A korai lefekvés után korán ébredtem a toponári Deseda Panzió és Kemping füves kertjében felvert sátramban, végül fél négy felé arra gondoltam, hogy a hálózsákomban való forgolódás helyett akár el is kezdhetnék készülődni, ha tényleg el szeretném kerülni azt, hogy a legnagyobb kora délutáni hőségben is tekernem kelljen a pedálokat! Ezért aztán leradíroztam a szőrt a képes felemről a kis elemes borotvámmal, majd még félig a hálózsákban fekve meg is reggeliztem. Csendesen összekészülődtem, elpakoltam a holmikat a kerékpáros táskába és a hátizsákomba, végül háromnegyed öt után bújtam ki a sátramból és lebontottam azt is. Öt után pár perccel állt menetkészen a bringa, de ekkor már nem is vesztegettem sokat az időt, indítottam a turista GPS-em és a mobilon a Stravát, végül nyeregbe pattanva kigurultam a panzió hatalmas, ligetes, füves kertjéből.

Betekerhettem volna Kaposvárra a 6505-ös úton is – ezen tettem meg az előző napi utam a Balaton partjáról indulva –, de még otthon a készülődés közben kiszúrtam a kerékpáros útvonaltervezőmön, hogy akár kerékpárúton is bejuthatok a közeli városba. Így aztán a panzió kapujánál nem balra, az országút felé, hanem jobbra indultam el, aztán a Deseda-tó kis völgyébe legurulva ráálltam az ott kezdődő kerékpárútra.

Éppen napkeltekor indultam, a még csak a látóhatáron lógó napkorong vöröses fénye már beragyogta a tájat, árnyékom langaléta óriásként követett, ahogy a kitűnő minőségű kerékpárút aszfaltján suhantam. Kellemesen hűvös volt az idő is, abban viszont csak reménykedhettem, hogy minél később fog csak kitörni a hőségriadós nyári kánikula! Fél hat után már Kaposvár határában jártam a sportközpontnál, az enyhe lejtőn elgurultam a Sportcsarnok és a Kaposvár Aréna hatalmas parkolója mellett, aztán a Szent Imre utcán és a folytatásán, a Dózsa György utcán lezúdultam a gyenge lejtőn egészen a vasútállomásig.

Hat előtt pár perccel szálltam le a nyeregből az állomás előtt, betoltam a bringát a váróterembe, aztán kértem a pénztárban egy pecsétet az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzetének kaposvári kockájába. A pénztáros hölgy kedvesen bele is nyomta a füzetbe az állomás szögletes bélyegzőjét, még mosolyogva érdeklődött arról is, hogy merre indulok majd tovább? Mivel rajtam kívül egy teremtett lélek sem járt akkor arrafelé, pár percig el is beszélgettünk, aztán indultam csak tovább az utamra.

Megbámultam az állomásépület mellett két síndarabon álldogáló öreg 376-os gőzmozdonyt, aztán áttoltam a kerékpárt a széles Budai Nagy Antal út zebráján a túloldali Sparhoz. Kissé megütközve olvastam a bejárati ajtaján, hogy csak jó húsz perc múlva, fél hétkor fog nyitni, azt viszont már nem akartam kivárni, hiszen minél többet szerettem volna letekerni a kora reggeli hűvösben. Enni- és innivalóm volt még elég, kibírja akár Dombóvárig is, majd ott bevásárolok magamnak! Így már csak a Csiky Gergely színház épületét néztem meg, ahogy végigtoltam a bringát a park gyalogútjain, aztán újra felkaptam a kerékpárra.

A kerékpáros térképem szerint Kaposvárt elhagyhattam kelet felé a Fő utcán, illetve a 610-es úton is, én ez utóbbira tettem le a voksom, mivel gyorsabbnak gondoltam rajta a menetet, ezért aztán visszakapaszkodtam az Anna utcán a dombra, végül a kétszer kétsávos utat elérve lendületből rá is fordultam. Csak a jobbkanyar után vettem észre, hogy ki van téve a „Mercedes embléma”, vagyis a három részre osztott behajtani tilos tábla, amely tiltotta ezen az úton egyebek mellett a kerékpározást is! Mivel erre öntudatos dudálással az autósok is figyelmeztettek, egy újabb jobbkanyarral le is fordultam a főútról az első adódó alkalommal. Ez a kerékpározási tilalom eléggé meglepett, hiszen most első alkalommal vettem észre, hogy kedvenc kerékpáros útvonaltervezőm tévedett, mivel szerinte itt nem tilos a bringázás!

