Alföldi kerékpártúrám harmadik napján is korán ébredtem, de most nem is bántam, mivel már az elindulásom előtt megvettem a vonatjegyet a hazaútra magamnak és a bringának Budapesten. Most először utaztam Intercityvel, és nem tudtam, mennyire korán fogynak el erre a pénteki napra a helyjegyek, így a maximális biztonságra törekedve lerendeztem ezt már napokkal korábban, nem szerettem volna ezt az utolsó pillanatra, a békéscsabai vasútállomásra megérkezés idejére halasztani. Így viszont már nem mondhattam azt, hogy megérkezem, ahogy összejön és az éppen adódó vonattal utazom haza, kötve voltam a Békés IC 16:43-as indulásához! Az útvonaltervező szerint a napi táv nagyjából 92 kilométerre adódott, minden emberi számítás szerint a normál tempómmal haladva is volt minimum másfél órás tartalékom a Békéscsabára érkezésben. Ennek ellenére úgy gondoltam, nem árt minél korábban indulni ezen a reggelen, így legalább kihasználhatom a viszonylag hűvös kora reggeli órákat, és egy komolyabb távot magam mögött hagyhatok, mire beüt a déli hőség.

Most is négy óra felé kezdtem el készülődni, a szokásos menetrend szerint megborotválkoztam az elemes kézi készülékemmel, reggeliképpen megettem a még előző nap, Gyomaendrődön vásárolt kaja maradékát, aztán néhány deci víz és a fürdőszivacsom segítségével macskamosdást tartottam. Már jócskán világosodott, mire negyed hat előtt néhány perccel végeztem a pakolással és mindent kihajigáltam a sátorból. Éppen elkaptam a napkeltét, amikor kibújtam a sátorból, megörökítettem pár fényképen, aztán a sátrat is gyorsan lebontottam, összecsomagoltam és felmálháztam a betyárbútort a kerékpáromra. Pár percig még elbeszélgettem telefonon a nejemmel, megnyugtattam, hogy túléltem ezt az éjszakát is, ugyanis se farkas, se medve nem kóstolt meg, aztán indítottam a mobilomon a Stravát, bekapcsoltam a turista GPS-em és pontosan fél hatkor nekiveselkedtem, hogy kitoljam a tarló széléről a bicajt az országútra.

Hűvös volt a reggel, fáztam is egy kicsit, így aztán nem is lazsáltam, gyorsan felvettem egy utazótempót, hogy minél gyorsabban Dévaványára érhessek. Egy idő után feltűntek a távolban a falu templomtornyai, ezek aztán mágnesként vonzottak, végül húsz perc alatt értem el a település határát. Már korábban eldöntöttem magamban, hogy itt sem boltban kérek pecsételést az igazolófüzetembe, hanem az Alföldi Kéktúra bélyegzőjével pecsételek majd a vasútállomáson, ez szinte bármikor elérhető és pont arra szolgál, hogy a túrázók igazolhassák vele azt, hogy itt jártak. Sokszor szoktam mondani, hogy a jelvényszerző túrázásaim lassan húsz esztendeje alatt már rutinos pecsétlejmolóvá váltam, de azért nem szeretem mások jóindulatára bízni magam!

Így hát amikor Dévaványát elérve az addig az országutat követő vasúti vágányok balra fordultak, és is követtem őket a mellékutcákon. Ez eddig rendben is lett volna, csak éppen későn vettem észre, hogy pont a sínek túlsó oldalán áll az állomás épülete, és nem találtam semmilyen átjárót! Nem probléma, tettem egy kőrt az utcákon és pár perc múlva már a vasútállomás előtt támasztottam a falnak a bringám. 2016-ban is – amikor az Alföldi Kéktúrát jártam – a pénztár mellett volt a falra szerelve a kéktúra bélyegző rozsdamentes acéldobozkája, ez azóta sem változott. Előhúztam a pecsétet a dobozkájából, megtintáztam a magammal hordott tintapárnával (ez minden kéktúrázónál alapfelszerelés, mert pecsétpárna nincs a bélyegzők mellett) és beütöttem a bélyegzést az igazoló füzetembe. Negyed hétkor már ismét a nyeregben ültem, ahogy a Dévaványa központja felé kerekeztem.

