Éjszaka megérkezett a várt hidegfront, éjfél előtt kezdett esni az eső, fel is ébredtem a hangjára, ahogy verik az esőcseppek a sátorponyvát, ez aztán ki is tartott hajnalig. Fél öt felé kezdtem el készülődni, ekkor még töksötét volt, de ez nem is zavart, ugyanis nem kell fény ahhoz, hogy az elemes borotvámmal leradírozzam a borostát a képes felemről. Utána a fejlámpám fényében reggeliztem meg, gyakorlatilag megettem mindent, amit még az előző nap vásároltam Orosházán.

Akkor kezdett világosodni, mire mindent elpakoltam a kerékpáros oldaltáskákba és a hátizsákomba. Kíváncsian kikémleltem a sátorból, még erősen felhős volt ekkor is az ég, de rájöttem arra, hogy a sátoron kopogó esőcseppek már csak annak a fasornak a fáiról hullanak le, amely alá felütöttem azt. Az összegöngyölt derékaljamon üldögélve hívtam fel telefonon a nejem, megnyugtattam, hogy túléltem ezt az éjszakát is, aztán még elbeszélgettünk mindenféléről.

Végül negyed hét előtt pár perccel bújtam elő a sátorból, aztán lebontva és összecsomagolva azt is felmálháztam a kerékpárt. Fél hét felé kapcsoltam be a GPS-t és indítottam a mobilomon a Stravát, kitoltam a bringát a mezőről az országút szélére, aztán bele is vágtam a napi menetbe az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán. Erre a napra jóval száz kilométer fölé terveztem a távot, szerettem volna megérkezni még késő délután a Tiszasziget melletti sátorozóhelyre, amelyet a hazánk legmélyebb pontját jelölő kopjafa mellett alakítottak ki.

Már nem esett, amikor ráfordultam az országútra, de még nedves volt az aszfalt, helyenként tócsákba gyűlt a víz a nem túl mély nyomvályúkban, és már éppen felvettem az utazósebességem valahol 18 km/óra körül, amikor elértem az út mellett álló kis kápolnát. Már korábban kiszúrtam a Google Streetview felvételein, fel is volt írva a látnivalók közé a kisokosomban, így aztán lefékeztem és megálltam előtte. A Babó kápolnát a környék birtokosa, Babó Zoltán építtette kislánya, Rózsika emlékére. A kislány mindössze kilenc évet élt, a családi sírboltban van eltemetve Mezőkovácsházán.

A szépen rendben tartott kápolna közvetlenül az országút mellett áll, a Babó kastélyhoz (vagyis inkább kúriához) vezető bekötőút kezdetén. Alaposan megnéztem a kis szentélyt, aztán amikor visszatértem a bringához, akkor láttam, hogy a nyugati látóhatáron már kezd felszakadozni a felhőzet. Az időjárás javulásával az addig eléggé nyomott hangulatom is derültebbre kezdett fordulni, már majdnem jókedvűen ültem vissza bringára és tekertem el vele a Mezőkovácsháza határában lévő körforgalomig.

Mivel eléggé kifogytam a készleteimből, nem maradtam a városkát elkerülő, Battonyára vezető országúton, hanem elindultam a bekötőúton a központ felé. Egy Lidl akadt először az utamba, meg is álltam a parkolójában, aztán benn megvásároltam a napi ásványvíz és kóla adagomat, extraként vettem még három zsemlét is vákumcsomagolt párizsival. Az innivalót elpakoltam a bolt előtt a hátizsákomba, a zsemlékből és a felvágottból pedig a zsebkésemmel szendvicseket készítve befaltam azokat ott helyben.

Még mindig erősen felhős ég alatt indultam tovább, és egy másik úton visszatértem a battonyai országútra, miközben elhaladtam a Borostyán Camping előtt is. Csak úgy menet közben a kerítésen keresztül bepislogva láttam, ez sem lett volna rossz hely, na de a vadkempingnek micsoda utánozhatatlan hangulata van! Tegnap este például a zoknim teleragadt apró, gombostűfejnyi bogáncsokkal, miközben a napraforgóföld szélén a gazban gázoltam! Percekig vesződtem, mire a fejlámpám fényében mindet ki tudtam tépkedni a fuszeklijaimból! Az ilyen élményeket bizony nem szabad kihagyni!

