Jól aludtam a Szálkai-víztároló partján fekvő kis kempingben, de már fenn kukorékoltam most is pirkadatkor. Hiába, aki a tyúkokkal fekszik, az velük együtt is ébred! Mivel a büfés-gondnok még előző nap késő délutánján elmondta, hogy reggel nyolcnál korábban nem fogják kinyitni a kemping és a strand közös kapuját, volt még vagy három órám a készülődésre. Megettem hát reggelire a még késő délután a büfében vásárolt lángost, gyors macskamosdás után összepakoltam a holmim javát, végül végigfeküdtem a derékaljamon az összegöngyölt hálózsákkal a fejem alatt és a mobilomon való internetezéssel ütöttem agyon a maradék időt.

Azt már a mosdóba menet is észrevettem, hogy felhős a kora reggeli ég, és a meteorológiai oldalak is azt mutatták, hogy az egész Dél-Dunántúlra ez most a jellemző, a felhőzet felszakadozását pedig csak kora délutánra ígérték. Nem baj, addig sem fog a fejem tetejére tűzni a nap és talán az idő sem fog nagyon kimelegedni! Viszont a korábbi előrejelzésekkel szemben egyre több csapadékot ígértek a szombati hidegfront érkezésére, most nagyon úgy nézett ki, a túrám negyedik, utolsó napján alaposan el fogok ázni, mire a Balatonról eltekerek Kaposvárra! Na mindegy, ezen ráérek később is rágódni, ezért aztán megnéztem a leveleim, elolvastam a híreket, aztán fülhallgatóval zenét hallgattam hét óráig.

Csak ekkor bújtam elő a sátorból, a holmim kidobálva belőle lebontottam azt is, aztán felmálháztam az öreg Csepel Marathon túrakerékpáromat. Hosszasan elbeszélgettem még a nejemmel telefonon, megnyugtattam, hogy túléltem ezt az éjszakát is (ez a hívás már a hosszú évek alatt szokássá vált közöttünk, amikor a többnapos gyalogos, vagy kerékpáros túráimat járom), aztán háromnegyed nyolc felé feltoltam a bringát a kemping kapujához. Mérgelődve vettem észre, hogy a nagy tolókapu csak csukva van, de nincs bezárva, így akár egy órával korábban is elindulhattam volna a hosszú reggeli lébecolás helyett! Mindegy, ezen már nem tudok változtatni, ezért aztán a kaput kinyitva és magam mögött gondosan becsukva el is indultam az utamra!

Persze nem olyan könnyű otthagyni a Szálkai-víztárolót, amely a nevével ellentétben egy nagyon csinos kis tavacska, az országút pedig sokáig kanyarog a dombok közé ékelődött tó partján. Meg is álltam több helyen, ahonnan szép kilátás nyílt a vízre és fényképeztem ezerrel! Aztán az út egyre magasabbra kapaszkodott a domboldalakban, eltűnt a fák mögött a tó, így aztán a lovak közé csapva felkaptattam meredeken egy kis gerincre, ahonnan aztán legurultam Mőcsénybe. Megállás nélkül tekertem át a kis falun, úgy terveztem, hogy az első nagyobb pihenőmet csak Bonyhádon fogom tartani.

Mőcsény után értem ki a Rák-patak széles völgyébe, itt egy rövid időre eltűntek a kapaszkodók, kényelmes tekeréssel értem el a grábóci útelágazást. Egy pillanatra lelassítva eljátszottam a gondolattal, hogy eltekerek a bekötőúton a faluig, hogy megnézhessem a nagyon szépen felújított szerb ortodox kolostort és templomot, de aztán inkább maradtam az országúton. Grábócon már kétszer is jártam, amikor errefelé bandukoltam a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalát járva, a mostani kitérő pedig oda-vissza legalább fél óra lenne, a nézelődéssel akár egy egész is, gyerünk hát tovább! Azért felteszek pár képet a templomról és a kolostorról, csupán kedvcsinálónak az utánam jövők számára!