Nem akartam megállni a településen, még volt elég innivalóm, a reggelimmel is jóllaktam alig több mint egy órával korábban, meg aztán látnivaló sincs sok ebben a dél-alföldi városkában. Azonban ahogy karikáztam a főutca, az Árpád utca kerékpárútján, ínycsiklandozó lángosillat csapta meg az orromat! Egy pillanat alatt összefutott a nyál a számban, ezt nem szabad kihagyni! Körbepillantva láttam, hogy egy üres saroktelken álló lakókocsi az illatok forrása, nem is sokat teketóriáztam, megálltam és kértem egyet. Pár perc alatt el is készült a lángosom, ezt aztán csak úgy simán, fokhagymásan be is faltam egy pillanat alatt! Miután leöblítettem egy jéghideg Fantával, éreztem, adott annyi kalóriát, hogy akár délig is eltekerhetek vele!

Fél hétkor már ismét úton voltam, és mivel elég sok időt elvesztegettem itt Dévaványán, elhatároztam, hogy a talán 13-14 kilométerre lévő Körösladányig már meg sem állok! Hamar magam mögött hagyva a települést kiértem a megművelt földek közé, de itt is elzárt minden kilátást az utat mindkét oldalon kísérő bokros nyárfasor, csak a becsatlakozó földutaknál nyílt egy kis kitekintés a mezőkre. Mivel nem volt sok látnivaló, felvehettem egy komolyabb tempót és háromnegyed óra alatt átértem a kisforgalmú, de kiváló aszfaltozású úton a szomszédos Körösladányba. A település határában itt is kerékpárútra tértem, amelyen aztán egészen a központig begurultam. Ebben a kisvárosban is voltam már az Alföldi Kéktúrát járva, akkor alaposan körül is néztem benne, ezért csak a Sebes-Körös hídján álltam meg egy pillanatra, hogy lefényképezhessem a folyót, aztán a túlsó parton, a füves töltésoldalban megültem egy hosszabb pihenőre.

Ezen a napon elég sok szó lesz a Körösökről, írok hát róluk pár sort! Mindhárom Körös (ugyanis három forrásága van) Romániában ered, a Fehér- és Fekete-Körös a Gyula melletti Szanazugban egyesül és lesz belőlük Kettős-Körös, aztán később ez a folyó találkozik a legészakibb ággal, a Sebes-Körössel, így születik meg a Hármas-Körös, vagy egyszerűen csak Körös, amely aztán Csongrád mellett ömlik a Tiszába. A fentebb leírt fastruktúra azonban csak a folyószabályzások óta ilyen világos, előtte a kanyargós, lassú, egymásba sok helyen átkötő, mocsárvilágba vesző, majd onnan újra előbukkanó folyóágak szövevénye jellemezte ezt a tájat. Bővebben erről a Wikipédiában olvashattok.

Még mindig csak fél nyolc felé járt az idő, már kezdtem megnyugodni, hogy tartani tudom az időtervem, de még mindig nyitva állt előttem egy rövidítési lehetőség: Békésről a gyulai kitérő megtétele nélkül egyenesen is átkerekezhetek Békéscsabára, így mintegy negyven kilométert rövidítve a mai útvonalamon. És mindezt nyugodtan meg is tehetném, hiszen az Országos Kerékpáros Körtúra kiírása szerint Gyula nem pecsételőpont, csak az ajánlott útvonalon található! Természetesen nem szerettem volna kihagyni ezt a szép kisvárost, de jó volt tudni, hogy ha minden kötél szakad, akkor rövidíthetek!

A Körösladány és Köröstarcsa közötti mintegy tíz kilométert a forgalmas 47-es úton kellett letekernem, és ezen a szakaszon nem volt mellette kerékpárút! Azonban itt is csak jó tapasztalatom volt: az autósok, még a kamionosok is úgy előztek le, hogy az ajánlott másfél méternél jóval nagyobb oldaltávolságot tartottak, ha pedig nem tudtak előzni a szembejövő forgalom miatt, türelmesen kivárták mögöttem, hogy szabad legyen a pálya! Eléggé széles volt az országút, és még a szélén is jó volt az aszfaltozása, így aztán én is lehúzódtam, amennyire csak tudtam, hogy segítsem a többieket a haladásban. Áldottam az eszem, hogy ebben az évben tavasszal felszereltem egy bal oldali visszapillantó tükröt, így ugyanis láthattam a nyakam tekergetése nélkül is, hogy kik érnek utol hátulról!