A Battonyáig vezető durván tizenöt kilométert ledaráltam pihenő nélkül, negyed kilenc felé már a település határába értem. Épp azon gondolkodtam, hogy hol kellene pecsételtetni – ugyanis ez a település is igazolópont az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán –, amikor feltűnt az út szélén a Gabriella eszpresszó épülete. A bringát letámasztva szerencsét próbáltam odabenn, kértem egy alkoholmentes sört, a tulaj pedig első szóra pecsételt is a füzetembe a céges stemplivel. Kicsit még ellébecoltam a presszóban (előkelő neve ellenére közönséges kocsma egyébként), de tudtam, hosszú lesz még ez a nap, ezért aztán hamar továbbindultam.

Rövid kitérővel betekertem a központba, ugyanis a túra előtti előzetes adatgyűjtésen semmilyen érdemleges látnivalóra nem bukkantam itt! Hát, a valóságban is csak egy egyszerű kis mezőváros Battonya a szépen helyreállított kúriában működő polgármesteri hivatalával, a római katolikus, és a román határ közelsége miatt ortodox templommal. Pár perc múlva vissza is tértem a körforgalomba és nyugat felé fordulva hamar magam mögött hagytam a települést. Egyébként a napi menetnek ez volt a legkeletibb pontja, itt mindössze 3-4 km-re lehettem a magyar-román határtól.

Kicsit kátyús, foltozgatott országúton értem el két érdekes helyet is. Alig több mint hat kilométerre Battonyától egy érdekes emlékkő áll az országút mellett, amely egy hatvanéves földgázkitörésnek állít emléket. 1961 szilveszterén történt, hogy egy olajkutatófúrásnál földgáz tört a felszínre, ami be is gyulladt és fáklyaként lángolt három napon keresztül. Aztán sikeresen elfojtották a kitörést, de a helyén egy körülbelül ötven méter átmérőjű kis tavacska, a Feneketlen-tó keletkezett, ami most az emlékmű mögötti erdőfoltban lapul meg valahol. Sajnos, nem találtam semmilyen hozzávezető ösvényt.

Az emlékműtől továbbindulva egy másik érdekes helyre érkeztem pár perc tekerés után. Útszéli tájékoztató táblák közlik az erre járóval, hogy itt pedig egy 1830-ban épült zabsilótoronyhoz és egy nála húsz évvel fiatalabb magtárhoz lehet kitérőt tenni. Ez a két hely is rajta volt a kisokosomon, meg aztán a zabsiló teteje ki is látszott a fák közül, így aztán a táblák útmutatása szerint le is tértem az országútról, és egy kavicsos makadámúton indultam el a mezők szélén.

Sajnos, ezzel a letéréssel nem volt szerencsém, ugyanis az erdőfoltban álló zabsilótoronyhoz nem vezet kijárt út (legalábbis én nem találtam), a makadámútból a magtárhoz kiágazó földút pedig az éjszakai eső miatt annyira sáros lett, hogy beleragadtam a bicajjal! Így aztán mindkét műemléket csak messziről tudtam lefényképezni, bár később egy sikertelen kísérletet még tettem arra, hogy a silótoronyhoz eljussak valahogy. Nagyjából feleútig vezettek is alig járt keréknyomok, de aztán belevesztek a gazba, dzsindzsába!

Az országútra visszatekerve már fél óra alatt elértem Mezőhegyest, ahol pedig a ménesbirtok kihagyhatatlan látnivaló! Nem is kell nagy kitérőt tennünk azért, hogy megnézzük, hiszen a település központjában állnak az épületei! Persze itt is megálltam a bringával és besétáltam a házak közé. Előtte természetesen egy szemre ott dolgozótól megkérdeztem, hogy körül lehet-e nézni odabenn, de szerinte semmilyen látogatási korlátozás nincs, bárki bemehet az épületek közé és szabadon nézelődhet! Akkor szüret, gyerünk!