Szegény embert persze az ág is húzza, egyirányú utcák labirintusába érkeztem a családi házak közötti keskeny utcákon, azon az úton nem mehettem vissza, amelyen idefelé jöttem, így aztán úgy belebonyolódtam a kanyarokba, mint közmondásos majom a házicérnába. Szerencsére megleltem a Virág utcát, amelyen visszagurulhattam a Fő utcáig, ezen indultam hát el kifelé Kaposvárról, itt nem tiltotta tábla a kerékpározást. A Fő utcán, illetve a folytatásán, a Pécsi úton értem el a Kaposvárral már összenőtt Kaposszentjakabot, itt az út szinte nekiszaladt az erdős Várdombnak. Nem lett volna nagy kitérő, de nem néztem meg a hegyen álló bencés kolostor romjait, inkább tekertem tovább a hegy lábai mellett.

Az út kanyarogva követte a tőle kicsit távolabb futó Kapos-patakot, aztán egyszer csak elfogyott alólam az aszfalt, ahogy beletorkollott a Pécs felől érkező, jóval forgalmasabb 66-os útba. Erre rátérve tekertem vagy 6-800 métert, hogy elérjem a Dombóvár felé vezető 61-es utat. Kicsit tartottam attól, hogy ezen a szakaszán is tiltva lesz a bringázás, de itt már nem voltak kitéve a behajtani tilos táblák, azonban a forgalom is eléggé nagy volt a kora reggeli időpont ellenére. Kicsit felpörgetve a tempót fordultam rá a körforgalomban a főútra, de aztán az órámra pillantva konstatáltam, hogy nem kell sietnem! Még csak hét óra volt, de már túltettem magam Kaposváron, tekerek már vagy két órája, épp itt az ideje egy hosszabb pihenőnek!

Végül Taszár bejáróútja után álltam meg, majd a bringát letámasztva letelepedtem a frissen kaszált árokpartra és a mellettem elhúzó autókaravánokat nézegettem. Eléggé nagy volt a forgalom a 61-es úton, de széles és még a szélén is kitűnő volt az aszfaltozása, ezért úgy lehetett haladni rajta kerékpárral, hogy nem zavartam a mellettem százas tempóban elhúzó autóforgalmat. Ettől függetlenül nem egy hobbikerékpárosoknak való terep ez, engem is csak a több mint negyven éves budapesti kerékpározás edzett meg annyira, hogy megszoktam már a mellettem 60-80 centiméterre elsuhanó autóforgalmat.

Jó negyedórát elüldögéltem az árokparton, ittam egy keveset, meg csak úgy nasinak elrágcsáltam vagy félzacskónyi Auchan gazdaságos sós csipszet, végül negyed nyolc után indultam csak tovább. Nagyon termelékenyen lehetett haladni a főúton, valami gyenge nyugati légáramlat is tolt előre, a mellettem elszáguldó kamionok is rendszeresen meghúztak a menetszelükkel, szóval gyorsan nőtt a megtett kilométerek száma a kerékpár computer kijelzőjén. Ennek a menetnek viszont vége szakadt Mosdós határában, ahol rá kellett térnem az út melletti kerékpárútra. Sajnos, ennek a minősége rosszabb volt, mint a főút aszfaltozása, viszont kénytelen voltam ráfordulni, ugyanis innen tiltották az úttesten való kerékpározást!

Ennek a kerékpárútnak aztán voltak jobb, rosszabb és még rosszabb szakaszai is, de azért lehetett rajta haladni. Végül Nagyberkiben untam meg a zötykölődést és álltam meg egy pihenőre a már nyitva lévő Pityóka vendéglőnél. Kértem benn egy alkoholmentes Sopronit, aztán elüldögéltem az egyre fogyatkozó társaságában pár percet az egyik asztalnál. A kerékpáros térképemen ellenőriztem a megtett távot: örömmel láttam, hogy már feleúton járhatok Dombóvár felé. Csak negyed kilenc felé indultam tovább.

