Bíztam abban, hogy éjszaka le fog kicsit hűlni a levegő, de megállt a sátorban a forróság, pedig a külső ponyva cipzárját be sem húztam, szabadon szellőzhetett a belső légtér a szúnyoghálós oldalán keresztül. Bele sem bújtam a hálózsákomba, csak úgy végigfeküdtem rajta egy szál alsónadrágban, de így is sokat forgolódtam és minden apró neszre felriadtam. Tisztán hallottam azt is, hogy éjfél felé egy vaddisznó látogatott meg, morgása és röfögése a sátor mellett lefektetett kerékpár felől jött, de aztán ez a nesz is elenyészett az éjszakában és magányosan izzadtam tovább a hálózsákomon.

Hajnalra sem lett sokkal hűvösebb, pedig 400 méter felett sátoroztam a Mecsek erdeiben a Pap-réten, ott pedig az alapvető időjárási ökölszabályok miatt akár 2-3 Celsius fokkal is alacsonyabbnak kellett volna lennie a hőmérsékletnek, mint a hegyek lábánál. Végül fél négy felé untam meg a forgolódást és kezdtem el készülődni. Jobb is, ha minél korábban indulok, így messzebb juthatok, mire kitör majd délelőtt a hőségriadós kánikula!

Megreggeliztem a még előző nap Szászváron vásárolt holmik maradékából, ledörgöltem a szőrt a képemről a kis elemes borotvámmal, végül szappan, pár deci ivóvíz és egy fürdőszivacs segítségével tartottam egy tetőtől talpig mosakodást. Összepakoltam mindent a kerékpáros táskába és a hátizsákomba, aztán kidobálva azokat a sátorból lebontottam azt is és az egész cókmókot felmálháztam a bringára.

Öt után pár perccel, még napkelte előtt kapcsoltam be a turista GPS-em és indítottam a mobilomon a Stravát, majd kitoltam a még félhomályos erdei rétről a kerékpárt a keskeny erdőgazdasági aszfaltútra. Nem gondoltam, hogy ebben a hajnali órában bárkivel is összeakadnék az úton, de azért a rend kedvéért felpattintottam a kormányra az akkus első világítást, meg a hátizsákom hálós zsebébe beraktam a bekapcsolt piros hátsó fényt. Rend a lelke mindennek!

Előző nap kapaszkodtam fel a Mecsek csúcsai közé, most már nem volt számottevő emelkedő előttem, inkább csak hullámvasutazott az egészen jó minőségű út az erdőben a tetők között. Bár a készülődés során eléggé leizzadtam a párás kora reggeli levegőben, elindulás után a menetszél néhány perc alatt megszárította a pólóm, majd húsz perces könnyű tekerés végén értem el a Pusztabányai kulcsosház tisztását. Elgurultam a ház előtt, aztán már gyorsan megérkeztem a kisújbányai elágazáshoz. Itt nekem jobbra kellett térnem, Pécsvárad felé, aztán egy komolyabb kaptató után végül lejtőbe fordult az út, én pedig megkezdtem a hegyekből való hosszú ereszkedést.

Kényelmes lejtéssel kanyargott az erdei út a fák között, ekkor már átvilágított a kelő nap a lombok között és szeszélyes fraktálokat vetített a fénye a keskeny aszfaltcsíkra. Alaposan kiélvezve a folyamatos ereszkedés minden másodpercét érkeztem meg Pécsvárad fölé. Azt már otthon is láttam a kedvenc kerékpáros útvonaltervezőm szintmetszetén, hogy nem piskóta ereszkedés vár majd itt rám, de a valóságos meredeksége még engem is meglepett! A fékeket erőteljesen markolva nem is engedtem, hogy a bringa felgyorsulhasson a lejtőn, tartottam ugyanis attól, hogy nem tudnék idejében lassítani a hirtelen felbukkanó kanyarok előtt.

Egyre meredekebb lejtőn értem ki az erdőből, itt szerintem az út meredekségen elérhette helyenként a 15-20%-ot is, minden erőmmel húzni kellett a fékkarokat, hogy ne gyorsulhasson fel a bicaj. Hirtelen átfutott az agyamon, mi lenne, ha elszakadna valamelyik fékbowden, végül arra jutottam, hogy akkor járnék talán a legjobban, ha egyszerűen megcéloznám valamelyik útszéli füves árkot, mivel még azzal a bukfenccel is jobban járnék, mintha egyre sebesebben rohannék neki valaminek.

A házak közé érkezve sem csökkent a lejtés meredeksége, készítettem ezen a szakaszon pár képet csak úgy a bicaj nyergéből le sem szállva. Hát, eléggé furcsa a fotókon az, ahogy a háztetők felett széles kitekintés nyílik a hegyek lábainál elterülő dimbes-dombos síkságra! Ezután már csak a Pécsváradi vár előtti parkolóban álltam meg és letámasztva a bringát rövid felderítő útra indultam.

