Ebben az évben a harmadik és egyben utolsó többnapos kerékpártúrámat Békéscsaba és Dunaföldvár közé terveztem, öt túranap alatt megtéve az Országos Kerékpáros Körtúra kanyargós útvonalán a kiírás szerinti 453 kilométert, ami a tervezett kisebb-nagyobb kitérőkkel akár még 500 km-re is felhízhatott. Természetesen most is sátorral indultam útnak, így nem kellett foglalkoznom az előzetes szálláskereséssel, ráadásul akkora napi szakaszokra oszthattam fel a távot, amekkorákra csak akartam – persze az öt nap alatt történő teljesítés nem engedett meg nagyobb lazaságot! Kicsit átalakítva a közmondást mondhattam volna azt is, hogy amit ma nem teszek meg, azt meg kell tennem holnap, és ez bizony azt jelentette, hogy minden napi szakaszt 90-110 km közé igyekeztem belőni.

Egy hétvégi front – úgy tűnik, erre az évre már véglegesen – elvitte magával a hőségriadós nyári forróságot, így hétfő reggel öt óra felé, amikor a házunk előtt felültem a felmálházott bringára, eléggé hűvös volt az idő, fel is kaptam magamra a vékony polárfelsőmet. Háromnegyed hat után értem be Dél-Budáról a Keletibe, és mire megkerestem a Békés Intercityt, felpakoltam rá a bicajt meg a holmimat, aztán megtaláltam a helyem, már indult is a vonat. Teljesen eseménytelen út végén értem le vele háromnegyed kilenc felé Békéscsabára. A peronon újra felmálháztam a bringát, átcígöltem az aluljárón keresztül a váróterembe és a pénztárban kértem még egy pecsételést az igazolófüzetembe. Kitolva a gépet az állomás elé indítottam el a turista GPS-em és a mobilomon a Stravát, aztán pontban kilenckor belevágtam a túrába.

Az előző túrám végén, mikor egy hőségriadós júliusi délutánon megérkeztem Békéscsabára, mellőztem a városnézést, ezt bepótlandó most az állomásról a Bartók Béla úton a központ felé indultam el. Tíz perc alatt el is értem az Élővíz-csatorna hídját, itt megálltam pár fénykép kedvéért. Az Élővíz-csatorna nem folyóvíz, a Fehér-Körös egykori – még a folyószabályzás előtti – medrében található, és főként belvízmentesítési célokra szolgál. Ide folynak össze a környék belvizei, innen pedig szivattyútelepekkel emelik át azt a folyókba. Az általa érintett városokban, Békésen, Gyulán és itt is szépen parkosították a partját, sőt, Békéscsabán még egy sétány is vezet mellette!

A csatorna partján, az Árpád soron végiggurulva értem el a Széchenyi utca hídját, itt aztán ismét megálltam. Innen már jól látszott az István malom 2019-ben leégett sokemeletes épülete. Az első gőzmalom még 1851-ben épült fel ezen a helyen, az eltelt idő alatt többször is átépítették, korszerűsítették, végül 2005-ben szűnt meg itt az őrlés, utána már csak raktárként használták. A városnak komoly tervei voltak az épület hasznosításával kapcsolatban, de sajnos, közbejött a tűz. Most csak a malom puszta falai állnak, a belseje teljesen kiégett.

A hídon áttolva a bringát már meg is érkeztem a Munkácsy Mihály múzeumhoz. A festő élete sokban kötődik a városhoz, szülei halála után került Békéscsabára a nagybátyjához, végül itt állt asztalosinasnak is. Bár nem volt jó sora inasként, mindig szívesen gondolt vissza az itt eltöltött évekre. A múzeum épületét a város építtette fel, 1914-ben volt az avatója, és 1951-ben vette fel Munkácsy nevét. Itt kaptak helyt a városi gyűjtemények, de nem csak múzeumként, hanem könyvtárként és közművelődési centrumként is működik. Legutóbb 2008-ben újították fel az épületet.

A múzeum előtt eltolva a bringát értem a Kossuth térre, itt a park két oldalán áll egymással szemben a katolikus és az evangélikus nagytemplom. Itt is megállva egy percre készítettem pár képet, aztán mivel már fél tíz felé járt az idő és még előttem állt a teljes napi táv, nyeregbe pattantam és elindultam kifelé a városból. A Baross utcán tekerve ismét azt éreztem, amelyet már más városokban is megtapasztaltam: kevés az a fél óra, amit a városnézésre rászántam! Békéscsabán is el tudnék tölteni legalább egy napot, hogy körbejárjak minden látnivalót! Sajnos, a nézelődésnek mindig határt szab az, hogy az Országos Kerékpáros Körtúra teljesítése közben a hangsúlyt a kerékpározásra, és nem pedig a látnivalók megtekintésére fektetem, a napi távot pedig nem szívesen csökkentem nyolcvan kilométer alá, ugyanis a teljesítéssel is haladni szeretnék!