Sűrűn jöttek a kisebb falvak: Szabadin, Csomán, Attalán és Kapospulán áttekerve kilenc előtt pár perccel értem el Dombóvár határát és már előre eldöntöttem, itt sem csapok komolyabb városnézést, csak egy bevásárlásra állok majd meg valahol. Amúgy is elkerülte az utam a belvárost, a 61-esről letérve és egy lakótelepen átvágva végül egy nagyobbacska Coop ABC előtt fékeztem le és pányváztam ki a bringát a bolt előtti kerékpártárolóhoz. Benn aztán megvettem minden szükséges dolgot, végül még pár péksütit és egy jéghideg fél literes kólát is a kosaramba tettem.

A bolttal szomszédos kis árnyas parkban küldtem gallér mögé a tízórainak vásárolt nasit, aztán nem is szüttyögtem már sokáig, ugyanis még az árnyékban is egyre jobban éreztem, hogy kezd kitörni a kánikula. Jó hír volt viszont az, hogy terv szerint haladva már 39 kilométert mutatott a kis bringacomputerem napi számlálója. Ez azt jelentette, hogy a napi táv majdnem felét már magam mögött hagytam, és a legforróbb déli órákra kicsit már lazíthatok és átválthatok a kevés tekerés, sok pihenés ütemtervre!

Továbbindulva megálltam még a Kapos hídján pár fénykép kedvéért, aztán néhány kilométerrel arrébb egy nagyobb halastó késztetett fékezésre, melynek a partján futott egy darabig a kisforgalmú mellékút, ugyanis ezen a szakaszon már magam mögött hagytam a forgalmas főutakat. Egy árnyas fakereszt tövében rápihentem a Mágocsra felvezető kaptatókra, aztán két nagy lépcsőben – némi tolással fűszerezve a dolgokat – fel is kapaszkodtam a dombtetőn fekvő településre. Kicsit megültem az árnyas árokparton a kaptató tetején, megbámultam a környező dimbes-dombos tájra nyíló szűk kilátást, aztán továbbtekertem a lakott terület végén, az útelágazásban álló Mágocs felirat nagy fehér betűiig.

Már korábban kiszúrtam a Google Utcakép fotóin, hogy innen fogom először megpillantani a távolban a Mecsek vonulatát, hát így is lett! Leparkoltam a kerékpárt a szöveg betűi előtt és elkészítettem a kötelező fotókat, amelyeken együtt látszik a szöveg, a bringa és a távoli hegyek. Messze voltam még a csúcsoktól, légvonalban volt vagy húsz kilométer a táv, országúton pedig talán még ennek a duplája is, de jó volt már látni az aznapi úticélomat! Kicsit elbámészkodtam itt is, alaposan megnéztem a párás távolban felderengő hegyeket, aztán a tűző napsütés elöl ismét a nyeregbe menekültem, hogy legalább a lejtőn való suhanás menetszele hűtsön egy kicsit.

Persze a dombok még nem értek véget, sőt, itt érkeztem csak meg igazán a Völgység dombjai közé és újra megkezdődtek az előző nap a somogyi tájakon már megismert rövid, de szivatós kaptatók. Na, itt aztán végképp visszavettem a tempómon, a negyedórás tekeréseket követően hosszan sziesztáztam az árnyékos helyeken. Tizenegy óra után beköszöntött a hőségriadós forróság, ez elől pedig csak az árnyékba húzódás volt az egyetlen védelem. Forró volt a levegő, forró volt a déli szél is, amely a reggeli hűvös, nyugati légáramlatot váltotta, de az aszfalt is sugározta a forróságot, délibáb lebegett ezen a napon is a hőségtől kátrányt izzadó útburkolat felett.

Gyakori megállásokkal, a rövid, de meredek emelkedőkön tolásokkal araszoltam át a Völgységen az erőteljesen hullámvasutazó mellékutakon. Bikalon hosszabban is megpihentem az árnyékban a kastélypark kerítésének lábazatán üldögélve és kihagytam a kastélyszállót, valamint a díszletként épített középkori óvárost, meg a reneszánsz palotát is. Talán egyszer majd meglátogatom azokat is, de most inkább nem… Itt gondolkodtam el először azon, hogy ha a hőség miatt egyre jobban meg kell húznom az otthon előzetesen meglátogatásra összeírt dolgok listáját, akkor van-e egyáltalán értelme ennek a kerékpártúrának? Számomra az Országos Kerékpáros Körtúra teljesítésén túl pont olyan fontos hazám jobb megismerése is, ez pedig most a hőségriadó miatt alapos csorbát fog szenvedni! Ezen rágódva ültem fel ismét a nyeregbe és indultam tovább.

