Eléggé forgalmas volt a 61-es főút még este is, de azért jót aludtam ezen az éjszakán Tolnanémedi határában, a horgásztó melletti kis ligetben. Persze most is fenn kukorékoltam már hajnalok hajnalán, fél öt felé pattant ki a szemem, vissza sem tudtam már aludni utána. Csendesen elkezdtem hát készülődni, megreggeliztem, miután ledörzsöltem a borostát a pofalemezemről a kis elemes kézi készülékemmel, aztán összepakoltam a holmim zömét a kerékpáros táskába és a hátizsákomba. Mivel a gondnok azt mondta, csak hét óra felé fog jönni, nem is kapkodtam, hiszen még fizetnem is kellett nála az éjjeli szállásomért, ezért amikor mindennel végeztem, az összegöngyölt hálózsákom a fejem alá téve és a polifoam derékaljamon végigfeküdve még netezgettem egy jó darabig a mobilomon.

Megnéztem, milyen időt jósolnak erre a szombati napra: hát, az előrejelzések egyetértettek abban, hogy a vasárnap hajnalban érkező atlanti ciklon előtt afrikai eredetű forró levegő árasztja el az országot, ami pedig azt jelenti, hogy nem fogok majd fázni ezen a túranapomon sem! Viszont vasárnapra a korábbinál több csapadékot vártak, ami viszont kérdésessé teszi a túrám negyedik napját, ugyanis nem volt sok kedvem szakadó esőben letekerni vagy nyolcvan kilométert!

Csak háromnegyed hét felé bújtam elő a sátorból, aztán lebontva azt is felpakoltam a cókmókot a kerékpárom csomagtartójára. Hét után pár perccel toltam ki a bringát a gondnok házáig, pár szót váltva vele kifizettem a kempingezésért a tényleg minimális összeget, néhány képet készítettem a kora reggeli napfényben fürdő horgásztóról, beszéltem telefonon pár szót a nejemmel, megnyugtatva, hogy ezt az éjszakát is túléltem, aztán negyed nyolc után a nyeregbe pattanva kitekertem a kapun keresztül a 61-es útra. Most is nagy volt rajta a forgalom, sokáig kellett várnom, hogy balra nagyívben kifordulva elindulhassak rajta Tolnanémedi felé.

A már az előző napon jól megismert úton (hiszen oda-vissza megtettem azt) visszagurultam a faluba, de most megállás nélkül átvágtam rajta. Gyorsan magam mögött hagytam a házakat, a kitűnően kiépített, széles országút enyhén kanyarogva követte a Kapos széles völgyében a folyócskát, én pedig tekerés közben a tájat bámultam. Jobbra még mindig a Völgység szélső dombhátai sorakoztak az út mellett, balra, észak felé pedig kukoricások, napraforgótáblák, learatott búzamezők tarlói váltogatták egymást egészen a látóhatárig elnyúlva. Szinte észrevétlenül fogytak el a Simontornyáig még hátralévő kilométerek, csak azt vettem észre egy idő után, hogy megszaporodtak az út mellett a kisebb üzemek, telephelyek, aztán megpillantottam a lakott terület elejét jelző táblát.

Már Simontornya szélén elértem a 61-es és 64-es főutak kereszteződését, itt nekem balra kellett volna térnem, hogy Dég felé induljak tovább a 64-esen, viszont eléggé kifogytam az előző két napon a készpénzből, ezért mindenképpen be kellett mennem a központba egy bankautomatát keresni. Viszont ha már itt járok, akkor arra gondoltam, hogy a várat is megnézem, habár ilyenkor kora reggel biztosan nincsen még nyitva! Így aztán az útkereszteződésben jobbra tértem és pár perc alatt betekertem Simontornya centrumába. Aránylag gyorsan megtaláltam a várat, habár tájékoztató vagy irányjelző tábla egy szál sem volt kitéve, aztán nyolc óra felé leparkoltam a bicajt a falak tövében.

A vár szó szerint Simon tornya, ugyanis 1272 és 1277 között építtette a Döröcske nemzetségbéli Simon alországbíró a vár központi elemét, a háromemeletes lakótornyot az itt kanyargó Sió egy szigetére, aztán a köré települt falucska egyszerűen átvette ezt a nevet az évszázadok alatt. Simon örökös nélküli halála után sűrűn változtak a tulajdonosok, akik aztán folyamatosan hozzáépítve a lakótoronyhoz létrehozták a mostani formájában is álló várat. A törökök 1543-ben foglalták el, és csak majd’ 150 év után, 1686-ban, Buda visszavételével egy évben sikerült ezt is visszafoglalni. A Rákóczi szabadságharc után aztán a vár elvesztette jelentőségét, pusztulásnak indult, raktárnak, lakóépületnek is használták. 1964 és 1974 között restaurálták, a leomlott, elpusztult részeket visszaépítve. Falai között kiállítás mutatja be a vár történetét.