Persze a nézelődős gurulás nem tartott sokáig a Rák-patak széles völgyében, újabb kaptató jött, most fel Börzsönybe! Még otthon kiszúrtam a térképen ennek a Bonyhádhoz tartozó kis településnek a nevét, most pedig jót mosolyogtam, amikor a Bonyhádi-magaslatra felvezető kaptató végén megpillantottam a település elejét jelző névtáblát! A házakat elhagyva szép kilátás nyílt a fennsíkról a közeli Mecsek erdős gerincére, de most, hogy eltekertem a dombok között mellette, éppen távolodóban voltam tőle. Persze visszatérek még ide a Balatonhoz vezető vargabetű után, át is vágok majd a Keleti-Mecsek gerincén Pécsre tartva! Az Országos Kerékpáros Körtúrában épp az a szép, hogy bár irdatlan kitérőkkel, de szinte minden szépet megmutat hosszú útja során hazánkból! De ez nem újdonság, hiszen éppen ezért vágtam bele még évekkel ezelőtt és tekertem végig most már lassan a kétharmadát!

Bonyhádot egy hosszú lejtő végén értem el, a szerpentinező országúton legurultam a fennsíkról és hipp-hopp, már el is értem a forgalmas 6-os utat. Kivártam a zöld jelzést az áthaladáshoz, közben a túlsó oldalon álló MOL benzinkutat méregettem. Dunaföldváron szerencsém volt az előző nap reggelén, az egyik benzinkutas kis kezicsókolom szó nélkül belenyomta a kút céges stemplijét a füzetembe igazolás gyanánt, hátha most is megkönyörülnek rajtam! Mákom volt, itt is szó nélkül beleütötték a pecsétet az igazoló füzetembe, újabb bélyegzéssel lettem tehát gazdagabb, most éppen a "Bonyhád" feliratú kis kockába nyomva! Egy pillanat alatt végigpörgettem a füzetet az ujjaim között, már betelt a jó kétharmada - hiszen, mint említettem, a kerékpáros körtúra 4100 kilométeres távjából is nagyjából ennyit tettem meg -, és sehol sincs még pecséthiány benne! Csak maradjon is ez így!

Lassan, nézelődve indultam tovább a központ felé, aztán egy percre megállva a Völgységi-patak hídján letámasztottam a bicajt Nepomuki Szent János szobra tövében. Habár a cseh szent a hidak és úgy általában a vizes foglalkozásúak, tehát a hajósok, vízimolnárok és halászok védőszentje, elmondtam neki címezve egy rövid fohászt, hogy ne áztasson bőrig szombaton az eső Kaposvárra menet, hátha az ilyen jellegű vizek is az ő hatáskörébe tartoznak! Később megálltam pár percre a körforgalom melletti kis parkban a székelykapunál, kipihentem az eddigi rövid utam, ittam a még a kemping csapjából vételezett vizemből, aztán jobb ötlet híján háromnegyed kilenc felé felkaptam a bicajra és a kis emelkedőn feltekertem a Széchenyi térre.

Hatalmas útépítésbe botlottam itt, az út régi burkolatát felmarták, éppen akkor rakták le az új szegélyköveket, én pedig próbáltam tengelytörés nélkül átevickélni a megpakolt bringa nyergében az építkezésen! Csigatempóban eltekertem az önkormányzat és a római katolikus templom mellett, csak a Völgységi Múzeum előtt fékezve le egy pillanatra, hogy pár képet készíthessek róla. Nagyjából itt ért véget a felbontott útszakasz, innen már megint kitűnő aszfalton gurulhattam tovább!

Bonyhádot gyorsan magam mögött hagyva felkapaszkodtam a Völgységi-patak lapályáról a dombhátak közé, a tetőn megállva egy pillanatra, hogy pár képet készíthessek a környékről. Tulajdonképpen az egész napom arról fog ma szólni, hogy egymás után megmászva a dombhátakat egyre közelebb kerülök majd a Mezőföld sík vidékéhez. Nem lesznek ezek nagy kapaszkodások, a zömük esetén csak alig 50-100 métert emelkedik alattam az országút, de ezek a kaptatók szinte egymásba érnek majd! Gyerünk hát tovább!