Egyházaskozáron csak áttekertem, inkább utána álltam meg egy pihenőre az út mellett húzódó erdő fáinak árnyékában, aztán a kis Tófűn is csak átgurultam. A falu után fékeztem le az utolsó völgységi dombtetőn egy rövid pihenőre, amikor megpillantottam az úttól nyugatra egy jól kifejlett zivatarfelhőt. Pár pillanatig figyeltem, hogy lássam, merre mozdul, és úgy vettem észre, mintha felém közeledne! Még soha nem reménykedtem abban, hogy hátha egyszer sikerül jól eláznom, de most ebben a hőségben elmondtam egy rövid fohászt, hogy küldje már erre a felhőt az, aki illetékes az ilyen ügyekben! Végül felkaptam a bringára és legurultam vele a Völgységi-patak széles völgyében fekvő Szászvárra.

Ekkor már fél háromra járt az idő, és ha nem is kezdett el esni, de kellemesen befelhősödött az idő és ez egy picit mintha visszavett volna a hőség tombolásából. Megálltam a település központjában, a Május 1. téren és bevásároltam a kicsi, de jól felszerelt Tom Market vegyesboltban. Megvettem a vacsorára és reggelire valót, feltöltöttem a vízkészletemet is. A hőségben nagyon kevés dolgot vagyok képes leküldeni a torokomon, de a friss párizsi ezek közé tartozik, így végül még vettem 15 dekát egy jobbfajta parizerből is, ezt pedig megeszegettem csak úgy magában a terecske kis parkjában egy padra letelepedve. Végül utána küldtem egy jéghideg kólát is, nehogy unatkozzon a gyomromban egymagában.

Most, hogy jóllaktam, végiggondoltam a lehetőségeim. Megnézhetném az itteni várat is, de ehhez már nem fűlött a fogam a forró nap vége felé járva, meg tovább is indulhatnék, ez a lehetőség már inkább elnyerte a tetszésem. Innen mintegy három kilométeres út a kicsiny Vékény, itt írta elő számomra a pecsételést a kerékpáros körtúra igazolófüzete, viszont az előttem ott járt bringások azt írták a körtúra facebook csoportjában, hogy egyedül a húsboltban nyomják be szívesen a füzetünkbe a céges bélyegzőt, az viszont csak délután ötig tart nyitva. Az órámra pillantottam: három múlt pár perccel. Ötig még gyalog is odaérnék, de akár indulhatnék is!

Itt, Szászváron utat is váltottam, Mágocstól a 6534-esen jöttem egészen idáig, de innen már a 6541-esen kapaszkodok majd fel a Mecsekbe, hogy aztán Zobákpuszta felett keressek magamnak sátorozóhelyet éjszakára. A települést elhagyva teljesen sík terepen tekertem át Vékénybe, ahol aztán némi keresgélés után a helyiektől kapott információ alapján meg is lett a boltocska. Úgy nézett ki, itt helyben feldolgozott húsokat és húskészítményeket árusítanak és mivel nem szeretek vásárlás nélkül semmilyen boltban pecsételést kérni, itt is vettem egy darab eléggé fűszeresnek tűnő szalámit, hogy azzal is kicsit változatosabbá tehessem a kosztomat.

Az eladó hölgy szó nélkül átvette tőlem a füzetet, aztán az irodában nyomott bele egy pecsétet, de nem a vékényi pecsételésnek fenntartott kockába, hanem a következőbe, a pécsibe! Na mindegy, ajándék lónak ne nézegessük a fogát, pláne, ha szívesen adják, elfér a vékényi pecsét a pécsinek fenntartott helyen is, legfeljebb Pécsen a vékényi kockába kérek majd bélyegzést! Darabra meglesz a stemplik száma, és ez a lényeg!

