UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE

2011. szeptember 14-15.
Bózsva - Füzér - Hollóháza

Még előző este elgondolkodtam azon, hogyan fejezzem be a második kéktúra bejárásomból hátra lévő alig 22 kilométer hosszú szakaszt. Szállásomról, a bózsvai Kőbérc panzióból játszva bejárható ez az út egyetlen nap alatt, de Hollóházáról fél négy felé indul az utolsó olyan busz, amit elérve még aznap késő este hazaérhetek Budapestre, ha azt nem érem el, akkor pedig menthetetlenül ott ragadok éjszakára. Viszont amúgy is körülnéztem volna az útba eső Füzéren, ráadásul a Nagy-Milicre sem lehet csak úgy egyszuszra felszaladni, ezért úgy döntöttem, útközben még valahol fel fogom verni a sátramat! De ebben az esetben egyáltalán nem kellett sietnem, ezért csak nyolcra kértem a reggelimet a Kőbérc panzióban, aztán csak kilencre pakoltam össze a holmimat a szállásomon.

Bózsva dísztavának a partján
Bózsva dísztavának a partján

Még kigyönyörködtem magam a kora délelőtti fényben a falu kis dísztavában, készítettem pár képet is róla, meg a hátterében álló Bózsvai-szikláról, aztán továbbindultam a község főutcáján, az Esze Tamás utcán. Hamar elértem rajta a faluvéget, itt aztán a kék sáv jelzéseket követve rátértem a Cserepes-tető errefelé már eléggé ellaposodó dombhátára felkapaszkodó keskeny aszfaltútra. Tudtam már az első bejárásomról, hogy milyen panoráma fogad majd fenn a dombtető megművelt földjei között, mégis megdöbbentett a panoráma szépsége!

Már többször is láttam a Milic-csoport hegyeit a túrám során, hol közelebbről, hol pedig távolabbról, ahogy a Zempléni-hegységben kanyargott a kéktúra útvonala, de most értem a legközelebb hozzá, innen már szabad szemmel is ki lehetett venni a részleteket, nem kellett hozzá távcső. Csodálatos volt a reggeli fényben a hegykoszorú, előterében pedig feltűnt Füzér vára is. Változóan volt felhős az égbolt, ezért levéve a hátamról a zsákot vártam pár percet, hogy a felhők résein keresztül rásüssön a Nap a várra. Egy hozzám képest is idős bácsi érkezett fel a kerékpárját tolva a dombtetőre, megállt mellettem, aztán csak annyit kérdezett: „Ugye ez a világ legszebb panorámája?”, és büszkén nézett ő is a Nagy-Milic felé. Erre bizony tényleg nem lehetett mást válaszolni, mint azt, hogy ez bizony valóban az!

A Milic-csoport látképe a Bózsva melletti dombról
A Milic-csoport látképe a Bózsva melletti dombról

Kis zoommal már jól látható a távolban Füzér vára is
Kis zoommal már jól látható a távolban Füzér vára is

Aztán a bácsi felült a kerékpárra és legurult rajta Bózsvára, nekem pedig sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor elöntötte a napfény Füzér várát és felragyogtak a távolban a várfalak. Tényleg gyönyörű volt! Alig tudtam szabadulni a látványtól, még többször is meg-megálltam a dombháton átvezető utam során, de aztán le kellett ereszkednem a túlsó oldalán és a hegyek látványa eltűnt a szemem elől. Arra gondoltam, hogy nagyon jól választották ki az Országos Kéktúra két végpontját, mert a nyugati végéhez, a Kőszegi-hegységhez közeledve az Alpokalja síkságán keresztül ugyanígy tűnnek fel előttünk a hegyek a távolban, hogy aztán egyre közelebb érve hozzájuk a végén már a tövükben álljunk!

A domb túlsó oldalán Kisbózsva házai előtt keresztezte a keskeny aszfaltutat a már évtizedekkel ezelőtt felszámolt hegyközi kisvasút pályája, erre fordultam rá a kék sáv jelzéseket követve. A pályatestről már rég eltávolították a síneket, a talpfákat és zúzottkő ágyazatot, csak egy füves sáv vezetett a megművelt földek között. Sajnos, ez a kitűnően járható, gondozott út csak a kisbózsvai temetőig tartott, onnan már a töltést elkezdte a természet visszafoglalni magának! Az egyre növekvő bokrok, fák mind jobban benövik a volt vasútvonalat, és mivel a füvet sem kaszálják már erre, néha derékig ér a gaz, a susnya. De azért ha csak egy szűk ösvényen is, de viszonylag jól járható volt a volt vasútnak ez a része.