A fennsíkról begurultam a megművelt földek között Bonyhádvarasdra, itt figyeltem fel arra, hogy az eddigi települések szinte mind a dombok közötti völgyekben feküdtek, ilyen volt Szálka, Mőcsény, Bonyhád, és most ilyen Bonyhádvarasd is! Lelkiekben felkészültem hát a következő emelkedőre, amely aztán jött is menetrend szerint! A hegymenet végén a tükörsima aszfalton lezúdultam a bringán a Mucsi-Hidas-patak völgyébe, és Kisdorog határában ráfordultam a Tevelre vezető útra, ahol jócskán vissza kellett vennem a tempómból!

Eddig kitűnő utakon gurultam, most azonban egy gidres-gödrös, sok helyen felmart úton kellett a kátyúkat kerülgetnem, így értem el tíz óra körül Tevelt. Itt is dolgoztak az útépítő gépek, munkások tucatjai túrták, ásták, egyengették az útpályát, és csak most értettem meg, hogy az egész Kisdorog és Tevel közötti útszakaszt felújítják! Persze a következő kaptató már a falu közepén megkezdődött, meg is álltam egy pihenőre a főutcán a kis élelmiszerboltnál. Vettem benn két túrós táskát egy jéghideg kólával, aztán a boltocska előtt letelepedve a lefóliázott ablak párkányára pár perc alatt meg is tízóraiztam.

A kaptató hosszú volt, nem ismert kegyelmet, megszenvedtem, mire feltekertem a felpakolt bringával a Tevel utáni dombhátra. Itt végre kisimult alattam az út, magasabb sebességre kapcsolhattam a váltókkal, aztán a helyzet még kellemesebb lett, amikor a faluk közötti mellékút, melyen eddig haladtam, beletorkollott a 65-ös főútba! Eléggé nagy volt rajta a forgalom, egymást érték a kamionok, de széles volt az úttest, ráadásul a kerékpározást sem tiltotta egyetlen tábla sem, így aztán jókat vitorláztam a mellettem pár centire elsuhanó teherautók menetszelében! Később hosszú lejtő is kezdődött a murgai elágazás után, itt aztán úgy suhantam lefelé az úton, ahogy a csövön kifért! A száguldás vége valahol Hőgyész határában volt, innen már egy mérsékelt emelkedőn tekertem be a központba.

Csak a városka közepén álltam meg az útelágazásnál, a bicajt kipányvázva egy árnyas pihenőpad mellé vettem magamnak ebéd gyanánt három zsemlét, hozzá párizsit és egy hideg kólát, aztán letelepedtem ebédelni a padra. Most, hogy a kerékpárcomputerem az előző nap bekrepált még Sárszentlőrincen, eléggé meg voltam lőve a megtett távolság becslésével, csak a hátizsákból elővéve a turista GPS-em a kijelzőjén láttam, hogy már több mint negyven kilométert tekertem idáig! Akkor pedig túl vagyok már a mai napra tervezett táv felén! Mindenesetre azt nem szabad elfelejtenem, hogy a térkép szerint itt kezdődik csak az igazi hullámvasút a Völgység dombsorai között, amely kitart majd egészen Pincehelyig!

Az Apponyi kastélyszálló parkja mellett indultam tovább, aztán feltekertem a lassan kimelegedő időben a következő dombhátra és ráfordultam a Gyönk felé továbbinduló mellékútra. Ezen értem el a lapos dombhát tetejét, megcsodáltam fentről a környező dombokra és völgyekre nyíló kilátást, aztán a túlsó oldal szerpentinkanyarjain keresztül legurultam Diósberénybe. A csöppnyi falu a fantáziadúsan Diósberényi-pataknak nevezett erecske völgyében fekszik, itt pedig újabb húzós kaptató kezdődött fel a következő a dombra! Fújtatva nyomtam a pedálokat, aztán a tető után újabb erős lejtő jött le a következő völgybe, Szakadátra! Kezdett már a hócipőm is tele lenni a meredek oldalú dombhátakkal, de a Völgység még nem hagyta abba a szivatást, a falucska után bármilyen meglepő is, de újabb meredek kapaszkodó következett!