Negyed kilenc után már a Kettős-Körös hídján fékeztem le, hogy a széles padkáján megállva pár képet készíthessek a folyóról. Tetszett az erdős partok között kanyargó vadregényes folyó, elbámészkodtam néhány percet a hídon, még az engem bicajjal követő két kiskamasszal is váltottam pár szót, akik elmondták, hogy feltétlenül használjam a Köröstarcsán átvezető vadonatúj kerékpárutat, ugyanis a rendőrök kinn állnak és büntetik azokat, akik megszokásból az úttesten kerékpároznak! Megköszöntem a jótanácsot, aztán a hídról egy perc alatt begurultam már a faluba.

Megállva a jól felszerelt Coop szupermarketnél feltöltöttem a már kifogyóban lévő vízkészletemet, aztán még megettem a bolt előtt két párizsis zsemlét, melyeket a benn vásárolt alapanyagokból ütöttem össze az árokpart füvébe letelepedve. Egy kis pihenő után rátértem a falun átvezető, tényleg újszerű állapotban lévő kerékpárútra (ezt még a Google Streetview 2018-as képei sem mutatták) és végigtekertem rajta a településen. A kerékpárút Köröstarcsa után sem ért véget, csak oldalt váltott, és kitartott alattam egészen a szomszédos Mezőberényig. Itt meg sem álltam, mint a villám, átgurultam rajta – csupán pár fényképet készítve a belvárosban – és csak a városhatár után fékeztem le egy hosszabb pihenőre.

Ekkor még mindig csak fél tíz felé járt az idő, ezért a kerékpárút mellett a fűbe letelepedve sziesztáztam egy nagyot. Kezdett már kimelegedni az idő, de még nem ütött be a kora délutánokra jellemző kánikula, így aztán be sem húzódtam a fák árnyékába, csak úgy a napon feküdtem végig a fűben egy pár percre. Errefelé eléggé nagy volt a kerékpáros forgalom, percenként húztak el a bringások mindkét irányban, még egy Simsonos idősebb úr is elfüstölgött mellettem Mezőberény felé. Végül csak meguntam a semmittevést, aztán a feledhető minőségű, repedezett, de azért precízen javítgatott kerékpárúton áttekertem a talán tucatnyi kilométerre fekvő Békésre.

Amikor átgurultam Békés központján, döntenem kellett, hogy rövidítek-e Békéscsabára – a térképem szerint Békés központjától mindössze 11 kilométer Békéscsaba centruma –, vagy megteszem a gyulai kitérőt, de arra viszont még egy 50 kilométeres út állt előttem, kicsivel több, mint amennyit eddig megtettem a sátorozóhelyemtől. Idővel eléggé jól álltam, így hát gyorsan döntöttem: gyerünk hát tovább Gyulára! Sőt, bele kell férnie az időmbe még egy kis városnézésnek is! Ezért aztán letérve a 47-es útról egy kicsit rosszabb minőségű mellékúton indultam tovább Gerla felé.

A szokásos tempómban tekertem kifelé a városból, amikor láttam, hogy egy nagyobb csapat iskolás és a kísérőik készülődnek az út szélén kerékpártúrára, aztán a tükörbe pillantva észrevettem, ki is fordultak rögtön mögém az útra. Én persze tartottam a szokásos tempóm úgy a 16-18 km/óra tartományban, a csapat eleje pedig lassan felzárkózott mögém, a legelső kerékpáros srác rögtön rám is tette a kerekét. Késő délelőttre megint egy meleg délkeleti légáramlat váltotta a reggeli hűvös, nyugati szellőt, amit éppen szembe kaptam ezen a szakaszon. Végül úgy negyedóra múlva untam meg, hogy én vezessem a csapatot, ők pedig élvezzék a szélárnyékomat, és egy kicsit csökkentettem a lendületemen. A csapat azonban nem előzött meg, továbbra is kitartott mögöttem. Végül dűlőre vittem a dolgot, mivel épp időszerű volt a következő pihenő, megálltam egy olyan helyen, ahol az útszéli nyárfák árnyékot vetettek a padkára.

Miközben letelepedtem az árnyas, füves árokpartra, lassan, szakadozottan elhúzott mellettem a csapat, a leglassabbak jó néhány perccel később tekertek csak el előttem, miközben folyamatosan szidták az elől lévőket, hogy hova a fenébe sietnek ennyire! Magamban jót mulattam rajtuk és itt is elsziesztázgattam vagy tíz percet, aztán a térképem elemezve arra jöttem rá, hogy a következő pihenőmet akár már Szanazugban is tarthatom! Végül tizenegy felé ültem ismét nyeregbe, miközben azt tervezgettem, akár már délben megérkezhetek a Körös-parti üdülőtelepre!