Tényleg zárva volt még a kapu, így aztán csak végigsétálva a falak tövében kívülről fotózgattam a várkastélyt. A nyitás csak tíz órakor lesz, de én addigra már Dégen szeretnék lenni, és persze ott is elnézelődni a Festetics kastély parkjában, gyerünk hát tovább! A főútra visszatekerve egy helyi, bevásárlásból éppen hazafelé tartó hölgytől megkérdeztem, hol találok a közelben bankautomatát, aztán a kapott pontos információ birtokában már hamar megtaláltam az OTP fiókját. A pénztárcám kissé felhizlalva indultam tovább és meg sem álltam már egészen a városka határában, a vasúti sorompón túl lévő kis élelmiszerboltig!

Habár reggel, még a sátorban megettem minden kajámat és akkor úgy gondoltam, az elegendő lesz egész délelőttre, a vegyesboltot meglátva arra jutottam, nincs az a megrakott szekér, amire ne lehetne még valamit feltenni, így aztán meglátogattam a boltocskát. Benn kértem két zsemlét a hozzájuk való mennyiségű párizsival, kivettem még a hűtőből egy jéghideg kólát, aztán az egészet befaltam a Coop ABC előtt az egyik kerékpárlakatolásra szolgáló korlátra letelepedve. Csak háromnegyed kilenc felé indultam tovább, de akkor már azzal a szándékkal, hogy a dégi Festetics kastély kapujáig meg sem állok!

Gyorsan magam mögött hagyva Simontornyát újra kiértem a mezők közé, aztán pár perc múlva már a csöppnyi Igaron jártam. Szelíden hullámzó tájon tekertem már ekkor, a jól kiépített országút néhol alacsony dombhátakra futott fel, hogy aztán éppoly lágyan kis völgyekbe ereszkedjen le. Kimondottan tetszett a gurulás a kora délelőtti hűvösben a tükörsima aszfalton, azt pedig külön élveztem, amikor a mellettem eltépő kamionok jól meghúztak a menetszelükkel, ilyenkor simán elvitorláztam akár száz métert is az általuk keltett légörvényben! A falusias jellegű Mezőszilason is lassítás nélkül tekertem át, aztán újabb mezők jöttek az éppen csak dimbes-dombos tájon, csak fél tíz felé fogtam vissza a tempómon, amikor elértem a dégi leágazást.

Dég pecsételőpont az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, viszont a faluközpont eléggé messze esik az országúttól, így aztán a főútról letérve a hullámvasutazó Enyingi utcán betekertem a központba. Úgy gondoltam, a pecsételést majd elintézem a Festetics kastély pénztáránál, ezért nem is nézelődtem komolyabban a faluban potenciális pecsételőhelyeket keresgélve, bár többször is meg kellett állnom, hogy segítséget kérjek, ugyanis egyetlen tábla, vagy iránymutató nyíl sem jelezte az utóbbi időkben gyönyörűen rendbe hozott kastély felé vezető utat. Na mindegy, el nem tévedtem, csak éppen egy kicsit mérgelődtem ezen a kis magyar abszurdon: milliárdokért felújítunk egy szép parkot és kastélyt, aztán az egészet jól eldugjuk a látogatók elől, nehogy véletlenül könnyen és egyszerűen megtalálhassák!

Nagyjából tíz perccel a hivatalos, tízórás nyitás előtt értem el a kastélypark kapuját, aztán kikönyörögtem magamnak a biztonsági őröknél, hogy a már egyébként nyitott kapun belül az egyik árnyas padra letelepedve várhassam meg a nyitást. Pontban tízkor ki is nyitott a pénztár, a jegyem megvéve azonban hiába kértem stemplizést a füzetembe a pénztáros hölgytől, nem talált semmilyen bélyegzőt az asztalfiókban, még egy aprócska TKM (Tájak, Korok, Múzeumok) pecsétet sem! Na mindegy! Csak akad majd valamilyen lehetőség a faluban az igazolásra, most bosszankodás helyett inkább körülnézek a parkban!

A Pollack Mihály által tervezett klasszicista kastély nagyon impozáns, és az utóbbi években szépen ki is tatarozták kívülről, viszont a belső felújítási munkák még tartanak, tehát csak a park felől lehet megcsodálni. Viszont a kastélypark szépen rendben van tartva, érdemes sétálgatni egyet a kanyargós gyalogútjain, bár most az aszályos nyár miatt eléggé kiégett a füve! A kastélyparkban található a Szerpentin-tó is, ezt több környékbeli patakocska vizének felduzzasztásával hozták létre, és kanyargósan terül el a park kis dombocskái között. A tó egy szigetén épült fel a vöröstéglás Hollandi ház, amely tényleg hasonlít a régi németalföldi épületekhez!