Azért csak elértem itt is a tetőt, az út átbukott a gerincen és meredeken levezetett Gyönkre. Ez a település is igazolópont az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, itt tehát pecsétkeresésbe kellett kezdenem, viszont az utóbbi években már egészen rutinos pecsétlejmolóvá váltam! A központban megállva úgy láttam, hogy zárva az önkormányzat, ezért először a Coop ABC-ben próbáltam szerencsét. Hiába vettem azonban magamnak egy kis nasit és egy jéghideg Fantát, a pénztáros hölgy nem volt hajlandó stemplizni a füzetembe, bármilyen szépen is néztem rá! Gyerünk hát tovább! Gyorsan körbepillantva a terecskén megakadt a szemem a túlsó sarkon álló kis Tom Market vegyesbolton. Hátha ott szerencsém lesz!

Meg is kaptam a stemplit a kiszolgáló hölgytől egy pillanat alatt az igazoló füzetembe, és úgy tehettem vissza azt a hátizsákomba, hogy ezen a napon már nem kell többször elővennem! Persze itt is vettem köszönetképpen egy kis innivalót, aztán a téren az árnyékba letelepedve megettem a Coopban vásárolt rágcsálnivalót és megittam rá a Fantát. Csak egy óra felé untam meg a semmittevést és kaptam ismét nyeregbe, hogy belevágjak az aznapi utam maradékába. Természetesen ismét kapaszkodó kezdődött, először meglepően lazán, de a végére egészen begorombult, viszont elérve a tetőt legurulhattam a túlsó oldalán a Kapos széles völgyébe. Itt már elmondhattam, hogy aznapra vége a kapaszkodók zömének, hiszen a Kapos-patak lapályán tekerhetek majd egészen Simontornyáig!

Délutánra elvonultak a felhők, ragyogóan kisütött a nap, ehhez mértem a hőség is szinte azonnal beköszöntött, még szerencse, hogy az utam nehezén ekkor már túl voltam! Egy kényelmesen tekerhető tempóra ráállva egymás után sorjáztak el az apró települések mellettem, Gerendáspuszta után Keszőhidegkút következett, aztán pedig Belecska után egy kicsi kaptató, éppen csak akkora, hogy az első váltóval átugrattam a láncot a kisebbik, 39 fogú tányérra, hogy könnyebben megmászhassam. Fenn a tetőn aztán visszalökve a váltókart, hogy a lánc felugorjon a 52 fogú tányérra hallottam, hogy túlváltottam: lánc leesett a nagyobbik lánckerékről, csak a pedálkar fogta meg! A patvarba, úgy hiányzott ez nekem, mint ablakos tótnak a hanyatt vágódás!

Az út szélén a bringát fejtetőre állítva láttam, a lánc nem csak leugrott, de még meg is csavarodott! Próbáltam visszafordítani, de ő volt az erősebb, akkor pedig bíznom kell abban, hogy a lánckerékre visszaugrasztva magától is visszafordul, mert a láncbontóm persze otthon volt! Egy rövid fohászt elmormolva visszakapattam a láncot a kerékre, aztán a pedált megtekerve elégedetten hallottam a kattanást, hogy a lánc helyreugrott! De mi a szösztől váltottam túl? Csak úgy megpörgettem a hátsó kereket a pedálokkal a nyergén és kormányán álló kerékpáron, és ide-oda állítgatva a váltókart szemre úgy működött minden, mint egy svájci óra, ugrott a lánc a tányérok között mint a gumibolha, de azért a csavarhúzómmal állítottam egy keveset a határolón. Biztos, ami biztos!

