogy reggel is telefonálok, hogy baj nélkül átvészeltem az éjszakát. Aztán ahogy hűlt a levegő, nekem is megjött az étvágyam, vacsora után pedig még interneteztem egy darabig, bejegyzést írtam a blog fészbuk oldalára, ugyanis volt 4G ragyásig.

Ellenőriztem a kerékpárcomputeren a megtett utat: szerinte 94,68 km-t tettem meg a Debrecentől, a mobilomon futó Strava pedig 95,87 km-t és 112 méter szintemelkedést mért ugyanerre az útra. Ha ehhez hozzáadom a lakásunktól a Nyugatiig megtett durván 15 km-t is, akkor már 110 km körül járok! Jót mentem ezen a napon! Végül még rádugtam a mobilomat a power bankra töltődni, mert eléggé leszívta az akksiját az egész napos Strava használat és az esti netezgetés, aztán fél kilenc felé tettem el magam másnapra.