Itt még jól járható a sűrűn kaszált volt vasúti pálya
Itt még jól járható a sűrűn kaszált volt vasúti pálya

A bózsvai temető után kezdett a helyzet rosszabbodni
A bózsvai temető után kezdett a helyzet rosszabbodni

Nagyjából félórás út végén keresztezte a töltés a Kisbózsva és Nyíri közötti országutat, innen sajnos romlott a helyzet. A volt pályatest csupán egy dzsindzsás sáv volt a megművelt földek között, de aztán egy bokros részt elérve a töltésen vezető ösvény abszolút járhatatlannak bizonyult. Próbáltam törtetni egy pár lépést előre, de a sűrű gaztenger és az összeboruló faágak ezt teljesen lehetetlenné tették! Kénytelen voltam visszafordulni és más utat keresni magamnak. Kivágtam hát a bal oldali mezők szélére, de láttam, hogy így egyre messzebb kerül tőlem a töltés, márpedig rajta kellett maradnom, mert a Nyíri-patakot csakis a kisvasút hídján tudtam keresztezni! Ha nem bírok visszajutni a pályára, akkor menthetetlenül a patak innenső partján ragadok!

Szerencsére talán kétszáz lépés után találtam egy csapást, ami visszavezetett az errefelé már újra járható töltésre. Átbaktattam a hídon, aztán a túlsó oldalán már egyre javultak az útviszonyok. Egy rövidebb, pár száz lépés hosszú szakaszon a töltésen vezető susnyás teljesen ki volt irtva, gondolom, a gazdák megunták a földjeik mellett terpeszkedő őserdőt! Sajnos, tapasztalatból tudom, hogy ezeknek a már rég felszámolt vasutaknak a nyomvonalai szinte sehol sincsenek művelésbe véve, talán a tulajdonviszonyok akadályozzák ezt – hiszen ezek a területek még mindig MÁV tulajdonban és kezelésben vannak –, vagy más, általam nem ismert körülmények.

Itt már csak egy dzsindzsás sáv a volt pályatest
Itt már csak egy dzsindzsás sáv a volt pályatest

Átkelés a Nyíri-patak hídján
Átkelés a Nyíri-patak hídján

Innen már minden további nehézség nélkül elértem a volt vasút Füzérkomlós határában épült, már rég felszámolt végállomásának a helyét. Most kis park őrzi a régi vasút emlékét, itt van kiállítva a vasútvonal egyik volt mozdonya, ami az itteni vágányok felszedése után még a budapesti Gyermekvasúton is dolgozott egy jó ideig. 2010 nyarán került vissza ide, egy utólag újraépített pár méteres sínszakaszra, de gondozás híján már pattogzik le róla a festék és körbenőtte a gaz is.

Leültem pár percre a park fa hintapadjára, és végignéztem a környéken. Úgy terveztem, bejárom a hajdani állomás mögötti kőfejtőt is, de ott most egy puccos vadászház állt, építkezés zaját is hallottam onnan, ezért inkább lenn maradtam. Pár percnyi pihenő után továbbindulva végigballagtam a parkon átvezető keskeny aszfaltúton, aztán kiléptem egy díszes kovácsoltvas kapun. Visszafordulva elolvastam a kapuoszlopra szerelt pajzsszerű tábla szövegét: Fehér Szikla vadászház. Szóval már ez is magánterület. Vajon mikor fogják becsukni a kapuját, kizárva ezzel a turistákat az emlékhelyről?

A régi kőfejtő a benne épült vadászházzal
A régi kőfejtő a benne épült vadászházzal

A mozdony mögött feltűnik Füzér vára
A mozdony mögött feltűnik Füzér vára

Füzérkomlósnak szinte csak a szélén haladtam el: röviden rátértem a falun átvezető útra, felkaptattam rajta az utolsó házakig, ott aztán balra fordultam, keréknyomokra. A nagyjából az erdőszélén vezető nyomokon egyszer csak egy szinte vadiúj mindkét irányból behajtani tilos tábla mellé érkeztem, alatta kiegészítő táblaként az volt írva, hogy magánút. Megálltam egy pillanatra, de mivel a belépés nem volt tiltva, hát továbbindultam. Felkapaszkodtam a keréknyomokon a dombhát tetejére, és megpillantottam magam előtt újra a füzéri várat.