II. József, a kalapos király 1784-ben alapította meg a ménesbirtokot abból a célból, hogy az itt nevelt lovakkal lássa el a hadsereget. A birtokot gyorsan felfejlesztették, a napóleoni háborúk alatt már éves szinten 6-7000 lovat, sőt, 1800-1801-ben két év alatt 26.000-et adott a hadseregnek! Három alapvetően mezőhegyesi lófajtát tenyésztettek itt: a nóniuszt, a mezőhegyesi félvért és a gidránt. A kiegyezés után a ménes magyar állami tulajdonba került, ekkor kezdődött a sertés- és marhatenyésztés felfuttatása is, a századfordulóra hazánk egyik legkorszerűbb nagybirtokává vált. A rendszerváltás után eladták, de most újra állami tulajdonban van a ménesbirtok, és úgy láttam, épp jelentős felújítás folyik, több épület már teljesen rendbe lett téve, néhány pedig épp fel volt állványozva!

Jó húsz percet elsétálgattam a birtokon, közben sokat fényképeztem (ezalatt a kutya sem szólt hozzám), aztán továbbindulva megálltam még egy kiskocsmánál egy rövid pihenőre. Felhajtottam az udvari teraszon egy alkoholmentes sört, aztán a törzsközönség fürkész tekintetétől kísérve lemálháztam a kerékpárt, és fejtetőre állítva kicsit megolajoztam a láncot, mert az éjszakai eső után kiszáradva nyikorogni kezdett az út során. Negyed tizenkettő felé indultam tovább, de ekkor már kénytelen voltam kicsit a lovak közé csapni, ugyanis eléggé elnézelődtem a délelőttöt, a megtett kilométerek viszont nagyon nem akartak szaporodni a kerékpárcomputerem napi számlálóján!

Szerencsére most egy kevésbé érdekes szakasz jött, a végtelen szántóföldek között csupán kisebb falucskákat, Pitvarost, Csanádalbertit és Rákost érintettem, ezeken viszont csak áttekertem, még a soron következő pihenőmet is Rákos előtt tartottam egy, az út szélén álló terjedelmes nyárfa árnyékába húzódva, mivel a reggeli borút verőfényes napsütés váltotta. Itt körbepillantva éreztem eddigi utamon talán a legjobban a végtelenség érzését, amikor körbepillantva semmibe sem ütközik a tekintetünk egészen a távoli látóhatárig! Kicsit elnézelődtem ezen a ponton, készítettem pár felvételt is a nagy semmiről, aztán ismét nyeregbe szálltam. Innen aztán már pihenő nélkül eltekertem a talán órányi kerékpárútra lévő Makóig. Háromnegyed kettő felé járt az idő, mikor leszálltam a kerékpárról a centrumban.

Makó is azon városok közé tartozik, ahol nem lehet csak úgy átrohanni, érdemes körbenézni a városközpontban! Már olvastam arról, hogy Makó Makovecz Imre városa, több épületét is ő tervezte, de teljesen más ugyanezt a valóságban is látni! Természetesen a legelső utam a Hagymatikum fürdőhöz vezetett. Már az elnevezés kapcsán is adja magát, hogy az a hagyma és a hungarikum szavak összevonásából keletkezett, és a makói hagyma valóban hungarikum! Persze Makovecz Imre itt sem hazudtolta meg magát, egyenes vonalat nem nagyon lehet látni az épületen, minden úgy hajlik rajta, hogy kövesse a hagyma ívelt formáit! Természetesen csak kívülről néztem meg a fürdő épületét, de állítólag belül is ez a formavilág köszön vissza a látogatókra!

Egy másik ikonikus Makovecz alkotás a Hagymaház Kulturális és Művelődési Központ épülete, amely szintén a hagyma íveiből merítette a formavilágát. De Makó központjában sétálgatva itt is az igényességet láttam mindenhol: szépen rendbe tett középületek álltak a tiszta, parkosított városközpontban.

Jó látni azt, hogy nem vesztek teljesen kárba az Európai Uniótól kapott csilliárdok, legalább egy nemzedéknyi időt ki tudnak szolgálni ezek a nemrég megépült, felújított infrastruktúrák. Talán máshol jobb helye lett volna ennek a pénznek, de azt mondom, ne keressünk a kákán is csomót, a külcsín is számít! Persze Makóra is kevés volt az a fél óra, amelyet a városnézésre szántam, tehát ez a város is hozzáíródott képzeletben a bakancslistámhoz: ide még vissza kell térnem egyszer, hogy alaposabban körülnézhessek!