Lesétáltam a parkon keresztül a tópartra és kerestem a Hollandi házhoz átvezető hidat, azonban azt is lezárták felújítás miatt és részben el is bontották! Így aztán csak távolról tudtam lefotózni a házikót, amelyet még a kis szigeten álló fák is takartak! Sokáig elbámészkodtam még a kastélyparkban, csak az egyre inkább kimelegedő idő kergetett vissza a portára. Ideje lenne továbbindulni, hiszen az utam nagyobbik fele még előttem áll!

Így aztán háromnegyed tizenegy felé ismét nyeregbe szállva visszatekertem a faluközpontba. Szerencsére az étterembe betérve azonnal pecsételtek a füzetembe a céges stemplivel, habár hivatalosan még az sem volt nyitva. Így aztán az igazolást is letudva már nyugodtan folytathattam az utam, és visszafelé is végigtekertem Dég hosszú főutcáján. Pontban tizenegykor fordultam rá ismét a forgalmas 64-es útra, de most már csak alig másfél kilométert gurulva rajta elértem a Lajoskomárom felé vezető út kiágazását. A balkanyar után pedig végre magam mögött hagyhattam a százas tempóban száguldozó kamionokat és újra a gyakorlatilag forgalommentes mellékutak világában találtam magam!

Rátérve az aszfaltcsíkra hamarosan kiértem az árnyékmentes mezők közé. Éppen a fejem búbjára tűzött a késő délelőtti nap, én pedig éreztem, hogy vissza kell vennem az eddigi tempómból, mert különben szétizzadom magam ezen a forró nyári napon! Kissé visszaváltottam, sőt, a sok apró dombhát miatt még az első váltóval át is tettem a láncot a kisebbik, 39 fogú első lánckerékre! Nézelődve, fényképezni meg-megállva róttam a kilométereket a mellékúton, miközben apró kis falvakon tekertem keresztül. Középbogárd és Lajoskomárom után csak Mezőkomáromban álltam meg egy kocsmahivatalnál, ugyanis éreztem, tovább már nem menne a tekerés a déli forróságban!

Sajnos, nem volt alkoholmentes sörük, még ízesített sem, a ragacsosan édes kólához, Fantához pedig nem volt sok kedvem, így aztán egy félliteres sóherfröccsöt kértem a pultos hölgytől, ami köztudomásúlag egy rész borból és kilenc rész szódából áll. Tulajdonképpen a savanykás bor csak ízt ad ilyenkor az italnak, ennyit még meg mertem reszkírozni ezen a kerékpártúrán! A harmatosan gyöngyöző pohárral aztán letelepedtem a hűvös ivóban az egyik asztalhoz és a kerékpáros atlaszom elővéve kielemeztem a további utamat.

Tulajdonképpen ezen az útszakaszon már párhuzamosan haladtam a Balaton déli partjával, mintegy tizenöt kilométerre a víztől. Mezőkomáromtól továbbindulva jönnek majd a további kis faluk, Nagyberény, Som, Bábonymegyer és Tab után fordulnék csak az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonalát követve a Balaton felé és Földváron érném el azt. De mi lenne, ha már korábban, Somnál a vízpart felé fordulnék, aztán Siófokra érve a tóparti kerékpárúton folytatnám az utam és azon érném el Balatonföldvárt? Nem is rossz ötlet! Sőt, Siófokon a szabadstrandon akár még a vízben is megmártózhatnék! Ezen az ötleten aztán egészen fellelkesedtem. Távolságban nagyjából ugyanannyit mennék Földvárig, mint a dombok között vezető úton, de így legalább a Balaton partján tekerhetnék egyet. Gyerünk hát arra!

A kocsmából kilépve aztán már nem is tudtam másra gondolni, mint hogy alig több mint két óra múlva már a Balatonban fürödhetek! Persze odáig még el is kellett jutni, és a kora délutáni hőségben már egyre nyögvenyelősebben fogytak a még hátralévő kilométerek! A tarlók és elszáradt kukoricások között vezető mellékúton egy deka árnyék, annyi sem volt, csak a délibáb csalóka víztükre remegett a forró aszfaltcsík felett. Megkönnyebbülve értem el Nagyberény után Som határában a 65-ös utat és fordultam rá, pontosabban a mellette futó kitűnő minőségű kerékpárútra a Balaton felé.