Pár lépéssel elértem a dombtetőn álló keresztet, ennek a tövében aztán lemálháztam. Megcsodáltam a panorámát: a várra nyíló páratlan kilátást, aztán letelepedtem a kereszt melletti fák árnyékába hűsölni egyet. Nagyjából ide terveztem a sátorozást, a mező nyugati széle megfelelőnek tűnt erre, hiszen a fák védtek a szél ellen, a kilátás is szép volt erről a helyről. A hátizsákot a fa alatt hagyva ki is választottam a helyet, de mivel még dél sem volt, úgy döntöttem, a hátizsákkal együtt besétálok a csupán kilométernyire lévő Füzérre, leteszem a pakkot valahol egy kocsmában, vagy büfében, és alaposan körbesétálom a falut, még a várba is felmegyek.

Füzér várának látképe a dombtetőről, a kereszttől
Füzér várának látképe a dombtetőről, a kereszttől

Leereszkedtem hát a domb északi oldalán, megkerestem a Bisó-patakon való átkelés helyét, áttörtettem a patakparti rettenetes dzsindzsán, átkeltem a patakon és kikapaszkodtam a mederből a túlsó part embermagas gaztengerébe. Egy elhanyagolt mező szélén vezetett a kitaposott nyom, pár lépés után már teleragadt a ruhám a szamárkóró igencsak ragaszkodó termésével. Átgázoltam a talán két-háromszáz lépésnyi susnyán, aztán már keréknyomokon kaptattam fel Füzér szélső házaihoz. Ledobtam a pakkom a buszmegálló váróterme melletti padhoz és percekig tépkedtem a pólómról, nadrágomról a szamárkóró szúrós termését. Elborzadtam a gondolatra, hogy még kétszer át kellene vágnom azon susnyáson: délután visszafelé a sátorozóhelyre, és másnap reggel újra fel a faluba, ezért döntöttem: itt is szállást keresek!

Elindultam felfelé a Petőfi Sándor utcán, Füzér főutcáján. Elballagtam egészen a faluközpontig, ott pedig beültem a Vár büfébe. Elkértem a kéktúra bélyegzőt, aztán megittam a szokásos hideg Borsodit is. A pultos hölgyet kérdeztem meg, hogy milyen szállást ajánl, ami nem túl drága és nincs messze a faluközponttól sem. Több címet is mondott, ezért aztán nemsokára felkerekedtem és elindultam szállást találni magamnak. Arra gondoltam, hogy egy szerdai napon ez minden további nélkül sikerülni is fog, de másképp történt.

A vár látképe a faluból, a temetőtől
A vár látképe a faluból, a temetőtől

Amint kiléptem az utcára, egy légkondicionált buszt láttam meg az egyenes főutcán, ami nagyon sűrűn állt meg, és minden megállásánál leszállt róla pár ember csomagokkal. Csak pár perc után értettem meg, hogy a már korábban lefoglalt szálláshelyeknél pakolja le az utasokat, egy országjáró nyugdíjas csoportot! Ez nem volt jó előjel, de hát ilyen bármikor előfordulhat! Különösebben nem izgattam magam, mert a sátor ott volt a hátizsákomon, csak a saját kényelmességem okán próbáltam szállást keresni magamnak! Végül fél óra alatt sikerült helyet találnom a vár gondnokának, Kónya Ferencnek a vendégházában. Lepakoltam a cuccom, aztán elindultam körülnézni a faluban.

Betértem ebédelni a Koronaőr vendégház éttermébe, itt viszont szerencsét hozott a turistacsoport, mert a pincérek azt mondták, ha megfelel a csoportnak felszolgált egyen-ebéd, akkor várakozás nélkül azonnal hozzák is! Így aztán gulyáslevest ettem egy nagy tányér tócsnival, és végül egészen olcsón megúsztam a fizetésnél is. Teli hassal álltam fel az asztaltól és indultam körbenézni a faluban.

Kötelező látnivaló a központban álló római katolikus templom feltárt Árpád-kori részletei, a Tájház és a református templom is. A faluközpontban készülő látogatóközpont épülete még nem nyitott meg, jövőre talán már oda is be lehet majd jutni. Alaposan elnézelődtem a faluban, több helyen is találkoztam a csoporttal. Egyszerre indulunk fel a várhoz is, ők a buszukkal, én pedig gyalogszerrel.