Aztán a kisforgalmú mellékúton már negyedóra alatt elkarikáztam a gerlai elágazáshoz, és ráfordultam Doboz felé a főutat követő széles, kitűnő minőségű kerékpárútra. Ezen az úton újabb negyedóra volt a Kettős-Körösön átvezető közúti híd. Itt a kerékpárút véget ért, az út felkapaszkodott a hídfőhöz a gátra, és közvetlenül a híd előtt kellett jobbra térnem az először a gáton, majd a gát védett oldalán vezető mellékútra. A tökegyenes aszfaltcsíkon már kilométerekről láttam magam előtt a Szanazughoz a gáton átvezető letérést, de jó negyedórámba került, hogy eltekerjek odáig. Azért csak elértem háromnegyed tizenkettő után, aztán visszaváltva meredeken felkapaszkodtam a gát egyik oldalán, hogy aztán pont olyan meredeken leereszkedhessek a másikon. Megérkeztem hát Szanazugba!

A strand persze körbe volt kerítve és a tábla szerint ezer forint lett volna a belépő, de azért jól lehetett látni kerítésen kívülről is a barátságos folyóparti rétet, bár a Fekete- és a Fehér-Körös összefolyására éppen nem volt rátekintésem. Azért eltébláboltam pár percig a környéken, aztán feltoltam a bringát a Nádas Étterem teraszáig. Arra gondoltam, megiszom egy üveg alkoholmentes sört, és indulok is tovább, de olyan ínycsiklandozó illatok áradtak ki a konyhából, hogy itt sem tudtam ellenállni a kísértésnek, és rendeltem magamnak egy kisadag bécsi szeletet rósejbnivel és kovászos ubival, amit aztán pár perc alatt meg is kaptam!

Most már láttam, hogy nagyon jól állok idővel, ezért nem is siettem az evéssel, aztán még elbeszélgettem a vendéglőssel is pár percet, mielőtt továbbindultam volna. Kellemes hely ez a Szanazug, nem sok kedvem volt felállni az árnyas teraszról, de még előttem volt vagy harminc kilométer Békéscsabáig, ráadásul még Gyula is útba esett! Végül háromnegyed egy felé vettem erőt a lustaságomon és a kerékpárra ülve egy órakor már Gyulán voltam. A városszéli vasúti átjáró után tanácstalanul álltam meg az útelágazásnál. A táblákon precízen jelezve volt balra Sarkad és Nagyszalonta, jobbra pedig Békéscsaba és Bukarest, még az ipari park iránya is fel volt tüntetve, na de merre van a városközpont?

Végül térképes segítség igénybevétele után indultam jobbra a Madách utcán, hogy aztán a vasútállomás előtti téren forduljak rá az ott kezdődő (és kicsit nagyzoló nevű) Béke sugárútra. Innen a körforgalomnál az Árpád utcára térve eltekertem a Városháza előtt és a Megyeház utcán, valamint a Kossuth utcán folytatva az utam pár perc múlva már a várat övező park szélén szálltam le a bringáról. Egyszerű, nem? Útközben egyetlen, a vár irányát mutató táblát sem vettem észre, a járókelőktől kellett időnként segítséget kérnem! Szerintem Gyula legfontosabb látványossága a szépen rendbe hozott vár, és kicsit értetlenül álltam az előtt, hogy erre semmi sem hívja fel az ide tévedők figyelmét!

Betolva a bringát a parkba elkészítettem a szabványos gyulai képeket a várról és a végvári vitéz lovasszobráról, aztán elgondolkodtam a továbbiakon. Még mindig csak negyed kettőre járt az idő, lenne hát lehetőségem egy kis várlátogatásra, de erre hetven végigtekert kilométerrel a lábamban már nem sok kedvem volt a rekkenő déli hőségben! Inkább behúzódtam egy pihenőre a vár melletti Rondella büfébe és egy napernyő árnyékában lassacskán elkortyolgattam egy jéghideg Fantát. A térkép szerint már csak 24 kilométer volt a távolság Békéscsaba központjáig, ezt le tudom tekerni a délutáni hőségben is másfél óra alatt és akár három után az békéscsabai vasútállomáson lehetek!