A városból kifelé menet még megálltam egy Lidlnél és bevásároltam vacsorára meg reggelire, a vízkészletem is feltöltöttem. A város határában áttekerve a Maros hídján középen megálltam és készítettem pár fotót a partjai között lustán hömpölygő folyóról. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen széles a Maros, szerintem szélességét tekintve vetekszik a Tiszával! Pedig a térképen csak egy vékony vonalnak látszik...

A híd túlsó oldalán ráfordultam a 43-as úttal párhuzamos kerékpárútra és elgurultam rajta a közeli Kiszomborig. Tulajdonképpen a 43-as út éppúgy Szegedre tart, ahogy én is, de a főúton egyrészt nem lehet kerékpározni, és nincs mellette folyamatos kerékpárút sem, másrészt én viszont az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalát követve kitérőt teszek most hazánk egyik nevezetes pontjához, méghozzá Magyarország legmélyebben fekvő helyéhez!

Nagyjából itt vettem észre először, hogy tekerés közben a jobboldali pedált lenyomva néha egy-egy halk kattanást hallok valahonnan lentről. Egy darabig megpróbáltam ignorálni, arra gondolva, hogy hátha elmúlik magától, és akkor a probléma is megoldódik, de nem volt ilyen szerencsém! Gyorsan áttekertem Kiszomboron, csak egy-egy pillanatra állva meg a rotundás római katolikus templomnál és a műemlék emeletes magtárnál. A község után, a Vályogos-horgásztónál megállva alaposan szemügyre vettem a bringa altestét, és persze a pedált megmozgatva rá is jöttem, mi a baj! Úgy nézett ki, hogy a jobb oldali pedál belső csapágyazása kissé elhagyta magát és kotyogósra vette a figurát!

Megvakartam a fejem, most mitévő legyek? Visszafordulhatnék Makóra, ott biztos találnék egy kerékpárszervízt, ahol pár perc alatt elvégeznék a pedálcserét, de akkor lőttek a gondosan kicentizett időtervemnek, emiatt ehhez nem nagyon fűlött a fogam. Másrészt Szent Kristófhoz címezve egy fohászt - aki köztudomásúlag az utazók védőszentje - tovább is indulhatok az utamon bízva abban, hogy a pedál kitart még Szegedig, de az még vagy negyven kilométer innen! Még egyszer megmozgattam a pedált kézzel, talán két-három millimétert kotyogott összesen, végül meggyőztem magam, hogy kitart még a legközelebbi szegedi szervízig! Gyerünk hát tovább!

Eddig sem tekertem valami nagyforgalmú országutakon, de most aztán olyan aszfaltcsíkokon folytattam az utam, ahol egy lélekkel sem találkoztam! A keskeny, kissé foltozott, de azért jól tekerhető út a magyar-román határ felé tartott, és a Google térkép szerint mindössze nyolcvan méterre tőle változtatott irányt és fordult északnyugat felé! Ismeretlen rendeltetésű objektumot rejtő erdőfolt mellett tekertem el, a fák fölé csupán egy betonból épített őrtorony kilátószintje kukucskált ki (talán határőr laktanya lehetett valaha), aztán pár perc múlva elértem a Magyar Kőolaj és Gázipari Rt. szegedi bányászati üzemének ferencszállási gyűjtőállomását. Nem én találtam ki ezt a fantáziadús nevet, ki volt írva az út szélén egy táblára. Bebámultam a kerítésen, a bentről kiszűrődő zajokból és a tartályokból ítélve valószínűleg a környékbeli gázkutakból gyűjtik ide a földgázt, aztán nyomásfokozókon keresztül pumpálják bele a gázvezetékekbe. Továbbmenve láttam is az út mellett pár bekerített gázkutat.