Habár várnak hívjuk, de sohasem volt az, csupán egy, még István király által alapított monostort vettek körül fallal az eltelt évszázadok folyamán. A szerzetesek a mohácsi csatavesztés után menekültek el, a falakat pedig megrongálták, hogy a törökök ne használhassák azt erődítményként, nem is foglalkoztak az oszmánok komolyabban az itteni építményekkel. Aztán 1686-ban a törökök innen is kivonultak, de a bencés szerzetesek már soha nem tértek vissza az itteni, eléggé leromlott állapotú monostorukba. Az évszázadok alatt romossá vált épületek egy részét lebontották, maradékukat renoválva pedig a környező birtok intézősége települt a falak közé. A II. Világháború után az erdészet központja lett idehelyezve, a szálloda 1988-ben nyílt meg az öreg monostorban.

Fél hét felé még a kutya sem járt errefelé, besétáltam a nyitott kapun a falak közé és gyorsan körülnéztem odabenn is. Nem szerettem volna sok időt elvesztegetni itt, tartottam attól, hogy ezen a napon még korábban fog beütni a hőségriadós kánikula, mint az előző napokban, ezért néhány perc múlva visszaültem a nyeregbe, és legurultam a szinte gatyafékes lejtőn a városka központjába. Bevásároltam a jól felszerelt Coop szupermarketben, aztán leültem egy árnyas padra, megeszegettem a nasinak vásárolt két túrós táskát és utánuk küldtem fél lityi jéghideg kólát is. Egy darabig még elüldögéltem a Pécsváradi-patak kikövezett medrének partján futó sétányon, aztán rájöttem, hogy minél később indulok, annál melegebb lesz, így aztán ismét nyeregbe cihelődtem, de már elkéstem!

Még csak negyed nyolc felé járt az idő, de már kitört a rettenetes kánikula. Hétfőn csak késő délelőtt éreztem meg ezt a pokoli hőséget, tegnap már kilenc óra felé beköszöntött, de ezen a szerdai napon még gyorsabban megérkezett! Visszavettem hát a tempón, amikor rátértem az országútra és elindultam kifelé Pécsváradról. Tulajdonképpen a 6-os főút egy régi nyomvonalán tekertem most, ez még útba ejtett minden települést, később ezzel párhuzamosan épült ki a mostani főút, aztán még később az autópálya is. Kialakult hát a forgalmi rend: az autópálya viszi a tranzitfogalmat, a főúton már csak az jár, aki nem akar autópálya-matricát venni, a régi utat pedig csak a települések közötti forgalom használja.

Talán kilométernyit egy viszonylag új, az országúttal párhuzamos kerékpárúton tehettem meg, aztán ez gyorsan véget ért és rá kellett térnem a kisforgalmú, de eléggé kopott útra. Persze a Somogyban és a Völgységben alaposan megismert dombok itt is kitartottak, most a Mecseknek a Mecsekalja felé lefutó gerincéleire kellett felkapaszkodnom, hogy aztán legurulhassak a másik oldalukon. Az elsőre még felküzdöttem magam a pedálokat tekerve, de aztán energiatakarékos módon tolásra váltottam a következő domboknál, így araszoltam előre a még távoli Pécs felé.

A kicsiny Hird falun egyszerűen átgurultam, aztán utána nem sokkal elértem az öreg országút végét, ahol az beletorkollott a mostani 6-os főútba. A kerékpáros útvonaltervezőm szerint és a valóságban kihelyezett táblák szerint sem volt tilos rajta a kerékpározás, de azért eléggé nagy volt a forgalom. Ráadásul kapaszkodással kezdte, nem túl meredeken, de azért kitartóan, mintegy másfél kilométeren 60 métert kellett felfelé tekernem, tehát nagyjából 4%-os meredekséggel. Azért csak felértem a dombtetőre és végre magasabb fokozatba kapcsolhattam a sebességváltókat.

Bár hatalmas volt a forgalom az úton, de az autósok, kamionosok maximálisan tekintetbe vették a kerékpáros mivoltomat és széles ívekben kerülgettek ki, de ezt a kétszer kétsávos úton könnyen meg is tehették. Én is próbáltam tempósan haladni az enyhe lejtőn, később a sík terepen, így aztán háromnegyed kilenc felé elérve Pécs határát megálltam egy pihenőre a MOL benzinkútnál. A légkondicionált eladótérbe belépve éreztem, innen nagyon nehéz lesz majd továbbindulnom!