A katolikus templom román stílusú részletei
A katolikus templom román stílusú részletei

Füzér várának romjai között
Füzér várának romjai között

Kilátás Füzérre a várból
Kilátás Füzérre a várból

Felsétáltam a keskeny aszfaltúton a vár alatti, már mélyen az erdőben lévő parkolóig, aztán már erdei sétautakon tovább fel a romokhoz. Kemény kaptató vezet fel a várhoz, ami mind meredekebb lesz, ahogy egyre feljebb érünk. Az erdőt magunk mögött hagyva a köves helyoldalban a legmeredekebb a feljáró, itt a sziklákba vájt, több évszázados kopott lépcsősoron kell a kapuhoz felkapaszkodni. A csoport zömét itt előztem le, végül szinte elsőként értem fel a várba.

Itt is komoly változások történtek az elmúlt öt évben, mióta nem jártam itt: látogatható lett a sokáig restaurálás alatt álló várkápolna, a romok falai is mintha most magasabban lettek volna, mint régebben. Fenn a szállásadóm fogadott, vele indult körbe a csoport a várat megtekinteni. Kónya uram nagyon szépen mesélte el a vár történetét, csak nagyon hosszú lére engedve, ezért aztán magamban indultam a vár felfedezésére. A legcsodálatosabb látnivaló itt a falakról nyíló panoráma, hiszen dél felé tekintve az egész Hegyköz belátható innen, de minden irányban kitűnő kilátás nyílik a vár környezetére és az alatta fekvő falura. Csak öt óra felé indultam vissza a romoktól.

Kilátás a várból a Hegyközre és a távoli Sátor-hegyekre
Kilátás a várból a Hegyközre és a távoli Sátor-hegyekre

A várból jól látszanak a Milic-csoport hegyei is
A várból jól látszanak a Milic-csoport hegyei is

Lefelé megálltam még egy percre a parkolóban a mütyűrkeárus bódéjánál, megvettem a szokásos túraemléket, aztán lekocogtam a keskeny erdei úton a faluba. Rövid nézelődés végén indultam el a szállásomra, a központtól elég messzire lévő vendégházba. Lerendeztem az anyagiakat, aztán már benn maradtam a szobámban.




Csütörtök reggel a korai indulás mellett döntöttem, mert szerettem volna elérni Hollóházán a korábbi, 14:20-kor induló autóbuszt, ezzel ugyanis még elcsíphettem Sátoraljaújhelyen egy olyan sebesvonatot, amivel átszállás nélkül este nyolcra már Budapestre érkezhettem. Így aztán elég korán felkeltem és reggel hatra már útra készen álltam. Ekkor még aludtak a vendéglátóim is, csak a család kis puliszerű ebe volt talpon, amikor kiléptem a lakrészem ajtaján az udvarra. Már előző nap is mondták Kónyáék, vigyázzak, nehogy kiszökjön az utcára, mert akkor elindul csatangolni! Hát, amikor reggel kinyitottam a kaput, a kis eb, aki lesben állt az udvaron, mint a villám kiszökött a lábaim között az utcára! Próbáltam visszahívni szép szóval, fenyegetéssel, de a kutya nem foglalkozott velem, rohangászott a házak között!

Nem tudtam mit tenni, elindultam, gondoltam, csak visszamegy kiskutya, de nem! Egy időbe beletelt, mire rájöttem, hogy hatalmas, több száz méteres kitérőkkel engem követ az eb! Márpedig akkor átjönne velem Hollóházára is, ezt meg nem engedhettem! Már félúton jártam a vár parkolója felé menve, de megfordultam és visszaballagtam a házig. A kutya kíváncsian követett, aztán amikor beléptem a kapun, megint csak villámként befelé is átslisszolt a lábaim között! Ez lett aztán a veszte, mert mire felocsúdott, visszaléptem és bezártam a kaput kívülről! Egy pillanat alatt felfogta, hogy vesztett, de még neki állt feljebb! Vidáman fityiszt mutattam neki, aztán ismét nekiindultam a túrának. De akkor már fél hét felé járt az idő.