Somban még megálltam egy presszónál egy alkoholmentes Heinekenre, aztán nekiveselkedtem a Balatonpartig vezető utolsó tizenöt kilométernek! A dimbes-dombos Somogy errefelé is folytatódott, sőt itt mintha az eddigieknél magasabb hullámokat vetett volna a táj, de most már minden mindegy alapon csak tekertem a pedálokat, mint egy gép, közben még az orromról is csöpögött a verejték. Ságváron csak áttekertem, lelki szemeim előtt már csak a Balaton lebegett, később egy dombtetőn feltűntek előttem a távoli Balaton-felvidék hegyei is, aztán végre elértem Balatonkilitit. Itt véget ért az eddigi kitűnő kerékpárút, és habár több helyen is volt csapnivaló minőségű járda-kerékpárút, inkább az úttesten tekerve értem el a 7-es út csomópontját.

Itt aztán belecseppentem a hétvégi balatoni forgalomba, folyamatosan áramló nyaralók tömegében értem el a partot és álltam meg a siófoki szabadstrand sarkánál. A bicajt letámasztva az egyik öltözőparaván mögött egy pillanat alatt ledobáltam magamról a csatakossá izzadt ruháimat és magamra kapva a fürdőnacim belecsobbantam a vízbe! Szavamra mondom, ez volt a nap fénypontja! Jó negyedórát lazultam a kellemesen hűvös vízben, aztán a partra visszatérve elgondolkodtam a továbbiakon. Lenne még vagy tizenöt kilométerem a balatonföldvári kempingig, időmbe is simán beleférne, hiszen még mindig csak háromnegyed három felé ballagott az idő, na de érdemes egyáltalán továbbindulnom innen?

Gyorsan csekkoltam a mobilomon a vasárnapra várható időjárást, most is azt mutatták az előrejelzések, hogy a Balatontól délre egész napos eső várható, tehát ha folytatom az utam a következő napon Kaposvárig, akkor bizony cafatosra fogok ázni! Mi lenne, ha innen egyből hazaindulnék? Az Elvira szerint óránként indulnak vonatok a siófoki állomásról Budapestre, és lehet rajtuk kerékpárt szállítani! Akkor pedig ez lesz a megoldás! Gyorsan még egyszer megmártóztam a vízben, utána pár perc alatt megszárítkoztam a parton, aztán az útiruhám elővéve a cókmókból magamra kaptam azt a paraván mögött és pár perc alatt eltekertem a vasútállomásra.

Az aluljárón átcígölve a bringát a pénztárban visszaváltottam a még szerdán megvett Kaposvártól Kelenföldig szóló jegyem, aztán megvásároltam Siófoktól a hazaútra. Még kaptam is vissza pár száz forintot! A pénztáros hölgy kedvesen pecsételt is a füzetembe, amikor megkértem rá. Innen folytatom hát legközelebb a túrámat! A szomszédos büfében vettem még a hűtőből egy jéghideg kólát és két szintén féllityis ásványvizet, aztán uccu, visszacipeltem a bringát az aluljárón keresztül a peronra. Most már nem volt más dolgom, mint megvárni a rekkenő délutáni hőségben a vonatom, de ez sem volt egyszerű a tömegben!

Mint kiderült, nagyjából félórás késéssel jártak a déli parton a vonatok, és habár már fél négyre járt az idő, még a 15:03-as vonat sem ment még el, arra várt a peronon a sokaság! Aztán pár perc múlva megjött az Intercity, de ugye nem arra szólt a kerékpáros helyjegyem, tehát tovább dekkoltam a peronon, miközben a tömeg megrohamozta a vonatot. Nem baj, így legalább kiürültek a padok és le tudtam ülni az egyikre!

Ki kellett várnom, hogy szintén félóra késéssel megjöjjön a Balaton IC, közben persze ismét egyre gyarapodott a tömeg a peronon, de én a vonatra várakozva megnéztem a vonatösszeállítások honlapján, hol lesz majd a kerékpárszállító kocsi, és megfelelően helyezkedve az elsők között voltam a felszállásnál. Ebben a kocsiszakaszban viszont nem volt légkondicionálás, szóval mi, ott utazók a saját izzadtságunkban párolódtunk Kelenföldig! Még szerencse, hogy a hátizsákomban ott lapult a másfél liternyi gyöngyözően hideg kóla és ásványvíz, ezeket aztán a többiek irigy tekintetétől kísérve meg is ittam Budapestig!

Leszállva a vonatról már nem volt más dolgom, mint feltekerni Kelenföldről a házunkhoz a Tétényi-fennsíkra, ezt kicsit nyögvenyelősen, de azért abszolváltam a forgalmas Balatoni műúton, végül a kerékpárt lemálházva hat után pár perccel tettem el azt a kerékpártárolóba. Hazaértem.