Mindenesetre vettem a pultnál egy gyöngyözően hideg kólát, aztán amikor előadtam a kérésem, hogy kéne egy bélyegzés az Országos Kerékpáros Körtúra igazoló füzetébe is, a benzinkutas kis kezitcsókolom szó nélkül beleütötte a céges stemplit a pécsi kocka helyett a vékényibe, ugyanis előző nap Vékényben a húsbolt eladója a pécsi rubrikába nyomta a stemplijét. Darabszámra megvan minden bélyegzés, akkor meg nagy baj nem lehet, ha majd a körtúra befejezése után megigénylem a teljesítéséért járó jelvényt a kerékpáros szövetségben!

Az egyik asztalnál üldögélve elővettem a kerékpáros atlaszom is, megnéztem benne, mennyit haladtam eddig és mi vár rám a következőkben. Hát, eléggé lelombozó volt végignézni, hogyan tekereg a faluk között vezető 5611-es út Mohács felé, márpedig a kacskaringózás újabb kaptatókat jelent majd az országjáró kerékpáros tapasztalataim szerint. Feltűnt viszont az ezzel az úttal párhuzamos 57-es főút, amely olyan egyenesen vezetett legközelebbi uticélom, Mohács felé, mint a lénia! Gyorsan csekkoltam az útvonalmetszetét a kerékpáros útvonaltervezőmön, nem voltak túl meredek emelkedők és lejtők sem rajta, meg a kerékpározás sem tilos azon az országúton. Kicsit megalkuvó módon döntöttem hát: gyerünk arra az ajánlott útvonal helyett!

Végül csak kilenc után pár perccel vettem erőt a lustaságomon és indultam tovább az utamon. A klimatizált boltból kilépve azonnal orrba gyűrt az agyforraló hőség, és csupán abban bízhattam, hogy a menetszél kicsit majd hűteni fog tekerés közben. A benzinkút után fordultam rá a 6-os főútról a szintén forgalmas 578-as összekötő útra, aztán egy körforgalomnál elértem az 57-es utat. Lendületből ráfordultam a körforgalomban, aztán éreztem, meg kell állni egy pihenőre, mert már nem bírom tovább!

Egy földút torkolatánál telepedtem le a főutat kísérő erdősáv árnyékába Kozármisleny határában és megnéztem a kerékpár computeren, mennyit jöttem a benzinkút óta. Én magam is meglepődtem, amikor láttam, alig öt kilométernyit tekertem csupán! Ez így nem fog menni sokáig! Még csak alig múlt negyed tíz és ha már most sem bírom a pedálozást a hőségben, akkor mi lesz majd később? Még otthon, készülődés közben végiggondoltam, hogy az öt napra tervezett kerékpáros túrámon az egyetlen észszerű kiszállási pont Pécsen lesz a harmadik napon, hiszen ez az utolsó olyan hely a kaposvári befejezés előtt, ahonnan átszállás nélkül hazajuthatok vonattal.

Megnéztem a mobilomon, milyen időjárást jósolnak erre a napra Mohácsra: már most 34 fok volt ott a hőmérséklet, ami kora délutánra elérheti akár a 39-40 fokot is, ráadásul hasonló volt az előrejelzés a hét többi napjára. Nehéz szívvel hoztam meg a döntést, hogy abbahagyom itt a kerékpártúrát, de nem volt más választásom! Tudtam, hogy már előző nap is nyögvenyelős volt a Völgységen átvezető útszakasz, amikor kora délután már az aszfalt is sugározta a forróságot, hát, ez várna rám ezen a napon is. Gyerünk inkább vissza Pécsre!

Az útvonaltervezőn láttam, hogy nem érdemes már visszamenni a benzinkúthoz, jobban járok, ha az itteni körforgalomban az ellenkező irányban indulok el az 57-es úton, aztán a Köztemetőnél rátérve az 58-as útra egyből betekerek rajta a belvárosba a vasútállomásra. Végül egy hosszabb szieszta után nekiindultam ennek a maradék kilenc kilométernek, de az egyre fokozódó hőség miatt félúton itt is meg kellett állnom egy komolyabb pihenőre! Végül az 58-as úton a belváros felé tekerve megcsodáltam a még távoli székesegyház tornyait és a Dzsámi kupolájának látványát, majd átcígölve a bringát a vasúti vágányok feletti gyalogos felüljárón negyed tizenkettő felé álltam meg az állomásépület előtt az Indóház téren.

Volt még öt percem a 11:19-es Mecsek IC indulásáig, de már nem volt kedvem rástartolni. Kényelmesen megvettem a jegyeket a pénztárban, aztán kitelepültem az állomásépület vágányok felőli oldalán az egyik árnyas padra és a még Pécsváradon vásárolt dolgokból komótosan megebédeltem. Volt még két teljes órám a 13:19-es IC indulásáig, ezt aztán a széljárta peronon dekkoltam végig, csak a vonat indulása előtt negyedórával szálltam fel a légkondicionálatlan Bybdtee típusú vezérlő + kerékpárszállító kocsiba, ahová a helyjegyem szólt. Benn persze megült a forróság, de mi páran, kerékpárosok minden ablakot lehúztunk, így lett egy kis kereszthuzat, amely aztán lehűtötte a kocsi belsejét.