Újra felbaktattam a vár alatti parkolóba, aztán tartottam egy kisebb pihenőt. Elővettem a térképet is, a távolságot és a szintet méricskélve úgy láttam, reális cél lehet az, hogy fél tízre felérjek a Nagy-Milicre! Néhány perces üldögélés után továbbindultam. Beléptem az erdőbe és rövid kapaszkodás végén felértem a Vár-forráshoz. A kőfal kifolyóiból vidáman csobogott a jéghideg forrásvíz, de mivel a parkolóban már ittam a magammal hozott vízből, itt az arcomat, kezemet mostam csak meg. A kaptató a forrás után is folytatódott, hat-nyolc perces menettel érkeztem fel a Magas-hegy és a Szántó-hegy közötti nyeregbe. Egy percre rátértem az itt futó földútra, de aztán jobbra, egy gyalogúton indultam tovább.

Rátértem a nyeregben futó földútra
Rátértem a nyeregben futó földútra

Szinte sétányszerűen széles volt ez az út, de kocsi nyomokat sehol sem lehetett látni rajta. Később az út kifordult a Magas-hegy kelet felé meredeken leszakadó oldalába, itt egy nagyon szépen kialakított, tökéletesen szintező vállon haladtam. Néha-néha kitekintés nyílt a fák közül Pusztafalu völgyére, de aztán gyorsan összezárultak a lombok, és ismét a fakoronák alagútjában bandukoltam tovább. Később északnyugat felé hajlott az utam és befordultam az Alsó-patak völgyébe. Utam továbbra is kitartóan szintezett, a völgy alja kapaszkodott fel hozzám. Egy kőhídon átkeltem a völgy jobb oldalára, itt aztán ismét meredeken emelkedni kezdett alattam az út.

Lihegve kapaszkodtam egyre magasabbra, csak jó negyedórás hegymászás végén enyhült az emelkedő és érkeztem fel a Csataréti vadászház alatti hajtűkanyarba. A kanyar ívében indult a vadászházhoz vezető ösvény, ezen már pár lépéssel elértem a faházat. Leültem a teraszra vezető betonlépcsőkre és kifújtam magam. A térképet nézegetve úgy láttam, nagyjából most járhatok a kaptató felénél, de a neheze még hátra volt! Ittam egy keveset, de nem volt maradásom, a hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam a kaptatónak.

Kényelmesen járható úton a hegyoldalban
Kényelmesen járható úton a hegyoldalban

A Csataréti vadászháznál
A Csataréti vadászháznál

Itt egy eléggé meredek rész következett fel a Kakas-bérc nyergébe, vagy százméternyit emelkedett az utam egy talán ötszáz méternyi szakaszon. Eltikkadva értem fel a vállra, pár percre megálltam, és csak úgy a túrabotjaimra támaszkodva pihentem pár percet. Igyekeztem erre a napra leredukálni a hátizsákom súlyát, csak két liter vizet hoztam magammal az útra, az élelmem meg már amúgy is fogytán volt, de így is lehetett vagy tizenhárom-tizennégy kiló a hátipakk súlya! Aztán néhány perc után újra nekiveselkedtem az emelkedőnek.

Most következett a legmeredekebb kaptató, fel a Nyársasokra. Itt azt a taktikát követtem, hogy két-három percenként megálltam egy-két percre kifújni magam, így araszolgattam egyre magasabbra a hegyoldalban. Nagyjából az erdőhatáron kapaszkodtam egyre feljebb, a szélső fák között, aztán megpillantottam magam előtt azt a kőfolyást, amin öt éve a fiammal kisétáltunk a fák közül a bokros hegyoldal kilátópontjára. Most is megtettem ezt a pár lépésnyi utat, és most is lenyűgözött az innen nyíló panoráma! Már mélyen alattam volt a füzéri vár, mögötte pedig a reggeli pára ellenére nagyon szép volt a kilátás a Hegyköz síkságára és az azt körülölelő hegykoszorúra! Letettem a hátizsákom és pár percig csak a kilátást csodáltam! Végül kilenc felé álltam fel, vettem a hátamra a zsákot indultam tovább az utamon.

Kilátás a Nyársasokról
Kilátás a Nyársasokról

Már mélyen alattunk van Füzér vára
Már mélyen alattunk van Füzér vára

Néhány perc múlva lassan megenyhült az ösvény kaptatója, aztán elértem a hegygerincet, és a magyar-szlovák határ nyiladékát is. Itt tettem meg a felfelé vezető út utolsó métereit, és negyed tízre fenn álltam a Nagy-Milic csúcsán, a beton obeliszk előtt! Ledobtam a hátizsákom a még árnyékos tisztás füvére, én pedig leültem egy ott heverő sziklatömbre. Megmásztam hát a 893 méter magas hegytetőt, több mint 400 métert kapaszkodva Füzérről! Üldögélve persze fázni kezdtem, magamra vettem hát az anorákomat, aztán bekaptam a magammal hozott csúcs-csokit és lassan készülődni kezdtem.