Az országútra kifordulva éreztem, hogy tovább enyhült a hőség. Ekkor már háromnegyed négy felé ballagott az idő, ráadásul az égbolt továbbra is felhős maradt, úgy látszik hát, bevált a számításom: a forró déli órák után már hűvösebb levegőben kezdhetem meg a Mecsekbe felvezető kapaszkodást! Az út alig érzékelhetően, de emelkedni kezdett a falu után, aztán már jóval meredekebben, de viszonylag könnyedén tekerve vágtam át a kicsi Kárászon és sorjáztam végig Magyaregregy hosszú házsorai között.

A Völgységi-patak völgyében kanyargott alattam a kisforgalmú, de nagyon jó minőségű aszfaltcsík, szinte élmény volt rajta a tekerés. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy talán ez az út az, amolyik a legenyhébb kaptatóval mássza meg a Mecsek hegyeit, ezt már tudtam az előzetesen még otthon elkészített útvonal szintmetszetről is. A meredekség persze fokozatosan növekedett, de sehol sem haladta meg egyelőre a 4-5%-ot, ráadásul mintha az egyre jobban összeszűkülő völgyben a levegő is lehűlt volna, ahogy egyre feljebb kapaszkodtam. Az emelkedő derekánál álltam csak meg egy pihenőre a Márévári letérésnél.

Kértem a büfében egy jéghideg alkoholmentes sört, ezzel aztán letelepedtem az egyik asztalhoz. Jól álltam idővel, még csak negyed öt volt, és innen már csak alig nyolc kilométer volt Zobákpuszta, igaz, egyre meredekebb emelkedőn! Elsziesztázgattam hát egy darabig, élveztem a forró déli órák utáni kellemesen hűvös levegőt, de nem volt sok maradásom, tíz perc után nyeregbe szállva folytattam a hegymenetet.

A meredekség még sokáig nem emelkedett számottevően, tartotta a maximális 5%-ot, így aztán a leglassabb sebességbe visszaváltva különösebb megerőltetés nélkül tartani tudtam a tempót, csak a Zobákpuszta előtti szerpentinkanyarokban adtam fel és váltottam tolásra, ahol hirtelen 10% környékére nőtt a kapaszkodó meredeksége. Lendületesen feltoltam hát a bringát a komlói útelágazásba, majd a kis település központján keresztül az erdőgazdasági aszfaltút kiágazásáig, és ott tartottam meg a következő pihenőm.

Az Országos Kerékpáros Körtúra országutakon járja körbe hazánkat, azonban többször is közforgalom számára csak korlátozottan megnyitott erdőgazdasági aszfaltutakra kell rátérni. Ilyen út volt például a Mátraalmásról a galyatetői országútra felvezető erdei út, és ilyen lesz most ez a szakasz is. Több mint tíz kilométert kell majd összességében ezen az úton tekernem, először persze itt is felfelé, hogy aztán a hegyek túloldalán leereszkedhessek rajta Pécsváradra.

Hosszan megültem az út mellett a fűben, hazatelefonáltam, mivel sejtettem, hogy a csúcsok között nem nagyon lesz majd térerő hozzá és elmondtam a nejemnek, pontosan hol fogok majd sátorozni. Megadtam a hely koordinátáit is, hiszen már előre elterveztem, hogy a Pap-réten fogok majd sátrat verni, mindössze pár méterrel letérve a keskeny aszfaltútról. Csak hat óra felé indultam tovább, pár tucat lépést még tolva a bicajt, aztán ahol megenyhült a kaptató, felültem a nyeregbe.

Tíz perc alatt elértem az erdőgazdasági úton a frissen kaszált Pap-rét erdőfoltokkal, fasorokkal felszabdalt mezejét, itt kerestem magamnak egy olyan helyet, ahová nem lehetett belátni az útról és pár perc alatt felvertem a sátramat. A holmim bedobálva én is utánuk másztam, aztán gyorsan elrendezkedtem már az éjszakára gondolva. Csekkoltam a napi távot a kerékpár computeren és a GPS-en: 86,1 km-t tekertem, összesen majdnem kilencszáz méter szintemelkedéssel! Alaposan a lovak közé csaptam és hoztam a napi tervet. Még megvacsoráztam a fejlámpám fényében, aztán fél nyolc felé, sötétedéskor el is tettem magam másnapra, mivel a délutáni hőség miatt akkor is a reggel ötórás indulás mellett döntöttem.