Tulajdonképpen itt véget is ért a kerékpáros túrám, de aki kíváncsi rá, miért érkeztünk fel Kelenföldre több mint másfél órás késéssel, az olvassa még el a következőket is!

Tehát pontosan indultunk a vonattal, de aztán Pécset elhagyva és Mecsekalja-Cserkút állomáson megállva az ottani állomásfőnök tájékoztatta a mozdonyvezetőt, hogy a Szentlőrincig vezető szakaszon nem működnek a biztosítóberendezések, tehát ennek megfelelően kell, hogy közlekedjen. Mivel a kerékpárszállításra kijelölt rész a vonat vezérlőkocsijában volt és Kelenföld felé tolta a vonatot a V43-es mozdony, minden szót pontosan hallottunk.

Tehát csak lassacskán megyegettünk Szentlőrincig, minden vasúti átjáró előtt gyalogostempóra lassítva és cefetül dudálva. Ezzel összejött vagy negyedórás késés, viszont itt újabb probléma adódott. Mint kiderült, nem voltak nyithatóak a kocsink ajtajai, így hát itt is eléggé sok időt elvesztegettünk, mire valamilyen panelcserével (?) megoldódtak a gondok és továbbindulhattunk. Legalább is továbbindulhattunk volna, de az egyvágányú vasútvonalon meg kellett várnunk, hogy bejöjjön az állomásra a szembejövő vonat. Párolódtunk hát a hőségben még egy darabig Szentlőrincen.

Egészen Dombóvárig eljutottunk gond nélkül, ott azonban ismét leragadtunk egy időre. Persze utascsere után azonnal indultunk tovább, de az állomás kijárati váltóin hirtelen befékezett a vonat és megállt, mint a szög, ráadásul úgy, mint egy palackban a dugó, akadályozva minden érkező és induló vonatot. Rohanva jött az állomásról a személyzet, mi történt? Meghúzta valaki a vészféket? De nem, most megint a vonattal volt valami baj! Végül a vezető hátrament a mozdonyhoz, hátha ott van a bibi. De ott sem volt semmi probléma, aztán kiderült, valami főbiztosító oldott le! Visszanyomták, továbbindultunk.

Gond nélkül jutottunk el Sárbogárdig, a következő menetrend szerinti megállóig. Indulásnál dettó ugyanaz történt, mint Dombóváron, hirtelen befékezve leragadtunk a váltókon. A mozdonyvezető már rutinosan nyomta vissza a biztosítót, de elindulva az ismét leoldott. Aztán pár méteren belül még egyszer. Ekkor már rájött a masiniszta (meg már én is sejtettem), hogy indulásnál van mindig a probléma, amikor nagy árammal elindítja a mozdony az egész szerelvényt. Na, ezután olyan lassan indultunk el, mint a csiga és csodák csodája: fennmaradt a biztosító! Úgy látszik, ebben a rettenetes hőségben az is túlmelegedett és így már kisebb áram mellett is kikapcsolt.

Innentől kezdve olyan óvatosan indította el a mozdonyvezető a vonatot, meg olyan lassan gyorsított a fékezések után, mintha végtelen időnk lenne arra, hogy Budapestre érjünk! Hát így jött össze a másfél órás késés, persze már tömeg állt Kelenföldön a peronon, akik a felszállásra vártak, hiszen valamiért menetrend szerint innen kellett a vonatnak visszaindulnia Pécsre, nem pedig a Keletiből. Alig tudtunk leszállni, úgy megrohamozták az utasok a kocsikat! De azért csak lekeveredtünk valahogy és persze itt is fejbe vert a délutáni forróság! Nekem pedig ebben a vörös hőségriadóban kellene még hazatekernem a Tétényi-fennsík tetejére! Hát nyomja a pedálokat ebben a kánikulában az, akinek két édesanya van!

A viszonylag hűvös aluljáróban letelepedtem egy padra és felhívtam a fiam, jöjjön értem a családi Astrával! Még nem volt otthon, de megígérte, amint hazaér, már jön is. Több mint fél órát vártam rá, de megérte. Végül negyed hét felé érkeztünk haza, eltettem a bringát a kerékpártárolóba, aztán közösen felcígöltük a holmim a lift nélküli harmadik emeletre.

Folytatás talán kmajd akkor, ha ez rettenetes nyári hőség már elmúlik, valószínűleg szeptemberben! Azon pedig csak itthon gondolkodtam el a poszt írásakor, hogy ha visszatérek Pécsre, akkor célszerű lenne az első túranapot egy kis városnézéssel indítani.