A Nagy-Milic csúcsán
A Nagy-Milic csúcsán

Bár régen állt egy kilátó fenn a Nagy-Milic tetején, az már korábban tönkrement, lebontották és most semmilyen kilátás nincs innen. Ezért aztán továbbindultam és a csúcson derékszögben megtörő határ másik nyiladékában folytattam az utam. Egy kis nyergen keresztül átlendültem a következő, valamivel alacsonyabb csúcsra, aztán a nyiladékot magam mögött hagyva rátértem arra a földútra, ami aztán hosszú ereszkedéssel leszaladt a Hollóházáról Lászlótanyára vezető keskeny, kopottas aszfaltútra. Dél felé indultam el rajta és nagyjából tízperces út végén megérkeztem a Bodó-rét szélén álló Panoráma büféhez. Pecsételtem a kapuja mellé, a kerítésre szerelt dobozkában lévő kéktúra bélyegzővel – ez volt az utolsó előtti, még hiányzó bélyegzés, aztán bementem az udvarra, a büféhez.

Egy szlovák társaság üldögélt a külső asztaloknál – autókkal jöttek idáig, és kinn parkoltak le a kapu előtt –, ezért inkább bementem a belső helyiségbe. Kértem egy hideg Borsodit, aztán pár percet elüldögéltem vele az egyik kényelmes fotelban. Elbeszélgettem a büfét üzemeltető hölggyel, de tizenegy felé már nem volt maradásom, elköszöntem tőle és a kinti társaságtól is, aztán továbbindultam. Tudtam, hogy van még rengeteg időm, hiszen valamivel több, mint egy óra alatt játszva Hollóházán lehetek innen, de már „be volt sózva a fenekem”, gyorsan túl akartam lenni a második kéktúra teljesítésemből még hátra lévő, kiírás szerinti 4,8 kilométeren!

Egy percre még megcsodáltam a büfé kapujától a távoli Kassára nyíló kilátást – hiszen ezért Panoráma büfé a neve – aztán továbbindultam a réten átvágó keskeny aszfaltúton. Az erdőbe beérve hamarosan jobbra térítettek a kék sáv jelzések, ösvényen folytattam az utamat először az úttal párhuzamosan, aztán levágva annak egy hajtűkanyarját. Vagy negyedórás út végén, egy tisztáson ismét feltűnt előttem az aszfaltcsík, de most csak talán százötven lépés erejéig tértem rá, a tisztás túlsó szélén keréknyomokra fordulva ereszkedtem tovább egy középfeszültségű távvezeték nyiladékát követve.

Kilátás Kassa felé a Panoráma büfétől
Kilátás Kassa felé a Panoráma büfétől

Néhány perces lejtmenettel elértem a Hollóháza feletti tisztásokat, itt tévedtem el a fiammal öt évvel ezelőtt, és aztán egy teljesen más úton jutottunk le a faluba, mint amerre a kék sáv jelzések mentek! Most azonban volt már GPS-em, így tudtam, hogy nem tévedhetek el. A legfőbb gond itt az, hogy a bokros, ligetes réteken nincs hová festeni a kék sáv jelzéseket, a kéktúrázónak rá kell bíznia magát az árvalányhajas mezőkön átvezető csapásokra! Most leakasztottam a GPS-t a hátizsákom vállszíjáról és a kezemben tartva indultam tovább.

Az első réten délkelet felé tartva vágtam át, keresztezve a távvezeték nyomvonalát, így most átkerültem a bal oldalára. Elhaladtam a vezeték derékszögű jobbkanyarja mellett és megleltem azt a földutat, amin a kék sáv jelzések átvágva egy erdőfolton megérkeztek a következő tisztásra. Ezen nagyjából déli irányban törtettem át a kitaposott csapást követve, aztán egy facsoportnál jobbra fordult az utam, nyugat felé. Keréknyomokra leltem, ezeken ereszkedtem tovább nyugat, majd északnyugat felé. A GPS szerint eddig sikerült folyamatosan követnem a jelzések útvonalát. Ekkor a nyomok közötti elágazásban balra kell térni, be az erdőbe, és aztán már végig ezen az úton kell maradni. Ezt az utolsó elágazást néztük el a fiammal, ezért érkeztünk Hollóháza északi végére!