Végül a Szarvasi útra fordulva hagytam magam mögött Békéscsabát és a régi 44-es út mellett futó kerékpárúton indultam el a szomszédos Kondoros felé. Ahhoz képest, hogy pár éve megépült az M44-es gyorsforgalmi út, eléggé nagy volt a forgalom a régi úton is, örültem, hogy itt sem kell az úttesten tekernem a százas tempóban száguldozó személyautók és kamionok között! Szinte végtelen napraforgó és kukoricatáblák, már learatott búzamezők tarlói között tekerve az első pihenőmet a volt Kamuti csárdánál tartottam. Az épület sarkán álló hatalmas tölgyek árnyékába húzódva sziesztáztam egyet, miközben elgondolkodtam, hogy miért zár be minden út mentén épült csárda?

Végül arra jutottam, hogy a legfőbb ok az utazások felgyorsulása! A motorizáció felpörgette a helyváltoztatás sebességét is, egyetlen nap alatt eljuthatunk az ország egyik végéről a másikra. Amíg még szekéren, lovon, vagy gyalogszerrel járták az emberek a vidéket, a csárdák voltak az állomások, ahol két falu között is megpihenhettek, ehettek, ihattak és az állatokat is elláthatták. Ez a csárda is nagyjából feleúton lehet Békéscsaba és Kondoros, a két szomszédos település között. Most már ezekre a sűrű megállásokra nincs szükség, a sebesség növekedésével a pihenőhelyek megritkultak, ezek az öreg épületek pedig csak pusztulnak, omladoznak, hiszen más funkciót nem találnak nekik. Egy letűnt kor emlékei, amelyek szép lassan kikopnak majd az életünkből éppúgy, ahogy más is.

Nagyjából fél tizenkettő felé értem el Kondorost, itt aztán meg is álltam pár percre a központban. Itt áll ugyanis az 1784-ben épült Kondorosi Csárda, amely még most is működik! Persze itt is érdemes elgondolkodni, hogy minek is köszönheti a fennmaradását? Talán annak, hogy halad a korral? Az interneten van egy szép honlapja, facebook oldalának is több ezer követője van. A honlapja szerint a tradíció és modern konyhaművészet a filozófiája, de csárdamúzeum is található a falai között. Segíts magadon, és az isten is megsegít, tartja a közmondás, és úgy látszik, itt Kondoroson ez bejött!

A csárdától továbbindulva már gyorsan magam mögött hagytam a települést, hiszen az idő sürgetett és még egy környékbeli látnivalót mindenképpen meg szerettem volna tekinteni! Vadiúj kerékpárúton tekertem el az M44-es felett átvezető felüljáróhoz és a másik oldalán legurulva már meg is érkeztem a Batthyány-Geist kastélyhoz vezető kopott, kicsit kátyús, keskeny aszfaltcsíkhoz. Nagyjából kilométernyire van az országúttól a nagyon rossz állapotban lévő kastély, amely sok más magyar kúriához hasonló kálváriát járt végig élete során.

Közvetlenül az 1848-as forradalom előtt épült fel, itt alakult meg az ország első vadásztársasága 1851-ben, aztán a Geist család vásárolta meg a Batthyány családtól. A II. Világháború után államosították, bútorait széthordták, iskola és téesz központ is működött a falai között, a klasszicista kastély állaga pedig egyre csak romlott a karbantartás hiánya miatt. Végül a kondorosi önkormányzat megvásárolta a kastélyt az őt körbevevő parkkal együtt, már nagyjából rendbe is hozatta a díszparkot, a fák között álló kis kápolna felújítását pedig pár hónappal a látogatásom előtt fejezték be. Valami változás tehát van, de a főépület csak pusztul csendesen...

A kastélytól visszatérve az országútra már kénytelen voltam a lovak közé csapni, ugyanis dél is elmúlt, én pedig még alig haladtam valamit az utamon! Megállás nélkül tekertem át Nagyszénásra, itt rövid kitérővel a vasútállomáson elintéztem a pecsételést, hiszen ez a település is igazolópont a kerékpáros körtúrán, aztán még egy hideg alkoholmentes sörre megálltam egy presszónál. Az órámra nézve láttam, hogy már fél kettő felé jár az idő, én pedig a mai napra tervezett távnak alig a felét teljesítettem! Gyerünk hát tovább!

Újabb napraforgó- és kukoricatáblák, learatott búzamezők tarlói mellett tekertem át a szomszédos Orosházára, itt aztán megálltam egy Penny Marketnél, hogy feltöltsem a megcsappant folyadékkészletemet és bevásároljak már a vacsorára és a reggelire is gondolva. Amikor kijöttem a szupermarketből, már háromnegyed három felé járt az idő. Szomorúan hát, de lemondtam arról, hogy meglátogassam a városközpontot, inkább az elkerülő úton körbejárva azt indultam tovább a Medgyesegyházára vezető országúton.

Ismét mezők következtek, a közöttük átvágó nyílegyenes országúton kilométerekre elláttam. Próbáltam megörökíteni az aszfalt felett remegő, vizes felszínt imitáló délibábot, de nem sok sikerrel. Csodálkoztam is a megjelenésén, hiszen nem volt igazán hőség, de aztán arra jutottam, hogy a kristálytiszta levegő és a napsütés hatására így is felmelegedhetett annyira az aszfalt, hogy létrejöhetett közvetlenül felette a fénytörésnek ez a csalóka játéka!