A büfétől folytatva az utam még tettem egy kőrt a városban, aztán a szökőkutas Kossuth Lajos téren rátértem a városból kivezető 44-es főút mellett futó kerékpárútra. Lassan magam mögött hagytam Gyulát, elmaradtak mögöttem a legutolsó telephelyek is, aztán a körforgalomnál átváltottam a kétszer kétsávos, osztottpályás út jobb oldalán futó szervizútra. Ezen az árnyékmentes úton nyomtam le a következő kilométereket a kora délutáni agyforraló hőségben, aztán a vasúti átjárónál a sínekkel együtt visszatértem egy aluljáróban a főút bal oldalára. Itt is a szervizúton tekertem el a Veszely csárda melletti autóspihenőig, ezt hátulról megkerülve kezdődött egy nagyon szép környezetben vezető kerékpárút, ami aztán kitartott alattam egészen Békéscsaba határáig.

A kerékpárút otthagyva a fogalmas főutat befordult egy erdőbe és pár perc tekerés után a 44-es út zaja már csak távoli, halk zümmögésnek hatott. Az eddigi tűző napon való monoton pedáltekerés után kimondottan felüdítő volt az árnyas, tökéletesen sima úton való suhanás, egyszerűen nem tudtam betelni vele! Sokan ismerhetik ezt az útszakaszt, ugyanis jónéhány kerékpárossal, kocogóval, vagy csak egyszerű sétálgatóval akadtam itt össze. A kerékpárúttól balra az Élővíz-csatorna kanyargott a fák között, ez tulajdonképpen a Fehér-Körös egy régi medre, melyet most a belvíz elvezetésére használnak. A csatorna áthalad Békésen, Gyulán és Békéscsabán is, a városokban szépen parkosították a környezetét. Egy, a kerékpárút melletti erdei pihenőnél megállva lesétáltam néhány lépéssel a csatorna partjára, de csúnya, zavaros volt itt a vize, ami annyira illúzióromboló volt, hogy fel sem teszek róla képet ide!

Aztán már gyorsan elértem a kerékpárúton Békéscsabát, itt ráfordultam a városközpontot elkerülő főút mellett futó bringaútra (ennek az útnak több neve is van, Lencsési út, Corvin utca, Dózsa György út a szakaszainak a neve), aztán jobbra a Bartók Béla útra térve eltekertem a vasútállomásig. Háromnegyed négy felé toltam be a bringát az állomás hűvös csarnokába és zöttyentem le az egyik padra. Jó negyedórán keresztül csak néztem ki a fejemből, aztán lassan eljutott a tudatomig, hogy ennek a háromnapos kerékpártúrának is a végére értem, ráadásul éppen itt járok az Országos Kerékpáros Körtúra felénél! Hat szakaszából ugyanis hármat teljesítettem eddig, és a megtett távolságot tekintve is a hosszú, több mint 4000 kilométeres út felénél járok most!

Mivel a jegyem megvolt már, csak az igazolófüzetbe kértem a pénztárban egy stemplit, aztán a mosdóban megmosakodtam és átöltöztem az úti ruhámba, végül egy kis boltban vettem hideg innivalót és nasit a hosszú vonatútra. Negyed öt után cipeltem ki a bringát az aluljárón keresztül a peronra, ahol már benn várakozott a Békés IC szerelvénye. Azt hittem, itt véget értek már a kalandjaim, de itt jött egy ráadás! Történt ugyanis, hogy a szinte vadonatúj Bbpmz 84-91 típusú IC kocsi kerékpárszállító szakaszának ajtaja nem nyílt ki! Miután nem boldogult vele a kalauz hölgy, odahívott pár műszaki embert, néhány perc múlva pedig már vagy tucatnyian próbálták kinyitni a makacskodó ajtót! De az csak méltatlankodva sípolt egyet minden próbálkozásnál, ezért aztán a nyomógombos nyitást fel is adták, és hamarosan előkerült egy méretes pajszer is, de azzal sem értek el sikert!

Végül a szomszédos kocsi ajtaján szálltam fel, és a kocsik közötti átjárón toltam át a bringát a kerékpártárolóba. Ennél jóval nehezebb dolga volt annak a jól megtermett tolókocsis úrnak, aki szintén ide szeretett volna felszállni, de azért az indulásra ez a probléma is megoldódott! Végül a hosszú utazás végén pár perc késéssel negyed nyolc után értem fel a Keletibe, aztán a sűrű péntek késő délutáni forgalomban a megszokott Rákóczi út – Nagykörút – Petőfi híd – Budafoki út útvonalon hazatekertem. Fináléként a Tétényi-fennsíkra való felkapaszkodás most is úgy hiányzott, mint ablakos tótnak a hanyatt vágódás, de ezen is túlestem, és fél kilenc után málháztam le a bringát a földszinti kerékpártároló előtt. Hazaértem.