A kis intermezzo után már simán begurultam Pincehelyre. Úgy gondoltam, az utamról letérve betekerek majd a Kapos túlsó partján a városka központjába, hogy már a vacsorára és a reggelire gondolva bevásároljak, de a 61-es út elágazásában megpillantottam egy kis vegyesboltot! Szerencsére még volt kiflijük, vettem hozzá előre csomagolt, szeletelt szalámit és a vízkészletem is feltöltöttem. Itt most tényleg szerencsém volt, hogy nem kellett megtennem a kitérőt a központba! Miután mindent elsüllyesztettem a hátizsákomba, még felsétáltam a Kapos hídjára és lőttem pár képet a környékről.

Úgy indultam tovább a 61-es úton, hogy már meg sem állok a sátrazásra kiszemelt helyig! Még a kerékpártúra előtt végignézve az útvonalat a Google Earth légifelvételei alapján úgy döntöttem, Tolnanémedi után verek majd sátrat valahol a Kisszékelyre vezető mellékút melletti erdőfoltban. Odáig pedig már nem nagy a táv, alig 6-7 kilométer, így aztán kényelmesen tekertem az út szélén, húzattam magam a kamionok menetszelével. Mellettem jobbra a Völgység legszélső dombjai sorjáztak, de a főút pont a tövükben haladt minden hullámvasutazás nélkül, a túlsó oldalon pedig a Kapos széles völgyének megművelt földjei húzódtak az út mellett.

Háromra már Tolnanémedi központjában jártam, és mivel még gyerek volt az idő, habozás nélkül lefékeztem, amikor észrevettem az út melletti kis presszó napernyős asztalait. Kértem benn egy alkoholmentes Soproni Szűzt, ezzel aztán letelepedtem a már kinn üldögélő két szesztestvér mellé. Persze most is az utamra terelődött a kialakuló beszélgetés, aztán, amikor egyikük megkérdezte, hol tervezem a sátorozást (felismerte a csomagtartón a sátor zöld zsákját – ez mindenképpen pozitívum), azon nyomban két alternatívát is javasolt! Az egyik az volt, hogy guruljak vissza a Tolnanémedi határa előtti horgásztóhoz, ott biztos kapok majd a fák alatt sátorhelyet magamnak, vagy tekerjek tovább Simontornyáig, ott is van egy horgásztó, ott is sátorozhatok.

Elgondolkodtam az ajánlaton, csábítóan hangzott mindkettő, különösen az, hogy lezuhanyozhatok az utam végén, ráadásul még fel is figyeltem a település előtti horgásztó bekerített telkére és kapujára, amikor idefelé jöttem. Amikor megittam a sörömet és elbúcsúztam a helyi erőktől, a tippadó még utánam szólt, hogy a gondnoknak mondjam azt, hogy a Pipi küldött! – ezen aztán jót vigyorogtam, miközben gurultam visszafelé az utamon. Gyorsan magam mögött hagytam a házakat, és már fel is tűnt előttem a horgásztó kis ligete. Lefordulva az aszfaltról begurultam a murvás úton egészen a gondnok házáig.

Amikor elmondtam, mi járatban vagyok, a gondnok nem támasztott semmi akadályt a sátorozással szemben, ráadásul olyan árat mondott, amit aztán mindenfajta alku nélkül is érdemes volt elfogadni! Mutatott egy füves, árnyékos helyet a fák alatt, közel a házhoz, én pedig habozás nélkül felütöttem oda a sátramat pár perc alatt! A zuhanyzóban alaposan lemostam magamról az út porát, aztán tisztába öltözve végigbeszélgettem a gondnokkal a délutánt! Naplemente előtt megvacsoráztam és már eléggé lehűlt a levegő ahhoz is, hogy sétáljak egyet a tó partján, aztán még sötétedés előtt bebújtam a sátramba, hogy eltegyem magam másnapra. Csak ekkor csekkoltam a GPS-en a megtett távolságot, szerinte 79,38 km-t tekertem ezen a napon! Lehet, hogy csak a 750 méternyi szintemelkedés miatt éreztem ezt jóval többnek. Felhívtam a feleségem, hogy minden rendben, egy kicsit még netezgettem a mobilon, aztán eltettem magam másnapra.