Ez a jól kitaposott út aztán folyamatosan ereszkedett a Magas-tető oldalában, miközben jobbról már felszűrődtek hozzám a falu hétköznapi zajai: autók, kopácsolás hangjai. Végül kiértem az erdőből és feltűnt előttem Hollóháza. Rátértem az első útba eső utcára, ezen értem el a község főutcáját, a Szent László utcát. Egy percre elgondolkodtam, hogy lefelé induljak-e el rajta, hogy bélyegezhessek a porcelángyár portáján, vagy felfelé, a kéktúra emlékműhöz menjek inkább?

Végül lefelé indultam és pár perc alatt meg is érkeztem a porcelángyár emeletes épületeihez. Nyitva volt a gyárkapu, ezért beléptem rajta és az udvaron átvágva odaballagtam a biztonsági szolgálat pihenőhelyéhez. A szolgálatban lévő őr már adta is bélyegzőt a pecsétpárnával együtt. Lekanyarítottam a hátamról a zsákot és elővettem belőle a kéktúra igazoló füzetet. Minden ceremónia nélkül beütöttem az utolsó, még hiányzó pecsétet, aztán fellélegezve tettem vissza a hátizsákom zsebébe. Ez is be van fejezve!

Ekkor már fél egy felé járt az idő, de még mindig volt vagy két órám a buszom indulásáig. Elindultam visszafelé az úton, akkor vettem csak észre, hogy a gyár melletti benyílóban, egy kis teraszon egy büfé épülete áll. Felsétáltam oda, aztán lepakoltam a zsákom a Balkon büfé teraszának egyik asztalához. Bementem a büfébe, rendeltem egy tányér panírozott csirkemell filét rósejbnivel, meg egy korsó Borsodit, aztán letelepedtem a teraszra. A kiszolgáló egy perc múlva hozta a sört, rá tíz percre pedig a frissensültet. Kényelmesen megebédeltem, még egy kis sziesztázásra is futotta az időmből.

Negyed kettő felé indultam el visszafelé, végigkutyagoltam hegynek felfelé a Szent László utcán és háromnegyed egy felé megérkeztem a buszfordulóban lévő kéktúra emlékműhöz. Ez már megvolt öt évvel ezelőtt is, viszont az 1128 km-t mutató kilométerkő azóta „képződött” oda! Nekitámasztottam a hátizsákom és a túrabotjaimat, aztán elkészítettem az ilyenkor szokásos képet. Egy kis gondolkodás után elővettem a mobilom is, annak a kamrájával is elkészítettem a felvételt, azt aztán elküldtem pár perc alatt MMS-ként azoknak, akik drukkoltak nekem az elmúlt hat nap során.

A kéktúra emlékmű Hollóházán
A kéktúra emlékmű Hollóházán

A hátizsákom és a túrabotjaim nekitámasztottam a kéktúra 1128 km-es hosszát jelző kilométerkőnek
A hátizsákom és a túrabotjaim nekitámasztottam a kéktúra 1128 km-es hosszát jelző kilométerkőnek

Még volt vagy húsz percem a busz indulásáig, ezért felhívtam a feleségem, hogy tudja ő is, befejeztem a második Országos Kéktúra teljesítésemet! Végére értem hát ismét ennek a hosszú turistaútnak, kicsit másként, mint az első teljesítéskor, hiszen akkor minden szakaszt a fiammal közösen tettem meg, ennél a teljesítésnél pedig nagyrészt egyedül tettem meg a távot, csak ritkán csatlakoztam másokhoz a hosszú út folyamán.

De jó volt így is, és egy dolog biztos: belevágok harmadszor, és ha azt befejezem, akkor negyedszer, ötödször, annyiszor, ahányszor az egészségem még megenged! Mert ez az útvonal felejthetetlen, és újra és újra arra ösztönöz mindenkit, aki már egyszer végigjárta, hogy kezdjen bele még egyszer, hogy még jobban megismerhesse hazánk tájait, megnézhesse azokat a dolgokat, amik a korábbi bejárásokból kimaradtak! Én már készítem a listát, hogy mit kell feltétlenül megnéznem a harmadik bejáráson, amit még nem láttam eddig az útvonalon, vagy már láttam, de látni akarom újra!


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE


  View My Stats