Ezen az úton is elkapott az az érzés, hogy egyhelyben állok a bringával, ugyanis itt sem volt semmi látszata a haladásomnak! Ha hegyek, dombok, vagy akár települések között tekerek, akkor folyamatosan változik a táj, lassan elmaradnak mögöttem a dombok, templomtornyok, de itt nem változott semmi, miközben gurultam a síkságon! Ugyanazok a már sárguló kukoricamezők, szomorúan, fejlógatva álló napraforgótáblák, tarlók szegélyezték az aszfalcsíkot, még egy kanyar sem volt az úton! Csak a bringacomputer napi számlálóján nőtt folyamatosan a megtett kilométerek száma! Igazi alföldi fíling fogott el, ilyen helyeken lehet a legjobban érezni a síkság szinte végtelen távlatait!

Végül csak elértem a Pusztaföldvárra vezető bekötőút leágazását és a falu felé fordultam. Ez a település is igazolópont és tudtam, hogy itt nincs sok dobásom! Működik egy kis CBA és egy fantáziadúsan Legyes Kocsmának keresztelt kis italbolt a faluban, de aztán más semmi! Ezért aztán rögtön a faluvégen készítettem egy szelfit a község névtáblájánál - hátha a túlsó végén nincs ilyen, viszont stemplit sem kapok -, de szerencsém volt! A kis boltban vettem egy félliteres Fantát a hűtőből és a kiszolgáló hölgy a kérésemre szó nélkül beleütötte a céges stemplit a füzetembe. Győzelem!

Újabb mezők között kerekeztem ki a Battonyára vezető országútra (ez ugyanúgy Orosházáról indult, mint az előző, Medgyesegyházára vezető út), közben az aszfaltcsík mellett bólogató olajszivattyúkat figyelgettem, egyiknél-másiknál meg is állva készítettem pár képet róluk.

Magyarországon még mintegy 209 millió tonna kőolaj van a földben, de ebből mindössze 18 millió tonnát lehet gazdaságosan, a jelenlegi módszerekkel kitermelni. A Zalai-dombságon és itt a Makói-medencében van csak kitermelés, ezekkel a villanymotoros hajtású, bólogató olajszivattyúkkal (szaknyelven himbás olajkút) hozzák a felszínre a kőolajat. Kezdetben a kőolaj a rétegnyomás miatt feltört a felszínre, de miután letermelték az olajréteg tetejéről a földgázt, az olajat már szivattyúzni kell, mert magától nem jönne fel.

A battonyai útra ráfordulva már nem voltak nagy terveim. Még tizenöt kilométer volt hátra Mezőkovácsházáig, indulás előtt utánanéztem, hogy a településen működik a Borostyán Camping és Strandfürdő, szerény díj ellenében akár ott is sátrat verhetnék. De végül nem tekertem el odáig, Kaszaper után meguntam, hogy a tarkómra tűz a délutáni nap, ezért megálltam egy kavicsszórással megerősített földút betorkollásánál. A kirakott tábla szerint itt térhettem volna le a Kaszaperi Történelmi Emlékparkhoz. Az 1937-ben kezdődő ásatások során csontmaradványok, edénytöredékek és egy kora középkori templom alapjai kerültek elő a közeli Templom-halmon.

Ide azonban már nem tettem kitérőt, mivel az országút és a túlsó oldalán belecsatlakozó keréknyomok találkozása nagyon elnyerte a tetszésem! Az utakat követő fasorok ott egy védett zugot hoztak létre, a fák közötti bokorsor is kellően magas volt ahhoz, hogy ne lássanak be az utakról a mezőre, így aztán az ottani napraforgótábla peremét szemeltem ki sátorhelynek. Áttolva oda a bringát nem is sokat teketóriáztam, pár perc alatt felütöttem a kis sátramat az északról és nyugatról is jól védett zugban. Mivel éjszakára egy gyenge hidegfront átvonulását jósolták, ezt a helyet pont alkalmasnak találtam arra, hogy kibekkelhessem az esetleg erős szelet is. Fél hatra járt az idő, mire behurcolkodtam és elrendeztem mindent a sátorban.

Hazaszóltam, hogy minden rendben, lediktáltam a GPS-ről a pontos koordinátákat, aztán megvacsoráztam a még Orosházán vett dolgokból. Ellenőriztem a bringacomputert is, szerinte 92,23 km-t tekertem a békéscsabai vasútállomástól idáig, a Strava mindössze 78 méter szintemelkedést tett még hozzá ehhez. Tehát olyan lapos vidéken jöttem keresztül, mint a palacsinta. Mivel talált a telóm egy kevés 4G-t, este nyolcig még elnetezgettem, írtam a saját és a blog facebook oldalára is, aztán eltettem magam másnapra, de előtte még rádugtam a mobilom a power bankra, hogy éjszaka szépen feltöltődhessen. A sátortól talán húsz lépésnyire futó országút még este is forgalmas volt, de nem túlságosan zavart, hamar elaludtam a hűvös estében a hálózsákomba bújva.