A keskeny aszfaltút pár kilométerrel arrébb beletorkollott a Kübekházára vezető széles, kitűnő aszfaltozású országútba, én pedig egy kicsit rágyorsítottam, ugyanis már négy óra felé járt az idő, és még legalább egy órai út állt előttem! Először itt figyeltem fel a fokozott rendőri jelenlétre, viszonylag sűrűn húztak el mellettem autókkal. Ahá, közeledem a magyar-szerb határhoz! Csak most gondoltam arra, lehet, hogy az ismét fokozódó migránshelyzet miatt talán meg sem engedik majd a sátorverést a határtól alig pár kilométernyire lévő tiszaszigeti sátorozóhelyen! Na, most már mindegy, majd meglátom ott a helyszínen, hogy mi a helyzet! Ezen rágódva aztán gyorsan elértem Kübekházát, itt a határhoz tett kitérő után újra Szeged felé fordítottam a bicaj orrát. Áttekertem a szomszédos Szőregre, ahol viszont a Szegedre vezető útról lefordulva belevágtam a tiszaszigeti kitérőbe!

Tiszasziget kihagyhatatlan, egyrészt mivel pecsételőpont a körtúra útvonalán, másrészt viszont, mint már fentebb írtam, hazánk egyik nevezetes pontja is, tehát meg kell tennünk oda a kitérőt! De ez már nem nagy ügy: Újszentivánon keresztül már gyorsan megérkeztem Tiszaszigetre, ahol persze még valamilyen bélyegzési lehetőséget is fel kellett hajtanom. Szerencsére a kis Mini ABC-ben azonnal benyomta a tulaj a céges stemplit a füzetembe, és még meg is jegyezte, hogy mostanában egyre többször kérik tőle, hogy adjon bélyegzést. Hát persze, hiszen erre túramozgalom is van: Portyázások Magyarország jellemző földrajzi pontjaira, és ennek keretein belül fel kell keresni a legészakibb, legdélibb, legkeletibb, lenyugatibb, legmagasabb és lemélyebb pontot, valamint az ország földrajzi középpontját is!

A legmélyebb ponthoz még tovább kellett tekernem a faluból a határ felé, aztán pár száz méterrel az utolsó házak után indult jobbra egy keskeny aszfaltút, ezen az alig kilométernyi aszfaltcsíkon végiggurulva érkeztem meg a barátságos kis rétre. Az utolsó métereken vettem észre, hogy két mezei nyúl bóklászik az úton és a pihenőhely füvén. Halkan megállva, hogy el ne riasszam őket készítettem pár fotót róluk. Aztán a pihenőnél leszállva a bringáról láttam, hogy a nyuszik egyáltalán nem félnek tőlem, továbbra is ott ugráltak körülöttem! Szóval szelíd vadnyulak voltak, talán az idejárók szelídítették meg őket ételmaradékokkal.

Körülnézve láttam, a Google Earth-re feltöltött fényképek nem hazudtak: tényleg egy barátságos kis rét ez, az emlékmű kopjafáján kívül esővédő házikó, pihenőpadok és asztalok, tűzrakóhely és még egy kis mosdókonténer is található itt. Nem volt sok látogató, utánam pár fiú érkezett a faluból bringával, egy család is megjelent később autóval, de sötétedésre mindenki elhúzta a csíkot, egyedül maradtam. Nyoma nem volt itt semmilyen fokozottabb rendőri, vagy polgárőri jelenlétnek, ez mindenesetre megnyugtató volt. Körbesétáltam és lefényképeztem mindent, meg is vacsoráztam, így aztán nem maradt más dolgom, mint az alkonyatban felverni a sátramat egy viszonylag védett zugban.

Mielőtt eltettem volna magam másnapra, megnéztem a kerékpárcomputerem, ezen a napon 113,33 km-t tekertem, a Strava pedig mindössze 74 méter emelkedést mért a teljes távra. Én pedig elkönyvelhettem magamban, hogy sorrendben az ország közepe (Pusztavacs), a legmagasabb pontja (Kékestető), a legészakibb pontja (Hollóháza) és a legkeletibb pontja (Garbolc) után elértem a sorban az ötödik nevezetes pontot, Tiszaszigetet is az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán! Még rátettem a mobilom a power bankra, hogy töltődjön fel teljesen reggelre, aztán elvackolódtam a hálózsákomban.